A VÁSÁRHELYI POLGÁR
1
BEVEZETŐ
Ez a cikksorozat egy tervezett vásárhelyi periodikába készült volna, amely végül nem jelent meg. Az összegyűjtött anyagot először a Világhálón közlöm. Igyekszem bemutatni több értéket, amelyet a vásárhelyi polgárok évszázadokon keresztül kialakítottak, és közülük egyéni válogatásomban példaképeket jelölni. Bevezetőmben magának a polgár szónak a fogalmát szeretném tisztázni:
Ki a polgár? Mit jelent polgárnak lenni?
Amikor fölléptem a Világhálóra, illetve megnéztem több szakkönyvet, áradt felém a számtalan meghatározás, köztük nem egy ellentmondásos megfogalmazás is. Kiderült, a polgár fogalmát sem könnyű pontosítani. Vizsgáljuk előbb a történelmet.
Az emberré válás során kialakult a csoporton belüli rangsor, amely valamilyen formában máig megőrizte szerepét. Van feljebbvaló és van alattvaló, csak a nevük változott, finomodott. A rabszolgatársadalmat fölváltotta a feudalizmus, amikor az állam vezetője a király volt, és mindenki alatta szolgált. Ez a társadalmi rendszer a fejlett Európában, a 18. század végére kiélte magát. A francia forradalom meghozta a polgárság társadalmi vezető szerepét.
A polgár szó a német burgaere, purgaere (városlakó) formákból, illetve ennek hivatali rétegét illetően a bürger (büró = [pürger, purgar] = hivatal) szó átalakításából ered. Magyar nyelvterületen a pulgarszó csaknem nyolcszáz éves, a pógár használata pedig a 16. század közepétől ismert. A másik változat a latin civil szóból ered. Ebből származott a hosszú ékezettel írt cívis szavunk, amely – például Debrecen mintájára – parasztpolgárt jelöl. Egy adott helység polgári elöljárói közé taroztak az ugyancsak latin szóból eredő virilisták, akik a lakókörzetükben a legtöbb adót fizették, és ezen a címen a tanács tagjaivá váltak, így beleszólásuk volt településük életébe.
A polgárra több gúnynév, illetve elmarasztaló név is tapadt. Itt kettőt említek. Egyik a szocializmusban a filiszter lett, amely a német nyelvből származik, és kispolgárt, nyárspolgárt jelent. Az ismert ballagási dalt az 1950-es években csak úgy volt szabad elénekelni, ha a „filiszter leszek magam is” sort így ferdítettük el: „dolgozó leszek magam is”. A másik szavunk az egész világon elterjedt, ahol népcsoportok gazdálkodásból élnek. Ezt a gúnynevet a feltörekedett rétegek adták a polgári sorból lemaradottaknak. Az USA-ban például redneck, azaz a naptól cserzett, vörösnyakú, vagyis a mezőn szorgoskodó, legegyszerűbb ember csúfneve, akit mi sültparasztnak mondunk. Ezek közös meghatározása szerte a lakott kontinenseken: „a kifinomultság teljes hiánya”.
Mai „redneck”-ek az USA-ban, jellemző környezetben
A baj akkor kezdődik, amikor egész társadalmi osztály, réteg kerül pellengérre, és ezért nemcsak szégyenkeznie kell, hanem társadalmi hátrányt, sőt üldöztetést is szenved. Ilyen volt a szocializmusban maga a polgár, vagy az úr még annak a „puha diktatúra” alatti időszakában is. Aki előveszi „A magyar nyelv értelmező szótára” 1966-os kiadását, a polgár szó alatt ilyen meghatározásokat talál: „a rendszer kiváltsággal felruházott városának teljes jogú lakosa”. Ez még nem is annyira gond, bár a „kiváltság” az akkori felfogás szerint, amely „egyenlőséget” hirdetett, nem éppen hízelgő jelző, de például a „szabad királyi város polgára” esetében még érthető, csakhogy ez a feudalizmus korszaka volt. Ugyanakkor az eredeti meghatározás így kezdődik: „…állampolgár, adófizető. A »harmadik réteg tagja«, amely a francia forradalom idején tört előre, kezdetben haladó, az imperializmus alatt az ipari proletariátust kizsákmányoló, reakciós uralkodó, a hanyatló burzsoá tagja.”
Ez az MTA Nyelvtudományi Intézetének akkori egyes munkatársai által „szentesített szöveg” fölért egy 56 utáni megtorlás vérbírói ítélethirdetésével. Korábban már a kulák szónál is leírtam, hogy milyen nagy baj, amikor az egyenlőségjelek, nem az egyenlő értékek közé kerülnek, és a meghatározásokat torz ideológiák szülik. Így ferdült el a polgár fogalma is az osztályharc meghirdetését követően.
Azt már az 1960-as években a szociográfus szépírók, illetve Márkus István szociológus megfogalmazták, hogy „népünk életében akkora változás, mint amelyet 1945 után, a szocialista életformára való áttérés okozott, a honfoglalás, letelepedés és államalapítás óta nem történt.” Az 1980-as évek második felétől, amikor kiderült, hogy a szocializmus is új polgárt termelt ki, „…a mezőgazdasági kisüzemekben folyó termelés értelmezéséhez, másrészt a polgárosodás mint történelmi folyamat tárgyalásához…” történészek, szociológusok, politológusok és néprajzkutatók országos vitákat rendeztek, amelyek könyvek, tanulmányok formájában jelentek meg. Ezek kivonatából kiváló összefoglaló jelent meg a Világhálón, például Csite András, Komoróczy György és mások tollából. Érdemes ezekben tallózni.
Arra a kérdésre, hogy ki a polgár, Komoróczy leírta, hogy „A monarchiákban a nemesi rendhez nem tartozó városlakó: értelmiségi, vállalkozó, iparos, kereskedő. Belőlük áll az úgynevezett középosztály… [amely] magasabb műveltséggel rendelkezik és társadalmi szokásai kifinomultabbak… A fejlett polgári társadalom jellemzői: anyagi jólét, kultúra, civilizáció.” Hozzá teszem, ezekért a javakért a polgár alaposan meg is dolgozott, mire elérte. Ahol a feudalizmusban nem volt főnemesség, és a kisnemesek is munkából éltek, a mezővárosi polgárság vált a közösség elitrétegévé. A klasszikus értelemben vett polgárnak fontos a tartalékképzés – számára ez az életben maradás esélyét biztosítja –, és nem a kiszolgáltatottsággal együtt járó, máról holnapra élés. Amikor 1974-ben megjelent a „Hódmezővásárhely jelesei”, ebben a szerzők 111 embert mutattak be. Közülük mindössze 10 fő, aki szorosan véve nem tartozik a korábbi értelemben vett polgárok közé.
Jómódú polgárok egykori asztaltársasága Hódmezővásárhelyen
A francia forradalom három vágyálmot repített világgá, amelyet a nyugati polgárság zászlajára tűzött, és valamennyien máig szeretnénk megvalósítani: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez a szép álom egy dologgal nem számolt, az emberi lélek alapvető tulajdonságával, a magántulajdonnak, mint vagyonnak az értékével, amely – amíg ember lesz a földön – mindig hajtóerőt képez. Azért vált előbb Nagy Britannia, majd az USA világhatalommá, mivel polgárai számára teret engedett a szabad magánvagyon gyarapításához. Itt bukott meg a szocializmus, mint ideológia és államforma egyaránt, hogy a közös állami, illetve szövetkezeti létet erőltette, miközben igyekezett társadalmi pozícióban és anyagi megbecsülésben egyenlőséget tenni például egy professzor és az utcaseprő közé.
Csakhogy az emberi lélek előre kiszámítható volna, ha hozzáértéssel figyelik. Megjelent az állam redisztributív, azaz újraelosztó tevékenysége. Rövid ideig nem is okozott gondot, amíg volt mit szétosztani: mindazt elherdálni, amit korábban a polgár megtermelt és létrehozott. A baj akkor kezdődött, amikor mindent föléltünk, és az újratermelés ezt nem tudta kiegyensúlyozni, a polgári tartalékképzésről már nem is beszélek! Ezért is nőtt és nő ma is a posztkommunista társadalmakban az eladósodás.
Hogyan alakult át az akkor még vezető termelési ágazatunk, a mezőgazdaság osztálytagozódása? Szelényi Iván és Juhász Pál kutatók szerint két lehetőség volt: a proletarizálódás és a káderré válás. Szövetkezetekben, állami gazdaságokban az egykori magángazdálkodókból mezőgazdasági munkás vált, akiket beállítottak a termelés egyik szűk szeletébe, és fogalmuk sem volt arról, hogy mi történik az egész gazdaságban. Ők idős koruk miatt gyorsan kiestek a szocialista agrártermelésből. Azok a fiatalok, akik maradtak, az átfogó gazdálkodást már nem tanulták meg. Amikor a kárpótlás során visszaigényelték szüleik birtokát, kiderült, hogy azon képtelenek megélni. A káderek viszont csakhamar rájöttek, hogyan lehet ügyeskedve fennmaradni – belőlük termelődött ki a szocialista polgár egyik része –, akik a közös vagyont a „privatizáció” során átmentették magántőkéjükké. (A nép őket csúfolja a zöldbáró, vörösbáró megjelöléssel.)
Szelényi írta: „A Szocialista vállalkozók főhőse a kispolgárosodó magyar paraszt és munkás: azok a kisemberek, akik a kommunizmus négy évtizede alatt kitalálták, hogy az állami újraelosztó gazdaság vasabroncsában hogyan tudnak maguknak életteret teremteni, s évtizedek lassú aknamunkájával” – a könyvében ezt »csendes, alulról jövő forradalomnak« nevezte – „hogyan tudják felbomlasztani az államszocializmus társadalmi és gazdasági rendszerét.”
A közös vagyon a rendszerváltás előtt tehát „átrétegeződött” az újdonsült szocialista polgárhoz. Ezt követően is – éppen a meggazdagodásukat és az összeköttetéseiket felhasználva –, a privatizációval és üzleteléssel újabb tőkefelhalmozást értek el. Amikor Antall József kormánya a már kész tényekkel nem számolva, ezektől a vörösbáróktól elkülönülve, egy régen megszűnt polgári, „úri”, pontosabban „uram-bátyám világot” igyekezett visszaálmodni, nem számolt azzal – és a bukásuk egyik fontos oka ez volt –, hogy van egy régi mondás, ami szerint „aki fizet, az pötyögtet”. Akinél a vagyon, ott a hatalom. Ugyanakkor cselekedetükkel éppen azok bizonyították a magántőke és a polgári lét jogosultságát, akik korábban hivatalból ennek ellenkezőjét hirdették, sőt üldözték azt. Ma ők a sikeres vállalkozók. Nálunk most zajlik az a folyamat, amelyet Steinbeck a két világháború közötti USA vagyonátalakulásáról világhírű könyveiben megírt: „a nagy halak megeszik a kishalakat”, és ha tetszik, ha nem a tőke uralkodik.
A polgár a vagyonát már nem birtokba, hanem fedezettel rendelkező pénzbe mérte. Hol van már a régi földéhség, de a pénzéhség erősödik! A fedezet évszázadok óta a drágakő és a nemesfém. E polgári valutarend alól az egykori szocialista országok sem mentesültek. Vagyonuk, az eladósodás mértéke szerint, szintén a nemzetközi bankok páncéltermeiben, aranyrudak formájában cserélt gazdát, és ez minden kultúrállamra máig érvényes. Ma pénzért akár az országodat eladhatod, és másikat vehetsz helyette. A polgári társadalom sem hibátlan. Olyan, akár a házasság, de még egyik helyett sem találtak ki jobbat! Térjünk vissza a honi jelenbe.
Juhász Pál így fogalmazott: „A mai korban az ideális vállalkozó nem úgy gondolkodik, hogy egy közösségben hogyan lehet fontos, hogy egy adott közösség számára hogyan tudja felmutatni magát, hanem számára a gazdálkodás öncél. Azt keresi, hogy hol találja meg azt a kapcsolatot, ahová tovább tud terjeszkedni. Ezért a modern értelemben vett polgár kikerüli a kialakult közösségeket, és másfajtákat keres, illetve újakat teremt magának.”
A legnagyobb gond ott van, hogy a régi polgár a középrétegbeli embert jelölte. Ma már a „menő új polgár” nem is milliókban, hanem milliárdokban gondolkodik és gazdálkodik. Elszakadt a középosztálytól. Egy új polgári réteg épül ki, amely hol van már az elvhűségtől, a népben, nemzetben való gondolkodástól, a francia forradalom három naiv tézisétől; vagy azoktól a szocialista elképzelésektől, amelyekért Szántó Kovácsék még börtönt és véráldozatot vállaltak? Az új polgár vállalkozóként most termeli ki az új proletárt, a munkanélküliséggel a nincstelen tömeget. Kevesen vannak a településüket segítő, a szegényeket gyámolító polgárok. Vége az úri viselkedésnek, a kialakult társadalmi értékek megbecsülésének és újabbak elősegítésének. Helyette e feltörekvő „új polgár” számára a jóléti politizálás, a minél gyorsabban történő meggazdagodás, és a megosztott politikai erőviszonyok között, változatlanul a hatalom élvezése a fő feladat. Ez már nem polgárosodás, hanem a vadkapitalizmus térhódítása. Csite András meg is állapítja, hogy „…fogalmi csúsztatás lenne a piacrendszer kiépülését polgárosodásként értelmezni…” Akkor mi történik velünk?
Olvassunk csak bele Hankiss Elemérnek, a liberális gondolkodású, szociológusnak a „Replika” által szervezett vitaanyagába: „Az új burzsoázia a volt pártoligarchia és a központi állami bürokrácia fiatalabb nemzedékeinek legdinamikusabb tagjaiból, a vállalati és szövetkezeti menedzserek és vezető szakkáderek vállalkozó szellemű tagjaiból, valamint a magukat saját erejükből felverekedő közép- és majdani nagyvállalkozókból rekrutálódik. Az új politikai elit tagjai pedig a jobb módú, közép- vagy magas foglalkozási státuszú, viszonylag magasabb műveltségű rétegekből kerülnek ki.” Csite írta erről:„Hankiss szerint a rendszerváltás során az új gazdasági és politikai elitpozíciókat nem a szocialista polgárosodás főhősei szerzik meg – nem közülük rekrutálódik a magyar polgárság, hanem a korábbi káderek, vállalkozók, értelmiségiek polgárrá váló köreiből.”
Ezt a társadalmi folyamatot Csite András remekül összegezte egyetlen mondatban: „Napjaink főszereplőjévé – a háztájizó vidékiek, majd a »makkoscipős, zöldzakós, fehérzoknis« vállalkozók után – a menedzserek és bankárok váltak.”
Ezek után – számolva azzal, miszerint a középosztályunkat fölszámolták, természetes úton elhaltak, illetve a maradék elgyöngült – ne várják tőlem, hogy pontosan meg tudom fogalmazni, ki ma a polgár, de azt igen, hogy ki lehet! Mindazok, akik szeretik hazájukat, városukat, ezekért tehetségük, illetve lehetőségeik szerint dolgoznak, és a többség által elfogadott, a felemelkedést szolgáló társadalmi, erkölcsi, etikai normák szerint élnek.
