A júniusi fővárosi utcaátnevezési hullám és az azt megelőző össznépi találgatás során nyilván sokakban keletkezett hiányérzet, hiszen ilyen esetben ki-ki a maga ízlése és vérmérséklete szerint válogat. Nem vitatva a közterek új névadóinak érdemeit, Szőts István filmrendezőnknek helye lenne a szimbolikus polgári terjeszkedésben. Bár Elvis Presley kiállása az 1956-os forradalom mellett példamutató volt, mégiscsak az volna a rock’n’roll, ha olyanokról is elneveznének utcákat, akik egész életükben a mi dalunkat énekelték.
A november ötödikén éppen tizenhárom éve elhunyt Szőts István (1912–1998) neve a hétköznapokban alig, leginkább karácsony táján merül fel. Ilyenkor ugyanis a rendező 1942-es, Emberek a havason című mozijának műsorra tűzésével próbál valamely köztévé alternatívát adni a Die Hard vagy a Reszkessetek, betörők kereskedelmi televíziós szórakoztatásával szemben. Tegyük hozzá: sikerrel. Az Emberek a havason sajátossága ugyanis, hogy nem kíván a nézőtől időutazást. A filmklasszikusok sorsa, hogy sajátos befogadói magatartást várnak el nézőiktől. Három kézenfekvő példa az idő múlásának nyomaira: D. W. Grif - fith művészete megkerülhetetlen, de a párhuzamos vágás kifejlesztése mellett ki feledné filmjeinek legkevésbé sem vállalható politikai sugalmazásait: például 1915-ös, Egy nemzet születése című eposzának Ku-Klux-Klán-rohamait. Fritz Lang M – Egy város keresi a gyilkost című, 1931-es trillere rengeteg újítást hozott korának (többek között a hang inno vatív szerepeltetésével), a színészi játék azonban mai szemmel meglehetősen naiv. Mély tiszteletet kíván az utókortól Orson Welles Aranypolgára (1941), a minden idők legjobb filmjei, az úgynevezett „brüsszeli 12” közt szereplő alkotás azonban az argentin író, Jorge Luis Borges sokak által vallott ítélete szerint „Túl vaskos, kimódolt, unalmas”. Igaz, hozzáteszi: „Nem intelligens, hanem a szó legsötétebb és leggermánabb értelmében zseniális.”1
Szőts István életműve e tekintetben is kiemelkedő: nem várja el a nézőtől, hogy leporolja a látottakat. Látjuk, hogy régi, de azt is érezzük, hogy mai értett nyelven szól hozzánk. A szőtsi csonka életmű e sajátossága is szóba került azon a konferencián, amelyet a miskolci nemzetközi filmfesztivál, a Jameson CineFest keretében rendeztek meg szeptember 23-án. A Báron György filmesztéta által levezetett, idővel közvetlen hangnemű kerekasztal-beszélgetéssé szelídült rendezvényt a fesztivál szervezői a Miskolci Galériában kiállítással (összeállította: Pintér Judit és Szőtsné Gyenes Mária) és retrospektív vetítéssorozattal tették teljessé. A konferencián elsősorban Szőts műveinek formai újításairól és 1945-ös, Röpirat a magyar filmművészet ügyében című elméleti munkájának fájó aktualitásáról esett szó. Mindezekhez érdemes hozzátenni: Szőts István azon ritkaalkotók egyike, akik ellentmondanak a posztmodernnel tért nyerő nézetnek, miszerint mű és művész más-más elbírálás alá esik. Szőts gerincessége, megalkuvást nem tűrő magatartása erkölcsi példát jelent mindenki számára.
Erkölcsi naptej – azaz hogyan álljunk ellen egy ország barnulásának és vörösödésének
Olyan szétszabdalt és töredékes Szőts István életműve, hogy nem is annyira alkotói korszakokra, mint inkább az ellehetetlenülés állomásaira osztható fel. Az 1941-től 1947-ig terjedő időszak két egészestés nagyjátékfilmjével határolt, zaklatott periódus. Ennek áttekintésével voltaképpen szerencsésebb volna nem is utcát, hanem hidat elnevezni Szőts ről, aki mindig a közöset, s nem az elválasztót kereste. E szemszögből is jellemző azEmberek a havason esete.
