Arany János

TAMBURÁS ÖREG ÚR

Az öreg úrnak van egy tamburája,

S mikor az íhlet s unalom megszállja,

Veszi a rozzant, kopogó eszközt

S múlatja magát vele négy fala közt.

.

Nem figyel arra deli hallgatóság,

Nem olyan szerszám, divata is óság:

Az öreg úr, (fél-süket és fél-vak),

Maga számára és lopva zenél csak.

.

Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,

S mit összelopott mai zene-költő,

Öreg úrnak egyről sincs tudomása;

Neki új nem kell: amit ő ver, más a’.

.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:

Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel; -

Hegyes-éles jajja úti betyárnak,

Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

.

Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb

Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,

Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...

Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

.

Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő

- Tiszta remekké magába’ szülemlő -

Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,

Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;

A hitujítás kora szűlte még azt:

Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,

Vagy erős hittel Istenhez emelve.

.

Mindezt öregúr, nem mintha kihozná

Kopogójábul - csak képzeli hozzá;

S ha nem sikerül kivitelben a dal:

A két öreg szerszám egymásra utal.

.

De azért nem tűri rajta meg a port;

Emlékezetes neki minden akkord;

Egy hang: s feledett régi dalra émed -

Szövege cikornyás, dallama német.

.

Az öreg úr így, dalai közt élve,

Emlékszik időre, helyre, személyre:

Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta

Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

.

Néha egy új dalt terem önkint húrja,

S felejti legott, már ő le nem írja;

Később, ha megint eszébe ütődik:

Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik.

.

Sokra bizony már alig viszi dolgát:

Ő is „minden nap feled egy-egy nótát”;

Nem is a művész babérja hevíti,

Csak gémberedő ujját melegíti.

.

Gyakorold is, amit valaha tudtál,

Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;

Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,

Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

(1877. július 12.)

November 13-án a Magyar Nyelv Napját ünnepeljük. Ezen a napon fogadta el Pozsonyban az országgyűlés az 1844. évi II. törvénycikket, amely a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánította. Eddig az időpontig Magyarország hivatalos nyelve – Európában szinte utolsóként – a latin volt.

A latin nyelv primátusát elsőként II. József törte meg, amikor 1784-ben kiadta hírhedt nyelvrendeletét, amelyben a latin helyett a németet tette meg a hivatalos ügyintézés nyelvévé. Ezt óriási tiltakozás fogadta a magyar politikai osztály részéről, de nem a magyar, hanem a latin nyelv védelmében. A latin a kalapos király halála után visszatért jogaiba, de lassanként a magyar is egyre nagyobb szerepet kapott a hivatalos életben. 1805-től a törvényeket már két nyelven fogalmazták (magyarul és latinul), és a megyék saját hatáskörükben dönthettek úgy, hogy bevezetik a magyar nyelv használatát. 1830-tól törvény kötelezte a Helytartótanácsot, hogy a magyar nyelvű beadványt író megyéknek ezen nyelven válaszoljon, és a felsőfokú bíróságok is magyarul hozhatták ítéleteiket. Ugyancsak ettől kezdve írták elő a magyar nyelv ismeretét az állami vagy megyei hivatalnokok és az ügyvédek számára. 1840-től az anyakönyvezést is magyarosították, és ennek érdekében a lelkészek magyar nyelvtudását is törvényben írták elő. 

1844-ben pedig újra megtörtént, ami II. József idejében, csak fordított szereposztásban. Az országgyűlésben botrányt okozott, hogy a horvát képviselők ragaszkodtak hozzá, hogy az állam hivatalos nyelvén, azaz latinul szólalhassanak föl. Válaszul az alsóház határozatában tiltotta meg a latin nyelv használatát. V. Ferdinánd hatálytalanította ezt a rendelkezést, hiszen a hivatalos nyelv még mindig a latin volt, és három hétre felfüggesztette a munkát. A király és a parlament ötödszöri üzenetváltása után az uralkodó kénytelen volt aláírni a hivatalos nyelvről szóló törvényjavaslatot. 1844. II. törvénycikk értelmében magyart államnyelvvé nyilvánították. Ennek értemében király az országgyűléssel és a magyar hivatalokkal kizárólag magyar nyelven értekezhetett. Az ország határain belül ez lett az oktatás nyelve is, a kapcsolt részekben pedig kötelező nyelvként oktatták a középiskoláktól felfelé. Az országgyűlés kizárólagos nyelve a magyar lett, de a horvátországi képviselők hat évre felmentést kaptak ez alól, így ők, ha akartak, latinul is felszólalhattak.