Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagyok más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.

Radnóti Miklós:

Sem emlék, sem varázslat

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, 
mint alma magházában a négerbarna mag, 
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van, 
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. 
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred, 
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet, 
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, 
annak szép, könnyüléptű szívében megterem 
az érett és tűnődő kevésszavú alázat, 
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről, 
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. 

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, 
merengj el hát egy percre e gazdag életen; 
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, 
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem, 
az új falak tövében felhangzik majd szavam; 
magamban élem át már mindazt, mi hátravan, 
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem 
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem; 
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. 
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – 
talán most senki sincs.

Radnóti Miklós

(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)

„Zűrzavar a weimari költőnap körül. Ki »reprezentálta« hát a költők hazáját, hazámat? Újabb újsághír. »A Harmadik Birodalom ez év október 31-én is megrendezte a weimari költőnapot, amelyen Közép- és Kelet-Európa tizenegy nemzetének meghívott költői is részt vettek. A magyar irodalmat a költőnapon Nyírő József erdélyi író reprezentálta. Nyírő az UFA számára többek között a következőket mondotta: „Ezekben a napokban a szellemi Európa születik újjá. Boldog vagyok és boldog a magyar irodalom, hogy ebben a szellemi felépítésben szintén részt vehet. Szép képet láttam éppen az előbb a templomban, amint Luther rámutat a bibliának arra a mondására, hogy a vér megtisztít minket. A vér megtisztítja Európát. Európa népei a békének, a léleknek és az új szellemiségnek a jegyében összefognak és egymásra találnak. Teljes szívvel, teljes lélekkel akarjuk ezt a munkaközösséget vállalni. Éljen Hitler Adolf! Éljen Németország! Éljen a német írótársadalom!”« Most, hogy másolom az újsághírt (Hétfő reggel nov. 3.) már csak tűnődöm… Véletlen-é, hogy egyetlen sora nincs a polcomon? Még antológiában sem. Gatyába kötve  sem…”

(Radnóti Miklós: Napló. Magvető, 1989, részlet, 197. oldal. 1941. nov. 3.)