CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

A MÉLA TEMPEFŐI
AZAZ: AZ IS BOLOND, AKI POÉTÁVÁ 
LESZ MAGYARORSZÁGBAN

Nemzeti nemes játék 5 felvonásban

JÁDZÓ SZEMÉLYEK

A játék tartatik gróf Fegyverneki s Tempefői házánál, mellyek általellenbe vagynak.

ELSŐ FELVONÁS

A játékszín ábrázolja a gróf palotáját, nevezetesen pedig a Rozália kisasszony szobáját, amelly a kertre, és a grófét, amelly az utcára néz.

ELSŐ JELENÉS

A kisasszony a maga szobájába, a kert felől való ablaknál egy kis asztalocska mellett olvas és ír.

ROZÁLIA. Ez a Horváth úr múzsája olly hatalmas, s képzésemet képzése után ragadja: lehetetlen, hogy a világról el ne felejtkezzem, mikor az ő verseire függesztem elmélkedésemet. Olvas. Ó, ha én olly boldog órát nyerhetnék életemből, amellybe kimutathatnám, melly érzékeny az én szivem az ő tisztelésére! Olvas. Megújjul bennem a lélek, mikor az ő fennjáró elméjét a sok ezer világokon keresztűl követhetem. Hazám nagyjai! Mikor tanúljátok a virtust s az észt érdeme szerént becsülni? Leteszi a könyvet. Én áldom az Egeket, hogy illy ártatlan mulatságot adtak gyarló életemnek, melly édessé teszi unalmas óráimat. Balgatag világ-fiai! ti ollyan gyönyörűségeken kaptok, mellyek mikor elrepülnek, komor unalmat hagynak magok után. Az én szivem olly édességgel él, mellynek kostolására megújjul, s csak azért hagyja azt félbe, hogy hasznát vegye. Klavírjához megy, s annak pengetése mellett ezt a nótát énekli:

Ez a dalocska megérdemlette az én tetszésemet, mert aki ezt írta, az én képzelődéseimet rakta ki szavaiban. Papirost, pennát szed elő. Nem állhatom meg, hogy az ő hirtelen lobbant tűzét ne bámuljam: nem állhatom még sokkal inkább meg, hogy az ő versével a magamét ne egyeztessem. Leül, ír.

MÁSODIK JELENÉS

Tempefői egy kis konya s fakó kalapban, rongyos kaputrokban, fejér leibliban, fótos nadrágban, a csizmájából kinyúlik a szalma; a hóna alja alatt egy pugillaris, a kaputzsebben könyvek. És Rozália.

TEMPEFŐI. Víg órákat kivánok a Kisasszonynak, mivel tőlti idejét?

ROZÁLIA. Legkedvesebb nékem, édes Poétám, a te jelenléted. Ülj le ide. Hát micsoda nevezetes hirekkel bővölkedik mostanába az a más világ? Én azokat csak távolról szeretem hallani.

TEMPEFŐI. Semmi sincs új a nap alatt, kedves Kisasszonyom. Ez a világ játszadozik a maga fiaival, s azok is a világgal. Az órák folyton-folynak: s kevesen tudnak jól élni velek; pedig minden ember legokosabbnak láttatik a maga szemei előtt.

ROZÁLIA. Magadat is belé foglalod abba, édes Poétám, ugy-é?

TEMPEFŐI. Külömben sem, és én abba tartom magamat legokosabbnak, hogy azokat nevetem.

ROZÁLIA. A' bizony szép! De csakugyan beszélj valami újságot. Nem kivántatik arra semmi különösség. Beszéld el, mit láttál széjjel jártodba, mind újság lesz az énelőttem, ha te beszélled.

TEMPEFŐI. Egy dolgot beszéllett most énnekem Betrieger, az idevaló tipografus: ez ugyan mindennapi Magyarországban, s annál fogva nincs benne semmi csuda: de minthogy a Kisasszony úgy kénszerít, nem sajnállom elbeszélleni. - Esméri a kisasszony azt a' Betriegert, a tipográfust?