Akik végigolvasták a társadalmi tényfeltárást, azok elé egy igen szomorú hazai kép vetült. Szinte beleborzong az ember, hová jutott a társadalmunk. Reménysugarat ad számunkra dr. Lázár János polgármester, országgyűlési képviselő azon szándéka, hogy legalább Hódmezővásárhelyből közös akarattal próbáljunk meg egy olyan várost kialakítani, amely a középosztályt megerősíti, az egykori polgárság haladó és időtálló értékeit föleleveníti, illetve embertelenné vált korunkban az emberséget állítja követendő példaként. Szerencsére sok ilyen érték volt egykori mezővárosunkban. Lapunk e rovatában a következő számokban ezekről, az értékekről, és a mindezt egykor hordozó polgárokról írok.
2
A KÖZÉPOSZTÁLYBELI „ÚR” ÉS ETIKÁJA
A polgári társadalomban az úr szó nem a feljebbvalót jelentette, hanem a férfi nemnek a régies megfogalmazása volt. Az „úri szabó”, vagy az „úri fodrász” a férfiaknak dolgozó iparos megkülönböztetését tükrözte. Ugyancsak nem tévesztendő össze a feudalizmusban használt úr kifejezéssel, amely elsősorban a földesurat, a főpapokat és a hivatalt viselő nemeseket címkézte. Már a két világháború között hangsúlyossá vált az a fajta rangkorság, amelyet a dzsentri, mint jelzőket megkülönböztetésül igényelt, nevezetesen a „méltóságos, kegyelmes, excellenciás” (utóbbi jelentése: kiválóság, főméltóság), amelyek a polgárból kivált felső, arisztokrata réteget jellemezték. (Később már olyanok is bitorolták, akiknek semmi közük sem volt e felső réteghez.) Példáink nem róluk szólnak!
A polgári társadalomban az „úr” mint társadalmi csoport a középosztálybeli réteget tükrözte: értelmiségieket, kistisztviselőket, a tiszti kar tábornok alatti részét, a papságot a megyéspüspökökkel bezáróan, iparosokat, kereskedőket, kisvállalkozókat és a parasztpolgárságot. Megyéspüspöki rangot a szorgalma, illetve tudása révén a nép egyszerű fia, akár a sok gyermekes munkás család sarja is elérhette – ahogy éppen városunk esetében volt erre példa –, és nem kellett neki nemesnek születni.
A bakon Baksa Lajos polgármester, a
saroglyában Nagy Sándor városi főkapitány ül
A 19. század végi Karikás két lappéldányának
borítóján a korabeli polgárok karikatúráival.
Milyen etikai normák alapján éltek a polgárok? Az első és legfontosabb volt a fedhetetlen előélet. Ez nemcsak a büntetlenséget jelentette, hanem a tiszta életvitelt is. Ehhez tartozott a megbízhatóságcsaláddal, munkahellyel, közösséggel szemben. A házasság egy életre szólt, és az első komolyabb nézeteltérés után nem indítottak válópert. Édesanyám és húga az Andrássy utcán, Mészáros Mátyás és Bak Rózsa női szabóságában varrónőként dolgozott. Elmondták, hogy rendkívüli, sürgős munka gyakran előfordult. A feladat elvégzését mindig vállalták. Elképzelhetetlen volt, hogy a ruha a megbeszélt időre ne készült volna el. Az iparos szava szent volt. Aki az ígéretét nem teljesítette, magát zárta ki az iparostársadalomból. Póka László városi rendőrkapitány korhely, léha ember volt. Pazarlásai során annyi adósságot halmozott föl, hogy fizetésképtelenné vált. Úri becsületét vesztve, főbe lőtte magát.
A polgár nem tévesztette össze a szabadságot a szabadossággal, az erkölcsöt nem korlátozta a szexuális viselkedésre. Igaz a mondás: „Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek.” Ezen nem bosszankodni kell. Tedd magad értékessé, hogy ne légy megalázott vagy mihaszna. Xenophon szerint az ember Fenség. Ne süllyedj le emberi mivoltodból, hanem élj Emberként, akkor mindenki által megbecsült polgár, ha úgy tetszik, „Jupiter” lehetsz!
A polgár viselkedése alapvető volt. Elvárták tőle az udvariasságot, mások megbecsülését, a jó modort, az idősek, nők, gyerekek, kiszolgáltatottak segítését, és a társadalmi, egyházi karitatív munkát. Fontos volt az öltözködés, a külső megjelenés. Ehhez legalább három váltás ruhát illett tartani. Kellett egy munkaruha, amely az adott feladat végzéséhez igazodott. A kereskedő és az iparos reggelenként felkötötte maga elé a hosszú kötőt, a tisztviselő felhúzta kabátjára a könyökvédőt. Volt otthoni ruhája, amelyet akkor vett föl, ha kimosakodott a munkából és családja között pihent, vagy tevékenykedett. Amikor vendéget várt vagy az utcára lépett, nem lehetett ápolatlan. A férfiaknak kötelessége volt minden nap borotválkozni, kéthetente hajukon fazont igazíttatni, havonta nyiratkozni. A nők naponta ápolták magukat, különösen a hosszú hajat viselők. Amikor templomba, szórakozó helyre vagy társaságba mentek, fölvették az ünneplő ruhájukat. Ennek ünnepélyesnek kellett lenni, amelyet férfiaknál a sötét, többnyire fekete öltöny és cipő, keménykalap vagy nyúlszőrkalap, a hosszú színes nyakkendő, vagy fekete csokornyakkendő képviselt, a mellényben zsebóra, ezüstlánccal élénkítve. A nők koruknak és az alkalomnak megfelelően sötét, vagy világos színű, többnyire hosszú ruhába öltözködtek, majd divattá vált a fél rövid szoknya, illetve a kiskosztüm. Kerültek mindent, ami kihívó volt: a túlöltözöttséget, a túlhajtott sminket vagy ékszerezést. Senki se higgye, hogy nem haladtak a divattal, csak ez lassabban változott, mint korunkban. Akkor még nem létezett fogyasztói társadalom, hogy havonta más ruhát viseljenek, és a „lelamolt göncöt” a szemétbe vessék, mert egyébként sem javítható. Arról nem is beszélve, hogy abban az időben a polgári ruhadarab jó minőségű anyagból és igényesen készült.
Finkeistein divatterve az úri Középkorú férfi és fiatal nő öltözködése
nő számára 1891–92-ből Vásárhelyen, a 20. század elején
A nyilvános helyeken az úri viselkedéshez hozzátartozott a választékos öltözködés, amely bálban, színházban, moziban azt is kifejezte, hogy megbecsülték az ott jelenlévő többi társukat, és azoknak a munkáját, akik a rendezvény megvalósításán dolgoztak, illetve a színpadon szerepeltek. Iskolába, hivatalba egyetlen ott dolgozó, de még a diákok sem mehettek be rossz öltözetbe.
Természetesen minden társadalmi réteg, osztály kitermeli a saját görbe tükrét. Ilyenek voltak a ficsúrok, gigerlik. Őket a közösség vagy megnevelte, majd érett fejjel fölvették a társadalmi érintkezés kívánt formáit, vagy lecsúsztak, és a csoportjukból kikerültek. Olyan helyekre, mint a Magyar Állami Operaházba, vagy a Nemzeti Színházba megfelelő viselet nélkül be sem lehetett lépni. Természetes volt, hogy a vidéki polgárság is ezt az utat követte. Vásárhelyen a Nyári Színkörbe (Faszínházba), Úri Kaszinóba, Fekete Sasba, bizonyos alkalmakkor a Vigadóba készülődve, ünneplőbe öltöztek. Ez a tisztelet az Isten házának is kijárt.
Előadásra várók a Nyári Színkör (Faszínház) mellett 1907-ben
(A kép jobb szélén Kalmár János rostagyáros látható)
Hódmezővásárhelyen, félévszázad során a Fekete Sas nagytermében megrendezett gazdabál volt a legrangosabb. Egy-egy középparaszt bálanya ruhája gyakran 1-3 hold föld árába is belekerült, de az asszony megjelenése, a bálban viselt szerepe és az ottani viselkedése meghatározta a bál ünnepélyességét, illetve méltóságát.
Gazdabáli meghívó és egy bálanya díszmagyarban
A gazdapolgár városi házán meglátszott a polgárosodás. A lakóépületet nem véggel kifelé építették, hanem az utcafrontra kifordították. Akár a többi polgár háza, égetett, színezett téglával volt kirakva, gyakran majolika csempével díszítve, redőnyös, vagy palettás ikerablakokkal ellátva. Vastag, tömör, kétszárnyú fakapuja, asztalos mérműves, illetve esztergályozott fabábus díszítéssel az épület egyharmada és kétharmada közötti elrendezésben, ún. szárazbejárással készült. A kisebb részben a tanyáról hazajött családtagok szállásolták el magukat, a nagyobb felében a cívis gazda lakott. A főépület alatt pince húzódott, a padlása emelt fedélszékes volt, a födém feletti szellőzőnyílásokkal, ezeken díszrácsozattal, hogy az itt tárolt termény szellőzzön. Ezek voltak a külső meghatározó jelek. Belülről tükröződött, hogy az itt lakók egyik lábbal a hagyományos paraszti kultúrába gyökereztek, másikkal a polgárosodásba léptek. A konyhában, kamrában még ott voltak a régi parasztbútorok, egykori használati tárgyak, a folyósón a bekeretezet oklevelek az állattenyésztésben elért eredmények elismeréseként. A lakószoba már hajópadlós, később parkettás volt. Benne – akár a többi polgárszobában – volt könyvespolc, vitrin porcelán nippekkel, a falakon nagy fekete lakk-, vagy aranykeretben az esküvői fényképük, és az elhalt szülők képei, illetve történelmi nagyjaink, elsősorban Rákóczinak, Kossuthnak, az aradi vértanúknak nyomdai úton sokszorosított és színezett műnyomatai. A csipketerítővel letakart zongora is megjelent, többnyire, mint státuszszimbólum.
Középbirtokos gazda háza
Parasztpolgár háza
A lebontott Kaszap u. páratlan oldalán lévő polgári házak
(Felletár László felvétele)
A cívis egyik, vagy több gyermekét taníttatta. Közülük váltak a 19. század utolsó két évtizedétől kezdve a város első paraszti származású értelmiségei. Ők a polgári társasságokba kerülve, a többi társadalmi réteg szemléletét is fölvették, és sikeresen befolyásolva, átformálták a gazdálkodás, földszeretet iránt. Még az olyan nem itt született, de nálunk letelepült polgári család is földet vásárolt, mint Bakay Lajos. Agysebész professzor fia Budapestről visszajárt kishomoki birtokára, ahol csónakázó tavat létesített. Ezek helyi értékteremtő és országnemesítő egymásra hatások voltak, amelyeknek a 21. századra már csak emlékük maradt.
3
A POLGÁROSODÁS KEZDETEI VÁROSUNKBAN
A polgárosodó Vásárhely látképe a 19. század elején, a Hód-tóval,
a kovácsok céhleveléről, a Nagy Sziget felől
A középszintű mezővárosok közül kevés büszkélkedhet azzal, hogy már a francia forradalom időszakától kialakuló polgársággal rendelkezett. Hódmezővásárhely ezek közé tartozott. Nem akármilyen polgárok gyűltek itt össze, illetve alakultak ki helyben. Munkásságuk fő időszakát tekintve, a reformkorból három kiváló polgárelődünket említem meg.
Elsőnek Abai Nagy Ferencet, aki ügyvédből lett városunk jegyzője, majd megyei főügyész és táblabíró, ill. a vásárhelyi református egyház főkurátora, majd az egyházkerület törvénybírája. Hegyiné Csernus Judit azt írta róla, hogy 1803-ban házasságot kötött Dombrádi Nagy Gergely jómódú, helyi gazda lányával, akivel élete végéig a Kaszap utca 15. számú házban lakott. Franciából több színművet lefordított, amelyeket városunkban 1820–1830 között színjátszók adtak elő. Amikor a Magyar Színjátszó Társaság részére üdvözlőbeszédet írt, „a nemzeti hagyományok ápolását és a nemzeti kultúra felkarolásának fontosságát” hangsúlyozta. 1819-ben Hódmezővásárhelyről ő adta ki az első tudományos igényű leírást. Segítette az Ógimnázium megépítését. A katolikus plébánossal 1833-ban „olvasótársaságot” alapított, amelyet könyvadománnyal támogatott. Ez az olvasóköri mozgalom egyik előfutára volt. Szorgalmazta a gazdálkodó élet, főleg a lónemesítés előmozdítását és egy közkórház építését.
Abai Nagy Ferenc
(1777–1846)
Schéner György 1820-ban földmérő, megyei tisztviselő, mérnöki diplomával került Vásárhelyre, és feleségül vette Abai Nagy Ferenc lányát. 1840–1842 között felmérte az egész vásárhelyi nagy határt, majd a mindszentit. Beszélt latinul, németül, franciául és angolul. Makó Imre elbeszélte róla, hogy 1818-ban német nyelvből magyarra ültette Shakespeare Makrancos hölgyét, amelyet a Kolozsvári Nemzeti Színház többször műsorára tűzött. „Tevékenyen bekapcsolódott a műveltebb polgárság által meghatározott helyi társas életbe.” 1845-ben az egyik alapítója volt a Kaszinónak – és nyugodtan írhatom – az olvasókörök másik elődjének, a Hódmezővásárhelyi Körnek, míg a Kereskedelmi Egyletnek és a Lámpaegyletnek elnöke. A szabadságharcban a Délvidékre betörő szerbek ellen önkéntes nemzetőr csapatban szolgált, és korai halálát is az itt szerzet betegsége okozta. 1849-ben a vármegye első számvevőjévé választották. Birtokán mintaszerű gazdálkodást folytatott, különösen a nemesített gyümölcsfák és növényritkaságok népszerűsítésében jeleskedett.
Schéner György aláírása (Portréja nem maradt)
(1791–1849)
Dus József vásárhelyi családfáját a tatárjárás idejéig tudta visszavezetni. Apja igazságkereső volt, aki Bécsben is eljutott a királyig, és radikális változást sürgető elvei miatt ötször ült börtönben. Egyik fia, István kiszombori földbirtokos, aki elfogta a vásárhelyi Szabó „gyerököket”, a hírhedt betyárokat. József fia Vásárhelyen született, itt végzett gimnáziumot, majd könyvkötőnek tanult. Ezt követően a kor szokása szerint vándorútra indult. Szeremlei szerint „…eleintén a magyar hazában, majd négy éven keresztül Cseh-, Német- és Helvétországban s Hollandiában vándorolt, mindenütt gyalog, s szakmájában annyira kiképezte magát, hogy a hessen-kasseli udvari könyvkötészetben művezetőként állandósítani akarták.” Dus nem csábult el. Hazatért szülővárosába, és a mai Szent Antal–Mária Valéria utca sarkán könyvkötődét nyitott. Műhelyében könyveket is árult, így – Kőszegfalvi Ferenc megfogalmazásában – „…a világlátott, tapasztalt mester műhelye a műveltebb közönség találkozóhelyévé is vált.” Baráti körébe tartozott Kovács Ferenc országgyűlési képviselő és Szabó Mihály, az 1848-as polgármester. Munkatársként segítette Jeney Imrét, aki kiadta az „Emlényke” című első helyi lapot. Dus a szabadságharc alatt városi alkapitány, majd nemzetőr százados, utána református presbiter és gondnok. „A nemes jellemű, nagyműveltségű polgár az egész város közönsége előtt osztatlan népszerűségnek örvendett, köztiszteletben állt.”
Dus József
(1811–1902)
A sok értékes vásárhelyi polgár közül a 19. század első feléből kiemelve e három személyiséget, a tanult szakmájuk szerint ügyvéd, mérnök és könyvkötő mester volt. Egy-egy humán és természettudományos pályán érvényesülő értelmiségi, illetve egy iparos. Ami a tevékenységükben közös volt, az a polgári értéküket képviselte. Vegyük sorra:
A tanult szakmájukat magas fokon művelték. Munkásságuk révén örökre beírták nevüket városunk, sőt országunk történetébe.
