Nélkülözhetetlen múltunk nagyjainak megismerése, amelyre az egyik legjobb alkalom a temetőlátogatás

E sorok írója a Magyar Nemzeti Front és a Hunhír.info szervezésében 2011 óta invitál budapesti temetőlátogatásra nemzeti nagyjaink jobb megismerése és irántuk való tiszteletünk kinyilvánítása céljából, amelyre immáron hatodik alkalommal került sor 2013. november 10-én, ezúttal is a fővárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, amit nem lehet elégszer bebarangolnunk és eleget tanulnunk ott nyugvó nagyjainktól, ezért csak ajánlani lehet, hogy minél több pedagógus is ugyanezt tegye, hiszen így diákjaikkal még jobban megszerettethetik dicsőséges múltunkat, mint bármilyen jó könyvekből.

Egy ilyen látogatás ráadásul kitűnő alkalom arra, hogy rádöbbenjünk: földi utunktól való végső elbúcsúzásunk létünknek legalább annyira értelme s célja, mint maga az élet, nem szégyen, nem végállomás, csak átmenet, hágó, melyen átkelünk az Örökkévalóságba, vallva Gárdonyi Gézával, hogy (amint sírfelirata is hirdeti) csak a teste hal meg az embernek, akár huszonhat évesen, mint a világirodalmat és magyar mivoltunkat meghatározó Petőfi Sándoré – aki, mint Juhász Gyula írja, „egymaga a diadalmas élet, / Út és igazság csillaga nekünk, / Ha őt fogod követni gyászban, árnyban, / Balsorsban és kétségben, ó magyar, / A pokol kapuin is győzni fogsz, / S a földön föltalálod már a mennyet!” –, akár az öröklét titkait boncolgató – a halált mindennél bizonyosabbnak, annak óráját ellenben mindennél bizonytalanabbnak tartó –, hatvanhárom évesen Istenhez térő Clairvauxi Szent Bernáté.

Szent Bernát fején találta a szöget, ugyanis eleink nem alkudoztak Teremtőjükkel, megelégedtek a nekik rendelt idővel, mert, ellentétben korunk tömegemberével, nem voltak fogyasztó agymosottak, akik szánalmas harcot vívnak minden esetleges maradék évért, óráért, percért, hanem úgy igyekeztek élni, hogy – Juhász Gyula idézett sorával – már a földön föltalálhassák a mennyet!

A „felvilágosodás”, a francia forradalom óta azonban már egyre kevésbé van ez így, ezért egyre ismeretlenebb a meghitt halál. Arthur E. Imhof könyvében (Die verlorenen Welten: Alltagsbewältigung durch unsere Vorfahren und weshalb wir uns heute so schwer damit tun (Elveszített világok: hogyan gyűrték le eleink a mindennapokat és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen), 1986) például a párizsi Église des Saints Innocents (Aprószentek Templom) előtti, a Krisztus születése utáni tizedik században létrejött temetőről egy flamand festőművésznek a tizenhatodik században készült képét nézve felteszi a kérdést, hogy általa vajon „kaphatunk-e tömörebb s egyben hatásosabb bizonyítékot az élők és holtak egységére, hogy halál és temetés csak puszta hágó az evilági véges és a túlvilági örök élet között, hogy a köznapi, rövid és mindenféle fontos és kevésbé fontos, komolyabb és közönségesebb tevékenységből álló teljes életünknek földi része Isten zavartalan dicsőségében folytatódik?”

Mert bizony „nincs az a halott, bármily csekély figyelemre méltatták is földi életében, aki csak úgy nyomtalanul eltűnne. Hasonlóan ahhoz, ahogy elhantolt teteme továbbra is ott pihent az élők sürgése-forgása közepette, csontjait is magától értetődően hozzátették ahhoz a közöd halomhoz, ahol elődeiét már feltornyozták, így ott volt a helye más, szintúgy a feltámadásra és az örök üdvösségre várakozók között.” Az egész temető ugyanis „inkább hasonlított egy köztérhez”, ahová sokan csak azért jöttek, hogy „lássanak valamit, vagy magukat láttassák, hogy barátokkal és ismerősökkel találkozzanak, hogy híreket szerezzenek és terjesszenek, hogy valamit elmeséljenek vagy meghalljanak, hogy más gyerekekkel játsszanak, de azért is, hogy kolduljanak, vagy felebaráti szeretettől vezérelve alamizsnát osszanak, hogy kutyájuk dolgát végezze, vagy hancúrozzanak és birkózzanak, vagy csak kedvükre csatangoljanak, sétafikáljanak”, szóval „kitűnő hely volt ez arra, hogy szüntelen szem előtt legyenek s így senki se feledje minden élő közös sorsát: Ember, gondolj saját halálodra!”

