Payday Loans

Keresés

A legújabb

A honlapfőnök ajánlatai

Magyar anyanyelv

Magyarok

SZERELEM

Oly korban élsz

Amnézia ellen

ZSIDÓKÉRDÉS

Életegész

EUGÉNIUSZ

Életminőség Jenciklopédia

JENŐ KÖNYVE

ÉLETMINŐSÉGÜNK- RÉSZ ÉS AZ EGÉSZ

Aradiak szerelme, szelleme PDF Nyomtatás E-mail
MAGYARSÁGISMERET ABC

Ady Endre: Október 6 Őszi napnak mosolygása, Őszi rózsa hervadása, Őszi szélnek bús keserve Egy-egy könny a szentelt helyre, Hol megváltott - hősi áron - Becsületet, dicsőséget Az aradi tizenhárom. Az aradi Golgotára Ráragyog a nap sugára, Oda hull az őszi rózsa, Hulló levél búcsúcsókja; Bánat sír a száraz ágon, Ott alussza csendes álmát Az aradi tizenhárom. Őszi napnak csendes fénye, Tűzz reá a fényes égre, Bús szívünknek enyhe fényed Adjon nyugvást, békességet; Sugáridon szellem járjon S keressen fel küzdelminkben Az aradi tizenhárom.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ady Endre: Október 6

Őszi napnak mosolygása,
Őszi rózsa hervadása,
Őszi szélnek bús keserve
Egy-egy könny a szentelt helyre, 
Hol megváltott - hősi áron - 
Becsületet, dicsőséget 
Az aradi tizenhárom. 

Az aradi Golgotára 
Ráragyog a nap sugára, 
Oda hull az őszi rózsa, 
Hulló levél búcsúcsókja; 
Bánat sír a száraz ágon, 
Ott alussza csendes álmát 
Az aradi tizenhárom. 

Őszi napnak csendes fénye, 
Tűzz reá a fényes égre, 
Bús szívünknek enyhe fényed 
Adjon nyugvást, békességet; 
Sugáridon szellem járjon 
S keressen fel küzdelminkben 
Az aradi tizenhárom

 

 

Az Aradon börtönbe vetett magyar tábornokok halálos ítéletét 1849. október 5-én reggel mondta ki az osztrák hadbíró. Kevesebb mint egy napot kaptak, hogy szeretteiktől személyesen vagy írásban elbúcsúzzanak. Másnap hajnalban a szerb katonacsaládból származó 45 éves Damjanich János (Јован Дамјанић) törött lábbal, sántítva ment a vesztőhelyre. Utolsó előttinek állt a hóhér elé. Damjanich János és Csernovics Emília hosszú évekig voltak szerelmesek egymásba, mire a lány családja beleegyezett, hogy a kicsapongásairól híres katonatiszt elvegye a nála 15 évvel fiatalabb Emíliát. 1847 nyarán házasodhattak össze, és a már nem is olyan ifjú férj – bizonyítandó, hogy szakított korhely életével – kérelmezte, hogy Aradról Temesvárra helyezzék át. Damjanich tényleg tiszta lappal kezdett mindent, ha tehette, otthon ült felesége oldalán. Erről parancsnoka, Haynau táborszernagy is meggyőződhetett, – későbbi hóhéra ugyanis többször vendégeskedett Damjanichéknál. Talán már akkor ellenérzéssel figyelte, hogy a házaspár felnőtt fejjel megtanult magyarul, és szerb anyanyelvük vagy a német társalgási nyelv helyett magyarul beszélgettek egymással. Damjanich egy évvel később már a hadszíntérről írta a leveleket feleségének: „Nyugodj meg, jó Lélek, én igen jól vagyok, nem mindenki hal meg, aki a harctérre megy, és tudod, hogy nékem százhúsz évig kell élnem! (...) Vigasztalódjál és őrizd meg drága egészségedet annak a számára, aki valóban csak benned és véled él, és aki forró szerelemmel csókol s örökké marad a te Janid.” A világosi fegyverletétel után Emíliának megengedték, hogy a börtönben törött lábbal fekvő férjét elláthassa étellel és könyvekkel. Személyesen is elbúcsúzhattak egymástól, ezért Damjanich nem búcsúlevelet hagyott hátra, hanem egy imádságot: "Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra. Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen. Damjanich" Az ima meghallgatásra talált. Damjanich Jánosné, aki a legtovább élt az aradi özvegyek közül, hatvan évig emelt fővel viselte a sorsát. Férje vagyonával együtt Haynau jogtalanul az övét is elkoboztatta. A kiegyezés után ezt visszakaphatta volna, ha személyesen kérelmezi a császárnál. Erre nem volt hajlandó: megmaradt pénzéből hadiárvákat és özvegyeket segélyezett, kórházakat támogatott, és minden év október 6-án misét mondatott az aradi vértanúkért.

