Payday Loans

Keresés

A legújabb

THÉSZEUSZ PDF Nyomtatás E-mail
2013. november 07. csütörtök, 18:39

THÉSZEUSZ


1. A földrajzírók, Sossius Senecio, amikor ismereteiket meghaladó dolgokról esik szó, térképeik szélére ilyenféle megjegyzéseket írnak: "Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája", vagy: "rejtett agyagos föld", vagy "szkütha jégmező", vagy "jégpáncéllal borított tenger".
Párhuzamos életrajzok című művem írása közben én is így jutottam el addig az időpontig, ameddig a valószínű és a tényeken alapuló történetírás eljuthat. A régebbi időkről nyugodtan kijelenthetném én is, hogy ami rajtuk túl van, a csodáknak és a tragédiaírók regéinek világához tartozik, ahol semmi nem biztos és semmi nem bizonyítható be.
Mivel azonban Lükurgosznak, a törvényhozónak és Numa királynak az életrajzát már megírtam, helyesnek tartom, hogy Romulus életét is elmondjam, akinek korához történetírói munkámban egyébként is közel jutottam. Amikor ezen elmélkedtem, Aiszkhülosz jutott eszembe:
E férfihoz ki lenne fogható?
Kit mérhetek hozzá? Ki érne föl vele?
és természetesnek találtam, hogy a szép és dicső Athén megalapítóját, Thészeuszt állítsam szembe és hasonlítsam össze a legyőzhetetlen és nagy hírű Róma atyjával. Bárcsak kihámozhatnám a meséből azt, ami ésszerű benne, hogy a történeti valóság képét megragadhassam. De amikor a történelem makacsul ellenáll a hihetőségnek, és semmi valószerűt nem nyújt, kérem olvasóimat, fogadják megértő jóakarattal az őskori mondákat.
2. Thészeusz sok tekintetben valóban összehasonlítható Romulusszal. Bizonytalan és homályos származásuk miatt mindkettőjükről azt híresztelték, hogy istenek gyermekei,
mindketten daliák vagytok: ki-ki látta közöttünk,
s a testi erő mindkettőjükben kiváló értelemmel párosult. Az egyik megalapította Rómát, a világ egyik leghíresebb városát, a másik pedig fővárossá tette Athént. Mindketten részt vettek nők elrablásában; egyikük sem kerülte el családja balszerencséjét, mindketten magukra haragították rokonaikat, életük végén mindketten elvesztették honfitársaik bizalmát - ha azt, ami nem látszik költői túlzásnak, igazságnak tekintjük.
3. Thészeusz atyai ágon Erekhtheuszig, sőt a legelső őslakókig, anyai ágon pedig Pelopszig vezette vissza származását. Pelopszot nem is annyira kincsei, mint inkább rengeteg gyermeke tette a Peloponnészosz leghatalmasabb királyává. Lányait a legkiválóbb férfiakhoz adta nőül, fiait pedig szétküldte, hogy uralkodjanak a peloponnészoszi városok felett. Egyik fia, Pittheusz, Thészeusz nagyatyja, alapította Troizén városkáját. Pittheuszt kora egyik legbölcsebb férfiának tartották. Bölcsessége sok tekintetben hasonlított Hésziodoszéhoz, aki főképp a Munkák és napok című művében található bölcs mondásoknak köszönheti hírnevét; ezeknek egyikét Pittheusznak tulajdonítják.
Érje be bőven igért bérével férfi barátod!
Ezt Arisztotelész, a bölcselő is megemlíti, Euripidész pedig a "tiszteletre méltó Pittheusz tanítványának" nevezi Hippolütoszt, ami szintén Pittheusz hírnevet bizonyítja.
Egykor Aigeusz fiúgyermek után vágyódott, és - mint mondják - azt a híres jóslatot kapta a Püthiától, hogy nem szabad asszonnyal hálnia, míg Athénba nem érkezik. Aigeusz nem értette meg világosan a jóslat értelmét; ezért amikor útban hazafelé megszállt egy éjszakára Troizénben, közölte Pittheusszal az istentől kapott jóslatot, amely így szólt:
Tömlődnek ki ne oldd kitüremlő lábait addig,
míg csak Athénba nem érsz, népeknek nagy fejedelme!
Nem tudjuk, mire gondolt Pittheusz, de vagy rábeszélte Aigeuszt, hogy háljon Aithrával, vagy ravaszul úgy intézte. Aigeusz másnap megtudta, hogy Pittheusz király leányával aludt. Azt gyanította, hogy teherbe ejtette a leányt, fogott hát egy kardot meg egy pár sarut, és elrejtette őket egy kőszikla alatti üregbe, amelybe épp belefértek. Ezt egyedül csak Aithrával közölte, és meghagyta neki, hogy ha fia születik tőle, küldje el hozzá, mihelyt férfikorba jut, és már olyan erős, hogy fel tudja emelni a kősziklát, s ki tudja venni alóla az ott hagyott tárgyakat, de úgy, hogy mindenki előtt tartsa a dolgot titokban. Aigeusz ugyanis módfelett félt fivérének, Pallasznak fiaitól, akik életére törtek és megvetették, mert gyermektelen volt. A Pallasz-fiak, a Pallantidák ötvenen voltak, s valamennyiüket Pallasz nemzette. Ezután Aigeusz eltávozott.
4. Amikor Aithra megszülte gyermekét, némelyek szerint nyomban Thészeusznak  nevezte, az ismertetőjelek letétbe helyezéséről. Mások szerint azonban csak később kapta ezt a nevet a gyermek, amikor Aigeusz fiává fogadta. Pittheusz gondoskodott a gyermek neveléséről, és Konnidaszt rendelte melléje tanítónak. Konnidasz tiszteletére az athéniak mind a mai napig kost áldoznak egy nappal a Thészeusz-ünnepek előtt, s nagyobb tisztelettel emlékeznek meg róla, mint Szilaniónról vagy Parrhaszioszról, akik közül az előbbi Thészeusz szobrát mintázta, a másik pedig arcképét festette meg.
5. Akkor még szokásban volt, hogy az ifjak, amikor gyermekkoruk véget ért, ellátogattak Delphoiba, és áldozatot mutattak be az istennek első ízben levágott hajfürtjeikből. Thészeusz is elment Delphoiba; az egyik ottani helyet még most is Thészeiának nevezik. Hajából azonban csak a homlokára hulló fürtöket nyírta le, úgy, ahogy Homérosz mondja az abászokról; egyébként a hajnyírásnak ezt a módját thészeuszinak nevezték róla.
Először az abászok nyírták így a hajukat, de nem azért, mint némelyek hiszik, mert az araboktól tanulták, nem is vetélkedésből a müsziaiakkal, hanem mert jó verekedők voltak, és jól értettek a kézitusához, közelharchoz. Erről szól versében Arkhilokhosz is:
Nem feszül ott se sok íj, se parittyák nem sokasulnak,
hogyha Arész viadalt szít csatasíkon; a kard
végzi a sok sóhajt okozó viadalt: az eféle
harcban oly isteniek mind ama legjelesebb
dárdadobók, Euboia lakói...
Azért nyírták így a hajukat, hogy az ellenség bele ne kapaszkodhassék az üstökükbe. Bizonyosan erre gondolhatott a makedónok királya, Alexandrosz is, amikor megparancsolta hadvezéreinek, hogy borotváltassák simára a katonák állát: kézitusában ugyanis az ellenfél állát lehet a legkönnyebben megragadni.
6. Aithra sokáig titokban tartotta Thészeusz igazi származását, Pittheusz pedig elhíresztelte róla, hogy Poszeidón gyermeke. A troizéniek különösképpen tisztelték Poszeidónt; ő volt városuk védőistensége, neki áldozták gyümölcstermésük zsengéjét, és az ő háromágú szigonyát verték pénzükre is. Thészeusz erős, eszes, értelmes ifjúvá serdült. Aithra ekkor elvezette a sziklához; elbeszélte neki származásának igazi történetét, és felszólította, hogy vegye ki a szikla alól atyja ismertetőjeleit, és hajózzék el Athénba. Thészeusz nekifeszült a sziklának és könnyedén felemelte, de nem volt hajlandó hajón utazni Athénba, bár az lett volna a biztonságos, s arra kérte nagyatyja és anyja is. Abban az időben ugyanis nehéz volt a szárazföldön eljutni Athénba, mert az utat mindenhol rablók, útonállók zavarták és veszélyeztették.