1785-ben azonban „higiéniai” okokra hivatkozva bezárták a temetőt a templommal együtt, elegyengetve területét, mellyel a szerző szerint megindult „az a részünkről haladónak tartott fejlődés, amely száműzte az élők szeme elől és környezetéből a haldoklást és a halált: előbb a temetéseket és a halottakat tüntették el a város szívéből – valahová a település szélére vagy asz akkori városfalakon kívülre –, majd a haldoklókat és a holttesteket az élők lakóházaiból az utolsó hónapokra, hetekre, napokra, órákra az erre a célra berendezett helyre, s végül a haldoklást és a halált űzték ki még a gondolatainkból is.”

Ám nemcsak a haldoklást és a halált űzték ki gondolatainkból, hanem egyenesen a holtakról való emlékezést is, annak tudatosítását, hogy még földi véghelyük, azaz sírjuk is mennyire kifejezte életüket. A fővárosi Fiumei úti Nemzeti Sírkertben nyugszik például Pethő Sándor (1885-1940) történész-publicista és Pintér Jenő (1881-1940) irodalomtörténész síremléke. Az előbbién azt olvassuk, hogy „küzdött azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon”, az utóbbién pedig neve, minden jelige nélkül, egy első pillantásra alvónak tűnő, valójában azonban hátba szúrt oroszlánszobron olvasható. 

„Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak” – hirdeti Nemzeti dalunk. Leborulnak, mert olyanokat takarnak, akik valóban keresztény szellemmel áthatott magyar országért küzdöttek. Innen az immáron hagyománnyá vált, évente kétszer (húsvét, mindenszentek s halottak napja táján) e sorok írója vezetésével megtartott fővárosi temetőlátogatások rendhagyósága, hiszen ilyenkor közülük elsősorban azok végső nyughelyét keresik fel a rajta részt vevők, akik emiatt mindmáig különösen is kirekesztettek közgondolkodásunkból. Olyanokét, mint például Bangha Béláét, Bartha Miklósét, Csurka Istvánét, Gömbös Gyuláét, id. Hegedűs Lórántét, Istóczy Győzőét, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szerénáét, Pethő Sándorét, Pintér Jenőét, Sajó Sándorét, Sértő Kálmánét, Schütz Antalét, Szabó Dezsőét és Tóth Tihamérét.

Végül egy ilyen temetőlátogatás ugyanakkor arra való intés is, hogy ne csak a hazánkért megholtak, hanem az érette (pláne önfeláldozóan) ma élők iránt is igyekezzünk illő szeretetet és tiszteletet tanúsítani, amint erre az alábbi, a Ferences Közlöny 1938. novemberi számában olvasható példabeszéd és költemény figyelmeztet. Íme: 

„Szent Erzsébet-előadás megbeszélésére összegyűlt néhány terciárius testvér az otthonban. Miközben az elöljáró nővérre várakoztak, megindult a társalgás, és a szó rövidesen ráterelődött a küszöbön álló halottak napjára. Mindenki elmondta, milyen virágokat, koszorút, hány gyertyát visz kedvesei sírjára. Egyszerre csak közbeszólt az igazgató atya.

– Igen, igen – mondta csendesen –, szép és jámbor szokás halottak napján szeretteink sírját virággal díszíteni, de ez sokszor azt a látszatot kelti, mintha jóvá akarnánk tenni azt, amit a halott ellen életében nemtörődömséggel, hálátlansággal, szeretetlenséggel vétettünk. Sok figyelem a halál után… és talán igen kevés az életben!... Ki tudja, mennyire áhítozott az elköltözött éltében egy virágcsokros üdvözlet után. Vagy ha nem ezt, mennyire vágyakozott egy-egy kedves, barátságos szó, meleg kézszorítás, szívélyes tekintet, egy kis együttérzés után… Hiszen végeredményben ezek is virágok, amelyek megszépítik a hétköznapok szürkeségét… Virágok, amelyek minden évszakban kaphatók és nem kerülnek semmibe… A napokban magam is kint jártam a temetőben és egy sírkövön olvastam ezt a kis verset… Mindannyian megszívlelhetjük.

Amíg nem késő,
Emlékeztessél, óh Urunk,
Amíg nem kell még
Sírdombra borulnunk.
Emlékeztess, egy kis virág,
Mit életben ád a szeretet,
Többet ér minden koszorúnál,
Mely csendes sírokat befed.
Emlékeztess, célunk a földön
Embertársaink boldogítása
És nem virágot szórni
Az elköltözött haló porára.
Amíg nem késő,
Emlékeztessél, Istenem,
Szívem virágát az élőknek
S ne a holtaknak hintenem…”

Summa summarum: embertársaink boldogításához nélkülözhetetlen múltunk nagyjainak megismerése, amelyre az egyik legjobb alkalom a tartott temetőlátogatás.