A lengyelek kizárták a kegytárgyak gyártásából és kereskedéséből a kereszt tagadóit, Jézus és Mária gyalázóit

Lengyelország második világháborús történelmével kapcsolatban a „politikai korrektség”-ről meg nem feledkezők nem győzik hangsúlyozni, mennyire alapeleme volt az akkori varsói vezetésnek a nemzetiszocializmussal való szembenállása. Arról azonban hallgatnak, hogy a lengyelek inkább másokat igyekeztek önmaguktól távol tartani. A kereszt leggyakoribb tagadóit, a Jézus Krisztust és Szűz Máriát döglött kutyának, ganéjnak, fattyúnak tartó Talmudjukhoz mereven ragaszkodókat, akik viszont mégsem átallottak az őket ábrázoló kegytárgyak gyártásából és kereskedéséből kivenni részüket.

„A lengyel törvény egy nagyon okos és ésszerű törvényt hozott nemrégiben. Ez a törvény a kegytárgyak gyártására és kereskedésére vonatkozik és abból a zsidókat egyetemlegesen kizárja. Mint indoklás az szerepelt, hogy a keresztényeknek elviselhetetlen még a gondolat is, hogy vallásos kultuszuk tárgyait olyanok gyártják vagy árusítják, akik tagadólag állanak a kereszténységgel szemben.”

Ez a hírcikk jelent meg a Magyar Kultúra című katolikus társadalmi és tudományos szemle 1938. február 20-i számában, mintegy megerősítéséül mindazon tényeknek, melyeket legteljesebbenHuber Lipót (1861-1946) kanonok, teológiai tanár, nemzetközi tekintélyű biblikus osztott meg olvasóival, aki szisztematikus kutatásaival rámutatott arra, hogy a kereszténység és a zsidóság kibékíthetetlenségének legfőbb okozója a Talmud és a tanaihoz való merev ragaszkodás, az, hogy „a zsidó és nem zsidó közötti legélesebb ellentétet, Izrael örök érvényűnek képzelt kiválasztottságát hirdeti, hittana pedig valóságos torzképe az ószövetségi kinyilatkoztatásnak. Egészen sajátos módon elhomályosította az Istenről, az angyalokról, a rossz szellemekről, a lélekről, a bűnről, a túlvilági életről szóló tanokat, amit pedig a názáreti Jézus Krisztusról és anyjáról, a Boldogságos Szent Szűzről mond (fattyú, döglött kutya, ganéj stb.), az egyenesen égbekiáltó blaszfémia.”

Művei közül háromban (A Talmud, különös tekintettel az Újszövetségre (1897), Újkori és modern zsidók Jézus Krisztusról és a kereszténységről (1933), Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig (1936)) gyűjtötte össze és dolgozta fel az ókortól a huszadik századig a zsidóság és a kereszténység viszonyát meghatározó irodalmi emlékeket, és jutott a kettő összeegyeztethetetlenségét megállapító következtetésekre. Utóbbi két (újra hozzáférhető) műve közül a másodikban hosszas adatolás után világosan tisztázta a Talmud szerepét a zsidó életben és viszonyát Krisztus hitéhez: 

„Ortodox zsidók előtt a Talmud, amelyet a Biblia mellett a legfontosabb és legszentebb könyvnek tartanak, a legnagyobb tisztelet tárgya, sőt nem hiányoznak közöttük, akik ezt még manap is mint a bölcsesség és legtisztább etikai kincsesbányáját magasztalják, s majdnem a tévmentesség trónjára helyezik. Keresztények között azonban alig akad a Talmudnak magasztalója, hanem annál több az ellensége, akik a Talmudot teszik felelőssé mindazért a bajért és bűnért, amit valahol zsidó elkövet. S ha ez az állítás némileg túlzás is, mégis sok esik a Talmud teherlapjára.

Tagadhatatlan, hogy a Talmud megmételyezte az ószövetségi erkölcstant és jogtant, amennyiben más-más követendő elvei vannak a zsidóval és a nem zsidóval szemben, s így erkölcstanában és jogtanában sok a kivetnivaló, sok az, ami éppenséggel nem egyeztethető meg a keresztény morálissal. De nemcsak etikája és jogtana, hanem általában egész szelleme és világfelfogása is homlokegyenest ellenkezik az evangéliummal, a kereszténységgel, amelynek valláserkölcsi és társadalmi alapelveivel a Talmudot soha nem lehet összhangba hozni, minthogya Talmud nem az evangéliumi általános felebaráti szeretet, hanem a zsidó és nem zsidó közötti legélesebb ellentétet, Izrael örök érvényűnek képzelt kiválasztottságát hirdeti, hittana pedig valóságos torzképe az ószövetségi kinyilatkoztatásnak. Egészen sajátos módon elhomályosította az Istenről, az angyalokról, a rossz szellemekről, a lélekről, a bűnről, a túlvilági életről és más hasonló dolgokról szóló tanokat, amit pedig a názáreti Jézus Krisztusról és anyjáról, a Boldogságos Szent Szűzről mond (fattyú, döglött kutya, ganéj stb.), az egyenesen égbekiáltó blaszfémia.

A kereszténység, mint olyan, nem köszön a Talmudnak semmit, hisz a Bibliát háttérbe szorító, a mózesi törvényt szellemétől megfosztó, a messiási profétizmust teljesen elhomályosító s a messiási eszmét politikai utópiává torzító Talmud tartotta és tartja vissza Izraelt a kereszténységtől és zárja be előtte Az Isten országát. A Talmud annyira belopta magát Izrael lelkébe, hogy tanulmányozását sokkal fontosabbnak és érdemszerzőbbnek tartja, mint a Biblia tanulmányozását. Ebben lelki magyarázatát az is, hogy a keresztény elvek, a keresztény szellem még általánosságban sem tudott érvényesülni az ortodox zsidóságban.”

Ennyit tehát a keresztény, kiváltképpen a katolikus hit egyik legnagyobb európai védelmezői, a lengyelek, hetvenöt évvel ezelőtti döntése hátteréről.