Ez a kor olyan férfiakat szült, akiknek kézügyessége és gyorsasága már-már felülmúlta az emberi mértéket, a fáradtságot híréből sem ismerték; sajnos azonban ezeket a természeti adományokat nem fordították tisztességes és hasznos célokra. Erejüket vad és kegyetlen dolgokra használták gőgös örömükben; megrontottak és elpusztítottak mindent, ami kezük ügyébe esett. Úgy gondolták, hogy szeméremmel, igazságossággal, méltányossággal és emberiességgel semmi gondja az erőseknek: ezeket az erényeket csak azok magasztalják, akik maguk nem mernek igazságtalanságot elkövetni, és félnek az igazságtalanságtól. - Néhány gonosztevőt Héraklész vándorlásai közben elpusztított, mások elbújtak előle, és így megmenekültek, vagy pedig annyira hitványak voltak, hogy senki nem törődött velük. Amikor Héraklész szerencsétlen módon megölte Iphitoszt, Lüdiába ment, és hosszabb ideig Omphalénál szolgált; ezt a bűnhődést szabta magára bűnéért. Lüdiában ezekben az években béke és biztonság uralkodott, de Görögország más részein elharapózott a bűnözés, mivel senki nem volt, aki véget vessen neki.
Ezért volt veszélyes szárazföldön menni Athénba a Peloponnészoszról. Pittheusz azzal igyekezett rábeszélni Thészeuszt a tengeri utazásra, hogy részletesen elmesélte, milyenek az iszthmoszi útonállók, és hogyan bánnak a kezükbe kerülő utasokkal. Héraklész vitézi tetteinek híre titkon már régen lázba hozta Thészeuszt, és rengeteget gondolt a hősre. Áhítattal hallgatott minden róla szóló történetet, de különösképpen Héraklész hőstetteinek szemtanúira volt kíváncsi, vagy azokra, akik találkoztak vele, és tőle magától hallották, mit vitt véghez. Az ifjú Thészeusz nyilván ugyanolyan lelkiállapotban volt, mint sok évszázaddal később Themisztoklész, aki bevallotta, hogy Miltiadész Marathónnál aratott győzelme nem hagyta aludni. Thészeusz is bámulta Héraklész dicső tetteit, éjjelente róluk álmodott, nappal pedig sarkallta a vágy, hogy ő is hasonló tetteket hajtson végre.
7. Thészeuszt és Héraklészt közeli rokoni kapcsolat fűzte egymáshoz, mivel Héraklész és Thészeusz anyja másod-unokatestvérek voltak. Aithra ugyanis Pittheusz lánya volt, Alkméné Lüszidikéé, Pittheusz és Lüszidiké viszont Hippodameiától és Pelopsztól származó testvérek. Thészeusz éppen ezért nem viselhette volna el a szégyent, hogy Héraklész megtisztítja a szárazföldet és a tengert a gonosztevőktől, ő viszont gyalázatot hozva vélt atyjára, Poszeidónra, megfutamodik a nehézségek elől, és bevérezetlenül viszi az igazi apja elé az ismertetőjeleket, a sarut és a kardot. Nemesi születését hőstettekkel akarta bizonyítani. Azzal a szándékkal és elhatározással indult tehát útnak, hogy erőszakoskodni nem fog senkivel sem, de ha bántják, visszaüt.
8. Legelőször Periphétész állta útját Epidauriában. Periphétésznek buzogány volt a fegyvere, és ezért Korünétésznek - buzogányosnak - nevezték. Thészeusz harcra kelt vele és megölte, majd buzogányát magához vette, és le sem tette többé, akárcsak Héraklész az oroszlánbőrt. Héraklész az oroszlánbőrrel bizonyította, hogy milyen hatalmas fenevadat ölt meg, Thészeusz meg a buzogányt mutogatta mindenkinek azzal, hogy ez a fegyver gyengének bizonyult vele szemben, de az ő kezében legyőzhetetlen lesz.
Az Iszthmoszon Szinniszt ölte meg, a fenyőhajlítót, mégpedig éppen úgy, ahogy az szokta öldösni az utasembereket. Ezzel is bebizonyította, hogy a rátermettség fontosabb minden ügyességnél és gyakorlottságnál, hiszen ő ezt a foglalatosságot soha nem tanulta, és nem is gyakorolta. Szinnisznek volt egy szép, sudár termetű leánya, Periguné. A leány, amikor atyját megölték, elfutott és elrejtőzött. Thészeusz mindenfelé kereste, de Periguné elbújt egy tüskés bokorral, sással és vadspárgával sűrűn benőtt helyre. A leány gyermekes ártatlanságában a bokrokat kérte, rejtsék el, s megígérte, hogy ha megmentik, soha nem bántja, soha nem égeti el őket. De Thészeusz addig hívogatta Perigunét, addig fogadkozott, hogy jól bánik vele, és nem lesz semmi bántódása, míg a leány végre előjött. Együtt is hált vele, és Melanipposzt szülte neki. Thészeusz később Déioneuszhoz, az oikhalai Eurütosz fiához adta őt feleségül. Thészeusz fia, Melanipposz, Ióxosz atyja lett, és Orünotosszal együtt gyarmatot alapított Kariában. Ióxosz férfi- és nőutódai megőrizték emlékezetükben ezt a történetet: a vadspárgát és a tüskés bokrot mindig a legnagyobb tiszteletben tartották, és soha nem vetették tűzre.
9. A Phaiának nevezett krommüóni vad koca bősz fenevad volt, és nem valami közönséges vadállat. Küzdelmes és nehéz feladat volt elejteni. Thészeusz megszakította útját, és csak úgy mellékesen megölte az állatot - egyrészt, nehogy azt higgyék, hogy ő csak kényszerből hősködik, másrészt mert úgy gondolta, hogy a bátor férfiúnak nemcsak a gonosztevők ellen kell védekeznie, hanem a fenevadakkal is állnia kell a veszélyes harcot. Némelyek azonban azt állítják, hogy Phaia vérszomjas és kicsapongó életű rablónő volt, Krommüónban élt, erkölcstelen életmódja miatt nevezték Kocának, s hogy őt ölte meg Thészeusz.
10. Megara határvidékén Szkirónt ölte meg: letaszította egy szikláról. Sokan azt állítják, hogy Szkirón rabló volt, aki az arra haladó utasokat fosztogatta. Azt mondják, gőgösen és fennhéjázóan rájuk parancsolt, hogy mossák meg lábát, majd hatalmas rúgással a tengerbe lökte őket. A megarai történetírók cáfolják a mondának ezt a változatát, és ahogy Szimónidész mondja, "harcba szállnak az ősi időkkel". Szerintük Szkirón nem volt sem rabló, sem gonosztevő, hanem éppen ellenkezőleg, irtotta a rablókat, s az igaz és jó emberek társa és barátja volt. Akkoriban Aiakoszt tartották a legigazságosabb görögnek, Kükhreuszt, Szalamisz királyát istenként tisztelték Athénban, Péleusz és Telamón nemes jellemét pedig mindenki jól ismeri. Nos, Szkirón veje volt Kükhreusznak, apósa Aiakosznak s nagyatyja Péleusznak meg Telamónnak, akinek anyja, Endéisz, Szkirónnak és Khariklének volt a leánya. Elképzelhetetlennek tartják, hogy ilyen kiváló férfiak családi kapcsolatba léptek volna egy hírhedt rablóval, s hogy drága kincseket bíztak rá és fogadtak el tőle. Azt mondják, Thészeusz nem akkor ölte meg Szkirónt, midőn Troizénből Athénba ment, hanem később, amikor Dioklész királyt becsapta, és elfoglalta a megaraiak birtokában levő Eleusziszt. Ilyen ellentmondó történetek maradtak fenn ezekről a dolgokról.
11. Eleusziszban birkózásban legyőzte és megölte az arkadiai Kerküónt. Majd kissé továbbment, és Erineuszban Damasztészt - más néven: Prokrusztészt - pusztította el, belekényszerítve ágyába, éppúgy, ahogy az kényszerítette az utasembereket. Thészeusz Héraklészt utánozta: Héraklész is úgy végzett támadóival, ahogy azok akartak vele. Így áldozta fel Héraklész Busziriszt, ölte meg birkózásban Antaioszt, párviadalban Küknoszt, és így zúzta szét Termerosz fejét. Állítólag innen eredt a "termeroszi baj" szólásmondás. Termerosznak ugyanis az volt a szokása, hogy fejjel ment neki mindenkinek, akivel összetalálkozott, és úgy ölte meg. Ekképpen irtotta ki a gonosztevőket, és szolgáltatott igazságot Thészeusz is; mindenki saját bűnének megfelelően bűnhődött.
12. Továbbhaladva, Thészeusz a Képhiszosz folyóhoz érkezett, itt találkozott a Phütalosz nemzetség tagjaival. Útja során ezek voltak az elsők, akik végre barátként üdvözölték. Kérésére bemutatták a szokásos engesztelő áldozatot, hogy a kezéhez tapadt vértől megtisztuljon, majd megvendégelték otthonukban. Ez volt az első eset, hogy szívélyes fogadtatásra talált, amióta útnak indult.