 

T

Az Aradon börtönbe vetett magy

 

 

 

 

 

Az aradi tábornokok halálos ítéletét 1849. október 5-én reggel mondta ki az osztrák hadbíró. Kevesebb mint egy napot kaptak, hogy szeretteiktől személyesen vagy írásban elbúcsúzzanak. Másnap hajnalban a szerb katonacsaládból származó 45 éves Damjanich János (Јован Дамјанић) törött lábbal, sántítva ment a vesztőhelyre. Utolsó előttinek állt a hóhér elé.


Damjanich János és Csernovics Emília hosszú évekig voltak szerelmesek egymásba, mire a lány családja beleegyezett, hogy a kicsapongásairól híres katonatiszt elvegye a nála 15 évvel fiatalabb Emíliát. 1847 nyarán házasodhattak össze, és a már nem is olyan ifjú férj – bizonyítandó, hogy szakított korhely életével – kérelmezte, hogy Aradról Temesvárra helyezzék át. Damjanich tényleg tiszta lappal kezdett mindent, ha tehette, otthon ült felesége oldalán. Erről parancsnoka, Haynau táborszernagy is meggyőződhetett, – későbbi hóhéra ugyanis többször vendégeskedett Damjanichéknál. Talán már akkor ellenérzéssel figyelte, hogy a házaspár felnőtt fejjel megtanult magyarul, és szerb anyanyelvük vagy a német társalgási nyelv helyett magyarul beszélgettek egymással. 

Damjanich egy évvel később már a hadszíntérről írta a leveleket feleségének: „Nyugodj meg, jó Lélek, én igen jól vagyok, nem mindenki hal meg, aki a harctérre megy, és tudod, hogy nékem százhúsz évig kell élnem! (...) Vigasztalódjál és őrizd meg drága egészségedet annak a számára, aki valóban csak benned és véled él, és aki forró szerelemmel csókol s örökké marad a te Janid.” 

A világosi fegyverletétel után Emíliának megengedték, hogy a börtönben törött lábbal fekvő férjét elláthassa étellel és könyvekkel. Személyesen is elbúcsúzhattak egymástól, ezért Damjanich nem búcsúlevelet hagyott hátra, hanem egy imádságot: 

"Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra. 
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich"

Az ima meghallgatásra talált. Damjanich Jánosné, aki a legtovább élt az aradi özvegyek közül, hatvan évig emelt fővel viselte a sorsát. Férje vagyonával együtt Haynau jogtalanul az övét is elkoboztatta. A kiegyezés után ezt visszakaphatta volna, ha személyesen kérelmezi a császárnál. Erre nem volt hajlandó: megmaradt pénzéből hadiárvákat és özvegyeket segélyezett, kórházakat támogatott, és minden év október 6-án misét mondatott az aradi vértanúkért.

 