ROZÁLIA. Ó, jól esmérem. Aki Lipsiába vólt tipográfus, s onnan szerfelett való kinccsel jött ide Pestre műhelyével?

TEMPEFŐI. Az, éppen az. Ő hallván, hogy Magyarországba, abba a nagy tartományba, alig van öt-hat tipográfus, így okoskodott: Én, azt mondja, Németországba, hol annyi a tipográfus, mint a kurta kutya, ennyi ezer tallért gyűjtöttem szegény ember létemre: mennyi pénzt fog hát énnékem keresni az én műhelyem Magyarországba, ahol több a gróf, mint a tipográfus.

ROZÁLIA. Nagyon féltem Betriegert, hogy a markába szakad ez az okoskodás.

TEMPEFŐI. Mindjárt meghallja a Kisasszony. Kijövén Betrieger, mindjárt kihirdetteti mind a két hazába, hogy ő kijött egy könyvnyomtató műhellyel, amellybe mind ama híres Mansfeld tulajdon kezeivel metszett új betük volnának. Annak felette, hogy ő kész kinyomtatni akármelly munkát, ha a hazabéli tudósok méltóztatnának szolgalatjával élni.

ROZÁLIA. Áldott igyekezet, mellyet a magánhaszon mozgat ugyan, de a közhaszonra.

TEMPEFŐI. Találkozott is elég tudós a két hazába, több mint jóltévő Maecenas, akiknek munkájokat az emlitett Betrieger becsülettel ki is nyomtatá egynéhány ezer exemplárokban.

ROZÁLIA. Oszolnak már a fellegek a magyarok egéről: megérjük tán még, kedves Poétám, nemzetünk kicsinosodását.

TEMPEFŐI. Nem reménylem. Ha így megyén ugyan a dolog, sohasem. Elég bizonyság arra a Betrieger története. Ő ugyanis a teméntelen sok exemplárokat árúra bocsátván, alig talált öt-hat grófot, húsz-harminc nemest, akik vették vólna a könyveket. A köznép pedig azt se kérdte tőle, mit árúl. Így veszett belé a könyvekbe szegény Betriegernek minden németországi keresete.

ROZÁLIA. Szerencsétlen!

TEMPEFŐI. De higgye el nagyságod, Bertók is dominiumot vesz akkor a csík árából, mikor a magyarországi tipográfus éhel hal meg a legjobb könyvek exemplárjai mellett.

ROZÁLIA. Te édesem, szeretsz tréfálódni a nyomos dolgokban is. Kedveltesd magad tovább is. - De hát a szegény tipográfus csakugyan kellnerré vagy trágerré lett? Sajnállanám.

TEMPEFŐI. Németesen feltalálta magát.

ROZÁLIA. Hogyhogy?

TEMPEFŐI. A mai magyar urakhoz s dámákhoz szabta magát. Egy új francia munkát, mellyet a legjobb izlésű párisi belletrista írt, németre fordítatta.

ROZÁLIA. Ohajtom hallani, mi lehet az, amit a magyar urak s dámák előtt kedvesnek lenni oly bizodalmasan hitt!

TEMPEFŐI. Az újmódi francia komplimentekről s köszöntésekről, az újmódi anglus csizmákról, kaputrokkokról, az újmódi olasz kalapokról, az újmódi frizírozásról, cipellőkről, karcsubbító vállakról, az orca festésére tartozó színekről, azoknak legszebb elegyitésekről, egy ehhez tartozó pikszist hogy adnak, egy pár kanadai kutya hány arany s a többi. A végén van egy traktament, hogy kelljen egy kavallérnak magát a dámák asszembléejekben kedvelltetni s viszontag.

ROZÁLIA. No ezt bizony bölcsen gondolta, s nem is csalta meg, jól hiszem, vélekedése.