Közéleti szerepkört, úgy is írhatnám, hogy díjazás nélküli közösségi, társadalmi munkát vállaltak. Ebben mind a politikai szereplés, mind a hazájukért tevőleges, fegyveres védelem is megnyilatkozott. Jó magyarok voltak, akik nem szégyellték a magyarságukat.
Kiderült, hogy valamennyien több európai nyelven beszéltek. Volt, aki szépirodalmi szintű műfordításra is képes volt. Nem véletlen, hogy Abai Nagy és Schéner a hazai magyar nyelvű színjátszást támogatták. Abai meg is fogalmazta, hogy a nemzeti hagyományok és kultúra felkarolásán fáradozik.
Országot, világot látott emberek voltak, akik más kultúrák, több település értékeit ismerték meg és hozták magukkal Vásárhelyre.
Amit tudtak, átadták a környezetükben élőknek. Nemcsak a szakmájukban alkottak maradandót, hanem kedvelt időtöltésük, ma úgy mondanánk, hogy hobbijuk is volt, amellyel szintén példát mutattak. Dus műhelye olyan intellektuális találkozóhely lehetett, mint évszázaddal később Galyasi Miklós kiváló költő, művészettörténész és múzeumigazgató egykori, Kinizsi utcai „Műverme”.
Dr. Galyasi Miklós
(Sostarics Lajos karikatúrái)
Az épített, a kézzel teremtett, és a humán környezetüket szorgosan formálták, utóbbit nevelték és tanították.
Hittel élő, az egyházukat szerető, abban feladatot vállaló emberek voltak. Nekik nem kellett magyarázni, hogy hit nélkül nincs értelmes emberi élet.
Több gyermeket neveltek föl a család, a város és a haza javára. A családi életük tiszta, erkölcsös volt.
A földet tisztelték és becsülték. Hivatásos munkájuk mellett gazdálkodtak, és abban is eredményeket értek el.
A más vidéken született, de itt letelepedett emberek azért tudtak gyökeret verni, mert városunkban megérezték azt a páratlan szellemiséget, a táj és a nép egyéni, rokonszenves vonásait, amely „Vásárhely-függővé” tette őket. Úgy tudtak asszimilálódni, hogy vásárhelyiségük másfél évszázad múlva is példaértékű maradt.
Ha önvizsgálatba fogunk, és összehasonlítjuk az ő teljesítményüket a miénkkel, bizony kiderül, hogy a polgárrá válásunk nehéz folyamatában még hány helyen kell hiányt pótolnunk. Nem elfogadható indok, hogy „ma kiélezettebb a kenyérküzdelem, az élet rohanássá vált, bezzeg azokban az időkben volt idő mindenre!” Az „abban az időben” küzdöttek a császári, földesúri, papi, megyei, helyi adók kifizetésével. A reformkorban a várost többször tűzvész, járvány pusztította. 1831-ben a kolera több mint kétezer ember életébe került. Nem voltak köves utak, artézi kutak, villanyvilágítás. A szegények zsíros mécses, a polgárság gyertya mellett vakoskodott. Tavasztól őszig csak „hálós ágyban” lehetett aludni, mert a tavakból, erekből, mocsarakból felhőként szálló, gyötrő szúnyogok milliárdjai lepték el a várost…
A tenni akarás, a polgárrá válás, a kultúrálódás és a civilizálódás elérése erősebb volt bennük, mint az ma az önsajnálatot és a feladást oly gyakran kinyilatkoztatók, a segélyeket és a társadalmi segítségeket keresők táborában található.
*
Olvasóinkat itt kell tájékoztatnom, a polgársággal kapcsolatos két fontos fogalomról is, amelyet rendre összekevernek, illetve nem használnak megfelelően. Ez a kultúra és a civilizáció meghatározása. A kettő között jelentős különbség van. Mind a köznyelv, mind a tudományos meghatározás is olykor segít a fogalom összetévesztésében, amikor egy ország, vagy nép esetében hol kultúráról, hol ugyanazt a fogalmat értve alatta, civilizációról beszél.
Mi a kultúra?
Bővítve a sort, egy közösség, csoport, osztály, nép, nemzet által a hagyományokból, szokásokból, saját alkotásokból továbbadott, maradandó értékeket tartalmazó, a megőrzői által is jelentős értéknek elismert fogalom, amely kezdődik az anyanyelvnél, népdalnál, a nép által alkotott valamennyi tárgyi, építészeti, szellemi értéknél. Folytatódik az elismert, a magas művészetek teremtette, és a tudományok, felfedezések adta gyakorlatokkal.
Kultúránk része például a gyönyörű „ö”-ző nyelvjárásunk, amelyet tudatosan kellene megőriznünk! (Bálint Sándor néprajztudós professzor még az egyetemi katedrán sem „mekegett”.) A kultúra kifejezője a természeti népeknél a törzsi ház, nálunk a tanyai parasztgazda által épített kerekól. Ha az óceániai szigetvilágban, egy faluközösségben a megfogott halat a tűzgödörben, pálmalevélben, forró kövön megsütnek, az a táplálkozási kultúrájuknak éppen úgy kifejezője, mintha mi a Tisza-parton, a kifogott halból bográcsunkban halászlevet főzünk.
Vásárhelyiek mindannyian büszkék lehetünk népi kerámiánkra, bútorainkra, hímzésünkre, dalainkra éppen úgy, mint az Ótemplomra, Szent Háromság-templomra, Ógimnáziumra, Fekete Sasra stb; vagy híres festőinkre, szobrászainkra, iparművészeinkre, tudósainkra, ezek legszebb, legértékesebb alkotásaira. Fölnézhetünk az agrár-, iskola-, és sportkultúránkra, vagy az itt kialakult többféle vallás és felekezet által színesített istenhitünkre. Ezek akkor is állandóak maradnak, ha idővel változnak, fejlődnek, mert a történelem adott korban elismerte, és az utódok végérvényesen számon tartják.
Mi a civilizáció?
A társadalmi fejlődés szembetűnő, többnyire kézzel fogható, ámde múlékony értékei. Gyakran a kényelmet, a dekorációt, „gazdagéknál” a „flancot” is tükrözheti. A hagyományos társadalomban nincs közösség szakrális szimbólumok nélkül. Az út széli feszület lehet egyszerű ácsolt fakereszt, pléh Krisztus, faragott korpusz, továbbá kőből mintázott vagy öntöttvasból készült. Eddig a kultúra része, de ahogy „csicsázni” kezdik, fölösleges sallangokkal, szalagokkal, ruhadarabokkal, rikító színes festékekkel, virágfüzérekkel dekorálják, „divatossá teszik”, a lényegtől elkülönítik, és egyéni ízlésükkel civilizálják.
Mondják, hogy Róma is akkor bukott meg, amikor már nem a hadseregének ütőképességét, védelmének erejét fokozta, hanem a gazdag lakomákra, a fürdőkkel fölszerelt házak gazdagságára adott, miközben az irigy és éhező barbárok elözönlötték. Civilizációnk része a naponta változó informatika, szórakoztató elektronika, háztartási gépek, fürdőszoba- és lakberendezések anyagilag is elérhetetlen sora; az egyre gyorsabb gépjárművek, luxuscikkek hada, amelyeket a globalizáció már eleve úgy gyárt, hogy nincs nemzeti jellege, és a világ bármely lakott földrészén készülhetett. Hol vagyunk már az újvárosi vagy csúcsi kerámiánktól, amikor a bevásárló központokban fillérekért a gyárak tucat termékét sorozatban megvásárolhatjuk, és nem sajnáljuk, ha eltört, mert már kinéztük helyette a modernebbet és a még praktikusabbat. Egyúttal ez az a pont, ahol a kultúrát a civilizáció igyekszik eltemetni.
Rajtunk, polgárokon múlik, hogy ezt a folyamatot mennyire hagyjuk eluralkodni!
4
LELKÉSZEK, PAPOK
Az egyház tisztségviselőiről, különösen az egyszerű papokról, lelkészekről évszázadokon keresztül más szemlélet érvényesült, mint ami a második világháborút követően kialakult. Bennem Kapisztrán János, vagy a Vásárhely széttelepítésének megakadályozását kikönyörgő Szőnyi Benjámin képe élt. Nemcsak a szocialista–liberális, hanem a természettudományos gondolkodás is világviszonylatban hozzájárult ahhoz, hogy az egyházak szolgáit – egyben a hívek vallási vezetőit, lelkünk gondozóit, társadalmi, fizikai gyámolítóit –, mint a nép butítóit és kizsákmányolóit emlegették.
Az egyház vezető emberének ma is modern „sámánnak” kell lenni, akinek Isten és ember, felvilág és evilág között a kapcsolatot szükséges tartani. Papnak, lelkésznek, rabbinak alapvető kötelessége a hit megtartása és erősítése a gyülekezet minden hívében. Elsősorban hit az Istenben, mert ha ez megvan, akkor a további, a polgári gondolkodás és viselkedés normáihoz elengedhetetlen hitláncolat is kiépül. Hit önmagunkban, az emberben, a családban, a ránk bízott közösségben, a munkánkban és a jövőnkben.
A példaképként itt bemutatott egyházi személyiségek városunkban valamennyien polgárok is voltak, akiket kimagasló életművükkel jeles vásárhelyiként tartunk számon. Nálunk alig van, akiket ki kellene hagyni a bemutatásból, de terjedelmi okokból itt a történelmi egyházak három jeles polgárát születési idejük sorrendjében mutatom be.
Szeremlei Császár Sámuel. A mindkét szülői ágról lelkész családból származó lelkipásztor „…a reformkorban született és hat évvel a Monarchia széthullása után halt meg… A családban a kultúrát, a kemény küzdést, az erkölcsöt és az emberséget tartották legfőbb erénynek” – írta róla Kruzslicz István Gábor. A gimnáziumot Miskolcon, a református teológiát Debrecenben végezte. 1871-től Vásárhelyen lelkészkedett. Munkássága páratlan tudását dicsérte. Kiváló történész volt, aki igen széleskörű kutató- és feldolgozó munkát végzett. Több írása országos témákat ölelt föl, de jelentősebbek a Vásárhellyel kapcsolatos helytörténeti publikációi. Két kötetben megírta Magyarország Krónikáját az 1848–49-es forradalom idejéből. Foglalkozott Szőnyi Benjámin kiváló vásárhelyi lelkész elődjének munkásságával, ill. a Valláserkölcs és társadalmi élet kérdéseivel 1848 óta. Megírta Hód-Mező-Vásárhely történetét és néprajzát öt kötetben, a helyi református templomok építésének történetét, a vásárhelyi Református Egyház történetét és sok-sok kiváló tanulmányt. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává fogadta. A Debreceni Egyetem díszdoktora. Közéleti szereplése is példás volt, különösen a népiskolai oktatás kérdésében képviselt haladó elveket. Az iskolaszék elnöke. Új tanyai iskolák létesítését szorgalmazta. Ellátta a főgimnázium felügyeletét. Az új gimnázium felépítésével kapcsolatban több kérvényt írt a kormányhoz. Egyházmegyei főjegyző volt, és egyházában más tisztségeket is viselt. Cikkeket írt a városban terjedő járványok leküzdéséről, ezért a városi Közegészségügyi Bizottság elnökévé választották. Vegyes templomi énekkart szervezett. A Kaszinó körében megalakult felolvasó társaság vezetőjévé vált. A Protestáns Irodalmi Társaság alapítói között találjuk. Páratlan emberi, lelkészi és tudós polgára volt Vásárhelynek. Hamvait családi kriptájában, a Kincses temető főbejárata közelében őrzik.
Szeremlei Császár Sámuel
(1837–1924)
Seltmann Lajos. A vásárhelyi zsidó hitközösség főrabbija volt, hittudós. Előbb rabbi apja, majd Kisvárdán Weinberger rabbi kezdte meg az oktatását. Ezután Pozsonyba ment és a rabbiképzőt végezte el. Berlinben tovább képezte magát. Ezt követően előbb Szegeden vállalta a gyülekezet rabbi helyettesi állását, de a szegedi nagyárvíz menekülésre késztette. Így került Vásárhelyre, ahol 1879. júliusában főrabbivá választották. Az itt töltött első húsz év alatt német és magyar nyelven egyaránt mondott beszédet, de irodalmi szinten beszélte a hébert is. Hitoktatást végzett a vásárhelyi zsidó népiskolában, és a református főgimnáziumban. Tanulmányutakon járt Németországban, Hollandiában és Angliában. Dolgozatai jelentek meg a mainzi, hannoveri, berlini, és jeruzsálemi szaklapokban. A Magyar Zsidó Szemlének első munkatársai közé tartozott. Az óczár Haszifrusz és Hajehudi című lapokban héber nyelvű tanulmányokat írt. Jelentős önálló munkája „A nő a Talmudban”. Ugyancsak első munkatársai közé tartozott az Izraelita Magyar Irodalmi Társulatnak. Az állami polgári iskolák létesítésében jelentékeny segítséget vállalt. Működése alatt készült el a zsinagóga ma is látható épülete. Városunkban 53 évig töltötte be a rabbiszéket. „Soha egyetlen anyagi természetű kívánságot kifejezésre nem juttatott. Félelemmel került minden ünneplést…” – írta róla Szigeti János.
Seltmann Lajos Idős korában Sírköve
(1854–1932) a zsidó temetőben
A nagy keresztény-keresztyén egyházakhoz tarozó, jelentékenyen működő egyházvezetők, de a rendek feloszlatása, 1945 után az egyszerű szerzetesek, apácák, diakonisszák is kivétel nélkül üldöztetést és megalázást szenvedtek. Közéjük tartozott a vásárhelyi születésű
Badalik Bertalan, későbbi veszprémi püspök is. Édesapja sokgyermekes bognármester volt. Az akkori plébános hozzásegítette, hogy szülővárosában továbbtanuljon, majd Szombathelyen érettségizett. Grazban is iskolázta magát. 1908-ban belépett a dominikánus rendbe, ahol az eredeti Sándor keresztneve helyett a Bertalant vette föl. Az első világháború kitörésének évében pappá szentelték. A következő évben már Budapesten volt plébános. Szombathelyen 5 évig, mint perjel működött. 1927-ben és 1932-ben az észak-amerikai magyarok között pasztorált. 1933-ban az osztrák-magyar rendtartomány provinciálisa lett. Szombathelyen rendi főiskolát, a Julianeumot létesítette, 1943-ban, Debrecenben rendházat alapított. Száműzetéséig Bánáss Lászlóval együtt 15 új falusi plébániát alapított, amikor már az egyház minden birtokát elvették, és állami támogatást sem kapott. Budapesten a Rózsafüzér Társulatnak országos igazgatója. 1945-től az Actio Catholica országos elnöke, illetve a Credo férfiegylet vezetője lett. A budapesti Bazilikában közel negyedszázadon keresztül ő tartotta a nagyböjti szónoklatokat. 1949-ben XII. Pius pápa nevezte ki Veszprém püspökének. Ő volt az első, aki a Magyar Népköztársaság jóváhagyásával került püspöki székbe. 1952-ben kimondatták vele a veszprémi szeminárium föloszlatását. 1957-ben az állam megvonta a „működési engedélyét” és kényszerlakhelyére, házi őrizetbe Hejcére deportálták. Az ÁVH titkos iratai között 7 kötetnyi „személyi dossziéja” maradt. Hejcén sem tétlenkedett, mariologiával foglalkozó könyvet írt. Csak 1965-ben kapott amnesztiát, de hamvait nem engedték a veszprémi kriptába, püspöktársai mellé helyezni, hanem hazahozták, és a római katolikus temető ravatalozó kápolnája alá temették. Később vitték Veszprémbe.
