A hagyományos gazdálkodás a kézzel vetés technológiáját alkalmazta. Néhányan a munka megkönnyítésére összegyűjtögetett pénzükön vetőgépet is vettek a 19. század kilencvenes éveitől kezdve. Ezeket azonban nem gőz vagy motor hajtotta, hanem 3-4 ló működtette. Ugyanakkor ezek a gazdák és öregbéreseik is tudtak kézzel vetni, hiszen csapadékos idő esetén a felázott talajra lóval nem lehetett rámenni, s ilyenkor ők is így szórták a magot a földbe.

A vetés több fázisból állt. Az első a vetés előkészítése. A vetőmagnak valót még a nyáron kiválasztotta a gazda a lábon álló növények közül. Hagyta jól megérni, hogy már a szél is majdnem kipergette a magot. Nagy gondot fordított rá, hiszen ettől függött a jövő évi termése. Külön aratta, külön nyomtatta vagy csépelte és raktározta, nehogy keveredjen a többi szemmel. Ezt a vetőmagot készítették elő a vetésre, vagyis meszezték - kékkő és meszes víz elegyével locsolták -, amit általában a színben, egy üres helyiségben, vagy az eresz alatt végeztek. A földre körülbelül egy köböl vetőmagot öntöttek. Két ember egymással szemben állva falapáttal forgatni kezdte a magot, míg a harmadik eközben a meszes vízzel locsolta. Amikor a garmadába lapátolt szem elegendő meszet kapott, akkor néhányszor még átlapátolták, majd félretették száradni, helyét fölseperték, s kezdődött a mozdulatsor elölről. Más háznál a jászolban, vagy a mosóteknőben, vagy egy ládában végezték ugyanezt. Ebben az esetben elegendő volt két személy, az egyik locsolta, a másik kavarta a búzát. Így azonban lassan haladtak.

Az előkészítést maga a vetés követte. Két fajtáját ismerték Hódmezővásárhelyen: a levetést és a felülvetést. A levetést csak nagyon ritkán alkalmazták e vidéken. Ősszel, elkésett vetésnél került sor erre az eljárásra. A magot szántatlan földre szórták, s 3-4 col mélyen leszántották, majd a talajt fogas- és tüskeboronával elsimították.

A levetésnél sűrűbben alkalmazott vetésforma a felülvetés volt, amikor a már felszántott talajra szórták a vetőmagot. A vetésnél egyetlen zsákot használtak, amelynek az egyik alsó sarkát és a szájának egyik sarkát zsineggel összekötötték. A vetőzsákba a magot a földre állított zsákokból öntötték, majd nyakba vették úgy, hogy annak szája jobb kéz felé nyitott volt. A vető bal karjával a búzamennyiség felét hátravetette, másik felét elől hagyta. Közben úgy fogta a zsák száját, hogy abból a szem ki ne szóródjék, s össze ne csukódjék a zsák, mert kinyitása időveszteséggel járt volna. A zsákba öntött gabona mennyiségét a vető termete, ereje és a bevetendő terület hossza határozta meg, de általában egy vékányi (30 liter) gabonát mértek bele. Ha a föld hosszú volt, akkor a föld közepére, s a túlsó végére is állítottak zsákot, hogy rakhassanak a vetőzsákba, ha az kiürült. Ha rövidebb volt a birtok, akkor általában annyi vetőmagot raktak a vetőzsákba, hogy visszafelé is elegendő legyen.

A gazda a vetés megkezdésekor mindig fohászkodott, segítségért könyörgött. Több szokás élt. Volt, aki csak ennyit mondott: "Uram, Jézus segiccs!" vagy: "Uram, segiccs!", esetleg: "Jézusom, segiccs!" (7) A reformátusok kalapjukat megemelve imádkoztak, a katolikusok pedig miután levették kalapjukat, keresztet vetettek és úgy imádkoztak. Kérték az Istent, hogy adjon nekik erőt, a vetésnek pedig kedvező időt, hogy mihamarabb bevégezhessék a munkát.