Mint mondják, Kroniosz, vagy ahogyan most nevezik, Hekatombaión hónap nyolcadik napján érkezett Athénba. A városban ez idő tájt belső háborúk dúltak, és Aigeusz házát is igen zilált állapotban találta. A király a Korinthoszból száműzött Médeiával élt együtt, aki megígérte neki, hogy kigyógyítja magtalanságából. Médeia előbb ismerte fel Thészeuszt, mint Aigeusz, aki ekkor már öregember volt, és állandóan lázadástól rettegett. Médeia rávette Aigeuszt, hogy hívja meg az idegent asztalához, és itasson vele mérget. Thészeusz elment a lakomára, de nem akarta elárulni kilétét, azt szerette volna, ha atyja ismeri fel. Így aztán, amikor feltálalták a húsételt, Thészeusz kihúzta kardját, mintha azzal akarná a húst felszeletelni. Aigeusz nyomban felismerte a kardot. Feldöntötte a méreggel telt serleget, majd kérdéseket intézett fiához, és átölelte. Ezután összehívta a népet, és bemutatta Thészeuszt, akit a nép már csak vitézsége miatt is nagy örömmel üdvözölt. Azt mondják, hogy a méreggel telt serleg ott dőlt fel, és ott ömlött ki belőle a méreg, ahol most a körülkerített hely van az athéni Apollón Delphiniosz-szentélyben; itt állt ugyanis Aigeusz palotája. A templomtól keletre álló Hermész-szobrot ma is az "Aigeusz kapujánál lévő Hermésznek" nevezik.
13. Thészeusz megérkezése előtt Pallasz fiai, a Pallantidák abban reménykedtek, hogy Aigeusz gyermektelenül hal meg, és Athén trónja az övék lesz; ezért nehezen viselték el, hogy Aigeusz Thészeuszt tette örökösévé. Végre is már Aigeusz is csak fogadott fia Pandiónnak, és semmi köze az Erekhtheidákhoz, most meg Thészeusz, ez a jöttment idegen uralkodjék Athénban! Ezért hát háborút indítottak. Embereiket két részre osztották; az egyik csapat vezére Pallasz volt, ezek nyíltan vonultak a város ellen Szphéttosz irányából. A másik csapat lesben állva várakozott Gargéttosznál; kétoldali támadásra készültek. Volt egy hagnuszbeli hírnök, név szerint Leósz, aki elárulta Thészeusznak, hol állnak lesben a Pallantidák. Thészeusz meglepetésszerűen rajtuk ütött, és mindnyájukat megölte. Mikor ezt Pallasz emberei meghallották, szétszéledtek. Mint mondják, Palléné község lakói ettől az időtől kezdve nem házasodtak össze hagnuszbeliekkel, és hírnökük nem kiáltotta a szokásos Akuete leó! - vagyis: "Halljátok, emberek!" - szavakat, annyira gyűlöletesnek tartották Leósz árulását.
14. Thészeusz nem akart tétlenül maradni, meg aztán szerette volna a nép kegyét is elnyerni; ezért elindult a marathóni bika ellen, amely sok kárt okozott a Tetrapolisz néven ismert négy attikai városnak. A bikát megkötözte, és végighajtotta Athén utcáin, majd pedig feláldozta Apollón Delphiniosznak. Úgy látszik, van némi igazság a Hekaléról szóló történetben is, amely szerint Hekalé megvendégelte és házába fogadta Thészeuszt, amikor a bika ellen indult. A környező községek népei Zeusz Hekalosz tiszteletére rendszeresen megülték Hekalészia ünnepét, és megemlékeztek Hekaléról is, akit Hekalinának becézgettek, mivelhogy amúgy öregasszonyosan ő is becézte és simogatta a házába betérő ifjú Thészeuszt. Hekalé fogadalmat is tett Zeusznak, hogy áldozatot mutat be, ha Thészeusz épségben tér vissza, de Thészeusz visszatértét már nem érte meg. Ezért emlékeztek meg róla Thészeusz parancsára, hogy vendégszeretetét viszonozzák. Ezt a történetet Philokhorosz beszéli el.
15. Valamivel később megérkeztek Krétából az adóbehajtók, immár harmadszor. Minósz, mivel fiát, Androgeószt, álnokul meggyilkolták Attikában, szüntelen háborúskodással tette tönkre az emberek életét. Sújtotta a népet az isten is: éhínség, járvány tört ki, s kiszáradtak a folyók. Apollón ekkor kijelentette: engeszteljék ki Minószt, és egyezzenek meg vele, hogy az isten haragja és a bajok megszűnjenek. Így aztán az athéniak követeket küldtek Krétába, és megállapodtak, hogy kilencévenként hét fiút és ugyanannyi leányt küldenek adó fejében Krétába. Ebben a legtöbb történetíró egyetért. A monda legtragikusabb változata szerint a Krétába küldött ifjakat és leányokat a Minótaurosz a Labürinthoszban megölte, vagy legalábbis addig bolyongtak hasztalan keresve a kijáratot, amíg mind el nem pusztultak. Euripidész ezt mondja a Minótauroszról:
Mihaszna állat, összetákolt torzalak...
...Félig bikának mása, félig emberé.
16. Philokhorosz szerint a krétaiak ezt tagadják. Szerintük a Labürinthosz börtön volt, és akit oda bezártak, nem tudott megszökni. Minósz versenyjátékokat rendezett Androgeósz emlékére, s az athéni ifjakat és leányokat, akiket addig a Labürinthoszban tartottak fogva, a győzteseknek adták jutalmul. Az első játékokon egy Taurosz nevű hatalmas hadvezér győzött. Ez a durva és embertelen férfiú keményen és kegyetlenül bánt az athéni fiatalokkal.
A bottiaiabeliek állama című művében maga Arisztotelész sem ad hitelt annak, hogy a fiatalokat Minósz ölte volna meg, szerinte ezek az emberek öregkorukig éltek Kréta szigetén szolgasorban. Egy alkalommal, amikor a krétaiak régi fogadalmukat beváltva Delphoiba küldték elsőszülötteiket, az áldozatul felajánlottak között ott voltak az athéni rabszolgák leszármazottai is. Ezek nem tudtak megélni Delphoiban, ezért hát áthajóztak Itáliába, és letelepedtek Iapügiában, majd onnan Thrakiába mentek, s őket nevezzük bottiaiabelieknek. Ezért éneklik a bottiaiabeli leányok bizonyos áldozati szertartások közben: "Menjünk Athénba!"
Ebből is kitűnik, milyen súlyos következményekkel jár, ha valaki olyan város gyűlöletét hívja ki maga ellen, ahol virágzik az ékesszólás és a költészet. Lám, Minószt is folyton ócsárolják és támadják az attikai színházakban. Az sem használ neki sokat, hogy Hésziodosz "a királyok királyának", Homérosz pedig "Zeusz bizalmasának" nevezi. Rengeteg szidalmat szórnak rá a tragédiaköltők a színpad deszkáiról; gonosz és erőszakos uralkodónak nevezik, de ugyanakkor királynak és törvényhozónak is, Rhadamanthüszt pedig bíróként és a minószi törvények őreként emlegetik.
17. Elérkezett a harmadik adófizetés ideje, és az apáknak át kellett engedniök felserdült fiaikat a sorsolásra. A nép köréből újból sokan hangosan zúgolódtak Aigeusz ellen, mondván, hogy ő az oka mindennek, egyedül ő mentesül a büntetés alól, s míg törvénytelen, jöttment fiának átjátssza a hatalmat, cseppet sem törődik vele, hogy őket megfosztják törvényes magzataiktól, és így gyermektelenül maradnak. Thészeuszt nagyon bántotta a dolog; helyt adott panaszuknak, s hogy közösséget vállaljon velük, a sorsolást meg sem várva, önként jelentkezett. Bátorságát mindenki csodálta és hazaszeretetét is magasztalták. Látta Aigeusz, hogy Thészeuszt nem tudja szándékától eltéríteni, kisorsolta hát a többi ifjút.
Hellanikosz azt állítja, hogy az athéniak nem sorshúzással döntöttek, hanem maga Minósz ment Athénba, és ő válogatta ki a fiúkat és lányokat, s elsőnek Thészeuszt választotta. Minósz kikötötte, hogy hajót az athéniaknak kell adniuk, és hogy a hajóra szálló fiatalok közül senki nem vihet magával fegyvert. Közölte velük azt is, hogy ha megölik a Minótauroszt, vége a büntetésnek.
Korábban nem volt remény a menekülésre, ezért fekete vitorlával jelezték, hogy a hajó a szerencsétlenségébe rohan. De most Thészeusz biztatgatta atyját, és váltig hangoztatta, hogy ő majd elbánik a Minótaurosszal. Adott hát Aigeusz fehér színű vitorlát is a hajó kormányosának, és meghagyta neki, hogy azt vonja fel visszatérőben, ha Thészeusz megmenekült; ellenkező esetben feketével jelezze a gyászt.
