Költő az legyen, mi népe”

Emlékezés Arany Jánosra

1882. október 22-én hunyt el Arany János. Ma, a modern irodalom haláltáncakor, amikor is a költők, írók zöme már csak legfeljebb tollforgató, de nem művész, amikor nem a nemzeti sorskérdéseket tűzik tollukra, hanem többnyire korunk devianciáit, tanulságos megismernünk egyes költőtársaival, mindenekelőtt Reviczky Gyulával folytatott irodalmi vitáját, amelyből kitűnik, mi volt már akkor is a vízválasztó művész és művész között.

Az 1870-es években a nagyváros zajától, az irodalmi és politikai szalonoktól ódzkodó Arany egyre növekvő aggodalommal vette észre, hogy költőink, íróink, sőt kritikusaink többségének már nem hitvallása az, ami neki, vagyis hogy a költő „az legyen, mi népe”, ezért 1877. augusztus 8-án ebbeli fájdalmát versbe sírta bele, a Kozmopolita költészet címűbe:

Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett irományom
S hazám földén túl se’ jár:
Hogy nem „két világ” csodája – 
Lettem csak népemből egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy. 

Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyít:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, –
Mert kivágyni: kész halál. 

Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kisszerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se’ sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?... 

Légy, ha bírsz, te „világköltő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék. 

S hol vevéd gyász tévedésed:
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egy párt valaha;
Mind tükör volt: egy-magából
Tűnt nekem föl nép s haza. 

És ne gondold, hogy kihalnak
Sújtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!? 

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Hunyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám! 

Mi is a versében kárhoztatott kozmopolitizmus? A „Napkelet Lexikona” (1927) telibe találó meghatározása szerint „világpolgárság, a nemzeti érzés és tudat gyengesége vagy teljes hiánya”, amely „hanyatló korokban szokott fellépni, amidőn a lélek harmóniája megbomlik: társadalomellenes tünet, mert a nemzeti szellemet háttérbe szorítja s ezzel fontos erkölcsi rugót bénít meg”. Arra is rávilágít, hogy mennyire helytelen, ha „a kozmopolitizmussal gyakran egy értelemben használják az internacionalizmus kifejezést, mely nemzetköziséget jelent, és mindaddig társadalomfejlesztő, amíg a nacionalizmussal együtt, sőt annak szolgálatában keres és ápol egyetemes érdekeket szolgáló kapcsolatokat”. 

Lírikus kortársai közül Reviczky Gyula (1855-1889), mivel érintve érezte magát, szintén versben válaszolt Arany Jánosnak:

Áldom én is azt a bölcsőt 
»Mely magyarrá ringatott«.
Áldom én is azt a sorsot,
Mely szívembe dalt adott.
A dicső szellem világát
Áldom mindenek felett,
S dallom, a mi bennem eszme,
Dallom, amit érezek.

Szép az ének, szent az ének,
Drága kincs, ha nemzeti.
De a legszebb dal örökké
Általános, emberi.
Az igazság egy lehet csak
Valamennyi nyelveken.
Nagy leszen, ha lelke is nagy,
Ki művész első helyen.

Kék egével ősz Homérosz
Valamennyi nemzeté.
Búskomolyság, mélaság is
Egy van csak: a Hamleté.
Bolond Istók mindenütt volt,
A hol ember szenvedett.
Nagy művész, ki emberek közt
Feledi a nemzetet.

Gúnykacaj minden hazában
Don Quijotenak végzete.
Ember, hát nem kell kutatni
Küzködő Faust német-e?
A világ nyelvét beszéli
Molière, a francia
Harpagon, Alcest s a többi
Csupa kozmopolita.

Általános eszme s érzés,
Nagy, ha nem is nemzeti,
»Dalok korcsa«, melyben ez nincs;
Az igazság megveti.
Nép után nép küzd a létért,
Eltűnnek a nemzetek,
Róma megszűnt, csak Horácban
Élnek még az emberek.

Népével van összeforrva
A nagy eszmék dalnoka.
»Mind tükör volt egymagából
Tűnt nekem föl nép s haza!«
Egy egész nép ilyen ének
S akkor leghatalmasabb,
Hogyha, bár forrása egy csak,
Mindenütt süt, mint a nap.

A tiéd is mindenütt süt.
Nagy vagy a nagyok között!
Nemzet ily naggyá sosem tesz,
Csak az eszme, mely örök.
»Két világ csodája«, fénye
Halhatatlan éneked,
Most magyar, létezni fogsz, ha
Nemzeted csak létezett!

Kozmopolitikus irány a költészetben című, 1885-ben megjelent írásában hasonlóképpen vallott:

„A nagy költők általános örök emberi érzelmeket, eszméket, szenvedélyeket szólaltattak meg s nemigen követtek hazafias tendenciákat. Petőfi a maga korában lehet, hogy hazafias verseivel érte el a legnagyobb hatást, de nem ezek teszik őt halhatatlanná. A legnagyobb költők a legnemzetiebbek, de egyúttal a legemberibbek, legáltalánosabbak. Azt a nézetem, hogy világköltőt csak nagy népek produkáljanak, a kisebbek poézisében pedig csak nemzetiességet keressünk, még a nagy Aranytól se fogadhatom el. Az esztétika előtt nincsenek nagy és kis népek.”

Még mielőtt pálcát törnénk mindezek miatt Reviczky felett, olvassuk el Arany János halálára írt versének záró versszakát:

Dalodhoz méltó volt az életed.
Mily név illet meg? Hogy tiszteljelek?
Áldott, kit szűz erényed lelkesít.
Csak a pribék nem ontja könnyeit.
Ah, elvesztettünk! Már a sír takar.
Nem jő utánad, nem jön ily magyar!
Óh, légy velünk! Mindenha légy vezérünk!
Amíg téged csodálunk: addig éljünk!

Tanulságként levonhatjuk vitájukból, hogy amíg még Reviczky azért mégiscsak áldotta a „magyarrá ringató” bölcsőt, addig a posztmodern kor fetisizált tollforgatói-irodalmárai már egyáltalán nem, ők ugyanis nem ismernek hovatovább sem tartalmat, sem formát, sem eszméket és eszményeket, ezért rájuk semmiképpen sem érvényes, ami Reviczky szerint Aranyra: „Halott volnál s mégis élsz, ahogy ma senki.”