TEMPEFŐI. Úgy vagyon, húszezer exemplárokat nyomtattatott, mind egy lábig elkeltek, pedig három rénes forint negyvenöt krajcárra tette fel az árrát. Ebből az egy könyvecskéből, mert csak annak lehet mondani, mind egy krajcárig kinyerte, amit a magyar poétákon vesztett vala.

ROZÁLIA. Csuda dolog: ha annak lehet mondani, ami rend szerént úgy esik. De hát a sok ezer magyar exemplárokkal mire ment?

TEMPEFŐI. Már akkor illy haszon nélkül való portékáival semmit sem gondolt: hanem mázsára vettette, s a görögöknek és más kereskedőknek és a könyvkötőknek eladta per ötven krajcár. Már a magyar könyvre, kivált ha verses, reá sem néz, amazt pedig újra sajtó alá készűl tenni.

ROZÁLIA. Szerencsétlen magyar poézis, szerencsétlen magyar tudósok, akik azért irogattok verseket, hogy legyen minek elveszni. Én azért ez édes mesterséget meg nem vetem: most is, hogy a te hozzám jöttedből kettős örömet vettem, abba valék foglalatos. Előveszi a papirost. Nézd, édes Poétám, látod fellyül ezt a verset, ami így kezdődik: "Aki nem volt soha poéta", azt egy kedves lélek irta, mellynek gondolati az enyimekkel egyeznek: szavaimat is kivántam vele egyeztetni, nézzed, itt kezdődik: "A tiszta nyájasság hol örűl." Ha terhedre nem leszek, hadd olvassam el előtted.

TEMPEFŐI. Azt kéred tőlem, Kisasszonyom, amit éppen kértem vólna tőled. Nem tagadom meg tőled, amit magam ohajtottam.

ROZÁLIA.

Itt, kedves Poétám, enyelgő képzelődésemet a te jelenléted magához ragadta, s engedtem örömmel félrecsapásának: emiatt a nóta közepén végének kell vala szakadni a versnek, majd kipótolom szomorúbb óráimba.

TEMPEFŐI. De én egész alázatossággal kérem a Kisasszonyt, hadd gyönyörködjem azoknak bészegésekben.

ROZÁLIA. Az én csekély Múzsácskám kevélykedni fog a tiéddel való egyesülésben. Ne tagadd meg tőle ezt a szerencsét.

TEMPEFŐI. Amint sűl:

ROZÁLIA. Köszönöm, kedves Poétám, hogy együtt hangoztatod verseidet a mieinkkel, és szép képzéseiddel ékesited a mi gondolatainkat. - Itt mutogatja magát a pompás természet, kevélykedvén a mesterség cifráiban: ezt a kertet választotta magának a Gyönyörüség kies lakóhelyéűl. Nézd, édesem, hogy hizelkedik benne az ártatlanság vidám képe, hogy szijja magához az eleven elmét. Engedd meg, hadd dicsekedjen ez a te Rozáliád ártatlan mulatóhelye a te elméd cifráival.

TEMPEFŐI. Bátor az én elmém lankadtabb, mintsem ez édes tárgyakon repdeshetne, mégis megcselekszem, mert Rozália úgy akarja.

ROZÁLIA.

A propos, úgy-é, kedves Poétám? Vedd el tőlem, hogy adósod ne maradjak.

TEMPEFŐI. Elveszem, kedves Kisasszonyom, és ezzel az ajándékkal térek vissza komor lakóhelyembe, édes megelégedéssel. Élj víg napokat, emlékezz meg Tempefői név alatt nyomorgó kedvesedről. Elmegyen.

ROZÁLIA. Minden örömöt elviszel magaddal, édes Bánh - majd el is felejtkezem magamról, mikor rólad akarok emlékezni - édes Tempefőim! Élj vigan az én emlékezetemmel. Magába. Ó, melly édes gyönyörűséggel tölt el ez a kevés időm: az öröm nektárja habzik szivembe. Meg kell annak édességével hinteni képzelődésim szárnyait. Leűl, olvas. De ihol jön báró Serteperti: oszoljatok, édes gyönyörűségim.