Badalik Bertalan
(1890–1965)
Milyen követendő üzenet világlik ki egyházi példaképeink életéből? Bármelyik valláshoz tartoztak, mind egyházuk, mind Vásárhely tisztelt elöljáróivá és polgáraivá váltak. Felekezetük hittudósokként tartja őket számon. Szüntelenül írtak és publikáltak, hogy gondolataikkal is segítséget nyújtsanak. Közéleti szereplőkké válták, ugyanakkor – amennyire lehetséges volt – kerülték az ünneplést. Valamennyien a közösségükért dolgoztak. Rendházak, iskolák, kórus alapításában vettek részt. Ifjúsági, női és férfi vallási egyesületeket szerveztek, vezettek. Amikor a történelem vihara tépázta őket, a vitorla vásznát letéphette hánykolódó gályájukról, de az árboc és hajótest nem süllyedt el. Papok, lelkészek, rabbik az erkölcsi élet tisztaságában és a szorgalomban, a közösségért való folyamatos lelki és fizikai munkálkodásban polgári normákat állítottak föl.
Valljuk be őszintén, a vallásosság, és vele kapcsolatban a hitközösségek látogatása attól is nagyban függ, hogy az egyház hivatott képviselője a szószékről miként tud híveihez szólni? Szüntelen ostoroz, vagy a hibáink orvoslásában segít? Mennyire megnyerő, milyen kisugárzása van, milyen a megjelenése és a családi élete? Minél kisebb a közösség, annál inkább egymásra vannak utalva, és fontos az egyházvezető példamutatása. Egyszerre kell nekik vallásuk lelket éltető szabályait betartatni, és híveiket a polgári rendbe, mint tápláló humuszba ültetni.
A VÁSÁRHELYI POLGÁR
5
ÉRTELMISÉGIEK
Értelmiségiek, tisztviselők és családjuk
Kovács Ferenc Vásárhelyen, régi nemes családból született, amely elszegényedett. Apja asztalosmester volt, aki fiát 5 éves korában árván hagyta. Édesanyja nehezen nevelte. Az elemi iskola után Debrecenbe került, ahol jogot végzett, és Késmárkon kezdett gyakornokoskodni. 1843-tól Klauzál Gábornak, Csongrád vármegye követének jurátusa. Az itt szerzett tapasztalatait napló formájában adta ki, amelyért 1895-től az MTA tiszteletbeli tagjának választotta. 1845-ben Csongrád vármegye jegyzője. 1848 tavaszán szülővárosának szolgabírójává választották és itt érte meg a szabadságharc elbukását, amikor visszavonult a közélettől. Részt vett a honvédtoborzásban. Gazdálkodni kezdett. Elsősorban a gyümölcsfák honosításával foglalkozott, és egész kis mintagazdaságot hozott létre. 1861-ben országgyűlési képviselőnek választották. Létrehozta az Iparegyletet. Életének egy részét az ipar, közgazdaság, vasútügy, valamint közművelési egyesületek megalakítása töltötte ki. 1867-ben alispán lett. Deák Ferenc meghitt barátja volt. 1875-ben Karancsi Dániellel létrehozták a Szabadelvű Pártot. 1881-ben ismét országgyűlési képviselő. 1848 májusában feleségül vette Küry Teréziát, aki mindenben segítő hitvese volt. Gyermekük nem született, ezért vagyonukat jótékony célokra fordították. Felsorolni is nehéz, hogyan segítették együtt a város, és a református egyház rászorulóit. 5000–5000 forintot adományoztak a református főgimnáziumnak és a szeretetháznak, ill. helyi egyházi célokra további 84.000 Ft-ot. Ők építtették a Nagy Sándor utcán máig használt iskolát. Kovács Ferenc 36 éven át református presbiter, egy ciklusban főgondnok. Nem egyszer az egyetemes konvent tagja volt. Folyóiratokban hol saját, hol álnéven írt. 73 éves korában, 1895 augusztusában Tátrafüreden pihent, és váratlanul agyvérzésben halt meg. Amikor holttestét hazahozták, a korabeli sajtó így emlékezett meg a fogadtatásáról: „Beláthatatlan nép tömeg állta végig az újtemplom előtti tértől kezdve az idóházig [vasútállomásig] a Kállay [ma Bajcsy-Zs. E.] utczát…” Kovács Ferenc városunk egyik legjelesebb polgára volt.
Kovács Ferenc
(1823–1895)
Soós István Vásárhely szülöttje, itt is halt meg csendes visszavonultságban, az Oldalkosár utcai otthonában. Vásárhely egyik polgármestere volt, aki városát fölvirágoztatta. Apja tanácsnok, majd főkapitány volt. Amikor 1880-ban a helyi református gimnáziumban érettségit tett, utána Pesten jogot tanult, majd visszajött városunkba, és a járásbíróságon gyakornokként dolgozott. 1887-től ügyvédi irodát vezetett, majd a Hódi Pál utcai házukban ügyvédi irodát nyitott. 1908-ban a város pénzügyi tanácsnoka, 13-tól főjegyző, a kulturális ügyosztály vezetője. 1918 októberében, az első világháború végén választották meg polgármesternek. A Tanácsköztársaság idején Pestre internálták és 2 hónapig börtönben élt. A román megszállás során, mivel ellenállt a város kifosztásának, 8 napi fogságot szenvedett. A zavaros történelmi helyzetekben igyekezett megakadályozni a szélsőséges kilengéseket és a bosszút. Polgármestersége alatt épült meg a Kakasszéki Szanatórium, bővült és átépült a kórház, mentőállomás létesült. Fölvette a Speyer-kölcsönt, amelyből megépíttette a partfürdőt és a Hódi Pál utcai bérházat. Újabb iskolák épültek, a tanyavilágban műutak. A szegényeknek ínséglakásokat juttatott, és ínségmunkát biztosított. A városban parkosítottak, utakat burkoltak. 1935-ben, 72 évesen kérte a nyugdíjazását. Kruzslicz István Gábor levéltár igazgató így jellemezte: „Széleskörű humán műveltséggel rendelkezett, igen erős szociális érzékenység, tiszta erkölcs és aktív közéleti tevékenység jellemezte. Tisztviselők, városi polgárok bármilyen ügyben mindig bizalommal fordulhattak hozzá.”
(A középső Karlovszky Bertalan festménye, az utóbbi kép Sostarics Lajos karikatúrája)
Az 1930-as években megjelenő Karikás c.
élclap fejléce és egyik címoldalának karikatúrája
a Kossuth téren sétáló polgárokkal
Az értelmiségi vezető-, mindenesetre húzórétegként élt, amely után a polgárság más csoportjai is igazodtak. Idegen nyelveket tanult, de legalább a németet beszélte. Munkakörében és városában megbecsült személyiség volt. Családi gyűjteményeket gyakran hoztak létre, különösen a könyveket, művészeti alkotásokat és az antik iparművészeti darabokat kedvelték. Nemzeti és iskolai ünnepeken, színházi előadásokon, hangversenyeken, kiállítások megnyitóin, divatbemutatókon, a gazdaköri állat- és terménybemutatókon, sportviadalokon a megfelelő öltözetben rendszeresen részt vettek. Értelmiséginek lenni egyszerre jelentett hivatást, elkötelezettséget és fontolva haladást, mérsékelt, a társadalom rendjét nem háborgató változást létrehozni. Nem a revolúciót sürgették, hanem az evolúciót gyakorolták.
Nyizsnyay Gusztáv
(1829-1882)
Senki se gondolja, hogy a polgári értelmiségiek merev, rideg, számító és humortalan emberek voltak. Számtalan bohém és szórakoztató egyéniség akadt köztük, akit a társasága szeretett és ünnepelt, eltűrte csínyeit és szerette művészi tevékenységét. Utóbbiak klasszikus nagy alakja volt például Nyizsnyay Gusztáv zeneszerző is.
6
A NAGY ORVOSTRIÓ
Id. dr. Bakay Lajos a bécsi egyetemen szerezte diplomáját. Sebész és szülészorvos volt. Néhány évig még Bécsben dolgozott, majd Orosházára jött. 1877-ben Vásárhelyre költözött. Kiváló orvosi és emberi képességei, közéleti tevékenysége hatására 1888-tól haláláig, az akkor még a Serház téren működő kórház igazgatója volt. 1880-ban ő fúratta a város első artézi kútját, amely a Kossuth tér sarkán lévő háza előtt állt, ma a Cseresnyés Kollégium Szőnyi utcai homlokzatánál található. A Serház téri városi kórháznak saját költségén, 4 ezer Ft-ért fúratta a második helyi kutat. A Szántó Kovács zendülés sortűzáldozatait a helyszínen látta el. Az egykori uradalmi épületben lévő kórház mostoha körülmények között működött. Idős Szappanos Mihály tiszti főorvos úgy igyekezett Bakay Lajos kollégájának és a városának segíteni, hogy egykori tanárát, Fodor József professzort, a Budapesti Közegészségügyi Intézet megalapítóját hívta el, aki helyszíni vizsgálata alapján véleményezte a rossz körülményeket, és javaslatot tett a kijavításra, vagy egy új kórház építésére. Bakay harcos elszántsággal ostromolta mind a minisztériumot, mind a városi tanácsot, hogy új kórházat építsenek, de engedélyt nem kapott rá. A vásárhelyi kórházért folytatott küzdelem áldozatává vált. 1905. január 18-án, amikor a kórház sorsát tárgyaló városi közgyűlésről igyekezett hazafelé, a városháza lépcsőin agyvérzést kapott és itt halt meg. Halála után 6 évvel a Kapitány utcában megnyílt az új kórházunk. Családjában világhírű orvosnemzedék nevelődött. Fia, ifjú Bakay Lajos a Pozsonyi, Pécsi, majd a Budapesti Sebészeti Intézet igazgató professzora, kiváló agykutató volt; a svéd Olivecrona barátja, és műtétre Bakay küldte hozzá Karinthy Frigyest. Unokája, a harmadik Bakay Lajos, az USA egyik kiváló agysebész professzoraként néhány éve halt meg.
Id. dr. Bakay Lajos
(1845–1905)
Id. dr. Imre József. Édesapja kiváló nyelvész, irodalomtörténész, egyetemi tanár volt. József fia Budapesten végezte az egyetemet. Sebész, szülés és szemészmester képesítést szerzett. 1874-ben avatták orvosdoktorrá. Tanársegédként Pesten maradt a Szemészeti Klinikán, és kellő tapasztalatokat gyűjtve, 1879-ben visszatért szülővárosába, Hódmezővásárhelyre. (Háza a mai Tornyai János Múzeum volt.) Kérésére 1884-ben szemosztályt nyitottak Vásárhelyen, amelynek 1908-ig a vezető főorvosa. Akár Bakay, ő is harcolt egy új szemkórház megépítéséért. Nagy tekintélyének és páratlan szemorvosi teljesítményének köszönhette, hogy a Kapitány utcában, 1898-ban, nem sokkal Sissy halála előtt elkészült a 40 ágyas új szemkórház, amelyet a meggyilkolt Erzsébet királynéról neveztek el. 1909-től a kolozsvári, majd a szegedi orvosegyetem szemész tanára volt. Elsők között szerepelt, aki a szemhályogot korszerű módon műtötte. Műtéti úton sikeresen gyógyította az akkor népbetegségként elterjedt trachomát. Több elismerést és páratlan életutat járt be. 1925-ben a Magyar Szemorvos Társaság, majd 1926-ban az Országos Orvosszövetség elnökének választották meg. A heidelbergi szemorvos társaság tagja. 1927-ben felsőházi tag. A Vöröskereszt Érdemjel keresztjével, és az Orvosegyesület díjával tüntették ki. Fia világhírű szemész professzor volt, akinek a szemhéj íves plasztikai műtétjét ma is tanítják.
Id. dr. Imre József
(1851–1933)
Dr. Genersich Antal sebész, kórházigazgatóink harmadik kiváló tagja volt. Budapesten szerzett diplomát, majd ott, a II. számú Sebészeti Klinikára került. Bakay halálát követően, 1905-től kórházunk igazgatójának nevezték ki. Tovább küzdött az új kórházért, amely 1909-ben fölépült. A hasűri sebészet specialistája volt, amelynek kiváló műveléséért 1923-ban a szegedi egyetem magántanári fokozatát szerezte meg. 1928-ban egészségügyi főtanácsossá nevezték ki. Kutatásait kiterjesztette a bélrendszer, tüdő és asztmatikus betegségek sebészetére is. Eddig össze nem számlált, nagy mennyiségben tudományos cikkei jelentek meg különböző kül- és belföldi szakmai folyóiratokban. 1932-ben jelentette meg az Erzsébet Közkórház 1905–1930 Évkönyvét. Közben a kórházat szüntelenül fejlesztette. 1928-ban a régi épületre új, sebészeti emeletet építtetett. 1929-ben Kakasszéken 3 bérelt villában kórházunk új osztályát nyitotta meg, ahol 60 ágyon csont TBC-s betegeket kezeltek. Ebből fejlődött ki a későbbi szanatórium. Nem volt könnyű élete, hiszen mindkét világháborút, forradalmakat, és a világgazdasági válságot kellett neki megérni. Talán legnehezebb helyzetben a második világháború utolsó éveibe került. Városunk aktív orvosai a frontokon harcoltak, vagy lágerekben sínylődtek. Megszakítva nyugdíjas életét, visszament szeretett kórházába, hogy legyen képzett gyógyító orvosa. Itt, különösen a szovjet csapatokkal vívott harcok mindkét hadsereghez tartozó sebesültjeit műtötte, éjjel-nappal gyógyította, míg 1944 karácsony első napján túlfáradva meghalt. Életét az emberek életének megmentésére áldozta. Törékeny, kis termete óriásként magasodik ma is fölénk.
Dr. Genersich Antal (Sostarics Lajos
(1876–1944) karikatúrája Genersichről)
Sorolni lehetne még kiváló orvosainkat, hiszen Heller István és Deutsch Béla is a megfeszített munka áldozatává vált. Többen kiváló egyetemi tanárokká képezték magukat, mint Szentkirályi Zsigmond,Kassay Dezső, Láng István, Kukán Ferenc, Riskó Tibor, Rosztóczy Ernő, Csillagh Ferenc, Winter Miklós és mások. Valamennyiőjük életéből áll össze „az Orvosnak” mint „úrnak” és kiváló polgárnak az emberi, etikai magatartása. Vizsgáljuk a legfontosabbakat:
Dr. Szentkirályi Zsigmond Dr. Deutsch Béla
(Sostarics Lajos karikatúrái)
Az orvos hivatásból vállalta foglalkozását. Kezdetben az arisztokrácia részéről lenézett szakma volt. Nem tartották magukhoz méltónak azt, aki „más testében és váladékaiban vájkál”. A felvilágosodással éppen ez váltott ki elismerést. Aki mások egészségéért és életéért annyit tesz, mint az orvos, és napszaktól, ünneptől függetlenül, mindig készen áll a segítségre, megbecsülést érdemel, amelyhez a társadalom részéről anyagi elismerésnek is társulni kell. Elképzelhetetlen volt a „hálapénz” adása, a zsebbe dugdosott, bankóval bélelt boríték, vagy természetbeli juttatás, amely korábban sértő tevékenységnek minősült volna.