A fohászkodást követően nekiláttak a vetésnek. A vető bal lábával kilépett, s közben jobb kezével az egyik oldalra szórta a magot. Majd jobb lábával lépett előre, s ezzel egy időben kivett egy maréknyi vetőmagot. Ahogy a bal lábával indult, ismét szórt, csak most az ellenkező oldalra. Ezt a mozdulatsort kellett folyamatosan végeznie. Nem sietett, rendesen nagyokat lépett. Ha sűrűn akart vetni, akkor kisebbeket lépett, ha ritkábban kívánta hagyni a vetést, akkor hosszabbakat lépett. Karját jól kieresztette, s így a mag már a levegőben félkör alakot vett föl. Karjának lendítésekor lefelé tartotta markát, majd ujjait szétvette, a magot kieresztette, hogy az egyenletesen oszoljon el. Ha a markát összeszorította, akkor a mag egyenetlenül terült el a földön. Kiss Lajos könyvéből tudjuk, hogy az ilyen vetésről azt mondták: "Egy csomó bokréta, egy csomó parlag váltakoznak." (8)

Vetés kézzel

Sok vető a vetés végén megemelte kalapját, hálát adva, s közben ezt rebegte: "Hála Istennek, vége van!". A kézzel vetés nehéz, de szép munka volt, éppen ezért vagy maga a gazda, vagy öregbérese végezte. Ifjaknak nem engedték át e felelősségteljes feladatot, míg azok lega lább 20-25 esztendősek nem lettek. (9)

A vetést a fogasolás követte, amit fogas boronával végeztek. A tövisboronával történő fogasolás feladata a vetés elsimítása, a mag betakarása volt. A vetést a fogasolással együtt október 5. és 25. között minden körülmény ellenére be kellett fejezni.

A negyedik fázis a vetés gondozása volt. Az elvetett búza, ha jó eső érte, egy hét múlva már "ütögette a fejét", kikelt. Télen a hó alatt megerősödött, mert a hóréteg megvédte a fagytól. A nagyobb problé mát a hó tetején képződött jégréteg jelentette, mert így a növény "befulladt". Ezt úgy igyekeztek elkerülni, hogy állatokkal "megtipratták" a földet, hogy a vetéslevegőt kapjon.

Tavasszal az első feladat az acatolás volt. Úgy tartották, hogy "amikor az élet akkora, hogy a galamb kilátszik belőle (március vége, április eleje), akkor kitisztítják a búzát." (10) A konkolyozást főként gyerekek, lányok végezték. Úgy vélték, a kiszurkált acatot a "bűtiszél" (böjt idején fújó szél) megszikkasztja.(11)

Április 24-én, Szent György napján szárba indult a vetés. (12) Ha ekkor "kövér"-nek tartották a búzát, akkor "megtörették a leveleket", hogy ne nőjön nagyra, és ne dőljön meg. (13) Ez azt jelentette, hogy a birkát, lovat, marhát ráengedték legelni.

Április 25-én a búza- vagy határszentelés ünnepét tartották. A pap a hívekkel, a tanító az iskolásokkal együtt kivonult a temetői búzatábláig, ahol imádkoztak a jó termésért. Ezután vittek haza a zöld búzából, amit vagy saját földjükön elszórták, "hogy jobb lögyön a termés", vagy jégverés ellen a barkával együtt meggyújtották, esetleg imakönyvbe tették. (14)

A gondos gazda folyton figyelemmel kísérte a növény fejlődését: kapjon elég levegőt, ne legyen túl sűrű, ha kellett, megtisztította a gyomtól, a szipolypoloskát egyenként szedegette le róla. Örömmel tapasztalta, ha a búza májusban "kihányta a fejét"; ilyenkor már látta, hogy milyen termése lesz. Ha búza feje lehajlott, az azt jelentette, nem üres, vagyis lesz kalásza, de ha felfelé állt, akkor nincs kalász, üres a fej. (15) Népi megfigyelés szerint Vid napján megáll a búza növekedése. (16)

Az aratás

Az aratás a legfárasztóbb, leginkább embert próbáló munka. A gazda még kora nyáron felkészült az aratásra. Legfontosabb teendői közé tartozott a szerszámok, eszközök előkészítése: a kasza megvásárlása, a csirkéző- vagy fordítóvella és a nagygereblye áttekintése. Az eszközök beszerzése a vásáron történt. Vásárhelyen évente öt országos vásárt tartottak, melyek közül az őszi volt a legjelentősebb. A másik nagy forgalmú vásár az Úrnapi vásár, melyet tavasz végén, nyár elején tartottak. Sokan jöttek vidékről, hogy áruikat még az aratás megkezdése előtt eladhassák. "Főként a kocsiknak és faeszközöknek volt nagy keresete. Nagy volt a forgalom a lovakból. A közeledő nyomtatásra a rissz-rossz gebék kereslete megnövekedett. Áruk magasra szökött. Nyomtatás után ezeket a rossz lovakat az őszi vásáron igyekeztek értékesíteni." (17) A kasza megvásárlása is a június közepi vásáron történt. A parasztember maga vette a kaszát, nem bízta senkire. Nagy üggyel-bajjal választotta ki a jó eszközt. Kiss Lajos tanulmányából (18) megtudhatjuk, hogy milyen a jó kasza. A gazda ügyelt rá, hogy a kasza pengéje ne legyen meredt, hanem teknős, a felállított kasza nyelének pont az állig kellett érnie, nem lehet az eszköz lannája sem túl lágy, sem túl kemény acélból, a bilincsnek jól kellett illeszkednie a nyélhez, hogy a pengét jól biztosítsa, s ne lötyögjön, nagy figyelmet fordított a penge görbületi ívére is, mert ha a hegye befele nézett, akkor kisebbet, de ha már a hegye egyenesen állt, akkor nagyobbat fogott, s ez utóbbi nem volt megfelelő.