Kisebb csoda, hogy az 1942-es klasszikus egy barnuló országban az alapvetően szórakoztatóipari tömegkultúra és az ideologikus pénzosztó mechanizmus szorításában egyáltalán megszülethetett. Ahogy Szőts életrajzában visszaemlékezik a Nyírő József erdélyi író székely kopjafás novellái alapján készült film előkészületeire: „Legnagyobb meglepetésemre Bingerth [Bingerth János, a Hunnia filmgyár akkori vezérigazgatója] nemcsak elfogadta tervemet, hanem arra biztatott, hogy kár ezt a jó témát egy rövidfilmre elpazarolni, inkább egészítsem ki Nyírő többi műveiből egy egész estét betöltő nagyjátékfilmmé. A gombhoz készítsek egy egész kabátot. Kapóra jött neki ez az új hangvételű filmterv, amit a Hunnia volt gyakornoka szeretne megvalósítani, egy sikeres erdélyi író könyvéből. Erdély aktualitása, tájainak szépsége, a székelyek népszerűsége is biztosították a siker előfeltételeit. Az elkészült nagyjátékfilm forgatókönyvét is minden kifogás nélkül akceptálta a Hunnia, annak ellenére, hogy a fiataloknak ez a merész és úttörőnek tűnő kezdeményezése élesen eltért a filmgyártás megszokott módszereitől: a felvevőgépet a színpadi kulisszák áporodott és műfényes börtönéből kivittük a természet valódi és változatos világába, s ott hiteles emberi arcok szerepeltetésével igazi emberi sorsokat mutattunk meg. Az állami támogatással készült filmek irányítói megpróbáltak divatos propagandát becsempészni a filmbe.”2 Szőts azonban ellenáll: nem hajlandó a filmbéli gonosz fakitermelőből ellenszenves zsidó figurát kreálni, s ezzel antiszemita gyűlöletet szítani. A főhőst is kakastollas magyar, nem pedig román csendőr lövi le, „mert ezáltal menthetetlenül soviniszta, irredenta filmmé vált volna ez a legendaízű, humánus történet. […] A románok – bármennyire is igyekeztem érzékenységükre tekintettel lenni – a filmet mégis irredentának minősítették, mert színmagyar Erdélyt mutat. Csupa székelyt.” Később is ellentmondásos az Emberek a havason fogadtatása. Mivel a magyar mozi a tengelyhatalmak országaiban számíthatott bemutatásra, érdemes megemlíteni az ottani reakciókat. Joseph Goebbels náci propagandaminiszter szerint az alkotás „zu katolisch” (túl katolikus), ezért nem is vetíthették Németországban. Érdekes, hogy míg a magyar Actio Catholica – mint később kiderült, az író Nyírő Józseffel szembeni személyes indíttatásból – eltanácsolta a híveket a filmtől annak „pantheisztikus, újpogány” vonásai miatt, a Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romano két vezércikkben ünnepelte az Emberek a havasont: „Hinnünk kell, hogy van még a világon nép, aki ártatlan bizalommal szól Istenhez és a körülvevő természethez […] És ez a nemzet Magyarország…!”3
Érthetően keresik a szavakat pró és kontra az Emberek a havason ítészei, mivel egy olyan világkép elemi erejű mozgóképi lenyomata tör be a mozitermekbe, amire addig nem volt példa. „A narrátor kijelentéseiben földerengő jellegzetes hiedelemvilág és transzcendenciakép mély összefüggésben áll az élettér rendkívüliségével. Mitizált végzetességet és egyedien értelmezett kereszténységet sejtet az itt elbeszélt transzszilván transzcendencia, amelyben nyoma sincs a székely szürrealizmus játékosságának” – fogalmazza meg Margitházi Beja, miben is áll ez az egyedülálló szellemiség.4 Annak kifejtése azonban még az elméletírásra vár, milyen természetességgel ötvözte Szőts az ókori görög katharszisz-fogalmat az archaikus magyar hitvilággal és a Krisztus-hit feltámadást hirdető örömhírével. Némi tanácstalanság tehát a mai napig érzékelhető e film világnézeti leírásával kapcsolatban. De mivel az Emberek a havason letaglózó filmélmény, az ideológiai viták mellett nem maradt el az ünneplés sem.