*

A 45 éves Nagysándor József tábornoknak nem adatott meg, hogy oltár elé vezethesse választottját. A félig német származású katonatiszt saját unkahúgába, Schmidt Emmába lett szerelmes, és az esztergomi érsektől kért engedélyt, hogy elvehesse a lányt. Az engedély késve érkezett, a szükséges papírokat Nagysándor József már csak az aradi börtönben kaphatta kézhez. Társaival ellentétben ő biztos volt benne, hogy nem fog kegyelmet kapni. A lány apjához – nővére férjéhez – írott levelében kedvesét is megszólította: „Emma, drága lányka, bocsáss meg nekem! – Szándékom – hogy jövődről gondoskodjam, jó volt – és hogy a kivitelbe hiba csúszott, arról végképp nem én tehetek.” Emmához írott búcsúsorait is a halálos ítélet kimondása előtt írta meg: „Arad, 1849. IX. 9. Szeretett drága angyali jóságú Emmám! Nem találok szavakat rá – hogy elmondjam, milyen végtelen örömöt szereztek szeretetteljes, vigasztaló sorait – számomra olyan nagyon értékes ajándékod – nem is tartottam már képesnek magamat jelenlegi retteneteset kínos helyzetemben, testemet-lelkemet nyomasztó borzalmas magányomban ilyen jótékony érzésre – melyet csak te – az egész világon egyedül csak te voltál képes felébreszteni bennem. – Mert most, hogy leszámoltam végképp a világgal, fájdalmasan ugyan – de nyugodtan nézek szembe – sorsom jövendő alakulásával és mindazzal, ami még történhetik velem – immár elvesztettem minden reményem – mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem – ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba – az emlék, az irántad érzett rajongás lesz egy jobb, örökké tartó jövendőbe vetett végső vigaszom, melyet már nem felhősíthetnek el földi dolgok. – Fogadd őszinte köszönetemet azokért a mennyeien szép órákért, melyekkel szereteted megajándékozott. – Ápold és vigasztald kedves jó anyádat – adja Isten, hogy mihamarabb felépüljön betegségéből; gondolj rám szeretettel és együttérzéssel, mint ahogy én is mindig, az élet utolsó percéig szüntelenül szeretlek, és imádlak. – Isten legszentebb, legszebb áldása rád, szeretett, drága, szép, angyali jóságú, erényes lánykám – légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéből imádó Pepid Emlékül küldök egy hajfürtöt – Isten veled, Emmám!” A tábornok a hajfürt mellett emlékül elküldte még Emmának a fésűjét és az akasztófa alatt viselt ingének egy gombját, valamint visszaküldte a jegygyűrűt és a késve jött egyházi engedélyt is. Arra kérte menyasszonyát, hogy menjen férjhez, hiszen tudja, hogy „boldog lesz, aki ezt az angyali teremtést elveszi.” Emma négy évvel később teljesítette vőlegénye kérését. Férjhez ment Klauzál Gáborhoz, a Batthyány-kormány egykori miniszteréhez, szegedi országgyűlési képviselőhöz, és három gyermeket szült neki. Híresen boldog házasságuk volt, ám közös életük nem tartott sokáig. A férj 1866-ban egy váratlan betegségben meghalt, Emma pedig egyedül maradt három gyermekével. Harminc évig élt özvegyen, s halálig ápolta mindkét szeretett férfi emlékét.




 

 

 

 

 

 

A 45 éves Nagysándor József tábornoknak nem adatott meg, hogy oltár elé vezethesse választottját. A félig német származású katonatiszt saját unkahúgába, Schmidt Emmába lett szerelmes, és az esztergomi érsektől kért engedélyt, hogy elvehesse a lányt. Az engedély késve érkezett, a szükséges papírokat Nagysándor József már csak az aradi börtönben kaphatta kézhez. Társaival ellentétben ő biztos volt benne, hogy nem fog kegyelmet kapni. A lány apjához – nővére férjéhez – írott levelében kedvesét is megszólította: „Emma, drága lányka, bocsáss meg nekem! – Szándékom – hogy jövődről gondoskodjam, jó volt – és hogy a kivitelbe hiba csúszott, arról végképp nem én tehetek.” 

Emmához írott búcsúsorait is a halálos ítélet kimondása előtt írta meg: 

„Arad, 1849. IX. 9.
Szeretett drága angyali jóságú Emmám!