Szimónidész szerint Aigeusz nem fehér vitorlát adott a kormányosnak, hanem vöröset, "a sudár magyal tölgy virágának dús nedvével megfestve" - ezzel kellett volna Thészeusz megmenekülését jeleznie. Szimónidésztől tudjuk azt is, hogy a hajó kormányosa Phereklosz volt, Amarszüasz fia. Philokhorosz azt állítja, hogy Thészeusz Szalamiszból - Szkirosztól - kapta a haja kormányosát, Nauszithooszt, meg a másodkormányost, Phaiaxot is, mivel az athéniak akkor még nem értettek a hajózás mesterségéhez. A kisorsolt ifjak közt ott volt Meneszthész, Szkirosz egyik lányának fia is. Erről tanúskodik az az emlékmű, amelyet, mint mondják, Thészeusz állított Nauszithoosz és Phaiax tiszteletére Phaléronban, Szkirosz szentélye mellett; a Kübernésziát, a kormányosok ünnepét is az ő tiszteletükre szokták megrendezni.
18. Megtartották a sorsolást, Thészeusz a prütaneionból a Delphinionba vitte a kisorsoltakat, és bemutatta Apollónnak a könyörgők szent jelét, a szent olajfa ágát fehér gyapjúfonalba takarva. A szertartás után, Munükhión hónapjának hatodik napján, hajóra szálltak. Az athéniak ezen a napon mind a mai napig leányokat küldenek a Delphinionba, hogy engesztelő áldozatot mutassanak be Apollónnak. Mint mondják, a delphoi isten úgy rendelkezett, hogy Thészeusz Aphroditét válassza vezetőjének és kísérőjének az útra. Majd nőstény kecskét áldozott a tengerparton az istennőnek, de az hirtelen bakkecskévé változott. Így kapta Aphrodité az Epitragia nevet.


19. Thészeusz megérkezett Krétába, és Ariadné belészeretett, ahogy ezt oly sokan megírták és megénekelték. Ő adta neki a fonalat, s oktatta ki, miként juthat ki a Labürinthosz tekervényeiből. Thészeusz később megölte a Minótauroszt, és elhajózott Ariadnéval s az athéni ifjakkal. Phereküdész szerint kiverte a krétai hajók fenekét, s ezzel lehetetlenné tette, hogy üldözőbe vegyék. Démon szerint Minósz hadvezére Taurosz volt, aki a kikötőben esett el tengeri ütközetben, amikor Thészeusz elhajózott. Philokhorosz másként beszéli el az eseményeket: szerinte Minósz versenyjátékokat rendezett, és mindenki irigyen várta Taurosz győzelmét. Rossz természete miatt mindenki gyűlölte, és azt beszélték, hogy Pasziphaéval viszonya van. Így aztán, amikor Thészeusz engedélyt kért rá, hogy kiálljon vele, Minósz beleegyezett. Krétában nők is jelen lehettek a versenyeken; ott volt Ariadné is, akit Thészeusz látása azonnal lenyűgözött; csodálattal nézte, hogyan győzi le sorban ellenfeleit. Minósz különösen örült, hogy Thészeusz legyőzte a birkózásban Tauroszt és megalázta. Ezért visszaadta neki az ifjakat, és feloldotta Athént a további adófizetés alól.
Kleidémosz sajátosan és körülményesen mondja el a történteket. Szerinte általánosan elfogadott szabály volt a görögöknél, hogy egyetlen háromevezősoros hajó sem szállhat tengerre öt főnél nagyobb legénységgel. Ezt a szabályt csak Iaszón, az Argó parancsnoka szeghette meg, aki azért szállt hajóra, hogy megtisztítsa a tengert a kalózoktól. Amikor Daidalosz visszamenekült Krétából Athénba, Minósz a rendelkezések ellenére üldözésére indult hadihajóival, majd egy vihar Szicíliába sodorta, ahol meghalt. Minósz fia, Deukalión, ellensége volt az athéniaknak, követeket küldött hozzájuk, és követelte, hogy adják ki Daidaloszt, mert ha nem, megöli azokat az athéni fiatalokat, akiket túszként adtak át Minósznak. Thészeusz szelíd hangon válaszolt, de nem volt hajlandó kiszolgáltatni rokonát, Daidaloszt, Meropénak, Erekhtheusz leányának fiát. Ugyanakkor hajóhad építésébe kezdett. A hajók egy részét Attikában, a Thümaitadák községe közelében építtette, a főútvonaltól távol, más részét pedig Troizénben, Pittheusz felügyelete alatt; titokban akarta ugyanis tartani a dolgot.
Amikor elkészültek a hajók, Thészeusz tengerre szállt; magával vitte Daidaloszt és a krétai menekülteket, hogy az utat mutassák neki. A mit sem sejtő krétaiak barátságosan fogadták az athéniakat, Thészeusz pedig elfoglalta a kikötőt, majd titkon Knósszoszba sietett. A Labürinthosz kapui előtt összecsapott a krétaiakkal, Deukaliónt testőreivel együtt megölte. Kréta trónjára így Ariadné került. Thészeusz fegyverszünetet kötött vele, és visszakapta az athéni ifjakat, Athén és Kréta frigyre lépett, a krétaiak esküvel ígérték, hogy soha többé nem indítanak háborút.
20. Ariadnéról és ezekről az eseményekről sok, egymástól eltérő történet maradt fenn. Az egyik szerint Ariadné felakasztotta magát, amikor Thészeusz elhagyta; a másik azt állítja, hogy Naxosz szigetére hajózott, s ott Oinarosszal, Dionüszosz papjával élt együtt, mivel Thészeusz egy másik nőbe szeretett bele, és ő magára maradt.
Aigléért, Panopeusz lányáért ölte tüzes vágy.
A megarai Héreasz azt állítja, hogy Peiszisztratosz ezt a sort törölte Hésziodosz költeményéből, Homérosz viszont az Alvilágról szóló leírásába ezt a sort iktatta be:
Thészeuszt, Peirithooszt, szép sarjait isteneinknek,
hogy ezzel az athéniak kedvét keresse. Mások azt állítják, hogy Ariadné még gyermekeket is szült Thészeusznak, Oinopiónt és Sztaphüloszt. A khioszi Ión is ezen az állásponton van, így emlékezik meg ugyanis szülővárosáról:
Mit Thészeusz-fi emelt egykoron, Oinopión.
Mindezekből a regeszerű történetekből a legszebbek úgyszólván közszájon forognak. Az amathuszi Paión egészen sajátos módon beszéli el Ariadné történetét. Szerinte egy vihar Küprosz partjaihoz sodorta Thészeuszt, s Ariadné, aki várandós állapotban volt, rettenetesen szenvedett a viharban hánykódó hajón, ezért kiszállt egyedül. Thészeusz eközben igyekezett hajóját megmenteni, de a vihar újra elsodorta a szárazföldről, ki a tengerre. A küproszi asszonyok gondjukba vették Ariadnét, és kétségbeesett magányában költött levelekkel vigasztalták, mintha Thészeusz írt volna neki. Részvétükkel enyhítettek kínjain, majd amikor meghalt anélkül, hogy gyermekét világra hozta volna, eltemették. Thészeusz később visszatért, és nagyon elszomorodott. Pénzt adott a város lakosainak, hogy Ariadnénak áldozzanak. Két szobrocskát is állíttatott, az egyiket ezüstből, a másikat bronzból. A Gorpiaiosz hónap második napján tartott áldozati ünnepen egy ifjú a földre veti magát, majd hangokkal és mozdulatokkal egy szülő nő vajúdási fájdalmait utánozza; Amathusz város lakói Ariadné-Aphrodité ligetének nevezik azt a helyet, ahol Ariadné sírját mutogatják.
Több naxoszi író különös módon beszéli el a történteket, hogy valójában két Minósz és két Ariadné volt: az idősebb Ariadné Dionüszoszhoz ment nőül Naxosz szigetén, s Sztaphüloszt és fivéreit szülte neki, a fiatalabbikat meg elrabolta Thészeusz, amikor pedig magára maradt, Naxosz szigetére ment, és magával vitte Korküné nevű dajkáját, akinek sírját mutogatni szokták. Ez a második Ariadné is a szigeten halt meg, de az emlékére rendezett ünnepség egészen más jellegű. Az idősebb Ariadné ünnepét víg mulatozással ülik meg, a fiatalabbét pedig gyásszal és szomorúsággal.
21. Thészeusz elhajózott Krétából és kikötött Délosz szigetén. Áldozatot mutatott be az istennek, és felajánlotta neki az Ariadnétól kapott Aphrodité-szobrocskát, majd eljárta az ifjakkal azt a körtáncot, amely még ma is szokásban van a délosziaknál. Ez a tánc a Labürinthosz zegzugos folyosóinak az ábrázolása bizonyos táncmozdulatokkal és - fordulatokkal. Dikaiarkhosz szerint a délosziak "darunak" nevezik ezt a táncfajtát. Thészeusz a Keratón-oltár körül járta el a táncot. Ezt az oltárt ökrök bal oldali szarvából illesztették össze. Állítólag versenyjátékokat is alapított Déloszban; a győztesek ekkor kaptak első ízben pálmaágat.