A hagyományos modern orvosok szerte hazánkban mindenütt a szegények, elesettek orvosa is volt. Bakay Lajos, Deutsch Béla, Heller István és mások, ha szegény családba hívták őket gyógyítani, pénzt nem fogadtak el, gyakran még a receptet is saját zsebből kiváltva, díjtalanul kezelték betegeiket. A hálapénzt a szocializmus a felelős munka megfizetésének állami korlátozása miatt, és a betegbiztosítás értéktelenségének ellensúlyozására találta ki. Micsoda cinikus elképzelés volt, hogy ezt még meg is adóztassák!
Az orvosnak a polgári élet felszínén volt a társadalmi pozíciója. Szótartó, megbízható, a közösségért tenni képes, lelkiismeretes szakember volt. Id. dr. Ocsovszky László egykori KÖJÁL igazgató-főorvos beszélte, hogy az az egyetemi medikus, aki diákként tehette, akármilyen korhely is volt éjszaka, amikor reggel a klinikai gyakorlatán fölvette a fehér köpenyt, vele azt a magatartást is magára öltötte, amit mind az oktatói és a betegek, mind az egész társadalom elvárt tőle.
Heller István magán kapcsolatai alapján, a második világháború után, városunkba, és tudomásunk szerint az országba is először hozatott be antibiotikumot Németországból. Penicillinnel gyógyította az erre érzékeny kórokozók által halálra ítélt gyermekeket. Saját kísérletei során állított elő vakcinát, hogy a kisdedeket megóvja az egyik súlyos gyermekbetegségtől. Nem múlt el olyan nap, hogy kétszer ne tartott volna vizitet az osztályán, és képes volt egész éjszaka a beteg ágya mellett ülni, ha annak állapota válságos volt.
Orvosnak lenni azt jelentette, hogy népének nemcsak közegészségét, testi épségét, de lelki egyensúlyát is védte. Ezt a felemelő, de hatalmas terhet úgy tudta megrokkanás nélkül, elaggott koráig viselni és végezni, hogy kikapcsolódásként humánus műveltségét fokozta, ill. kreativitását alkotó tevékenységgel is kifejezte. Közülük nagyon sokan jelentős könyvtárat gyűjtöttek, írtak, naponta szépirodalmat is olvastak, hangszeren játszottak és szobrászkodtak, festettek, méghozzá nem amatőr szinten. Dr. Soós László kortárs sebészünk újságolta, hogy boldog volt, amikor Szegeden együtt állíthatott ki professzorával, dr. Láng Imre idegsebésszel.
Ma az orvos megtépázott polgári, emberi és szakmai értékét a társadalomnak kötelessége helyreállítani, de elvárható, hogy ezért maguk az érintettek is mindent megtegyenek!
7
Kajári Gyula nehéz utat járó, ellentmondást nem tűrő, szüntelen hadakozó természet volt. Galyasi Miklós így beszélte el megismerkedésüket: „Vasárnap délben valamelyik kiállítás megnyitójára beállított egy kopott külsejű, rövid hajú ember, aki a frissen vikszolt parketten öklömnyi sárdarabokat rugdosott szét ormótlan bakancsáról. Körülnézett és a következő szavakkal hozzám lépett: »Az egész anyagból hiányzik a dráma, mintha ezeket a képeket babaszobákba szánták volna. Most jövök a Pusztáról. Szívesen kiviszem a kollégákat, hogy megtanulják az ott lévő tragédiát meglátni«. Ettől kezdve Gyula rövid ideig mindennapos vendég volt nálam, de egyre türelmetlenebb. Azzal ugratott, hogy hajnalonként, amikor elindult egy biciklinek tetsző vastákolmányon a tanyák közé, rám verte az ablakot, és amikor álomittas fejjel kinéztem, nevetve megkérdezte: »Mikor döglik már meg, hogy a múzeuma falán kicseréljük a zsánerképeket valódi drámára?« Gyula magatartásán nem lehetett megsértődni, mert szavaiból a sajátságos segítőszándék szólt.” Az élet rendkívül kegyetlen volt hozzá. Hegyiné Csernus Judit így írt róla: „Apját nem ismerte, mosónő anyja kilencéves fiát menhelybe adta. A sivár élet, az árvaság gyötrelme mellé műtétek sorát kellett elszenvednie egy baleset miatt.” Ez az indíttatás olyan volt, mint amikor egy rövidpályás futóversenyen a startjel után valakit másodpercekre visszatartanak, hogy a többiek után kullogjon. A kórházi betegágyon egy nővér figyelt föl rajztehetségére és segítette, míg 1941-ben vésnöktanonc lett a Herendi Porcelángyárban. A Fényes Szellők nemzedékeként 1948-ban Miháltz Pál festőművész tanítványa az Iparművészeti főiskolán, majd 1953-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Ék Sándor és Konecsni György tanítványaként. 1954-ben Majolikagyárunk tervezője. Ettől kezdve szüntelen azon munkálkodott, hogyan segíthetne a közösségnek. 1959-ben szenvedéllyel gyűjtötte a gyár régi művészeti termékeit, hogy múzeumot állítson föl belőle, de nem lelt megfelelő támogatókra. Otthagyta a gyárat, és grafikusként élt, inkább tengődött tovább. A teleket a kecskeméti művésztelepen töltötte. A kórház alatti Kollektív Műterem létrehozásában komoly része volt. Kellő elismerés hiányában, 1971-ben előbb Dunaújvároson a kohászok életét és környezetét örökítette meg, majd alkotásaiból Veszprémben, illetve a magyar Nemzeti Galériában állított ki. 1972-ben a Majolikagyár 60 évfordulójára fölkérték egy ünnepi kiállítás megrendezésére és a katalógusban megírta a gyár történetét. Szabó Sándor fazekassal padlóváza nagyságú, de hagyományos vásárhelyi népi edényformákat korongoztatott, amelyekre sajátságos grafikáit véste. Rajzaihoz leginkább fekete pittkrétát, szenet, és színes krétát, ritkábban ceruzát használt. Kiváló 56-os sorozatát a városháza őrzi. Hazánk és Európa nagy gondolkodóiról, művészeiről sok-sok portrét rajzolt. Munkásságát 1975-ben Munkácsy-díjjal jutalmazták. 50x70 cm. méretű képnél kisebbet nem rajzolt. Szerette a monumentalitást. Fejér Csaba így jellemezte: „…alkotás közben olyan erővel és lendülettel dolgozik, hogy átszakítja a papírt.” Igazi alkotóvilágát nem a munkások között, sem a településeken, hanem a vásárhelyi tanyavilágban és a Pusztán találta meg, a földjüktől megfosztott, nincstelenné vált, szenvedő parasztok, düledező tanyaromok, vészt káráló varjak között. (1983-ban három ilyen pillanatot örökítettem meg róla Kardoskút határában.)
Kajári Gyula
8
9
A CÍVIS VAGY PARASZTPOLGÁR
Hódmezővásárhely változó népessége, a csiszolt kőkorban először itt megtelepedett embercsoportoktól körülbelül 1965-ig, a hagyományos parasztéletmód végső megszűnéséig, agrártermelésből élt. Ez a folyamat sok változáson esett át, de nálunk a parasztpolgár létrejöttének és fénykorának az 1873–1914 közé eső időszakot tekinthetjük. Még a két világháború között is adott kitűnő, feltörekvő gazdákat, de az újabb világégés ezt a folyamatot végleg megszakította.
Kialakulásuk kezdete egybeesik a többi polgári réteg reformkori megjelenésével, de levéltári adataink vannak arról, hogy a 18. század végén már nem egy jobbágygazda gimnáziumba küldte legtehetségesebb fiát, aki a tanulmányai befejezése után, a szerzett tudásával visszament apja földjére gazdálkodni. Micsoda felvilágosodás! Minek köszönhette a vásárhelyi parasztember ezt a különleges intelligenciáját, polgárosodó magatartását?
Rájött, hogy a föld a Kárpát-medence legértékesebb természeti adottsága, amelyet tatár, török, német, szovjet nem tudott a hátán kihordani. Ha megművelik, a föld terem. Fontos tehát az ésszel végzett munka. A gazda nem azért „güzül”, hogy neki és családjának minél „zsírosabb falat” kerüljön az asztalára, ahogy ezt a szocializmus ideológusai állították. A vagyon természetesen neki is hajtóerő volt, de tudta, hogy kötelessége a rábízott kincset azzal a közösséggel is megosztani, ahová tartozik. A föld számára nemcsak birtokot, hanem egyszerre a családi és társadalmi megélhetés forrását is jelentette. Tartalékaiból ezért fúratott köztéri kutat, építtetett iskolát, adott telkéből egy darabot a tanyai iskola, olvasókör felépítésére, és egyházára, városára is gyakran hagyott. Az anyaföld számára Földanya, amelyet tiszteletben kell tartani, mert a Biblia tanítása szerint „porból lettünk és porrá leszünk”. Pogány mítosz és keresztény tanítás hagyományként ötvöződött benne.
Ma a föld csak vagyon, amelyet adnak, vesznek, kihasználnak, parlagon hagynak, zsebszerződéssel külföldieknek átjátszanak. Van ma földéhség? A mai gazda már többnyire tulajdonos, akit birtokához egyre kevésbé köt lelki kapocs. A polgárosodó paraszt a földet hazájának tekintette, amelyért a vérét is föláldozta. A parasztot nem is kímélte egyetlen társadalom sem. Mindig a legvéresebb csatákba küldték, és az első tűzvonalakban ők harcoltak. Amikor elvették tőle a birtokát, nemcsak a „vant” siratta, hanem azt az életteret is, amelyen ősei születtek, dolgoztak, éltek és elhaltak. Számára ez a világ aszabadságot, a hagyományt és a magyarságtudatot jelentette. E három alapvető életérzése volt az, amelytől meg kellett fosztani, hogy individuumból „kenhető” közösségi massza legyen, mert így válhatott irányított alattvalóvá.
A feudalizmusban „büdös paraszt”, a dualizmusban úgy csúfolták őket, hogy „alul bűgatya, fölül frakk”, a szocializmusban pedig a kulákminősítést szenvedték. Ennek a polgárosodó rétegnek érdemes megnézni az öltözködését. Az alábbi képen öltöny, mellény, nyakkendő, lakkcsizma látható a tizen-, huszonéves gazdafiatalokon. Külsejükkel, odafigyelésükkel a hely szellemét és a tudás elnyerését is megbecsülték.
Mezőgazdasági szaktanfolyam diákjai Vásárhelyen
Azt, hogy a fentebb leírtakon felül a parasztpolgár még mennyi értéket képviselt, álljon itt példaként három ember rövid életrajza, amely megmutatja közösségi és egyéni teljesítményüket.
Nagy András János jobbágyként kezdte az életét. Három évig a református gimnáziumunkba járt, majd egy bánáti faluban tanult németül. Hazatérve szülei földjén gazdálkodott és a földesúrnak fuvarozott. Kárász József író így jellemezte: „…a gabonatermelést, a föld megmunkálását, az állattartást korszerűsítette. A szabadságharcban lovas nemzetőrként küzdött a Bácskában, és századosi rangot ért el.” Szorgalma és esze révén lehetővé vált, hogy a földesuraktól egyre több birtokot vehetett bérbe. Ezeket a jobbágyrendszer eltörlése után megvásárolhatta. Tagja volt a város törvényhatósági és közigazgatási bizottságának, majd a megyei törvényhatóságnak. Alapítója és igazgatósági tagja a vásárhelyi első takarékpénztárnak. Mikszáth Kálmán két anekdotát írt róla, Tornyai teljes alakos festményt alkotott róla. A hajdani kispiacon, az Újtemlommal szemben saját költségén 20 ezer Ft-ért a város népének artézi kutat fúratott, de belőle még Mindszentről is lajtos kocsival hordták a vizet. „Koronás Magyar Érdemkereszt” kitüntetést kapott. Végrendeletében 187 hold földet hagyott a református egyházra, valamint népiskolák fenntartására és fejlesztésére. Adományozott az evangélikus egyháznak, a kórháznak és szegénymenháznak is. Városunk utcát nevezet el róla és emléktábla őrzi a nevét.
Nagy András János
(1812–1890)
Idős Gregus Máté pusztai kisparaszt családból kitartó munkával és kiváló észjárással vált középparaszt gazdává, a város egyik virilisévé. Vásárhely-Kutas egyik megteremtője. Kiharcolta az állandó közigazgatási kirendeltséget és az orvosi állást. Piactartási jogot, postát, vasútállomást, rakodót, gyógyszertárt, új iskolát, templomok építését, villanyvilágítást stb. segített elő. Birtokát szétosztotta gyermekei között. Alapítványt tett a tanyai szorgalmas, külső munkaerő kiházasítására. Négy tanyát épített, hengermalmot, pálinkafőzdét létesített. Öntözéses legelőgazdálkodással, negyven holdas gyümölcsösével, fajta tiszta baromfi tenyésztésével és faiskolájával mintagazdaságot létesített, ahová még a szegedi mezőgazdasági szakiskolából is gyakorlatra hozták a tanulókat. Unokáinak magániskolát alapított, ahol még gépírást is tanultak, és 500 kötetes könyvtárt gyűjtött. Mindehhez elsősorban Máté, de a többi fia is kemény, közös munkával járult hozzá. Megalapította a Pusztakutasi Olvasókört. A Törvényhatósági bizottság tagja, a Gazdasági Egyesület alelnöke, a Hangya Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet alapítója. Harcolt a tanácsüléseken a város vezetésével. Gyakran írt a helyi újságokban. Megírta önéletrajzát, és az egykori Puszta krónikáját. Egyik szervezője volt az 1935-ös paraszt–író találkozónak. A Fekete Sasban elhangzott beszéde a rendszer igazságtalanságait is érintette. Kárász József így méltatta: „Tevékenysége országos visszhangot váltott ki. Foglalkozott vele a Magyarság című lap 1934-es Évkönyve, szerepel Féja Géza híres szociográfiájában, a Viharsarokban. Németh László Égető Eszterében az öreg Gyevi alakjában ismerhetjük föl.” Az „Iskola Kakaskúton” című esszéjének is Gregus pósahalmi magániskolája volt a mintaképe. Szenti Tibor Nagy Gyula egyik tanulmánykötetében, és a Juss című helyi irodalmi-szociográfiai lapban részletes életrajzot közölt róla.
Id. Gregus Máté
(1861–1938)
Karasz Péter pusztai középparaszt volt, aki polgári iskolát végzett. Az első világháborúban megsebesült. Csajági szikes földjén sikerrel végzett talajjavítást, gyümölcsfa- és erdőtelepítést. Saját szélmalmában állatainak őrölt. Neki volt először a Pusztán kerékpárja és rádiója. A pusztai parasztoknak tanulmányutakat és Ezüstkalászos Gazdatanfolyamokat szervezett, a korszerű gazdálkodás megismertetésére. A Gazdák Biztosító Szövetkezetének üzletszerzője, majd képviselője volt. Megalapította a Csajági Olvasókört és könyveket szerzett hozzá. A baromfi- és nyúltenyésztők egyesületének elnökévé választották. A Vásárhely-Kutason általa létrehozott Hangya Tejszövetkezet ügyvezető elnöke lett. Korszerű tejátvevő- és feldolgozó üzemet hozott létre. A Magyar Rádióban ismeretterjesztő előadásokat tartott. Törvényhatósági bizottsági tagnak választották. Kutason a népház felépítésében vett részt. A Gazdasági Egyesület alelnökeként megszervezte annak ifjúsági tagozatát, és amelynek szintén az elnöke lett. 1935-ben részt vett az országos gazdaifjú kongresszus és a paraszt–író találkozó szervezésében. Cikkeket írt a helyi lapokban, és egy ízben országgyűlési képviselő-választáson is indult.
