Gömöri György

Régi idők focija

Kilencéves koromban jelentős változás állt be életemben. Elkezdett érdekelni a futball, a labdarúgás, a foci. Elkezdtem vásárolni a halványzöld színű “Nemzeti Sportot” és csapatot is választottam magamnak – NAC-szurkoló lettem. Igaz, az akkori bajnokságot alighanem éppen a NAC, a nagyváradi Atlékiai Club nyerte fejhosszal az általam nem különösebben kedvelt Fradi előtt. Máig emlékszem a legendás váradi csapat összeállítására, azóta is fújom a nevüket. A csatársor például így hangzott: Lóránt, Barna, Sárvári, Bodola, Tóth III. Micsoda focista volt a Bodola! A későbbiek közül csak Hidegkúti Nándihoz hasonlítható.
1944 júliusában aztán rövidnadrágos gyerekként kilógtam egy NAC-Ferencváros rangadóra az Üllői útra. Jegyem persze nem volt, felmásztam tehát egy fára a stadion mellett, onnan próbáltam nézni legalább a második félidőt. Közben kiszakadt a nadrágom és – légiriadó! – megszólaltak a berepülést jelző szirénák. Ezt ugyan szerencsére hamar lefújták, de mire hazakecmeregtem, anyám már magán kívül volt az izgalomtól, hogy mi történt velem, hová lettem. Feszültségét úgy vezette le hogy (életében először és utoljára) iszonyúan elnáspángolt. Bár sem akkor, sem azóta nem voltam híve a gyerekverésnek, visszatekintve azt kell mondanom, teljes joggal.
A háború után, jobban mondva, amikor már megindult az újjáépítés, rendeződtek a viszonyok, rendszeres meccslátogató lett belőlem. NB I-es mérkőzésekre is eljártam, de legjobban mégis a magyar válogatott szereplése érdekelt. Bár Mándy Ivánnal nem versenyezhetek a “régi idők focijának” felidézésében, beszélnem kell egy régi meccsről, egy osztrák–magyarról, amit kinn az Üllői úton láttam. Olcsó jegyem volt, állóhelyre, és ez volt a szerencsém. Ugyanis a meccs közepe táján, a fából készült stadion ülőhelyein a közönség a magyarokat biztatva olyan izgalomba jött, hogy ezt ütemes lábdobogással juttatta kifejezésre. Ami a “huj-huj-hajrá” mellett (ez volt az akkori “ria-ria- Hungária”) talán megfelelő izgalom-nyilvánítás volt, de ugyanakkor végzetes következményekkel járt. Egyszerre csak azt láttuk, hogy a stadion szemben lévő tribünje szörnyű recsegéssel-ropogással teljes egészében leszakad.
Ez olyan látvány volt, hogy elállt tőle a lélegzetem.
Nem tudom, hány ember sérült meg, zuhant le, törte össze kezét-lábát, a lapok másnap nem írtak halálesetekről. Viszont egy kép megmaradt bennem: a stadion legtetején, a leszakadt tribün fölötti gerendába kapaszkodva lógott, lógva maradt egy ember. Egy darabig lógott, aztán, úgy emlékszem, biztonságba tornászta magát, nem esett le. A meccset kb. húsz percre félbeszakították, de miután a sérülteket összeszedték, újrakezdték. Mintha döntetlen lett volna a végeredmény.
Ha ugrunk előre pár évet, máris jön az Aranycsapat. Amelyiket Nyugaton akkor kezdték észrevenni, amikor 6:3-ra legyűrte a Wembleyben az angolokat. (Még ma is emlegetik, minden jeles évfordulón közvetít belőle jeleneteket a BBC). Ezt követte a budapesti 7:1 az angolok ellen, ami azért volt nevezetes, mert (1954-et írtunk!) a hivatalosan kommunista Magyarország elfogadta az angolok feltételeit, és beengedtek rá kétszáz angliai szurkolót. Azért írok “angliai”-t mert számos emigráns magyar is volt közöttük, például a most 94 éves Pista bácsi, feleségem ma is Londonban élő nagybátyja. Nemrégen mesélte, milyen barátságosan fogadták az angol szurkolókat Hegyeshalomnál, ahol a határőrség pazar hideg büfét szolgált fel a buszon érkező kiéhezett angoloknak. (Persze lehet, hogy az “angol” szurkolók fele aztán – a meccsen a magyarokat biztatta!)
Ezek után valóban hideg zuhany volt 1954 nyarán a világbajnoki vereség. A mérkőzéseket rádión hallgattuk (TV Magyarországon akkor még nem létezett) és a lelkesedés – ahogy azt szokták mondani – a bajnokság alatt mind magasabb fokra hágott. Tudom, hogy ez a focimánia akkor pótcselekvés volt, illetve izgalmas cirkusz a népnek, amelyik nem öltözött rendesen, nem kapott vajat és citromot az üzletben és minden május elsején kivonult, hogy ütemesen éltesse a vezetőket. Mégis – el tudja egy mai fiatal képzelni azt az érzést, amikor sorban legyőztük a legjobb dél-amerikai csapatokat, beleértve Brazíliát? Ezek után, a még kicsit sérült Puskással 3:2-re kikapni a nyugat-németektől nem sportvereségnek, hanem nemzeti tragédiának tűnt. 
És ekkor történt először évek óta valami, ami megrémítette az akkor éppen félig-meddig reformkommunista (mert még Nagy Imre volt a miniszterelnök!) rendszert. Évek óta ekkor tört ki az első spontán tömegtüntetés Budapesten, ahol az emberek a “Szabad Nép” székházánál a szövetségi kapitány fejét követelték. Egy barátom, aki látta a tüntetést (én éppen egyetemista katonai kiképzőtáborban voltam) később azt állította, bizonyos értelmében ez a tüntetés előjátéka volt 1956 októberének. Bebizonyította ugyanis, Petőfi Sándor szavainak igazát: “Habár felül a gálya / Azért a nép az úr!”
A magyar futball pedig a hatvanas évek kis fellángolása után egyre rosszabb eredményeket produkált. Ma már egy nemzetközi mérkőzésen kicsikart győzelem a Puskás Stadionban kisebbfajta örömünnep az igencsak megfogyatkozott szurkolótábor számára. Ezért jó emlékezni a “régi idők focijára”, amikor Írországtól Indonéziáig az Aranycsapat legjobb játékosainak nevét az egész világon ismerték, és kicsit büszkék lehettünk arra, hogy focistáink dicsőségéből nekünk is jut egy csipetnyi, hiszen mi is magyarok vagyunk.