22. Már közel jártak Attika partjaihoz, de nagy örömükben Thészeusz is meg a kormányos is elfelejtette felvonni a fehér vitorlát, amellyel jelezniük kellett volna Aigeusznak, hogy megmenekültek. A király kétségbeesésében levetette magát a szikláról és meghalt. Thészeusz közben partra szállt, és bemutatta azokat az áldozatokat, amelyeket távozásakor fogadott az isteneknek Phaléronban, majd hírnököt küldött a városba, hogy jelentse megmenekülésüket. A hírnök sok emberrel találkozott, akik mind a király halálát gyászolták, de akadtak olyanok is, akik boldogságukban megkoszorúzták, annyira örültek az ifjak hazatérésének. A hírnök elfogadta a koszorúkat, és hírnöki pálcájára tűzte. Mikor visszatért a tengerpartra, látta, hogy Thészeusz még nem fejezte be az italáldozatot; félrevonult, nem akarta megzavarni a szertartást. Az áldozat után jelentette Aigeusz halálát. Erre Thészeusz és társai sírva siettek a városba. Innen van, hogy - állítólag - még ma is a hírnök pálcáját koszorúzzák meg az athéniak az Ószkhophoria - vagyis: fürthordás - ünnepén, nem pedig a hírnököt, és hogy a jelenlevők az italáldozat közben karban ezt kiáltozzák: "Eleleu! Iu! Iu!" A két kiáltás közül az első a győzelem feletti öröm, a második pedig a rémület és a zavar kifejezése.
Thészeusz apja temetése után váltotta be Apollónnak tett fogadalmát a Püanepszión hónap nyolcadik napján, mert ezen a napon tértek vissza épségben a városba. E napon azóta is hüvelyeseket főznek; a szokás állítólag onnan ered, hogy a megmenekült fiatalok összekeverték minden megmaradt élelmüket, megfőzték egy fazékban, majd pedig közösen elfogyasztották. Körülhordozzák az eiresziónét is - egy gyapjúfonállal körülkötözött olajágat -, ahogy akkor a könyörgés szent jelét nevezték. Vele együtt viszik a legkülönfélébb gyümölcsök zsengéjét is, ami annak a jelképe, hogy megszűnt a terméketlenség. Közben ezt éneklik:
Eireszióné, íme, fügét s dagadó kenyeret hoz,
s mézet a csészében, s olajat, testünk megkenni,
s bort is a serlegben, mely elaltat mámorítóan.
Néhány történetíró ezt a szokást a Héraklész-utódoktól származtatja, akiket az athéniak oltalomkeresők gyanánt fogadtak be és vendégeltek meg, de a legtöbben ugyanúgy írják le, mint én.
23. Azt a harmincevezős gályát, melyen Thészeusz a fiatalokkal Krétába hajózott és épségben hazatért, az athéniak egészen Phaléroni Démétriosz idejéig megőrizték. Az elkorhadt deszkákat és gerendákat időnként újakkal és erősekkel cserélték fel, így a bölcselők is ezzel a hajóval példálóznak, amikor a "növekvőről" vitatkoznak. Egy részük azt állítja, hogy a hajó ugyanaz maradt, más részük pedig, hogy megváltozott.
Még ma is ünneplik az Ószkhophoria ünnepét, amelyet Thészeusz alapított. Annak idején ugyanis nem vitte magával mind a kisorsolt szüzeket. Kiválasztott barátai közül két leányos külsejű, de férfias lelkű és bátor ifjút. Ezekkel forró fürdőket vétetett, nem engedte őket napfényre, bőrüket illatos kenőcsökkel kenette, hajukat nők módjára fésültette, szépítőszereket használtatott velük, s így külsejüket megváltoztatta. Arra is megtanította őket, hogyan utánozzák a leányokat beszédben, megjelenésben és járásban, hogy ne lehessen őket megkülönböztetni tőlük. Így vette be őket a szüzek közé anélkül, hogy a csalást bárki is észrevette volna. Hazatérésük után ő s a két ifjú ugyanolyan öltözékben haladt az ünnepi menetben, mint amilyenben még ma is viszik a szőlőágakat. Ezeket vagy a mítosz kedvéért viszik, hogy Dionüszosznak és Ariadnénak kedveskedjenek, vagy azért, mert Thészeuszék ősszel, szüret idején érkeztek haza. Ételvivő asszonyok is részt vesznek az ünnepi menetben és az áldozat bemutatásában; ők képviselik az anyákat, akik egykor gyermekeiknek vitték kedvenc ételeiket, és meséket mondanak az ünnep alkalmával, mert azok a régi anyák is meséket mondtak annak idején, hogy gyermekeiket bátorítsák és vidámítsák. Mindezt Démon beszéli el. Az athéniak szent ligetet is ajándékoztak Thészeusznak, és úgy rendelkeztek, hogy mindig is azok a családok fizessék az áldozati költségeket, amelyeknek akkoriban adózniuk kellett. A szertartásokat mindig a Phütalidák végezték, ezzel jutalmazta vendégszeretetüket Thészeusz.
24. Aigeusz halála után Thészeusz nagy és csodálatra méltó vállalkozásba kezdett; egyetlen városi közösségbe egyesítette az attikaiakat. Így lett egy várossá és egy néppé a szétszórt lakosság, amelyet eddig még közérdekű ügyekben is nehezen lehetett összehívni, s amelynek körében napirenden voltak a villongások és háborúk. Thészeusz községről községre, családról családra járva győzte meg az embereket. Az egyszerű, szegény embereknél kedvező fogadtatásra talált; a hatalmasoknak király nélküli államot és demokráciát ígért, amelyben ő csak hadvezér lenne és a törvények őrének szerepét töltené be, minden más tekintetben egyenlőség uralkodna. Egy részüket meg is győzte, a többiek pedig tartottak már-már félelmetessé váló hatalmától és vakmerőségétől, s úgy gondolták, jobb, ha önszántukból engedelmeskednek, mint ha kényszeríti őket. Feloszlatta hát a különálló prütaneionokat, tanácsházakat és hivatalokat. Majd közös prütaneiont és tanácsházát építtetett az egész népnek, ott, ahol a mostani város áll, és az államot Athénnak nevezte. Közös áldozatot rendelt el, a Panathénaiát, és bevezette a Metoikia ma is megtartott ünnepét, Hekatombaión hónap tizenhatodik napján. Ezután ígéretéhez híven megszüntette a királyságot, és hozzálátott az új alkotmány megteremtéséhez. Először is az istenekhez fordult. A delphoi jósdától a következő jóslatot kapta az új állam sorsáról:
Aigeidész, Pittheusz lányának magzata, Thészeusz!
Sok nép sorsfonalát s mezsgyéjét tette le bévül
városotokban atyám elrejtvén; ám te szivedben
csak sose töprengj és ne szorongjál szertelenül, mert
tengeri tajtékok tetején, fenn úszik a tömlő.
Később a Szibülla állítólag ugyanezt a sorsot jövendölte Athénnak:
Tömlőként bemerülsz, de lesüllyedned lehetetlen.
25. Szerette volna államát még nagyobbá tenni; magához hívott hát mindenkit, egyenlő jogokat ígérve a jövevényeknek. Állítólag tőle származik ez a mondás: "Jöjjetek ide, ti népek, mind!" Athént a népek államává akarta tenni. Azt azonban nem tűrte, hogy az összevissza beáramló sokaság megzavarja és feldúlja a demokráciát. Ezért először is nemesekre, földművesekre és kézművesekre osztotta az embereket. A nemesek végezték a vallási szertartásokat, ők töltötték be a hivatalokat, rájuk bízta a törvények magyarázatát, továbbá a szent és isteni dolgok értelmezését. Egyébként teljes jogegyenlőséget teremtett; a nemesek tekintélyükkel, a földművesek jövedelmükkel, a kézművesek sokaságukkal múlták felül a többieket. Hogy ő volt az első, aki hajlandóságot mutatott a tömegek iránt - ahogy Arisztotelész mondja -, és hogy ő szakított először az egyeduralommal, Homérosz is tanúsítja, aki a hajók felsorolásakor csak az athéniakat nevezi népnek.
Pénzt is veretett, egy ökör képével - talán a marathóni bika emlékére, de lehet az is, hogy Minósz hadvezérére gondolt, vagy egyszerűen, mert a földművelésre kívánta buzdítani a polgárokat. Mondják, hogy tőle származik a hekatomboion és a dekaboion - tehát: száz, illetve tíz ökröt érő - kifejezés. Megarát véglegesen Athénhoz csatolta, s felállíttatta az Iszthmoszon azt a híres határjelző oszlopot, amelyre két jambikus trimetert vésetett. Az oszlop keleti oldalára ezt:
Ez itt nem Peloponnészosz, ámde Iónia,
a nyugatira pedig ezt:
Ez itten Peloponnészosz és nem Iónia.