Karasz Péter
(1897–1938)
(A jobb oldali rajz Sostarics Lajos karikatúrája)
Ha elolvassuk ezeknek a példaképeknek az életrajzát, elgondolkodhatunk azon, hogy mit jelentett egyszerre gazdálkodni, családot tartani, közösségi, egyházi ügyeket vállalni, írni, előadást tartani, teljes, kreatív életet élve cívissé válni. Szorgalmuk és életvitelük adhat ma is erőt az új, valóban demokratikus polgárság kialakításához.
10
GYÁRIPAROSOK
A vásárhelyi gyáriparosok, akár a gazdák, vagyonukat nemcsak maguknak gyarapították. Munkahelyet teremtettek sok szegény család számára éppen azokban az évtizedekben, amikor megszűntek a folyószabályozási földmunkák, és a mezőgazdaság gépesítésével a kétkezi munkások kiszorulóban voltak a termelésből, illetve a világgazdasági válság idején.
Ne lássunk mindenkiben, még a 21. században is osztályellenséget, „burzsujt, kizsákmányolót”, ahogy ezt szocialista államrendszerünk és ideológusai közel félévszázadon keresztül tették. Ezek az emberek maguk is munkásként kezdték, vagy fizikai munkát is végeztek. Gyáraik nem a mai értelemben vett tömegeket foglalkoztató termelő helyek voltak, hanem manufaktúra jellegű kisüzemekből fejlődtek mezővárosi szintű iparművekké. Gyártelepeket később éppen a szocializmus kreált belőlük, amelyek sorra tönkre is mentek.
Az embert sohasem társadalmi pozíciója, vagy vagyona alapján bíráljuk, hanem egyénileg, a közösségének végzett munkája, és adományozó készsége alapján. Közösség a család is. Ha azt becsülettel ellátja valaki, a társadalomnak egy kisközösséggel kevesebb szociális terhet kell kezelnie. Ha például Széchenyi Istvánra úgy tekintenénk, mint egy „magyar főnemesi kizsákmányolóra”, sohasem kapta volna meg éppen Kossuthtól – illetve a jelzőt továbbéltető nemzettől – a „legnagyobb magyar” kitüntetést.
Az itt bemutatásra kerülő három fő, „K” kezdőbetűs nevű férfi meghatározó személyiség volt városunk polgári rétegének történelmében. Elgondolkodtató, hogy például Kokron Józsefet „Az alacsony munkabér és a hosszú munkaidő miatt sok bírálat érte.” Bizony a fennmaradásért folytatott küzdelemben minden munkásának meg kellett dolgozni a béréért. Ezekben az üzemekben nem érvényesülhetett kettős magatartás, amit később a szocialista gyárakban tapasztalhattunk. Egyfelől, a munkaidő alatti lógás, a szajrézás, a fegyelmezetlenségek, rongálások, prédálások sora; másfelől a három, illetve folyamatos műszakban való foglalkoztatás. A szakszervezeteknek ki hallotta a tiltakozását, tüntetését a Chaplin által már a néma filmekben joggal gúnyolt gépszörnyek kiszolgálása, vagy a városunkra jellemző kerámiaiparban az alagútkemencék leállás nélküli ellátása miatt, hogy ezek a munkásoknak milyen fizikai, illetve stressz helyzetet okoztak minden órában? Vagyis a meg- és elítélés ismét szemlélet kérdése.
Kovács József édesapja ács volt, aki a Károlyi-uradalomban dolgozott. József fia itt tanulta ki a kőműves-mesterséget. Kossuth vásárhelyi toborzóútján elmondott beszédének hatására honvédnek állt és a fegyverletételig harcolt. A függetlenségi eszméhez egész életében hű maradt. Városunkban a 48-as, ellenzéki pártnak ő volt a vezetője. Amikor városunk 1880-ban Kossuthtot díszpolgárává választotta, tagja lett a turini küldöttségnek, amely a díszoklevelet vitte a „Nemzet Apostolának”. A feudalizmusban téglaégetési joga csak a földesúrnak volt, ezért a tömegekhez nem jutott el ez a máig korszerű építőanyag. Neki nagyban köszönhetjük, hogy a tégla a 19. század utolsó harmadától meghatározó jelleget adott városunk arculatának, különösen a polgári és cívis házak bejárati frontjának; de a nála gyártott téglából épült fel a Hód-tó partján a műemléki árvízvédelmi kőfal, a városháza, a gimnázium új épülete és sok más középület is. Bátyjának, Jánosnak a támogatásával 1870-ben a Kutasi út mellett téglagyárat alapított, amely később vagyoni helyzetét is megalapozta. Gyára vasas tégláiból kezdték építeni a gyalogjárók és a kocsiutak burkolatát. Sohasem tagadta meg munkás származását. 1892-ben adta ki a „Magyarországi munkáskérdés” című röpiratát, amelyben mind az ipari, mind a mezőgazdasági munkásság sorsának javítására tett javaslatokat. Nem volt szocialista. Nem lázadásra serkentett, hanem a polgárságot bíztatta a szociális körülmények megváltoztatására. „Új gyárak létrehozásával, a mezőgazdasági munkások tisztességes bérezésével, lakáskörülményeik megjavításával vélte a szocialisztikus törekvések hatásának ellensúlyozását” – írta róla Kárász József.
Kovács József Kovács János
(1830–1927) ( 1913-ban, 95 évesen)
Kokron József kötszövőmester volt, aki a szakmát nagyőszi rokonaitól tanulta meg. Mint saját gyártmányaink eladója, 1889-ben vándorkereskedőként jutott el városunkba, ahol érzékelte, hogy készítményeit sokan viselik. Ez indította arra, hogy itt letelepedett és folytatta a munkáját. 1891-ben vásárhelyi lányt vett feleségül, aki segített neki a piaci árusításban. Ebben az évben házat vásárolt a teleki utcán, és itt vetette meg a későbbi kötszövő üzem alapjait. Ahogy takarékos életmódja és szorgalma lehetővé tette, 1901-ben előbb harisnyakötő gépet, 1905-ben csévézőt, 1906-ban kabátkötőt, 1908-ban kesztyűkötő gépet vásárolt. 1896-ban házát átépítette, majd 1900-ban a Könyves utca felé bővítette. A fővárosban az ezredéves kiállításon oklevelet kapott. 1904-ben a vásárhelyi országos kiállításon ezüstérmet és arany oklevelet nyert. Termelvényei fölvették a versenyt a külföldi áruval, különösen a svájci sapkák voltak kelendőek. Öt gyermeke közül csak kettőt sikerült fölnevelniük. Az első világháborúban a termelés szünetelt, majd az 1920-as években ismét föllendült. Gyártmányaikat NorCoc márkanéven hozták forgalomba. Az 1940-es években már közel ezer munkásnak adott kenyeret. A második világháború végén a gyártulajdonosok végleg külföldre menekültek.
Kokron József
(1860–1923)
Kalmár Zsigmond asztalosnak tanult Békéscsabán. Amikor felszabadult, több nagyvárosban tökéletesítette szakmai tudását. Találmányát, a gabonarostát Nagyváradon még 1888-ban szabadalmazta. Túrkevén 10 évig dolgozott, majd 1899-ben Vásárhelyen telepedett le. A gabonarostát előállító műhelye hamarosan üzemmé fejlődött, amely fénykorában száz munkást is alkalmazott. Rostái Kelet-Európába, a Balkánra, még Oroszországba is eljutottak. Üzemét az első világháború tönkretette, pénze a hadikölcsönben elveszett, gépeit a román megszállók elhurcolták. Mindent elölről kellet kezdenie, de üzemét ismét fölvirágoztatta. Közéleti munkássága jól ismert. Egyházának presbitere. A törvényhatóságban bizottsági tag. Az iparos daloskör elnöke volt. Kárász József így jellemezte: „Gyakran és sokat áldozott közösségi célokra: saját költségén vezettette be, például a kútvölgyi szanatóriumba a villanyvilágítást, kiburkoltatta a Simonyi utcát, harangot adományozott a susáni templomnak. Alakját egyik cikkében Móra Ferenc is megörökítette.” Városunkban a hálás utókor iparostanuló intézményt nevezett el róla.
Kalmár Zsigmond
(1860–1941)
Városunkban a „nagyipar” meghonosodott. A bérből élő munkások, gyári alkalmazottak nélkülözhetetlen munka- és kenyéradó helyévé, akkor még családias közösségeivé váltak. A polgári szorgalom teremtette meg a dolgozók számra, hogy ők is polgárokká válhassanak.
11
KISIPAROSOK
Szametz András egyszerű szűcsmesterből küzdötte föl magát. A 48-as eszmékért nemcsak lelkesedett, hanem áldozatot is hozott. Egész vagyonát pénzzé tette és a szabadságharc alatt megszervezte belőle a „Bercsényi szabadcsapatot”. Az összeomlásig harcoltak. Bár elszegényedett, volt ereje másokban a hitet tartani. 1867 után, amikor enyhült a politikai elnyomás, szerte az Alföldön olvasókörök jöttek létre. Hódmezővásárhelyen az olvasókörök alapítását Szametz András kezdeményezte, és egész mozgalmat indított útjára. A város több részén maga szervezete ezeket. A tabáni (Pálffy utcai) „Hódmezővásárhelyi Első Olvasókör”-nek 28 éven keresztül elnöke volt. A 48-as függetlenségi pártban Kossuth nevével végzett toborzó munkát, majd éveken át az elnökségében működött. A honvédegyletnek is elnökévé választották. Amikor 48-as bajtársaikat temették, koporsójuknál díszőrséget állított és kivont karddal tisztelegtek előttük. 1870–1890 között kórházunk gondnoka volt. Sokat segített abban, hogy az ispotályjellegű fekvőbeteg intézményből korszerűsödő kórház váljék. Az evangélikus egyház presbiterévé választotta. 1879. január 27-én, a lelkészük iránti elégedetlenség miatt elhagyta az evangélikusokat, és városunkban tizenhatod magával megalapította az unitárius egyházat. Sírját is az unitárius temetőben találjuk. „A nemzeti érzésű, áldozatra kész polgárság tiszteletre méltó képviselője” – írta róla Herczeg Mihály. Kopjafájánál a hálás utókor minden évben katonai tiszteletadással emlékezik meg róla.
Szametz András
(1810–1899)
Plohn Józsefben a vidéki kiszsidóság mintapolgárát látom. E kiváló tehetséggel rendelkező fotográfus hatalmas, üveglemezes kameráját gyakran a vállán cipelve járta a házakat, a tanyákat, hogy anyagi támogatás nélkül, városa iránti szeretetből, saját költségén pótolhatatlan néprajzi, szociográfiai és antropológiai fölvételeket készítsen a ma már elporladt emberekről, lebontott épületekről, eltűnt tájakról, és a halhatatlanná vált 48-as honvéd hőseinkről. Szakmailag kiváló mestere édesapja volt, akinek vásárhelyi témájú, művészi fotóiból Bécsben és Londonban is állítottak ki. Az utóbbi világvárosból aranyérmet hozott haza. József fia szemléletben, művészi látásmódban Tornyai Jánostól, Endre Bélától Rudnay Gyulától, és a műtermében megforduló többi, kiváló képzőművésztől, valamint Kiss Lajos néprajzkutatótól is gyarapodott. Apja műtermét 1911-ben vette át. Többnyire néprajzi jellegű fotót, mintegy háromezret készített. 13x18, illetve 18x24 cm. nagyságú üveglemezekre dolgozott. Fölvételeiből 6 egységből álló albumsorozatot állított össze, és szerette volna megjelentetni, de nem kapott hozzá támogatást. Rossz időben született. Életének utolsó évtizedeiben az antiszemitizmus rá is kihatott. Amikor 1944-ben súlyos cukorbetegként deportálták, és napokon keresztül nem kapta meg az életmentő inzulint, a haláltábor felé vivő vagonban meghalt. Testét valahol kidobták a sínek mellé. Nem tudjuk, hogy a végtisztesség megadása nélkül hol földelték el.
Plohn József
(1869–1944)
Vékony Sándor szegény családból származó apját hat éves korában elvesztette. Édesanyja úgy tudta nevelni, hogy ismét férjhez ment. 1926-ban Csikós István nevelőapjánál, a kiváló fazekasnál kezdett inaskodni. A segéddé, majd 1938-ban mesterré válása után, a vásárhelyi fazekasok, tálasok hagyományos életét élte. Olyan háztartási kerámiát kellett gyártania, amelyre igény volt, amit megvettek tőle. Áruival lovas kocsin járta a vásárokat, hogy megéljen. Tehetségét már korán bizonyította. Edényeivel 1928-ban, a tanoncmunka-kiállításon első díjat nyert. 1939-től már egyedül dolgozott visszavonult nevelőapja Rákóczi utcai műhelyében. Sok és megfeszített munkával tudta műhelyét bővíteni, magát eltartani. A Hangya Szövetkezet jóvoltából, az 1940-es években díszedényeit már külföldre is exportálta. Az 1950-es években, amikor a gyáripar végleg kiszorította a háztartási kerámiát, a szocialista rendszer pedig a magán kisipart tette tönkre, váltani kellett. Az országban több kiváló fazekassal együtt, a hagyományos népi kerámiát úgy tudták megújítani, hogy megtartották a tájra jellemző formákat és mintákat, de írókázással, rátét, bekarcolt és vésett, valamint ecsettel festett, illetve szivaccsal, ronggyal képzett technikával gazdagon díszítették. Vékony Sándor esetében is igazán itt mutatkozott meg a művészi készség, hiszen mert és tudott egyénivé válni, egyszeri, megismételhetetlen darabokat úgy alkotni, hogy azok egyszerre voltak Vásárhelyre és rá jellemzők. Ekkor változott a lakáskultúra is. A családok jelentős része kis alapterületű bérházi lakásokba, modern bútorok közé kényszerültek, ahonnan kiszorultak a régi bútorok, és nem illett oda az egyszerű konyhai cserépedényzet sem. Új népi díszkerámiára volt igény. Vékony Sándor 1952-ben „Népművész” címet kapott. 1954-ben bekényszerült a Népművészek Háziipari Szövetkezetébe, ahol a zsűrizett, minőségi áru előállítása mellett, a mennyiség is alapfeltétel volt a megélhetésért folyó küzdelemben, amely lassanként tönkretette az egészségét. Amikor gyakran meglátogattam, többször elpanaszolta, igaza volt tisztelt barátjának, Kiss Lajos néprajztudósnak, aki azt írta, hogy „a cserépedény embörzsírral készül.” 1954-ben elnyerte a Szocialista Kultúráért érmet, 1956-ban pedig a Népművészet Mestere kitüntető címet. A korábban használt, mérgező ólommáz karjában idegbénulást eredményezett, amely csak nehezen gyógyult, így amikor 1973-ban elérte a nyugdíjkorhatárt, szakmájától azonnal megvált. 1974-ben kis háza, műhelye „Csúcsi Fazekasház” néven múzeumként maradt ránk. 1983-ban szülővárosa gyűjteményes kiállításon mutatta be életművét, és megkapta a Munka Érdemrendet. 1987-ben Nagy Vera könyvet írt róla, majd 1988-ban Pro Urbe–Hódmezővásárhelyért díjjal tüntették ki. Feleségében hű társat kapott, aki segítette művészetének kibontakozását. Családjuk nem született. A Kincses temetőben nyugszanak.