Az áttörést 1942-ben a korban gyakorlatilag egyeduralkodó Velencei Biennále hozta meg a film számára, ahol a díjak mellett az induló, de még saját hangjukat kereső olasz neorealista rendezők őszinte elismerésében részesült. Lattuada, Lizzani, Visconti, Umberto Barbaro és a Cinema folyóirat többi szerzői művészi előképüknek tekintették az alkotást. A talján halleluja azonban idehaza nem sokat ért. Az Emberek a havason sikere csak nagy nehezen segítette az „összeférhetetlen” Szőts terveit. 1943-ban elkészíti a Kádár Kata című balladisztikus rövidfilmjét Kodály Zoltán zenéjére komponálva. Az eredménnyel azonban ő maga is elégedetlen. Indoklása tanulságos, mert kiérződik belőle Szőts művészi hitvallásának egy fontos eleme, másrészt a rendező életének későbbi döntéseit is befolyásolja a benne megfogalmazott állhatatosság. „Sokszor művi, mesterkélt jellege talán azzal is magyarázható, hogy túlságosan ragaszkodtam a szöveg illusztrálásához, ahelyett, hogy egymással csak lazán összefüggő, de annál erőteljesebb hangulatú, érzelmi töltésű képsorokkal a ballada zenei hangulatát vizuálisan is fokoztam volna. Mindezeket a hibákat egy balladamondó öregasszony vagy a balladát gyönyörűen recitáló Török Erzsivel szerettem volna korrigálni. Sajnos erre már nem volt lehetőségem, mert a producer megkérdezésem és beleegyezésem nélkül egy jó nevű operaénekesnőt szerződtetett a ballada eléneklésére. Ami a filmben művi, mesterkélt volt, azt most még jobban felerősítette a kulturált, operaházi énekstílus” – írja Szőts, s indokolja meg, miért vétette le magát a stáblistáról. Az autentikus énekes, a filmben látható közeg és a szereplők természetessége lesz majd az olasz neorealizmus egyik legfőbb felhajtóereje a stúdióban szakmányban készült, úgynevezett fehértelefonos filmekkel szemben. Szőts korát megelőzve ismeri fel a film realizmusigényét.
A valóság kopogtat, pontosabban beront Szőts és Budapest ajtaján ezekben az években is. Jellemző azonban, hogy a rendező a háború alatt, a főváros ostromakor egy légvédelmi pincében írja meg Röpirat a magyar filmművészet ügyében című munkáját. Az 1945-ös vitairatot saját költségén háromszáz példányban küldi el döntéshozónak gondolt embereknek, akik azonban mit sem törődnek vele. Jóllehet a háború utáni helyreállítás közepette érthető az elzárkózás, később sem foglalkoznak hivatalos fórumokon „a problémás ember” a filmgyártás, de még inkább a filmművészet minden főbb kérdésére kiterjedő koncepciójával. Már csak a szerző személye miatt sem, akit a második világégés után sem tudnak pártosan felcímkézni, ideológiailag besorolni. E tekintetben ironikus az a rövid életű konszenzus, amely az Ének a búzamezőkről című film tervezésekor kialakult. A kommunisták – élükön a formailag kisgazda Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterrel – és a kisgazdák támogatásukról biztosították a rendezőt annak ellenére, hogy Szőts szerint 1945 után az Emberek a havasont Nyírő József személye miatt többen próbálták a fasiszta filmek listájára tenni. A nagy egyetértés természetesen hamar véget ért. A Móra Ferenc regényéből készült forgatókönyvet már megvalósulása előtt rengeteg bírálat érte. Bár Szőts az erdélyi havasokból az Alföldre költözött új történetével, alkotói szellemisége mit sem változott. Kérlelhetetlensége ellenére a megvalósulás érdekében kész volt egy kompromisszumot kötni. De az 1947-ben, végül az „orosz sztyeppe és a magyar alföld kézfogása nélkül” elkészült filmet 1948-ban maga Rákosi Mátyás tiltatta be. Tegyük hozzá: ő el sem jutott volna az előzetesen mindkét politikai oldal képviselői által bírált orosz szál kibontásáig, a film eleji körmenet láttán felállt és kivonult a vetítőteremből. Szőts pályafutása megpecsételődött.