A görögök Héraklész kezdeményezésére rendezték Zeusznak az olümpiai versenyeket. Ő, hogy Héraklészt utánozza, megalapította az iszthmoszi játékokat, Poszeidón tiszteletére. A Melikertész emlékére rendezett iszthmoszi játékokat éjszaka tartották, de ez inkább szertartás volt, nem pedig látványos népünnepély. Egyesek azt is mondják, hogy az iszthmoszi játékokat Szkirón emlékére alapította, hogy a rokongyilkosság bűnétől megtisztuljon. Szkirón ugyanis Kanéthosznak és Pittheusz leányának, Héniokhénak volt a fia. Mások azt vallják, hogy nem Szkirón volt a fiuk, hanem Szinnisz, és az ő tiszteletére alapította Thészeusz a versenyeket. Ugyanakkor egyezséget kötött a korinthosziakkal, hogy az iszthmoszi játékokra érkező athéniaknak annyi díszhelyet biztosítanak, amekkora helyet a hajó vitorlája beborít, amely az ünnepségre hozta őket. Ezeket a részleteket Hellanikosz és a halikarnasszoszi Andrón beszéli el.
26. Philokhorosz és más történetírók tanúsága szerint Thészeusz a Fekete-tenger partján is járt, amikor Héraklésszel együtt részt vett az amazónok elleni hadjáratban, és vitézségének jutalmaként megkapta Antiopét. A legtöbb történelmi forrásból azonban, így Phereküdész, Hellanikosz és Hérodórosz műveiből is az tűnik ki, hogy Thészeusz jóval később, Héraklész halála után egyedül vezette ezt a hadjáratot, s ejtette foglyul az amazónt, ami sokkal valószínűbbnek látszik. Egyetlen történelmi forrás sem említi ugyanis, hogy Thészeusz társai közül bárki is amazónokat ejtett volna foglyul. Bión azt állítja, hogy ez az egy is csalárd módon lett az övé. Az amazónok ugyanis nem idegenkedtek a férfiak társaságától, nem futottak el Thészeusz elől sem, amikor partot ért náluk, sőt ajándékokat küldtek neki. Thészeusz felhívta hajójára az ajándékot hozó amazónt, az felszállt, ő meg nyomban elhajózott vele.
Egy bizonyos Menekratész a bithüniai Nikaia város történetéről írott könyvében azt állítja, hogy Thészeusz hosszabb időt töltött országukban Antiopé társaságában. Seregében volt három athéni testvérifjú: Euneósz, Thoasz és Szoloeisz. Az utóbbi beleszeretett Antiopéba, de érzelmeit eltitkolta társai előtt, csak egyik barátjával közölte. Az beszélt is az ügyben Antiopéval, aki mereven elzárkózott a szerelem elől, de bölcsen és jóindulatúan fogadta a dolgot, és nem árulta el Thészeusznak. Megtudva ezt Szoloeisz, belevetette magát egy folyóba, és elpusztult. Amikor Thészeusz az ifjú szomorú sorsáról és annak okáról értesült, igen elszomorodott. Bánatában eszébe jutott egy püthiai jóslat. A Püthia ugyanis lelkére kötötte Delphoiban, hogy ha egyszer idegen földön szomorúság éri, alapítson várost, és hagyjon ott társai közül vezetőket. Így aztán a várost, amelyet alapított, az istenről Püthopolisznak, a közeli folyót pedig az ifjú emlékére Szoloeisznek nevezte. A város kormányzását a két fivérre és egy Hermosz nevű athéni nemes ifjúra bízta. A püthopolisziak Hermosz házának nevezték a város egyik épületét, de később ezt - a második szótag téves hangsúlyozása következtében - Hermész házának értették, és így az istent részesítették a hőst megillető tiszteletben.
27. Ez volt az oka az amazón háborúnak, amely semmiképpen sem lehetett jelentéktelen ügy vagy asszonyvállalkozás, hiszen ahhoz, hogy az amazónok a városban tábort üssenek és a Pnüx meg a Muszeion közelében harcoljanak, előbb el kellett foglalniuk a környező területeket és nyugodtan el kellett jutniuk a városig. Nehéz elhinni, hogy - mint Hellanikosz állítja - gyalog keltek át a befagyott kimmeriai Boszporoszon. Azt viszont, hogy a városban táboroztak, helynevek és az elesettek sírjai bizonyítják.
Sokáig haboztak mindkét oldalon; féltek a harctól. Thészeusz végül áldozatot mutatott be a Félelem istenének - így parancsolta egy jóslat -, és összecsapott az amazónokkal. A csata Boédromión havában volt, azon a napon, amelyen az athéniak mind mostanáig a Boédromia ünnepét ünneplik. Kleidémosz részletes elbeszélése szerint az amazónok a manapság Amazóneionnak nevezett helyig tolták előre balszárnyukat, a jobbszárny viszont egészen a Khrüsza melleti Pnüxig ért. Az athéniak a Muszeiontól kiindulva támadták meg az ellenség balszárnyát. Az elesettek sírjai, Khalkódón hérosz emlékműve mellett, a mostani peiraieuszi kapuhoz vezető úton találhatók. Az amazónok ezen a szárnyon megverték az athéniakat, és egészen az Eumeniszek szentélyéig visszaszorították őket. Az athéniak viszont a Palladion, az Ardéttosz és a Lükeion felől lecsaptak az amazónok jobbszárnyára, és vissza is verték őket egészen a táborukig. Sok amazón veszítette itt életét. Kleidémosz szerint a negyedik hónapban kötöttek békét Hippolüté közvetítésével; mert szerinte Thészeusz feleségének Hippolüté volt a neve és nem Antiopé.
Egy másik történet szerint a Thészeusz oldalán harcoló Hippolütét Molpadia ölte meg lándzsájával; az ő emlékére emelték az olümpiai szentélynél felállított oszlopot. Nem lehet csodálni, hogy a történelmi feljegyzések bizonytalanok, amikor ilyen régi eseményekről van szó. Azt is mondják, hogy Antiopé titokban Khalkisz városába vitette a sebesült amazónokat, és ott ápolta őket, továbbá, hogy többeket azon a helyen temettek el, amelyet ma Amazóneionnak neveznek. A háború békeszerződéssel ért véget, erről tanúskodik a Thészeion melletti hely neve: Orkómoszion, és az a máig fennmaradt ősi áldozat, amelyet az amazónoknak mutattak be a Thészeusz emlékére rendezett ünnepségek előtt.
Az amazónok sírját a megaraiak is mutogatják a piactérről a Rhusz nevű helyhez vezető úton, ahol a Rhomboeidész-emlékmű áll. Mondják, hogy Khairóneia környékén is estek el amazónok, és a régen Thermódónnak, most pedig Haimónnak nevezett folyócska mellett temették el őket. Erről a Démoszthenész életéről írt könyvemben már szóltam. Valószínűleg Thesszalián sem mentek keresztül baj nélkül az amazónok; sírjukat még ma is mutogatják Szkotussza és Künoszkephalai közelében.
28. Ezek a feljegyzésre méltó események az amazónokkal kapcsolatban. Az Amazónok felkelése című hősköltemény szerint, amelyet a Thészeisz szerzője írt, Antiopé és az amazónok a Phaidrával kötött házasság miatt indítottak hadat Thészeusz ellen, és Héraklész ölte meg őket. De ez csak mese és kitalálás. Igaz ugyan, hogy Thészeusz nőül vette Phaidrát, de csak Antiopé halála után. Antiopétól született Hippolütosz, akit Pindarosz Démophón néven ismer. Phaidra és Hippolütosz balsorsáról a történetírók is úgy írnak, mint a tragédiaköltők; valószínű tehát, hogy úgy is történt, ahogy mondják.
29. Vannak más - színpadon még sohasem játszott - történetek is Thészeusz házasságairól: mind becstelenül kezdődtek és szerencsétlenül végződtek. Mesélik, hogy erőszakkal elrabolt egy bizonyos Anaxó nevű troizéni nőt, és hogy erőszakot követett el Szinnisz és Kerküón leányain, miután az apákat megölte. Feleségül vette Periboiát, Aiax anyját, azután Phereboiát, majd pedig Iopét, Iphiklész leányát. Aztán szerelemre gyulladt Panopeusz leánya, Aiglé iránt és elhagyta Ariadnét, ami semmiképpen sem volt szép és illő cselekedet, mint fentebb már említettem. Mindezeken felül Helené elrablásával háborúba sodorta Attikát, s emiatt rá is száműzetés és halál várt, de ezt majd később beszélem el.
Bár az akkori idők legderekabbjai sok küzdelemben vettek részt, Hérodórosz úgy tudja, hogy Thészeusz - a lapithák és kentaurok harcát  kivéve - egyikben sem szerepelt. Mások szerint azonban elkísérte Iaszónt Kolkhiszba, és Meleagrosznak is segített a kalüdóni vadkan elejtésében; állítólag ekkor keletkezett a jól ismert mondás: "Csak Thészeusszal." Sok kiváló és vitézi tettet hajtott végre segítőtársak nélkül is, és ezért mondták róla: "Íme, egy új Héraklész." Segített Adrasztosznak is a Kadmeia alatt elesettek holttestének megszerzésében. És nem fegyverrel szerezte vissza a holttesteket - ahogy Euripidész írta tragédiájában -, hanem rábeszéléssel és megegyezéssel. Így írják a legtöbben. Philokhorosz hozzáteszi, hogy ez volt az első egyezség, amelyet a holttestek összeszedésére kötöttek, bár a Héraklészről írt könyvekben az áll, hogy ő adott ki először holttesteket az ellenségnek. A Thébai falai alatt elesett közkatonák sírjait Eleutheraiban mutogatják, a hadvezérekét pedig Eleusziszban; ezzel kedveskedett Thészeusz Adrasztosznak. Euripidész Oltalomkeresők című tragédiája ellentmond annak, amit Aiszkhülosz beszél el az Eleuszisziek-ben; ő pontosan ugyanazt mondja Thészeuszról, amit én beszéltem el.
