Móra Ferenc: A király fája

A király fájának egy öreg almafát neveznek a mi falunk határában. Idegen meg sem fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki. - Jól nézze meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy se - így szoktuk neki bemutatni a király fáját. - Szép fa ez nagyon - ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa. Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse. Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes, hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király. Persze régen volt ez nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta meghallgatni. Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén. Nagyon el volt merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre el nem nyeríti magát a lova. - Mi bajod, Pejkó? - riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét. Nem volt a Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy. Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejbe egy kis ember, ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett katonásan. De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne. - Fogadjisten, szolgám - adta vissza a köszöntést emberségesen. - Kinek tiszteljelek? - Támadi Balázs a becsületes nevem. - Vitézhez illő név - mosolygott a király. - Huszár voltam - húzta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember. - Hát most mi vagy? - kérdezte a király. - Most csak afféle szegény vincellérember vagyok - szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs, és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget. Meg is tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból. - Gödör biz ebből, tiszt úr. - Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs? - Ennek e, tiszt úr, ennek e! - emelte föl az öreg a földről a vastag facsemetét. - Nem terem már az teneked, Támadi Balázs - mosolyodott el a király -, minek vesződsz vele? - Nono, tiszt úr, teremhet az még énnekem is! - törölte le az öreg inge ujjával homloka verejtékét. - De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan. Nem tudom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű almát, amit az apja ültetett. Egyik szeme elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult. El is érzékenykedett, meg is indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe. - No, isten megáldjon, Támadi Balázs - emelte a kezét a sapkájához. Az öreg vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót. - Hohó, tiszt úr - kapta fel ujjongva az aranyat -, nem megmondtam, hogy teremhet még ez az almafa énnekem magamnak is? A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét. - Ó, bárcsak egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával termi az aranyat! Eddig van a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem, amelyiknek gondját viselik.

AZ ARANYALMA

Mátyás király egyszer éppen haditanácsot tartott vezéreivel, mikor ajtónálló jelentette, hogy hírnök jött a lengyel határról.

- Várjon egy kicsit - rendelkezett Mátyás.

- Lóhalálában jött, olyan fáradt, alig tántorog.

- Pihenje ki magát.

- Háborús hírt hozott.

- No, azzal meg különösen ráér. Abból már van három fogásra való. Az övét eltesszük csemegének.

Háromfelől is fenyegette ellenség az országot, éppen azokon osztozott Mátyás vezéreivel.

- A török császárt megtartom magamnak - mosolygott jókedvűen. - Az ellenségnek csak a nagyját szeretem. Hát a német szomszédot ki vállalja?

Tízen is csörgették kardjukat, a király az öreg Perényi nádort választotta közülük.

- Kelmedet már megszokta a német. Jól se esnék neki, ha más porolná ki a bugyogóját. Hát a cseheknek ki mond fogadjistent?

Erre meg az erdélyi vajda ugrott fel a székről. Nagy harcsabajuszát úgy mozgatta, mintha máris csehet enne.

- De már azokat nem engedem másnak! Én hozom el felségednek Mátyás-napi ajándékul a cseh királyt.

- Derék lesz - hagyta helyben Mátyás. - Hát most nézzük a csemegét.

Bebocsátották a pihegő hírnököt. Azt az újságot hozta, hogy a lengyel király is táborba szólította hadinépét. Étvágyat kapott a többitől, ő is akar harapni egy darabot Magyarországból.

Nagy csattanás hallatszott erre, pedig nem is villámlott. Kinizsi Pál ütött az asztalra. A király legkedvesebb emberének ez is szabad volt.

- Kitöröm a fogát! - dörögte szikrázó szemmel.

- Pál, Pál, minek ez a nagy dér-dúr? - feddette mosolyogva a király.

- Mióta vadászik egerekre az oroszlán? Macska is elég lesz a lengyel határra.

Macskáknak az apródjait hívta Mátyás. És megtette azt a csúfot a lengyel királlyal, hogy csakugyan macskát küldött ellene.

Két kis apródját behívta magához. Lobot vetett a képük, parázslott a szemük, mikor meghallották, mekkora tisztesség várakozik reájuk.

- Hét vezért persze nem küldhetek egy ellenség ellen - nézett végig rajtuk kedvtelve Mátyás. - Hadd látom, melyik közületek a legarravalóbb.

- Apróra vágom a lengyelt! - fogadkozott az egyik.

- Makká töröm! - bizonykodott a másik.

Volt olyan is, aki répává akarta darabolni, olyan is, aki korpává őrölte volna.

- Kis csupor hamar forr - nevetett Mátyás. - Azt választom, aki nemcsak erővel, hanem ésszel is győzi.

Azzal bevezette őket a címeres terembe. Annak a közepén le volt terítve egy nagy szőnyeg, annak a közepén feküdt egy aranyalma.

- No, úrfiak, az lesz a vezér, aki fölveszi az almát a szőnyegről - intett Mátyás az apródoknak.

Heten nyolcfelől szaladtak volna érte, de a király rájuk kiáltott:

- Ohó, lassan a testtel! Az almát úgy kell fölvenni, hogy nem szabad a szőnyegre lépni.

Visszahőköltek a fiúk, és megzavarodva néztek egymásra. A legbátrabb aztán megszólalt közülük:

- Bottal is szabad hozzáérni?

- Ahogy csak jólesik, fiúk - biztatta őket Mátyás.

Szaladnak aztán botért, hálóért, horogért, de mind nem ért az semmit, egy sem ért el az almáig.

- Lehetetlen, amit kívánsz, urunk királyunk - csüggesztették le szomorúan a fejüket az apródok.

- Az én apródaimnak nem szabad ilyent mondani - húzta össze a szemöldökét Mátyás. - Ész kell ide, hamar kész.

Az egyik fiúnak - hosszú szőke fürtű, jegenyenövésű, szelíd szemű legényke volt - hirtelen megvillant a szeme.

- Én már tudom - mondta. Azzal lehajolt, fölemelte a szőnyeget az egyik sarkánál fogva, s addig göngyölgette befelé, míg a közepéig nem ért. Akkor aztán fölvette az almát a tenyerére, s térden állva tartotta oda Mátyás elé.

- Parancsolj, uram királyom!

- Tedd el, fiam, tied a vezérség - ütött a vállára Mátyás. - Hajnalra indulhatsz is a sereggel. Ha a karod is úgy helyén van, mint az eszed, szerencsével jársz.

Két hét múlva Jajcában ostromolta a törököt Mátyás, mikor megint hírnök kereste a lengyel határról. A magyarok körülfogták a lengyel hadat, megadta magát kényre-kegyre: ezt a hírt hozta.

- Köszöntöm a kis vezért - üzente vissza Mátyás -, remélem, nem esett semmi baja.

- Lándzsaszúrás érte a vállán.

- Küldünk a sebére puha takarót.

Drága bársonypalástot kapott a kis apród, és nemesi címert: páncélos kar tart aranyalmát égszínkék mezőben. Ő lett az őse az Almássy nemzetségnek.

Móra Ferenc