Legyünk büszkék arra,

hogy amikor Európában máshol még aligha,

nálunk már létezett anyanyelvű líra

Balassi Bálintra emlékezünk

Négyszázötvenkilenc éve, 1554. október 20-án született Zólyomban Balassi Bálint, ómagyar és középkori lelkiségünket a reneszánsz ember életörömével átitató, az eszményi szerelmet és a honfiúi szeretetet kivételes költői szépségekkel megéneklő költőnk.Hiába hivatkoznak filológusok arra, mennyi „idegen hatás” tükröződik strófáin, a görög-római mitológiától az itáliai reneszánszig, hiszen istenes s szerelmi lírája és katonaénekei inkább arról tanúskodnak, hogy igazi forrásuk a kopjatörő-kardforgató szilaj magyar vérmérsékletről és az eszményi s érzéki szerelemről egyaránt tanúskodó regösénekeink, népdalaink.

Költészetének alapvető, egymást átjáró motívumai a tusakodó-bűnbánó Isten-viszony, az ifjúkor szenzibilitásától elrugaszkodni kívánó korai felnőtt reneszánsz életörömmel áthatott erkölcsi középútkeresése, az elfojtódásokkal-fellángolásokkal teljes eszményi-érzéki szerelem és a főúri életet a katonaélettel felcserélő végvári vitéz rendíthetetlen hazaszeretete.

Isten-viszonya a bűnbánati zsoltárok (leginkább a 42.) töredelmességét tükrözi:

Bocsásd meg Úristen ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét:
Töröld el rútságát,
Minden álnokságát,
Könnyebbítsd lelkem terhét. 

Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Tétova bujdosik, mint madár a szélvészben:
Tőled elijedett,
Tudván, hogy vétkezett,
Akar esni kétsígben.

A török és a Habsburg-hódoltság metszéspontján – hasonlóan Szkhárosi Horváth Andráshoz, Bornemisza Péterhez, sőt Pázmány Péterhez – a bűntől való megszabadulni akarásban, az isteni erényekhez való ragaszkodásban látja hazánk megmentését, a megigazult lélek Istenhez gyermeki lélekkel való fordulásával, az ifjúkor szenzibilitásától elrugaszkodni kívánó korafelnőtt reneszánsz életörömmel áthatott erkölcsi középútkeresésével:

Kegyelmes Isten!
Kinek kezében
Életemet adtam:
Viseld gondomat,
Vezéreld útamat,
Mert csak rád maradtam.

A szép harmatot
Miként hullatod
Tavasszal virágra:
Sok jódat, Uram!
Úgy húllasd reám,
Te régi szolgádra.

Az elfojtódásokkal-fellángolásokkal teljes eszményi-érzéki szerelem egyszerre tükrözi az eszményi nőt az Istenanya képmásának tekintő biblikus felfogás és az ómagyarság Boldogasszony-kultusza egymást kiegészítő mivoltát e Losonczy Annának írt Júlia-ciklusbeli versében:

Ez világ sem köly már nekem
Nálad nélkül szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem:
Egíszsíggel, édes lelkem!

Én bús szívem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Véled Isten áldomása.

Szerelmedbe’ meggyúlt szívem,
Csak tígedet óhajt lelkem:
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez lígy, én fejedelmem!

A főúri életet a katonaélettel felcserélő végvári vitéz rendíthetetlen hazaszeretete honvisszafoglaló őseink, Attila, Árpád, a hét vezér lelkületéről vall:

Vitézek! Mi lehet
E széles föld felett
Szebb dolog a végeknél?
Holott kikeletkor
A sok szép madár szól,
Kivel ember ugyan él:
Mező jó illatot,
Az ég szép harmatot
Ád, ki kedves mindennél.

Az jó hírért, névért,
S a szép tisztességért,
Ők mindent hátrahagynak:
Emberségről példát,
Vitézségről formát
Mindeneknek ők adnak,
Midőn mint jó sólymok,
Mezőn széjjel járnak,
Vagdalkoznak s futtatnak.

Világnézetében, miként Kölcseynél, Isten mindenek felett, a Haza mindenek előtt áll, ezért így búcsúzik földi hazájától:

Oh én édes hazám, te jó Magyarország!
Ki kereszténységnek viseled paizsát:
Viselsz pogány vérrel festett szablyát,
Vitézlő oskola! Immár Isten hozzád!

Egriek! Vitézek, végeknek tüköri,
Kiknek vitézségét minden föld beszéli,
Régi vitézséghez dolgotokat veti:
Istennek ajánlva légyetek immár ti.

Fájdalommal tölti el a nép erkölcsi életének megromlása (egyes források szerint tanítványának, Rimay Jánosnak, gondolatisága reá emlékeztetése és verselése klasszikus tökélye alapján azonban inkább neki tulajdonítható alábbi versében):

Óh szegény megromlott s elfogyott magyar nép,
Vitízsíggel nevelt hírrel vagy igen szép,
Kár, hogy tartattál úgy mint senyvedendő kép,
Előmenetedre nincs egy utad is ép.

Kedvelt s bőcsűlt véred lett csúfoltságossá,
Szablyádnak bő zsoldja nagy olcsóságossá,
Megcsorbult nemzeted változott korcsossá,
Nevednek szépsége útálatságossá.

Föld reménségére felnevelt urfiak,
Szemétre vettettek úgy, mint köz tyukfiak,
Zsirokkal hízódnak az idegen fiak,
Hozzád nem különbek, mint az ördögfiak.

Ó kedves nemzetem, hazám, édes felem!
Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem:
Keseregj, sirj, kiálts Istenedhez velem,
Nálad, hogy szeretlek, legyen e vers jelem.

Verseinek java sokáig lappangott, míg 1874-ben meg nem találta őket Deák Farkas történetíró a Zólyomradványban őrzőtt Radvánszky Kódexben, mégis, költői világképe és ritmusteremtő stílusművészete így is továbbélt, leginkább Faludi Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor lírájában, megmutatva, hogy amikor Európában máshol még aligha, nálunk már létezett anyanyelvű líra.