Az előkészítések után, "Pétör-Pál" (június 29.) felé már naponta nézegették, hogy megnyílt-e a kalász. Néhány fejet leszakítottak, tenyerükben megdörzsölték, a polyvát kifújva egy-két szemet szétrágtak. Ha felénél roppant, viaszérésben volt a búza.

Abban az esetben, ha megfelelőnek tartották a kalász érését, akkor két feladat volt hátra: a kötéleresztés és a kaszakalapálás. Hajnalban két vagy három órakor keltek fel, hogy még harmattal kötelet tudjanak fonni. Azért kellett előre elkészíteni a kötelet, mert az aratás közben való kötélkészítés lassította a munkát, ráadásul a száraz szalmából nem is lehetett kötelet készíteni, mert merevsége miatt tört és csúszott. A kaszakalapáláshoz üllőre és kalapácsra volt szükség. Az üllőt a földbe szúrták, erre helyezték a kasza pengéjét, amit apró kalapácsütésekkel nyújtottak, hogy minél vékonyabb legyen. Vigyázni kellett, nehogy megrepedjen, és csipkézetté váljon. Az állandó élességet fenéssel biztosították, fenőkő vagy kaszakő segítségével. A kaszás a követ az oldalára kötött, vízzel teli tokmányban tartotta.

Kasza élezése

A kaszások a búzaföldre kiérve letették a kaszát maguk mellé, majd ugyanúgy, mint a vetés megkezdésekor levették kalapjukat, s rövid fohászt mondtak: "Isten segíccs!". (19)

Ezután kezdődött az aratás. Legelöl a legjobb kaszás állt, majd őt követte a többi, közrefogva a gyengébbeket. (20) Lépcsőzetesen elhelyezkedve vágták a gabonát. A kasza nagy kaccsát a jobb, a kis kaccsát a bal kézzel fogták. Széleset kellett fogniuk, s úgy vágni a rendet. Sokat adtak a kaszálás minőségére. Aki jól aratott, az egyenes tarlót hagyott maga után és könnyedén, ritmusra kaszált. Néhányan, főleg a fiatalabbak gyakran "högyöztek", vagyis csak a kasza hegyével kaszáltak, vagy pedig "falaztak, nyakaztak", vagyis a vágás kezdetén és végén nagyobb tarlót hagytak, mint a közepén. (21)

A gabonaféléket kétféle módon kaszálhatták. Ha a levágott gabonát nem kötötték kévébe, hanem kötetlenül gyűjtötték össze, akkor a kaszás a gabonát levágta, és a rendek a földön hevertek. Ha a levágott gabonát kévébe kötötték, akkor a kaszás rávágta a gabonát a még álló búzaszálakra, vagyis a levágott rendek a levágandó gabonára dőltek. Rávágás után az asszonyok vagy gyerekek legtöbben kukával (villás alakú faág), néhányan sarlóval, elvétve kézzel kévékbe szedték a rendet, kis csomókat alakítva ki. Ők voltak a marokverők, akiknek jelentősége 1876 után nőtt meg, ugyanis ekkor jelent meg Hódmezővásárhelyen az első cséplőgép. (22) Őket a kévekötők követték, akik összekötötték a marokverők által összeszedett, megigazított kévéket, mégpedig úgy, hogy a kötél két végét összecsavarták, s jól meghúzták a rárakott csomót. Ezután ezeket keresztbe rakták úgy, hogy a kévék illetve a benne lévő búzaszálak kalászai egy felől legyenek. Ezeket úgy rakták, hogy ha eső esett, akkor sem dohosodtak össze, ugyanakkor védve voltak a tűző nap sugarai elöl, illetve a szél sem tudta kipergetni a szemeket. Általában 16-24 kéve került egy keresztbe.