Vékony Sándor
(1913–2000)
Mivel magam is kisiparos családban születtem, láttam és átéreztem azt a küzdelmet is, amely erre a társadalmi rétegre 1944 októbere után várt. Ezek az emberek a megbecsült, iparos polgárokból hogyan váltak szövetkezeti, vagy gyári munkássá – apám mindkét változatot gyakorolta, míg 59 éves korában, szenvedély rabjaként, idő előtt itt hagyott bennünket –, elveszítve a gyakran egy életen át összekuporgatott műhelyt, szerszámokat; elveszítve a polgárnak kijáró társadalmi megbecsülést, a kiharcolt egyéni, szakmai értéket. Színtelenné válni egy közösségben, ahol normára vagy órabérre kellet dolgozni, és hónap végén a borítékban csak „a garas kuncogott”. Egész családjának kellett megkapni a megbélyegző E(gyéb) jelzőt, amely az osztályharc természeténél fogva kiszorította őket a támogatott társadalmi rétegek közül, pedig nem a gyáripar tömegtermelése, hanem a kisipar sokszínű, tehetséges képviselőinek egyedi munkadarabjai, művészi termékei, választékos kiszolgálása adták meg egy városnak, közösségnek azt az arculatot, amely évszázadokig kitüntető cégért akasztott a kapujára. Nem a kisiparos polgár szorgalma és tehetsége buktatta meg ezt az embertelen világot, hanem éppen az erőltetett és anyagi csődbe vezető nagyipar kudarca!
12
KERESKEDŐK ÉS VENDÉGLŐSÖK
Vendéglősök és kereskedők csoportja
A modern kereskedés a polgári társadalomban a gyáripar sorozatgyártásával, és ennek következtében, az olcsó tömegáru megjelenésével gyorsan fejlődött. Megjelentek a nagy kereskedők, a kereskedőcsaládok, ahol a szakma nemzedékeken keresztül öröklődött, és a jeles üzletházak. Ezekben elvétve kapott helyet a kézi gyártású, egyedi termék, mivel kiszorította az olcsó tömegcikk. A gyári készítményeknek már nem volt olyan becsülete, mint a szépmíves termékeknek, de a nép nagyon sok utánzatot használni kezdett és beépítette kultúrájába. (Gyári mintás terítő, bádogkanta és sajtár, zománcos főzőedény, öntöttvas tűzhely stb.) A vásárlás föllendülésével a kereskedők aktív, a befektetést és a jövőben való gondolkodást jól ismerő rétege gazdagodni kezdett.
A vásárhelyi kereskedelem kezdetben elsősorban bevándorolt külföldi, már a 18. század elején megjelent görög, illetve a reformkorban itt megtelepült zsidókereskedők révén kezdett virágozni. Nagy Gyula, a vásárhelyi Puszta kiváló néprajzkutatója azt tapasztalta, hogy nem volt olyan gazda, akinek ne lett volna egy-két görög, vagy zsidó kereskedője, akikkel kölcsönös jó kapcsolatot ápoltak. Ezek a kereskedők türelmesek voltak. Gyakran kölcsönözték árujukat hitelben, hiszen jól tudták, hogy a parasztember csak a termés betakarítása és értékesítése után jut jelentősebb pénzhez, de évközben is szüksége van a termékeikre. Igaz volt a régi mondás, hogy „jobb a sűrű fillér, mint a ritka forint.”
Ha a kereskedő élelmiszerhez akart jutni, amikor a gazda bejött a városba, a heti piacra – értsd alatta Vásárhelyt és Orosházát egyaránt –, előbb mindig megállt a boltja vagy háza előtt, átadta a kívánt árut, úgy ment tovább vásározni. Csak sajnálni tudom, hogy a vásárhelyi jeles személyiségek írott panteonjai között egyetlen kiskereskedő sem kapott még említést – ahogy ez megtörtént a kisiparosok esetében –, hiszen választékos termékeikkel ők is nagyban hozzájárultak a polgárság viseleti, használati és étkezési kultúrájának kialakításához, miközben maguk is településünk szigorú erkölcsiséget tartó, szorgos polgári életét élték.
A vendéglátás és kocsmatartás megítélése már bonyolultabb kérdés. Itt is személy szerint kell a tulajdonosokat megítélni, és nem summásan elítélni. Aki nem volt kapzsi, a tisztességes haszonszerzésből is gyarapodott, nem kellett neki például a biliárdszoba mögött rejtett helyiséget fönntartani a titkos kéjelgést igénylő vendégek számára. Ahol az alkohol, a nikotin és a különféle hazárdjátékok megjelennek, ott sajnos előbb-utóbb szinte törvényszerű következmény, hogy a nekihevült vendégek egy része szexuális kielégülést is kíván. Végül a bordélyházban már az „ősi szakma” élvezete, és a kocsmai jellegű korhelykedés szétbogozhatatlanul összekeveredett.
Jelen cikkemben három vitathatatlan polgári értéket jelentő kereskedőcsaládot, illetve ezek egy-egy kiemelkedő tagját mutatom be.
Konstantin Péter
(1824–1911)
Kokovay (Vay) Mátyás fűszer- és gyarmatáru nagykereskedő, illetve a nagytőzsde tulajdonosa volt. Buzgó római katolikus, akit István püspök az egyház örökös presbiterévé választott. Hithűségéért a pápa érdemrenddel tüntette ki. Családja még 1780 körül Nógrád megyéből érkezett városunkba. Apja csizmadiamester volt, aki a Károlyi utca elején tekintélyes házat építtetett a családjának. Mátyás fia Grossmann Ignác botjában három évig inaskodott. Ezután több nagyvárosban is segédként dolgozott. 1871-ben önálló üzletet alapított a János téren, majd Kánitzer Gottlieb házát vette meg és ott rendezkedett be. A Kossuth téri fióküzletét 1883-ban alapította. 1888 óta virilis bizottsági tag volt, majd a Nagytakaréknak számvizsgálója, és alapítója a Gazdabanknak. 1893-ban építtette föl a palotáját. 500 holdas nagybirtoka is volt. Fejérváry József így jellemezte: „Sokan azt hiszik, hogy a szerencse környékezte életét és gyönyörű vagyonát annak köszönheti. Nem. Kokovay Mátyás az élő szorgalom, az éjt-napot eggyé tevő szakadatlan nemes emberi munkának pátriárkális korát élő tiszta szimbóluma.”
Kokovay Mátyás
(1846–1928)
Beregi Lajos posztó- és fűszer-nagykereskedő volt. Édesapja, Kleinhart János 1855-ben Mindszentről költözött Vásárhelyre. Lajos fia előbb szabó volt, majd kereskedőként milliomos. Szeremlei így méltatta:„Jószívéről [ismert], felekezete s városa szegényei javára tett gazdag adományai tesznek maradandó bizonyságot” róla. Beregi Lajos is végigjárta az akkor elmaradhatatlan tudásszerzés útját. A Kinizsi utcai posztókereskedőnél, Laczkó Józsefnél tanult, és volt segéd. Elvette főnöke harmadik lányát. Így adódhatott, hogy házukban vetette meg üzletének alapját, „…mely az ő nagy szakértelmével, végtelen szorgalmával és becsületes vezetésével az ország egyik legelső angró [nagybani árusító] üzlete lett” – írta róla Fejérváry. 1880-ban építette föl a cég és a család főtéri palotáját. Élete végéig tagja maradt a törvényhatósági bizottságnak, vezető tagja a Nagytakaréknak. A zsidó hitközség elnöke. Tagja a szegedi kereskedelmi és iparkamarának.
Beregi Lajos
(1845–1910)
A vásárhelyi kereskedelem és vendéglátás máig értéket jelentő, polgári hagyományokat teremtett. A garázsokban nyílt ivók és presszók helyett, amelyek az igénytelenséget erősítik, a féldecik gyors lehörpintését sugallják, visszavárjuk a hangulatos kisvendéglőket. A szupermarketek mellett öröm volna újra olyan szatócsboltokban vásárolni, ahol még a vevő számított. Ezekben a régi előzékenység úgy is jelentkezik, hogy ha nincs éppen olyan árú, amit a vásárló kért, az üzlettulajdonos javasolja, hogy addig nézzünk körül, amíg segítője elszalad a közelükben lévő üzletbe – ahogy ez a szocializmus előtt volt –, és meghozza onnan a szükséges terméket, majd ha legközelebb ugyanazért bemegyünk, már nála is megtaláljuk. Erre mondták szüleink, hogy „boldog békeidők”. Rajtunk is múlik, hogy ne csak nosztalgiázzunk felette, hanem meg is teremtsük!
13
A LEGSZEGÉNYEBB POLGÁRRÉTEG
A földmunkások egy része, napszámosok, idénymunkások, vándormunkások, munkakerülők, betyárok, csavargók, a társadalom szélére akár önhibájukból, akár vétlen sodródtak vagy kitaszították őket, nem tartoztak a szorosan vett polgári réteghez, akár volt nekik állampolgárságuk és szavazati joguk, akár nem. Ők általában lenézettek, értéktelenek voltak, akiket nem sajnáltak. Sok elszegényedett iparossegéd, nincstelen földmunkás is közéjük tartozott. Olyanok, akik kevésbé a szerszám boldogabb végét forgatták, annál többet a szocialista utópiákat lapozták, amelyek számukra a vélt szabadsággal, egyenlőséggel, a kommunista kiáltvány szerint közös asszonnyal és – tegyük hozzá – csajkával rendelkező álomvilágot tükrözték mindaddig, amíg 1945 után, ha e falansztert megérték, a bőrükön tapasztalhatták, mint jelent a sztálini diktatúra, amelybe addig hittek.
A cigányság megosztott volt. Az ún. sátoros, vándorló, nomád csoportok, a törzsi társadalmakra jellemző életközösségben és életmódban éltek. Ők társadalmon kívüliek voltak, és a Monarchia egész területét járták. A vándoriparos sem volt helyhez kötött, de volt szakmája, pl. teknőkaparó, vályogvető, tapasztó stb, amely alapján követhető volt, hogy miből élt. A cigánytársadalmi piramis csúcsán a zenészek helyezkedtek el. Ők szorgos, hasznos polgárként voltak elkönyvelve, akiket – különösen a kiváló képességűeket – megbecsülték. Ilyen volt városunkban Czutor Béla, vagy „Béla cigány”, Gaudi Tassi János, Szénási (Konkoly) Gusztáv stb, illetve az állandó zenekarok, amelyek éveken keresztül megmaradtak egy-egy vendéglőben.
Czutor Béla
(1864–1909)
Cigányzenekar a két világháború között egy gazdabálon
Cikkünkben olyan szegényeket mutatunk be, akik nem törődtek bele a sorsukba, de sem a világot megváltó, új Antikrisztusokhoz, sem az ordas eszmékhez nem csapódtak, hanem Münchausen báróként a mocsárból, a saját üstöküknél fogva húzták ki magukat, és váltak Vásárhely ma is számon tartott polgáraivá. Megmutatták, hogy ők nem leszármazottai annak a rétegnek, amelyet már a 18. században a vásárhelyi Károlyi uradalom képviselője egyik leiratában úgy jellemzett, hogy attól szegények, mert „büdös nékiek az munka”. Ilyen figurák szerte a világon, a leggazdagabb országokban is máig föllelhetők – hobókként napszámra ott sütkéreznek például Mayami beach homokján lopásra készen –, és míg ember lesz, mindig bőven akad majd belőlük. A mi mintaképeink hátrányos helyzetből indulva, keserves küzdéssel, gyakran megalázva, látomtól vakulásig dolgozva, Isten adta tehetségüket kamatoztatva, polgárokká küzdötték föl magukat. Kiderült, hogy a szorgalom, a tudás és a tehetség soha nem vész el, és aki nagyon akarja, átalakul megbecsült polgári értékké. Vásárhely szelleméhez méltóan, mindhárom művészi pályán boldogult.
Markovics Horváth Antal mindössze négy elemit járt, többre a családnak nem futotta. Már kiskanász korában elkezdett farigcsálni. Ácsinasnak állt, majd 13 évig katonáskodott. Ezt követően Rémárisban gazdálkodott, de ezzel fölhagyott, és ácslegényként dolgozott. 1911-től Előbb Mágocson volt urasági ács, majd a tanyák között tetőt ácsolt és szerszámokat készített. Már a földesúr intézője bíztatta, hogy faragjon. 1924-ben lezuhant egy tanyatetőről, és ettől kezdve csak szobrokat faragott. Ezeket gyakran egy tál ételért ajándékozta el. 1925-ben a vásárhelyi mezőgazdasági, ipari, kertészeti és kulturális kiállításon bemutatta néhány faragványát. Endre Béla azonnal érzékelte rendkívüli tehetségét, Wiener Tibor görögkeleti lelkész és műpártoló anyagilag is segítette. Folyamatosan száznál több szobrát vásárolta meg. Csak a halála után ismerték el. 1934-ben az ő faszobrai is szerepeltek a Nemzeti Szalonban rendezett „magyar őstehetségek” kiállításon. Művei ezt követően még több kiállításon szerepeltek, a Tornyai János Múzeum közülük hatot megőrzött. Alkotásainak témáját a népéletből és a Biblia világából merítette.
Markovics Horváth Antal (1851–1933) szobrai:
a „Szent Család” és „Mátyás király”
(Portréja nem maradt ránk)
Kovács Mária (Mári), vagy „a Tornyai úr Mindönöse” – ahogy magát nevezte és jellemezte, tizennégy gyermekes, kőműves család egyik sarja volt. Maga mesélte egy Mária napon, amikor felköszöntöttük és életére emlékezett vissza, hogy legkedvesebb testvérét 1919-ben erővel vöröskatonának állították. A románok fogságába került, akik Kiskunfélegyháza határában, egy téglagyári gödörben agyonlőtték. Mári nem tanulhatott. Korának megfelelően libapásztor volt, majd tehenet őrzött és cselédkedett. 1904-ben Tornyai Jánoshoz is ebben a minőségben került. A festővel szoros emberi és érzelmi kapcsolata alakult ki. Tornyai ettől függetlenül gyakran keményen bánt vele. Beöltöztette és több festményéhez modellt állt, amelyet a törékeny asszony nehezen viselt. Háztartási munkája közben, lopva figyelte, hogyan fest „a Tornyai úr”, aki céltudatosan nem tanította, de hagyta a titokban festegető Márit kibontakozni, sőt amikor érzékelte tehetségét, bátorítani kezdte. 1910-ben önálló kiállításhoz segítette Vásárhelyen, majd Budapesten 1911-ben. Szabadkán már közösen állítottak ki 1912-ben. Miután Tornyai Pestre költözött, Mári egyedül maradt, de nem feledkezett meg róla. 1928-ban Pesten kiállításon mutatta be a nála lévő Mári-képeket. Kovács Mária 1934-ben a magyar őstehetségek kiállításon vett részt. A Tornyai Társaság 1936-ban itthon rendezte meg újabb kiállítását. Márinak önálló festő stílusa és látásmódja alakult ki. Pogány Ödön Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója határozottan elutasította korábbi jelzőit, mondván, hogy Mári nem naiv, nem paraszt és nem „vasárnapi” festő. „…alkotásai művészi igényességről, a szakmaiság tudatos alkalmazásáról beszélnek. Jól ismerte a komponálást, a színek együtthatását, képkivágást…” – írta életrajzában Herczeg Mihály. 1958-ban Kiss Lajos néprajztudós barátja Vásárhelyen rendezett neki kiállítást. A Vásárhelyi Őszi Tárlatokon rendszeresen szerepelt. 1968-ban elnyerte a Tornyai-plakettet. 1973-ban a Tornyai János Múzeumban gyűjteményes kiállítást szerveztek neki. A Képzőművészeti Alap nyugdíjat biztosított számára, de a városa is haláláig segítette. Maradandót alkotott. Festményei közintézményekben, múzeumi gyűjteményben és sok polgár lakásában megtalálhatók.