30. Peirithoosszal való barátságának állítólag ez a története: Nagy híre volt Thészeusz erejének és bátorságának, és Peirithoosz szeretett volna meggyőződni róla. Fogta Thészeusz marháit és elhajtotta Marathónból. Amikor megtudta, hogy Thészeusz fegyveresen üldözőbe vette, nem futott el előle, hanem szembefordult vele. Megpillantva egymást, mindkettő megcsodálta a másik szépségét, bátorságát, és elálltak a harctól. Először Peirithoosz nyújtott kezet Thészeusznak, majd felszólította, hogy bíráskodjék felette marhái elhajtásának ügyében, s ő kész alávetni magát az ítéletnek. Thészeusz elengedte a bírságot, és kérte Peirithooszt, hogy legyenek barátok és szövetségesek; barátságukat esküvel pecsételték meg.
Amikor Peirithoosz nőül vette Déidameiát, meghívta Thészeuszt, hogy ismerje meg a lapithák országát, és legyen a vendégük. A lakomára a kentaurokat is meghívta, de ezek pimaszul és féktelenül viselkedtek, sőt részegségükben még a nőket sem kímélték. A lapithák védekezni kezdtek, és jó néhány kentaurt megöltek, a többieket pedig kidobták az országból. Thészeusz segített a lapitháknak a harcban. Hérodórosz azonban másként adja elő a történteket. Szerinte már folyt a kentaurok elleni háború, amikor Thészeusz a lapithák segítségére sietett, és akkor került először szemtől szembe Héraklésszel is. Thészeusz mindenáron fel akarta keresni Héraklészt Trakhiszban, ahol a hős éppen küzdelmeinek és bolyongásainak fáradalmait pihente ki; ez a találkozás a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jegyében folyt le. - Több hitelt adhatunk azonban azoknak a történetíróknak, akik azt állítják, hogy a két hős több alkalommal is találkozott, s hogy Héraklészt Thészeusz közbenjárására avatták be az eleusziszi misztériumokba, miután elvégezte azokat a megelőző tisztulási szertartásokat, amelyekre bizonyos meggondolatlan cselekedetei miatt szükség volt.
31. Hellanikosz elbeszélése szerint Thészeusz már ötvenesztendős volt, amikor a kiskorú Helenét elrabolta. Egyesek, hogy e súlyos vád alól felmentsék, azt állítják, hogy Helenét valójában nem is ő, hanem Idasz és Lünkeusz rabolta el. Ezek aztán Thészeuszra rábízták a lányt, akit ő nem volt hajlandó a Dioszkuroszoknak kiszolgáltatni. Sőt állítólag maga az atya, Tündareusz bízta Thészeuszra Helenét, mert félt Enarophorosztól és Hippokoóntól, akik erőnek erejével akarták elrabolni a kislányt. De a legvalószínűbb, legbizonyítottabb történet a következő:
Thészeusz és Peirithoosz együtt ment Spártába. A lányt Artemisz Orthia templomából rabolták el, ahol éppen ünnepi táncot lejtett, majd megszöktek vele. Üldözőik csak Tegeáig követték őket. A továbbiakban nyugodtan keltek át a Peloponnészoszon. Közben megállapodtak, hogy sorsot vetnek: aki nyer, nőül veszi Helenét, és segít társának feleséget szerezni. A sorshúzás Thészeusznak, kedvezett. Thészeusz ezután anyja gondjaira bízta a házasságra még éretlen lánykát, Aphidnaiba vitte őket, és barátját, Aphidnoszt kérte meg, hogy vigyázzon a lányra, és tartsa titokban ottlétét a többiek előtt. Ezután viszontszolgálatképpen elkísérte Peirithooszt Épeiroszba, Aidóneusznak, a molosszoszok királyának leányáért. A király - aki feleségét Perszephonénak, leányát Korénak, házőrző kutyáját pedig Kerberosznak nevezte - úgy határozott, hogy leánya minden kérőjének meg kell küzdenie a kutyával, és az nyeri el a leány kezét, aki a kutyát legyőzi. De amikor megtudta, hogy Peirithoosz és társa nem kérni jöttek a lányt, hanem elrabolni, elfogatta őket. Peirithooszt széttépette a kutyával, Thészeuszt pedig fogolyként őriztette házában.
32. Eközben Menesztheusz, Peteósz fia, Orneusz unokája és Erekhtheusz dédunokája - azt mondják, ő volt az első demagóg, aki a tömegek kedvét kereste - izgató szavaival fellázította a tehetősebb athéniakat, akik már régóta nehezen viselték el Thészeusz uralmát, mert úgy érezték, hogy a nemeseket megfosztotta a királyi hatalomtól, és összezárta őket egyetlen városba, hogy mindnyájukat alattvalójává és szolgájává tegye. De felizgatta az egyszerű embereket is. Szabadságuk, úgymond, nem más, mint csalóka álom. Elveszítették hazájukat és szent hagyományaikat; a sok megértő és jóságos király helyett egyetlen zsarnokot kaptak, egy jöttment idegent. Menesztheusz tehát így mesterkedett, a kezdődő zendülésnek pedig komoly ösztönzést adott a Tündaridák háborúja; sokan nem tartják lehetetlennek, hogy maga Menesztheusz biztatta fel őket.
A Dioszkuroszok eleinte nem folyamodtak erőszakhoz, csak testvérhúgukat követelték. De amikor az athéniak kijelentették, hogy Helené nincs a városban, és nem is tudják, hol van, megkezdődött a harc. Akadémosz valahogyan megtudta, hogy Helenét titokban Aphidnaiban tartják, és ezt közölte a Tündaridákkal. Meg is becsülték őt ezért a Dioszkuroszok egész életében. És a lakedaimóniak - akik később oly sokszor pusztították Attika földjét - sem bántották soha az Akadémiát Akadémoszra emlékezve. Dikaiarkhosz viszont azt mondja, hogy két arkadiai ifjú, Ekhedémosz és Marathosz harcolt a Tündaridákkal együtt, az előbbiről nevezték el a mostani Akadémiát, Marathón pedig az utóbbiról kapta nevét, mert egy jóslatnak engedelmeskedve önként feláldozta magát a csata előtt.
A Dioszkuroszok ekkor Aphidnai ellen vonultak, megnyerték a csatát, és elfoglalták a várost. Állítólag ekkor esett el Szkirón fia, Alükosz, aki együtt harcolt a Tündaridákkal. A megarai helyet, ahol eltemették, Alükosznak nevezik róla. Héreasz azt állítja, hogy maga Thészeusz ölte meg Alükoszt Aphidnainál, és ennek bizonyságára idézi az alábbi verssorokat:
...kit Aphidnai nagy csatasíkján
Thészeusz ölt le tusán ama szépfürtű Helenáért
egykor...
Nem valószínű azonban, hogy Thészeusz jelen volt, amikor anyja fogságba esett, és a várost elfoglalták.
33. Aphidnai tehát elesett és az athéniak megrémültek. Menesztheusz ekkor rávette a népet, hogy nyissák meg a kapukat a Tündaridák előtt, és fogadják őket szeretettel, hiszen ők csak Thészeusz ellen viseltek háborút, aki erőszakosságával rá is szolgált erre, a többieknek jót és üdvöt hoznak. Tetteik valóban erről tanúskodtak; bár az egész várost hatalmukba kerítették, nem kértek mást, csak azt, hogy beavassák őket a misztériumokba, mondván, hogy nekik is van annyi közük a városhoz, mint Héraklésznek. Kérésüket teljesítették, de előbb Aphidnosz örökbe fogadta őket, akárcsak Püliosz Héraklészt. A Dioszkuroszokat isteneknek járó tisztelettel vették körül, és az Anakesz névvel tüntették ki; talán azért, hogy a harcot beszüntették, vagy talán mert vigyáztak rá, hogy senkit semmi bántódás ne érjen, pedig igen nagy hadsereg tartózkodott a város falain belül. Az anakósz ekhein  kifejezést olyanokra szokták alkalmazni, akik gondoskodnak valamiről, vagy őriznek valamit. Valószínűleg a királyokat is ezért hívják anaktesz-nek. Másik magyarázat szerint a csillagok felkeléséről hívják őket Anakesz-nek, mivel az anó - vagyis: "fent" - szót az attikaiak anekasz-nak, az anóthen-t - vagyis a "fentről"-t - pedig anekathen-nek mondják.