Kévehordás

A másik kaszálási mód esetében, vagyis a levágás után az asszonyok, gyerekek kisebb kévenagyságú csomókat, csirkéket raktak csirkéző- vagy fordítóvëllával. Ha nem fújt a szél, akkor a vëllával a rend alá nyúlva rátették a rend végére, majd ismét a rend alá csúsztat ták a vëllát, s megint a levágott rend végére helyezték a vëllával felvett búzaszálakat. Ezt addig ismételték, amíg elegendő nagyságot el nem ért a csirke. Szélcsendes időben létezett egy másik módszer is: a csirkéző negyedcsirkényi "gazt" összegyűjtve egy méternyire előredobta, majd megismételte azt a mozdulatsort, s így "félcsirkét" kapott. A mellette lévő rendben ugyanezt elvégezve szintén elkészítette a "félcsirkét". Ezután a kettőt egymásra borította úgy, hogy a kalászok egy irányba nézzenek. Ha fújt a szél, akkor a következőképpen jártak el: a vëllát a rend alá csúsztatva a búzaszálakat felemelték, s a rendre helyezték. Azután megismételték, amíg "félcsirkét" nem kaptak. A csirkéző, otthagyva a félkévényi csomót, előrement a rendben néhány lépést, s megfordulva megismételte ugyanazt a mozdulatsort, mit asz előbb. A két félcsirkét általában egymás mellett hagyták nagy szél esetén.

A csirkézést a vontatóba rakás követte, amit a kaszások végeztek, őket gyűjtőknek nevezték. A kaszás az első csirkét a földre tette, az volt az úgynevezett "févaj". A másodikat az előző kalászos végére helyezte úgy, hogy a kalászai a févaj derekára essenek. A következő ugyanígy az első csirke szálainak alső felére rakta. A negyedik és az ötödik csirkét a févajra merőlegesen helyezte rá, szemben egymással. Majd a keresztlábak közé egy-egy csirkét rakott egymással ellenkező irányból. Így kilenc csirke alkotta a vontató fenekét. A fenekére derékmagasságig "borították" a csirkéket úgy, hogy a kalászok a vontató közepére essenek. Derékmagasságtól kezdve "őtögetéssel" rakták a vontatót, ami azt jelentette, hogy nem a vëlla ágaira vették a gabonaszálakat, hanem az ágai közé öltötték. Vállmagasságtól kezdve minden sort egy kissé beljebb raktak. Az utolsó csirke gabonát úgy tették fel a vontató tetejére, hogy azt teljesen beborították. Egy vontatóba 130-140 csirkét raktak. A telt körte alakú vontatót körülfésülték, és végül lekötötték, hogy a szél meg ne bolygassa. (23)

A vontatóba rakott termést bolondkocsival vitték a szérűbe, ahol a nyomtatásra került sor. A kocsival a vontató mellé álltak, majd két kisebb rudat (inast) szúrtak a vontató alá. Az egyik ember fogta a két "inast", hogy el ne dőljön, a másik ember pedig fogta a nagyrúd végét, és keresztben alátette a két kisrúdnak. Ezután a végét rátették az első tengőre, s kivették az inasokat. A másik oldalra kerülve felemelték az inasokat, közben hátulról a nagy rudat alátolták, majd azt bekapcsolták. Az inasokat elvitték, s lóval behúzatták a gabonát. (24)

A nyomtatás

Az aratást követően a búzakeresztek kévéit, illetve a vontatóba rakott gabonaszálakat kinyomtatták. Ezt a munkát a szérűn végezték. A kiválasztott helyen a füvet lekaszálták, a talajt jól meglocsolták, s polyvát, töreket szórtak rá. Miután a föld megszáradt és megkeményedett, leseperték és kezdtek "ráágyazni". Az ágyás közepét vastagabbra rakták - 75-80 cm -, a szélét 40-50 cm magasan hagyták. Általában a kalászt hagyták kívül (kifelé ágyaztak), de voltak, akik fordítva tették ezt. Ha fejjel kifelé ágyazás történet, akkor nagyobb volt a hely, jobban fértek a szalmázásnál, viszont nagyobb területről kellett a szemet összetakarítani.

A legtöbben lóval nyomtattak, de a kispénzű, szegény gazdáknak nem volt lovuk, ezért hárman-négyen összefogtak, és közös szérűn fuvarost fogadtak, aki kocsijával nyomtatott.