Kovács Mária (Mári)
(1883–1977)
Dohány utcai otthonában, az 1970-es években
Rózsa Imre. A szülei béres-tanyások voltak. Fiuk tragikus körülmények között korán árvaságra jutott, és rokonainál béreskedett. 1922-ben „megrázta” magát, hazajött Vásárhelyre és beállt asztalos inasnak. Kitanulta a mesterséget. A Visszhang utcai olvasókörben szerzett barátokat. Nagyszüleitől a pusztai Aranyad-parton földet örökölt és feleségével kiköltözött a kisbirtokra. Itt is fölkereste az olvasókört, és színfalakat festett a műkedvelő előadásokhoz. 1937-ben ifjú Tóth Pállal közös verses kiadványuk jelent meg. Több népies dalát újságok közölték, kottáit kinyomtatták, dalait hanglemezre vették. Verseit Asztalos Imre zenésítette meg. Dalai a paraszti életet dicsérték, és a magyarság történelmi, területi összetartozását szorgalmazták. Előbbieket kisgazda tudattal, utóbbiakat irrendentizmussal vádolták meg. 1946 után a helyi lapok még közöltek verseit. 1947-ben a Vásárhelyi kamarakórus országos pályázatán első díjat nyert a „Vásárhelyi Puszta az én szülőföldem” kezdetű dalával. A Rákosi rezsimben zaklatások érték. A második kihallgatását már nem várta meg. Öngyilkos lett.
Rózsa Imre
(1901–1952)
Aki hosszú és rögös utat tesz meg, lehet, hogy kisebesedik a lába, de a zarándok teljesítménye mindig értékesebb, mint akit kocsi visz a célba! Példaképeink megjárták a polgárrá váláshoz vezető hadak útját.
14
TÁRSASÁGI ÉLET
Az 1945 előtti polgári életben vezető szerepet és példamutatást a városunkban megtelepedett, ill. rangot kivívó hat történelmi egyház nyújtott. Létszámuk alapján a református, római katolikus, evangélikus, zsidó, unitárius és görög keleti tarozott ide. Az egyházak hitet erősítettek, reményt nyújtottak, gondozták a híveik lelkét, és a szegény sorsúakat támogatták. Ami sajnos a mai egyházaknál elmaradt, vagy alig él, hogy a pap vagy lelkész rendszeresen családi látogatást végzett, ezzel az egyház és a polgár, az Isten és a hívő közötti szoros, személyes kapcsolat megteremtését, ill. megtartását eredményezte. A vasárnapi és ünnepnapi templomlátogatás a polgárban belső igénnyé vált, ahol letudhatta az elmúlt heti gondokat, lélekben feloldódhatott és feltöltötte magát a következő heti feladatok megoldására. Vallása szerint nem más Istent keresett, hanem azt, aki a közös Ószövetségünk szerint, az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. A polgár így vált egyszerre Isten- és emberközpontúvá.
Ótemplom (1723-tól.) Róm. kat. Szentháromság templom (1758-tól)
Zsinagóga (1857-től) Görögkeleti templom (1889-től)
Evangélikus templom (1844-től, tornya 1889-től) Unitárius templom (1910-ből)
A polgárrá váláshoz vezető biztos út az volt, ha a vásárhelyi apa beíratta fiát az 1723-tól működő, és évtizedről évtizedre egyre erősödő, mind rangosabbá váló református gimnáziumba. Az Ógimnáziumot 1820-ban, klasszicista stílusban az egyház építtette. A 19. század végén átépítették, és 1896-ig, az új, vagyis a Bethlen Gábor Gimnázium épületének felépítéséig használták. Aki – különösen a reformkortól kezdve – gimnáziumot végzett, olyan kulturáltságra tett szert, amelyre a polgári körökben igény volt, hogy valaki az egyház, a világ, a haza és a saját dolgairól építő jelleggel gondolkozzon, választékosan tudjon beszélgetni, és intelligensen viselkedni. Olyan tanárok sora tanított itt még az 1950-es és 1960-as években is, akikre tanítványai máig fölnéznek; akikből pályájuk második felében valamelyik főiskolán vagy egyetemen gyakran professzor vált.
Az Ógimnázium a 19. sz. végén, a Kossuth téren (ma az Alföldi Galéria)
Nincs olyan település, amelynek ne lenne szüksége szállodára és vendéglőre. Hódmezővásárhelyen ezt az igényt a feudalizmusban a csárdák és a Hajda vendégfogadó töltötték be. Ezek a földesúri család birtokában voltak, és valamennyit árendába adták át az üzemeltetőjének. Már a reformkorban megszületett az igény arra, hogy városunknak legyen egy reprezentatív szállodája és étterme.
A Fekete Sas elődjeként 1810-ben megépült egy földszintes, 1830 után az egyemeletes, majd Pártos Gyula terve alapján 1905-ben Kruzslicz Péter építész-vállalkozó megépítette a mai formáját. Az épület az államosítása előtt az emeleten szállodai szobákat, színpaddal ellátott báltermet, előcsarnokot, a földszinten éttermet és konyhát, kávéházat, söntést és sörcsarnokot foglalt magában, nyáron kerthelyiséget működtetett. Ez a gyönyörű épület volt a Promenád egyik ékköve, ahol jelentős élet folyt. Itt tartották a legszebb cívis gazdabálokat. Ennek mintájára más polgári rétegek is báloztak benne. A Kaszinóval ellentétben, ide minden polgár betérhetett, aki szeretett szórakozni, táncolni, szépen mulatni, cigányzenét hallgatni, testületi, családi és baráti összejöveteleket tartani. A városi polgárság szórakozásának ez volt a szíve, igényes környezettel, jó konyhával és terítékkel, figyelmes kiszolgálással. Itt is volt nagytükör, hatalmas, térre nyíló ablakok, de borközi állapotban ezekbe főurak nem hajigálták a poharukat. A polgárság élvezte az együttlétet.
A helyreállított Fekete Sas
A vásárhelyi polgár kulturális igénye már a reformkorban megteremtette a színházi életet, amely az ókori amfiteátrumok óta minden jelentős társadalomban fontos követelményt jelentett mind a patríciusok, mind a plebsz körében. Kezdetben csepűrágók, majd vándorszínészek érkeztek hozzánk. A 19. század végére, éppen a polgárság megerősödésével egy időben, az igény létrehozta a Nyári Színkört, amely – bár még idényjelleggel és szerződéses színésztársulatokkal –, de városunk életében egy fontos kulturális bázist és találkozóhelyet jelentett. Itt padot nem törtek, botokkal sem verték egymást, mint a mai arénákban, hanem a kultúra fellegvárának tekintették.
Minden emberben igény van arra, hogy csinos legyen, még a férfiak is hiúak magukra. Színházba készülődve, föl lehetett szépen öltözni. Találkozni lehetett a hasonló gondolkodású és viselkedésű emberekkel, utána a látott előadásról vitatkozni, beszélgetni. A művészek már a színpadon közelebb kerültek, majd az előadás befejezését követően gyakran emberközelben találkoztak a baráti körükben együtt vacsorázó társaságokkal. Nem volt hakni, amely után az ünnepelt színészek még a várost is gyorsan elhagyták, hanem együtt szórakoztak tovább, vagy éppen ünnepeltették magukat azzal a polgári körrel, amely élvezte műsorukat, és szóba álltak azokkal, akik fenntartották a színkört. Lehetett kérni, hogy a következő színi évadban mit szeretnének még egyszer látni, és mi lenne az újabb kívánságuk. Egymást alakíthatták. A színésznek a művészete hatott a polgárra, az elitréteg pedig a maga képére igyekezett a kultúráját formálni.
A Nyári Színkör (Faszínház.) 1898–1950. (Előtte Nyizsnyay szobrával)
(A megnyitóján Jászai Mari és Újházi Ede is szerepelt.)
Minden társadalmi réteg igényli, hogy legyen olyan hely, amely őt képviseli, ahol az azonos rangú emberekkel érintkezhet. Ahogy a szocialisták létrehozták a munkásotthont, úgy született meg a polgári felső réteg Úri Kaszinója a 20. század fordulóján, a Zrínyi utca elején. E két említett hely vitathatatlanul ellenpontot jelentett a városi polgárság életében. A civil rétegnek ez volt a legzártabb találkahelye, ahová az elitből is a klubtagok mehettek. Itt csak zártkörű rendezvények voltak, amelyeket megfelelő ruházatban, az előkelőség látogatott. A bálok szmokingban, zsakettben és nagyestélyiben zajlottak. A Kaszinóban hétköznapokon szórakoztak, kártyáztak, olvastak, felolvasásokat tartottak, beszélgettek, vitáztak, politizáltak, üzleteket kötöttek és ételt, italt fogyasztottak. A Kaszinó a patrícius polgárság körében az olvasókörök életéhez hasonló szerepet töltött be.
Úri Kaszinó
(1900–1901-ben épült Sándy Gyula terve alapján.)
A Vigadó az Erzsébet Népkertben, árnyas fák között, elől szép virágos kerttel, körben deszkakerítéssel övezett épület volt. Elől nyitott terasszal rendelkezett, két végén zárt faépülettel, amely a városi polgárság széles körének kerti találkozóhelyeként vált ismerté. Tavasztól őszig, mint mulatságokra alkalmas helyet lehetett használni. Udvarán hordozható asztalok, székek, padok voltak, a söntésben frissen csapolt sörrel és más italokkal, süteményekkel, fagylalttal. Szólt a cigányzene, és belül a párok táncoltak. Ősz elején a cívisek termelvényeiből konyhakerti- és gyümölcskiállításokat szerveztek, vagyis a gazdálkodás egyes eredményeiről adtak számot. A Vigadó olyan, több hasznosítású polgári értéket képviselt, amelyre ma is nagy szükség lenne!
Az Erzsébet kerti Vigadót 1902-ben építették,
és a második világháború után lebontották
(Czutor Béla zenekara még muzsikált benne)
Vásárhely már a 20. század elején kiérdemelte az „olvasókörök városa” rangot. A helytörténeti kutatások szerint 1950-ig folyamatos alakulással, megszűnéssel, összeolvadással számolva, a belterületen több mint 40, a külterületen pedig több mint 60 (egyházi, polgári, gazda- és munkáskör) működött. A nem vallási jellegű körökre általában az volt jellemző, hogy 48-as szellemű, ellenzékiek voltak. Elvileg ezekbe mindenki beiratkozhatott, aki a működési szabályzatban előírtaknak megfelelt, a tapasztalat szerint, mégis inkább a „hasonszőrű” emberek alakították és tartották fent a köröket. Madách Imre az Ember tragédiájábanvilágosan megfogalmazta, hogy „ebnek is eb a párja”. Ez nem kizáráson alapult, hanem egyívásúak összetartásán, és ez a két fogalom nagy különbség!
Az olvasóköröknek pontos céljuk, feladatuk volt. Ezek között első helyen a szellemi tájékozódás és gyarapodás szolgált, amelyet könyvtárukkal, a járatott helyi és országos folyóiratokkal, az ifjúsági egyesületek irodalmi, színpadi szerepléseivel, a megemlékező beszédekkel és a hagyományőrzéssel tartottak fenn. Itt már a 19. század végétől megvalósult az, ami ma szerte az európai jellegű kultúrát hordozó társadalmakban gyakorlattá vált, hogy a hivatalos ünneplés, istentisztelet után a tagok vagy a hívek nem szaladtak haza. Együtt tudtak maradni a fehér asztal mellett is, ahol családi beszélgetésekre, ismerkedésekre, kapcsolatteremtésre nyílt lehetőség. Helyt adtak családi rendezvényeknek, például lakodalmaknak éppen úgy, mint báloknak vagy mulatságoknak.
Vásárhelyen 1987-től 19 olvasókör alakult. Ezek között sajnos nem egy alibi, igen kis létszámú, vagy „ideiglenesen nem működő” kör is van. A helyzet tehát még nem rózsás. A katolikus egyház most tervezi régi körének újjáélesztését. Ez talán példaértékű lesz a többi egyház számra is.
15
Parasztgazda családja
Bibliográfiai áttekintés
Mivel írásunk nem szaklapba, hanem lakosságtájékoztató periodikához készült, ezért nem jegyzeteltem. De ez fölösleges is, hiszen az alább megadott bibliográfiai áttekintésből mindenki gyorsan kikeresheti a neki szükséges alapművet, és összehasonlíthatja a megfogalmazásommal. Ugyanakkor hálás köszönetet mondok a hódmezővásárhelyi Városi Levéltár dolgozóinak: dr. Kruzslicz István Gábor igazgatónak, Makó Imre és Varsányi Attila levéltárosoknak; a hódmezővásárhelyi Németh László Városi Könyvtár helytörténész könyvtárosainak: Borus Gábornak és Kőszegfalvi Ferencnek, az alakuló hódmezővásárhelyi Emlékpont Múzeum munkatársának, Elek Andrásnak; a belvárosi római katolikus Szentháromság templom plébánosának, Seidl Ambrus atyának, a hódmezővásárhelyi evangélikus egyház parókus lelkészének, Deák Lászlónak; fotóikért Felletár László és Szigeti János helytörténész uraknak; és mindazon barátaimnak, munkatársaimnak, köztük is Szávai Tamásnak, a képszerkesztésért, akik a cikksorozat megírásában segítettek.
*
Fejérváry József: Vásárhely története családok tükrében. Hódmezővásárhely, 1929.
Hódmezővásárhely jelesei. Életrajzi Kislexikon. Hódmezővásárhely, 1974. (Szerk.: Bíró József.)
Hódmezővásárhely jeles tudósai. Vásárhelyi Téka 13. Hódmezővásárhely-Budapest, 2000. (Kovács István, Kruzslicz István Gábor, Szigeti János.)
Hódmezővásárhelyi életrajzi lexikon. Bába Kiadó, Szeged, 2002.
Hódmezővásárhely története. II/1-2. Hódmezővásárhely, 1993. (Főszerk.: Szabó Ferenc.)
Jeles Vásárhelyiek. Vásárhelyi Téka 2. Hódmezővásárhely, 1993. (Összeállította: Kőszegfalvi Ferenc.)
Körtvélyessy László: Bodnár Bertalan. A Hódmezővásárhelyi Állami Bethlen Gábor Gimnázium Évkönyve 1963–64. Hódmezővásárhely, 1964. (Dr. Grezsa Ferenc és Hajnal Imre összeállításában.)
Kruzslicz István Gábor–Máyer Jenő: Hódmezővásárhely régi képes levelezőlapokon. (Máyer Nyomda és Könyvkiadó. Budapest, 1999.)
Silberstein Adolf: Hódmezővásárhelyi zsidók – Szigeti János: Zsidók Hódmezővásárhelyen. (Hasonmás kiadvány és tanulmánykötet.) Hódmezővásárhely–Budapest. Máyer Nyomda és Könyvkiadó, Budapest, 2004
Szeremlei Sámuel: Hód-Mező-Vásárhely története V. Hódmezővásárhely, 1913.
Szeremlei Sámuel emlékezete. Vásárhelyi Téka 7. Hódmezővásárhely, 1994. (Szerk.: Kovács István, Kruzslicz Gábor, Szigeti János.)
.
*
A felhasznált fotók a Városi Levéltár, Városi Könyvtár, Emlékpont Múzeum archív gyűjteményéből valók; ill. azokat a saját magángyűjteményemből, és a 2005. augusztusában készült fotóimból állítottam össze.
Szenti Tibor
|