Kivesző hagyományok útján – Országjárás 1947–1957
Rákosi ítélete a be sem mutatott Ének a búzamezőkről című film kapcsán teljesen partvonalra taszította Szőtsöt. Igazolványképeket készített, majd néprajzi filmeket kezdett forgatni a Népművelési Intézet számára. „Bejárhattam az országot Göcsejtől Szatmárig, Palócföldtől Baranyáig. A nyomorúság és a rettegés arcát láttam mindenütt. A falusi parasztok mérhetetlen elkeseredését, megfélemlítését, ellenállásuk drákói eszközökkel való letörését, ahogyan belekényszerítették őket a téeszekbe” – emlékezik vissza Szőts. Tervéhez megnyerte Lajtha László népzenekutatót és Tamási Áront, s engedélyt kaptak a munkára. Idővel azonban kiderült, a hatalom elsősorban az új paraszti életformákra kíváncsi (téeszek, traktorok), s nem annyira a hagyomány továbbélésének ábrázolására. A politikai erjedés éveiben a hatalmi nyomás ellenére is sikerült Szőtsnek eredeti koncepcióját egy különálló történetben megvalósítania, s elkészítette a Hollókőről szóló,
Kövek, várak, emberek című dokumentumfilmjét. Míg külföldön – például Velencében díjazták, itthon egy rég elfelejtett csehszlovák vígjáték kísérőfilmjeként vetítették a mozikban. E közvetlen hangvételű, élő közösséget ábrázoló, gyönyörűen fényképezett (operatőr: Herczenik Miklós) film alighanem az utolsó mozgóképi dokumentum a régi Hollókőről, mielőtt az átadta volna helyét a látogatóközpontnak is beillő kirakatfalunak. A Kövek, várak, emberek létrejöttének módja már vészesen mutatja, hogyan fogy a levegő Szőts körül az ötvenes években. 1956. október 23-án mégis elkezdheti forgatni a Jókai Mór elbeszélése alapján készülő, Melyiket a kilenc közül? című játékfilmjét, de a történelem ismét közbeszólt. A Bizományi Áruház raktáraiban már berendezték a filmbéli gazdag ember kilenc egymásba nyíló szobáját, és másnap reggel kezdték volna a felvételek rögzítését. Hazafelé menet azonban Szőts szembesült a pesti eseményekkel: „Nem folytathattam utamat, ki kellett szálljak az autóból, mert a Thököly út és a Dózsa György úton özönlő tömeg az egész úttestet elzárta. Egy szobrot döntöttek le, a nagy diktátor szobrát. Az elnyomó politikai rendszer, a zsarnokság megtestesítőjének jelképét. Éle - tünk döntő módon megváltozott, a hatalom összeomlott, és egy kétségbeesett és kilátástalannak tűnő történelmi robbanás fényénél megmutatkoztak az addigi vétkes mulasztások és felderengett egy demokratikus, független és semleges Magyarország ábrándképe.” Szőtsöt beválasztották a filmgyár munkástanácsának háromtagú direktóriumába. Kialakítottak hat forgatócsoportot, s rögzíteni kezdték a városszerte zajló forradalmi eseményeket, köztük Mindszenty József hercegprímás a budai prímási palotában el - mondott híres nyilatkozatát. A Melyiket a kilenc közül? című filmet végül csak a forradalom leverése után, 1957 januárjában fejezhette be. Majd a kész alkotást saját költségén elkísérte a velencei fesztiválra, ahonnan azonban már nem tért vissza Magyarországra.
Filmjelenetet leírni meglehetősen körülményes, s nem túl olvasóbarát gesztus. Szőts István visszaemlékezése 1957-es velencei döntéséről azonban olyan szavakba zárt audiovizuális élmény, amely mentes minden nehézkességtől, s nem engedi felejteni, hogy filmrendezővel van dolgunk. „Mikor 15 év után ismét kikerültem Velencébe, és magamba szívtam a lagúnák poshadt, sós levegőjét, néztem a palazzók előtti mohos cölöpöket, ahová a gondolákat kötik ki, hallgattam a márványlépcsőn tocsogó hullámverését a vaporettóknak, sétáltam a művészet kincseitől roskadozó ódon tereken, szorongás és vágy fogott el a szélesre táruló világ felé.” 5
Szőts István, a harmadikutas – Ausztria–Magyarország 1957–1998
A velencei filmfesztiválról Szőts az őt befogadni kész Ausztriába távozik. Hamarosan kiváltja iparűzési engedélyét, s 1971-es nyugdíjazásáig tizenkét filmet készít nyugati szomszédunknál. Ezek közül a legjelentősebb az 1960-as Hallstatti ballada. A Salzburg környéki, tóparti kisváros a helyszűke miatt teraszosan kúszik fel a hegyoldalra, a templom kertjében található teraszos temetőből a halottak maradványait tízévente kiássák, majd koponyájukat kifehérítik. A koponyákat festett virág- és babérkoszorúkkal ékesítik, majd a fehér „homlokra” gót betűkkel vésik fel az elhunyt nevét. A sziklafalba vájt Csontház így őrzi a megboldogult földi maradványait – e legkevésbé sem szokványos temetkezési rítus költői feldolgozása teszi a rövidfilmet az Emberek a havason kései kistestvérévé. Szőts tehát nem változik a vasfüggönyön túl sem, de mivel nagyszabású filmterveit már nem tudja finanszírozni, portrékat kezd gyártani az osztrák televízió számára mások mellett Gustav Klimtről, Egon Schieléről, Fritz Wotrubáról. Munkatársai beszámolói szerint ekkor sem enged elveiből: minden egyes műtárgynál ragaszkodik az eredeti darab filmre rögzítéséhez, nem éri be a reprodukcióval.