HARMADIK JELENÉS

Báró Serteperti. Hosszú tetejű kalapba, térdig érő, bőv anglus kaputrokba, három nagy gallérra, szarvasbőr bugyogóba, letűrt szárú, nagy, bőv csizmába, felfrizirózva, egy Nationálspiel a kezébe, - és Rozália.

BÁRÓ SERTEPERTI Egy nagy otromba komplimenttel. Lebilincseltetett sklávja nagyságos Kisasszonynak.

ROZÁLIA. Kész szolgálója a Bárónak; nem érdemlette csekély személyem Nagyságod tiszteletéből származott szerencséjét.

BÁRÓ SERTEPERTI Egy különös, de absurdus komplimenttel. - A! Csaknem a földet üti az orrával.

ROZÁLIA. Instálom alázatosan, hadd én szolgáljak felvételével, miét méltóztatta Nagysád elejteni?

BÁRÓ SERTEPERTI Mint az elöbb. A! arra éppen érdemetlen a Nagyságod személyjének imádója! A! én éppen semmit sem vesztettem el. De talán nem olvasta még Nagyságos Kisasszony azt a gyönyörü munkát, amelly most jött ki, franciából németre fordítva. Gyönyörű munka, megérdemli, hogy minden nemes szivű ember megtanúlja eleitől fogva végig, én ugyan részemről nem adnám fele jószágomért, és ha annak irójával egyszer szembe lehetnék, meg nem állhatnám, hogy meg ne csókoljam.

ROZÁLIA. Magnific munka lehet az. -

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Párja nincsen, kedves Kisasszonykám: ez az embert földi angyallá tészi. - Méltóztassa megtekinteni, melly finom Kupferstückek vagynak benne. Ez a többek között azt a komplimentet festi, amellyel én Nagyságodnak kivántam az imént udvarolni. Mutatja a képet.

ROZÁLIA. Én másképpen gondolkoztam, megengedjen a Báró, ha vélekedésemet szabadon kifejezem, én ezt a festést úgy gondoltam, hogy ez egy szánakozásra méltó embert mutat, akit a köszvény húzott öszve, vagy legalább, ha ép ember, kaukler zsidónak mondtam vólna.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! éppen nem; úgy van, amint én mondottam. - Ezt a hasznos könyvecskét Betrieger tipográfus úr, derék, fein ember, maga költségén lefordittatta és kinyomtatta; én őtet ezért egy gazdag ebédre hívattam, minden cselédjeivel s inassaival együtt, a Sas vendégfogadóba, és ott gazdagon megvendégeltem őket. A házához egy fias tehenet hajtattam, a publikumhoz való szivességéért.

ROZÁLIA. Bámúltatja velem az Úr nemesszivűségét. Kikérem - -

BÁRÓ SERTEPERTI. A! a könyvet? nagy szerencsém... de instálom alázatosan, bátorkodom kérdeni, mivel tőlti a Kisasszonyka unalmas óráit?

ROZÁLIA. Látja a Báró ezt a kisded magyar könyvtárt? e' teszi énnékem gyönyörüségessé legkedvetlenebb óráimat is.

BÁRÓ SERTEPERTI Nézegeti a könyveket, akadozva olvassa a könyvek nevét, Rozália félfelől mosolyog. Porá-ából meg e élledette P. h. o. e. n. i. k. sz. Helyre teszi. E' szép lehet. Mást vesz fel. Hunnias, vagy Magyar Hunyadi, s a' mindegy, már a' dolog, Hunniás annyit tesz, mint magyar Hunyadi, igaz hitemre mondom, még azt mind ez ideig sem tudtam, nagy dolog ez.