A beágyazás után következett a járatás 2-6 lóval, amelyeket párosával fogtak be. Csak patkolatlan lóval nyomtattak, mert ha a patkót az állatokon hagyták, akkor azok feltörték a szérűt, s a föld a gabona közé ment. A lovak az egész ágyásnak egy részén jártak körbe-körbe, az óramutató járásával ellentétes irányban. E kör közepén helyezkedett el a hajtó, aki a kezében lévő kötelet elöl és hátul cserélte. Ha e felfogott részt elvégezték, akkor az ágyás újabb részéhez kezdtek.

Az első lejáratást a fordítás követte, amikor a letaposott "gazt" favillával a másik oldalára fordították. Ezt kétszer vagy háromszor tették meg. Az utolsó fordítás után már az egész ágyást járták a lóval illetve a kocsival, miközben a vellások az ágyás szélére kirugdosott, kiszórt búzaszálakat igazították vissza.

A kinyomtatott szalmát lehányták, s félkörben "karimára húzták". Általában kétszer-háromszor szalmáztak, végül rudasba gyűrték. Az ágyásban maradt törek lehúzása után este került sor a kinyomtatott gabona "garmadába húzására" a "szömtoló" segítségével. (25)

A búza tisztítása

A tisztítás négy fázisból állt. (26) Az első a garmada szórása. A "szömdúró" szórás előtt vasvillával fellazította a garmadát, s folyamatosan dúrta a búzaszemeket a szóróig. Akkor vetette oda, amikor az hajított. A szóró a garmada oldalánál, a szélnek oldalvást helyezkedett el. Keskeny, hosszú, sekély falapáttal szórta a magot, hogy a szél kifújja a polyvát, töreket. Ha erősebb szél fújt, ketten is szórtak. Ilyenkor felváltva hányták a szemet: amikor az egyik szórt, a másik merített, majd fordítva. A szórás befejeztével a törekkarimát összehúzták, s így elszakították a tiszta szemet az aljtól. A kettő között egy lapátnyi szélességű utat hagytak.

Ezután az alj szórása következett, amelynél csak féllapátonként haladhattak a sok törek és polyva miatt. Az aljbúza tiszta részét is különválasztották a törekes, úgynevezett tokúsbúzától, s ezt is külön garmadába terelték. A két garmada tiszta búzát fölszelelték, ez már rendszerint ponyvára került. E harmadik fázis rendszerint haladósabb volt az előbbi kettőnél. A jó szelelés titka az volt, hogy a lapát elülső szélével jól szét kellett teríteni a szemet.

A szelelés után szakítottak, amikor ismételten szélnek vetették a szemet. A szelelés alját és a második szórás alját, a tokúsbúzát még szemenként átválogatták, s ismét szeleltek. Az alját a jószággal feletették. Szelelés közben egy ember igyekezett söprűvel a tiszta szemekről a még ottmaradt szemetet elhajítani. (27)

A vásárhelyi gazda és családja minden búzaszemért keményen megdolgozott. Nehéz és fáradságos munkáéval termelte meg a búzát, az "életet".

Termésátlagok

A termésátlagok mai szemmel nézve alacsonynak tűnnek, de a korabeli viszonyokat tekintve nem is olyan rosszak. Országrészenként vizsgálva az átlagterméseket azt tapasztaljuk, hogy a legmagasabb termésátlagokat a legfejlettebb dunántúli és Duna-balparti megyék produkálják. 1901 és 1905 között, amikor az őszi búza holdankénti átlagtermése 7,01 q, a Dunántúlon 7,41 q, magasabb, mint a búzatermelésben kiemelkedő szerepet játszó Tisza-Maros szögében és a Duna-Tisza közén, 7,10 q, illetve 7,13 q. (28)

Az egyes tájegységek eltérő termésátlagai szerint a Dunántúl halad az élen, az Alföld inkább az országos átlagnak megfelelő hozamokat adja. Az északon megtermelt gabona mennyisége a legkevesebb.

Az alábbi táblázat a búza hódmezővásárhelyi termésátlagait tünteti fel 1879 és 1901 között, valamint 1906 és 1913 között. A polgármesteri jelentések néhány helyen még a vetést ért károk indokait is megemlítik. (29)

A fokozottabb trágyázásnak és a mélyszántásnak köszönhetően 1910 után a búza átlagtermése jelentősen nőtt.

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/

hodmezovasarhely/szeremlei_evkonyvek/szeremlei_evkonyv_2003/pages/006_kristo_maria.htm