Hogy mit jelent az ausztriai lét az alkotó Szőts számára, jól példázza egy anekdota. A Bécsi Filmakadémián tart előadásokat, mígnem egy nap rájön, kitűnő németnyelvtudása ellenére sem képes olyan szabatosan kifejezni magát hallgatói előtt, mint magyarul. Felhagy a tanítással. Aki hallotta 1988-as beszédét, amelyet a tiszteletére rendezett szemináriumon mondott el Esztergomban, tudja, hogy Szőts nem tett engedményt pontos, lényegre törő nyelvhasználatából. (Esztergomban – ahogy Fellininél a filmek végén – mindenki ott van, a ’60-as évek magyar újhullámának képviselői közül többen talán első ízben találkoznak az addig távolról tisztelt Szőtscsel.) A bécsi közeg tehát amellett, hogy békét hozott számára, az otthonosság érzetének végét is jelentette.
Ahogy a lelki társ Gaál István filmrendező a Szőts ünneplésére megrendezett 1991-es, olaszországi Gemonában zajló rendezvényről írta: „Ezt az eseményt Bruno de Marchi szervezte, aki amellett, hogy az említett szervezet direktora, a milánói katolikus egyetem filmelmélet-professzora is. Ami Szőts filmjeinek minősítését illeti, nem akármilyen kollégák filmjeivel vetette össze azokat: »Semmi és senki nem tud kárpótolni azért, hogy tehetséged kibontakozását megakadályozták, hogy szavaidat nem voltál képes elmondani, hogy a benned sorakozó filmeket nem tudtad megvalósítani. Filmeket, amelyek olyan vallásos érzelműek, mint Rossellini, emberi gyötrelmekre oly érzékenyek, mint Berg man, olyan természetábrázolók, mint Flaherty, oly földérzékenységűek, mint Dovzsenko, s olyan figuratív stílusúak, mint Bresson munkái. Sajnos az is igaz, hogy a művészetek univerzuma ugyancsak szegényebb lett Szőts meg nem valósult alkotásai nélkül.«”6
Mivel a film költségességénél fogva a politikai vagy pénzhatalomhoz van kötve, minden filmrendezőt hűen jellemez nemcsak a megvalósult, hanem a füstbe ment filmterveinek sora is. Szőtsnél e lista – sajnálatos módon – meglehetősen tekintélyes, de tanulságos is.
Ezek közül különösen fájó, hogy történelmi filmtervei is papíron maradtak. Szőtsöt Fazekas Eszter és Pintér Judit megfogalmazása szerint a harmadikutas történelmi alakok vonzották.7 Még 1949-ben vágott bele Raffy Ádám regénye, az Erdélyi Szent Johanna alapján A havasok asszonya című forgatókönyvbe, amely 1842 és 1849 között játszódik. A román bányászokért Bécsben fellépő magyar nemesasszony, Varga Katalin történetét feldolgozó filmet azonban lesöpörte a kultúrpolitika. (A főszereplő neve tovább él Peter Strick - land hazánkba elszármazott angol filmrendező 2009-ben mozikba kerülő, szőtsi hangulatú filmjében, a Varga Katalin balladájában.) Szőtsnek a népek közötti kulturális és sorsközösséget kereső Bartók-filmterve is dugába dőlt, ahogy a Kőrösi Csoma Sándor életét bemutató elképzelése is. Irodalmi forgatókönyvei közül később is különös gonddal kezelte Az aradi tizenhárom, majd a G. B. L. – Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere és vértanúsága című történelmi témájú terveket. Ausztriai éveinek legnagyobb szabású elképzelése pedig az Éhség című munkája, amely a sok népben igazán közös társadalmi tünetet állította volna középpontba; mondanunk sem kell, Szőts terve az éhség földrajzának felvázolásáról a pénzínség áldozata lett.
Szőts István nemcsak az 1968-as, hanem a 2000-ben megszavazott „budapesti tizenkettő”-nek is tagja az Emberek a havasonnal. Kossuth-díjas, a 25. Magyar Filmszemle életműdíjasa, a Magyar Művészeti Akadémia és a Széchenyi Akadémia egyaránt tagjává választotta. Egy ember, aki kétszer kényszerült elhagyni szülőföldjét: először dél-erdélyi otthonának int búcsút, aztán 1957-ben Magyarországnak. Megérdemelné, hogy nevét akár egy észak–déli tájolású fővárosi kis utca viselje. Olyan, mely összeköti a nyugati és keleti tömböket, hogy aztán az erdőbe torkolljon. Aki számára térkép e táj, zsákutcát lát; mi hűvös, tiszta levegőjű utat természeti kifutással.