ROZÁLIA. Instálom az Urat, ezt méltóztassa nézni, ez az, amelly a világba naggyá tette Voltért.

BÁRÓ SERTEPERTI. Voltért, voltért? jaj szépséges Kisasszonyom, a voltért semmit sem ád a zsidó.

Rozália. Voltér írta, Pétzeli és Szilágyi magyarra forditották. Áldja őket a tudós haza.

BÁRÓ SERTEPERTI. A! Én hallottam, hogy az a Pétzeli sokat dolgozván semmit se csinált; nem is becsülte őtet a hazafiak java, holmi magoknál is okosabbaknak láttatni kivánó urak imádták: de ő ugyan bizony, az én itéletem szerént, bár inkább aludt vólna addig. - Szilágyi csak ollyan, és őtet nem is tudom egyébért becsűlni, hanem hogy egy vólt a legfeinabb trancsirozók közzűl.

ROZÁLIA. Ó, kérem Nagyságodat, ne alázza ollyanokkal azt a két nemes embert, akik a magyar hazának csillagi vóltanak, és akiket, ha most, némelly bölcsebb méltóságainkat kivévén, nem tudtak is a magyar urak érdemek szerint becsülni, magasztalni fogja még az okosabb s háládatosabb maradék.

BÁRÓ SERTEPERTI. De mivel érdemlették vólna ők ezt a tiszteletet?

ROZÁLIA. Pétzeli a magyar nyelv csinosodásának atyja vólt, szép könyveit lehet olvasni. Hazánknak némelly nagy oszlopai, akiknek túl látott elméjek a módinál, tulajdon leveleikkel tisztelték meg őtet. - Szilágyi pedig nemcsak tráncsérozni tudott mindenek felett, hanem tűz esze lévén, mindennemü tudományokban otthon vólt: mellyet az embereket egy tekintetből itélő József meg is esmért, meg is tisztelt, s róla még idegen országokon is megemlékezett. Ha nem terhelem Nagysádat, imhol olvasok az ő forditásából egy darabot.

BÁRÓ SERTEPERTI. Kedves nagyságos Kisasszonyka kedvéért meghallgatom: ámbár a fejem - - - -

ROZÁLIA. Kérem alázatosan, méltóztassa meghallgatni:

BÁRÓ SERTEPERTI Előveszi a Nationálspieljét, azt, egyedűl arra figyelmezvén, fel s alá rángatja.

ROZÁLIA.

BÁRÓ SERTEPERTI A Nationálspielje megbontakozik. Koc tausend! Szedegeti rendbe. Üh, üh, mord!

ROZÁLIA Magában. Én ezt a bárót úgy gondolom, hogy nagyon későn érkezett szegény feje az észosztásban. Vagy ha helyes eszekre talált is az észmagazinba, azt más német méltóságoknak engedte által, ex politia. - Felszóval:

Érezheti csak e kevésből is Nagyságod, melly ékesek és gyönyörűségesek légyenek ezek az én múlatságaim, nem csudálhatja, hogy az én szivemet a komor bánatok és unalmak el nem lankaszthatják.

BÁRÓ SERTEPERTI Öszveszedi a Nationálspieljét s a zsebjébe dugja. Hol kell már ezt nevetni, kedves Kisasszonykám?

ROZÁLIA. A vidámság, az öröm s a vigasság nem mindég a nevetésben áll: s a magát édesdeden mulató sziv nem hahotával trombitálja ki kedves gyönyörűségeit.

BÁRÓ SERTEPERTI. Ó, az igaz. - De odakint jár a folyosón gróf Fegyverneki úr őnagysága. Aligha ide nem jön.

ROZÁLIA. Az atyám?

forrás és folytatás: http://mek.oszk.hu/06300/06302/html/csokonai2.htm#17

*

A MÉLA TEMPEFŐI

Rádiójáték, 1978.

http://staub-site.honlapepito.hu/?modul=oldal&tartalom=1145488