34. Aithra, Thészeusz anyja állítólag fogságba került, majd Spártába hurcolták, és innen ment Trójába, Helenével. Ezt Homérosz is megerősíti, mikor azt mondja, hogy Helené szolgálója lett:
Aithré, Pittheusz lánya, tehénszemü szép Klümenével.
Mások nem tartják hitelesnek ezt a sort, és a Munükhoszról szóló mesét is elvetik. Munükhoszt állítólag Laodiké szülte titkon Démophónnak és Aithra segítette felnevelni Trójában. Furcsa és egészen más történetet mond el Aithráról Isztrosz Attika története című művének tizenharmadik könyvében: állítólag Alexandroszt, akit Thesszaliában Parisznak neveznek, a Szperkheiosz folyó partján Akhilleusz és Patroklosz megtámadta és legyőzte, Hektor meg ugyanekkor elfoglalta és feldúlta Troizén városát, s az otthagyott Aithrát elhurcolta. Ez azonban merő képtelenség.
35. Héraklész vendégségben járt Aidóneusznál, a molosszoszok királyánál, s a király beszélgetés közben megemlítette neki Thészeusz és Peirithoosz esetét, hogy miért jöttek, és hogy mi történt, amikor rajtakapta őket. Héraklész mélységesen elszomorodott Peirithoosz dicstelen halálán és azon, hogy a másikra is ez a sors vár. Tudta, hogy Peirithooszon már nem segít a panasz, könyörögni kezdett hát Thészeuszért; tegye meg neki ezt a szívességet a király, adja ki Thészeuszt. Aidóneusz teljesítette Héraklész kérését, és szabadon bocsátotta Thészeuszt. A hős visszatért Athénba, ahol hívei még nem veszítették el minden hatalmukat. Hálából mindazokat a szent helyeket, amelyeket a város korábban neki adományozott, Héraklésznek szentelte, és Thészeionok helyett Hérakleionoknak nevezte őket, négy kivételével - így írja Philokhorosz. De amikor újra kézbe akarta ragadni a hatalmat és az államvezetést, lázadás és zavargás tört ki. Ekkor ébredt tudatára, hogy eddigi ellenségei most már nemcsak gyűlölik, de ráadásul meg is vetik. Ezenfelül a nép nagy része elkényeztetett gyermek módjára viselkedett, és ahelyett, hogy csendben, szó nélkül engedelmeskedett volna parancsainak, elvárta, hogy Thészeusz járjon a kedvében. Amikor megkísérelte, hogy erőszakhoz folyamodjék, a népvezérek izgatásával és pártviszályok veszélyével találta magát szemben. Elkeseredésében végül titkon elküldte gyermekeit Euboiába Elephénórhoz, Khalkódón fiához. Ezután megátkozta az athéniakat Gargéttoszban, azon a helyen, amelyet mind a mai napig Aratérionnak  neveznek, és elhajózott Szküroszba. Azt hitte, hogy ott barátokra talál; de különben is öröklött földbirtokai voltak a szigeten. Lükomédész volt abban az időben a szkürosziak királya, Thészeusz tehát hozzá fordult, hogy földjeit megkapja, mondván, hogy ott szeretne letelepedni. Egyesek azt állítják, hogy segítséget kért a királytól az athéniak ellen. Lükomédész - aki talán Thészeusz hírnevét irigyelte, de az is lehet, hogy Menesztheusznak akart kedvében járni - felvezette Thészeuszt a sziget legmagasabb hegycsúcsára, mintha földbirtokait akarná neki megmutatni, majd pedig letaszította a mélységbe, ahol Thészeusz halálát lelte. Mások szerint Thészeusz szokásos vacsora utáni sétája közben botlott meg és zuhant le a szikláról. Eleinte úgyszólván senki sem vett tudomást haláláról. Athénban Menesztheusz volt a király, Thészeusz fiai pedig magánszemélyekként harcoltak együtt Ilionban Elephénórral. Menesztheusz elesett Trójában, Thészeusz fiai hazatértek és visszaállították az atyai királyságot. Később az athéniak több okból is félistenként tisztelték Thészeuszt; ezek közt legemlítésreméltóbb az a történet, amely szerint Marathónnál a méd seregek ellen harcoló csapatok látni vélték, hogy Thészeusz szellemalakja teljes fegyverzetben rohamra vezeti őket a barbárok ellen.
36. A méd háborúk után, Phaidón arkhónsága idején  az athéniak jóslatot kértek Delphoiban. A Püthia meghagyta nekik, hogy vigyék haza Thészeusz csontjait, temessék el, és őrizzék illő tisztelettel. Nem volt könnyű a sírt megtalálni és a csontokat összeszedni, mert az ott lakó dolopszok különösen zárkózottak és vadak voltak. Kimón elfoglalta a szigetet, amint az életéről írt könyvemben már elbeszéltem, és becsületét tette fel rá, hogy megtalálja a sírt. Véletlenül megpillantott egy sast, amely egy halomszerű emelkedésen csőrével vagdosta és karmával kaparta a földet. Ezt isteni jeladásnak tekintette és ásatni kezdett a helyen. Hamarosan ráakadtak egy koporsóra, benne egy nagy termetű férfi csontjaira, mellette pedig bronzhegyű lándzsára és kardra. Amikor Kimón háromevezősoros hajóján hazavitte Thészeusz földi maradványait, az athéniak olyan ujjongó örömmel és pompával fogadták, mintha maga Thészeusz tért volna haza a városba. Ott fekszik Thészeusz a város közepén, a Gümnaszion közelében. Sírja a szökevény rabszolgáknak, a szegényeknek és a hatalom áldozatainak menedékhelye, hiszen Thészeusz egész életében védte és segítette a bajba jutottakat, és mindig megértéssel hallgatta meg a nehéz sorban élő emberek kéréseit.
A tiszteletére rendezett legfőbb áldozati ünnepet Püanepszión hónap nyolcadik napján tartják minden évben, minthogy ezen a napon érkezett vissza Krétából az ifjakkal. De minden hónap nyolcadik napján is megemlékeznek róla, vagy mert Hekatombaión hónap nyolcadik napján érkezett meg Troizénből Athénba, mint azt Diodórosztól, az útleírótól tudjuk, vagy mert ez a szám különösképpen megilleti őt, Poszeidón állítólagos fiát, mivel Poszeidónnak is a hónap nyolcadik napján áldoznak. Nyolc az első páros szám köbe és az első négyzet kétszerese, ezért különösképpen jelképezi Poszeidón rendíthetetlen és megingathatatlan hatalmát, akit Aszphaleiosznak  és Gaiéokhosznak  szoktak nevezni.

Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok 1. kötet


PLUTARKHOSZ

PÁRHUZAMOS ÉLETRAJZOK


FORDÍTOTTA
MÁTHÉ ELEK


ELSŐ KÖTET




TARTALOM
THÉSZEUSZ - ROMULUS
THÉSZEUSZ
ROMULUS
THÉSZEUSZ ÉS ROMULUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
LÜKURGOSZ - NUMA
LÜKURGOSZ
NUMA
LÜKURGOSZ ÉS NUMA ÖSSZEHASONLÍTÁSA
SZOLÓN - PUBLICOLA
SZOLÓN
PUBLICOLA
SZOLÓN ÉS PUBLICOLA ÖSSZEHASONLÍTÁSA
THEMISZTOKLÉSZ - CAMILLUS
THEMISZTOKLÉSZ
CAMILLUS
PERIKLÉSZ - FABIUS MAXIMUS
PERIKLÉSZ
FABIUS MAXIMUS
PERIKLÉSZ ÉS FABIUS MAXIMUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
ALKIBIADÉSZ - CORIOLANUS
ALKIBIADÉSZ
CORIOLANUS
ALKIBIADÉSZ ÉS CORIOLANUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
ARISZTEIDÉSZ - MARCUS CATO
ARISZTEIDÉSZ
MARCUS CATO
ARISZTEIDÉSZ ÉS MARCUS CATO ÖSSZEHASONLÍTÁSA
ALEXANDROSZ - IULIUS CAESAR
ALEXANDROSZ
CAIUS IULIUS CAESAR
KIMÓN - LUCULLUS
KIMÓN
LUCULLUS
KIMÓN ÉS LUCULLUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
NIKIASZ - CRASSUS
NIKIASZ
CRASSUS
NIKIASZ ÉS CRASSUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
LÜSZANDROSZ - SULLA
LÜSZANDROSZ
SULLA
LÜSZANDROSZ ÉS SULLA ÖSSZEHASONLÍTÁSA
AGÉSZILAOSZ - POMPEIUS
AGÉSZILAOSZ
POMPEIUS
AGÉSZILAOSZ ÉS POMPEIUS ÖSSZEHASONLÍTÁSA
SZÖVEGMAGYARÁZATOK

http://www.ujakropolisz.hu/plutarkhosz-parhuzamos-eletrajzok-1-kotet

LAST_UPDATED2