Nem találok szavakat rá – hogy elmondjam, milyen végtelen örömöt szereztek szeretetteljes, vigasztaló sorait – számomra olyan nagyon értékes ajándékod – nem is tartottam már képesnek magamat jelenlegi retteneteset kínos helyzetemben, testemet-lelkemet nyomasztó borzalmas magányomban ilyen jótékony érzésre – melyet csak te – az egész világon egyedül csak te voltál képes felébreszteni bennem. – Mert most, hogy leszámoltam végképp a világgal, fájdalmasan ugyan – de nyugodtan nézek szembe – sorsom jövendő alakulásával és mindazzal, ami még történhetik velem – immár elvesztettem minden reményem – mindent elvesztettem, csak irántad való végtelen, határtalan szeretetemet nem – ez a legmélyebb, legszentebb érzés, amit valaha éreztem, és ez el fog kísérni a sírba – az emlék, az irántad érzett rajongás lesz egy jobb, örökké tartó jövendőbe vetett végső vigaszom, melyet már nem felhősíthetnek el földi dolgok. – Fogadd őszinte köszönetemet azokért a mennyeien szép órákért, melyekkel szereteted megajándékozott. – Ápold és vigasztald kedves jó anyádat – adja Isten, hogy mihamarabb felépüljön betegségéből; gondolj rám szeretettel és együttérzéssel, mint ahogy én is mindig, az élet utolsó percéig szüntelenül szeretlek, és imádlak. – Isten legszentebb, legszebb áldása rád, szeretett, drága, szép, angyali jóságú, erényes lánykám – légy boldog, ezért imádkozik lelke mélyéből imádó
Pepid
Emlékül küldök egy hajfürtöt – Isten veled, Emmám!”

A tábornok a hajfürt mellett emlékül elküldte még Emmának a fésűjét és az akasztófa alatt viselt ingének egy gombját, valamint visszaküldte a jegygyűrűt és a késve jött egyházi engedélyt is. Arra kérte menyasszonyát, hogy menjen férjhez, hiszen tudja, hogy „boldog lesz, aki ezt az angyali teremtést elveszi.” Emma négy évvel később teljesítette vőlegénye kérését. Férjhez ment Klauzál Gáborhoz, a Batthyány-kormány egykori miniszteréhez, szegedi országgyűlési képviselőhöz, és három gyermeket szült neki. Híresen boldog házasságuk volt, ám közös életük nem tartott sokáig. A férj 1866-ban egy váratlan betegségben meghalt, Emma pedig egyedül maradt három gyermekével. Harminc évig élt özvegyen, s halálig ápolta mindkét szeretett férfi emlékét.

 

*


Dessewffy Arisztid közel húsz év katonai szolgálat után 1839-ben nyugdíjaztatásét kérte. Szeretett volna nyugodt, polgári életet élni, ezért visszavonult Eperjes melletti birtokára. Saját unkahúgába, Ujházy Antóniába volt szerelmes, akit az egyházi engedély megszerzése után azonnal feleségül vett. Öt gyermekük született, mégsem jutott nekik boldog családi élet. Mind az öt kisgyermek meghalt tüdővészben, amelyet aztán az édesanyjuk is elkapott. Dessewffy 1847-ben megözvegyült, fiatal feleségét gyógykezelése helyszínén, Muranóban temette el. Magányosan élt, amikor kitört a forradalom. Kérvényezte újbóli katonai szolgálatba helyezését, és csatlakozott a nemzetőrséghez. Több győztes csatában vett részt személyesen, gyakran kockáztatva életét. Bár a kihagyott évek miatt csak kapitány volt, amikor bevonult, tehetségének köszönhetően nagyon gyorsan emelkedett a tiszti ranglétrán, Buda ostrománál már tábornokként vett részt. Az özvegy katonatiszt 1849-ben ismerte meg a Sáros vármegyei alispán lányát, Szinyei Merse Emmát. Rövid jegyesség után július 5-én a lipótvárosi plébániatemplomban tartották esküvőjüket, miközben a város falainál még tartottak a harcok. Ezért a férj az oltár elől egyenesen a csatérre ment vissza. Csak hónapokkal később, az aradi börtön cellájában találkozhattak újra feleségével. Pedig nekik lett volna esélyük a túlélésre. A szabadságharc leverése után Dessewffyt nem fogták el, lehetősége lett volna Törökországba emigrálni. Már a török határon járt, amikor megkapta egy régi barátja, a császári oldalon harcoló Liechtenstein altábornagy levelét, aki megígérte neki, hogy kieszközöli számára a kegyelmet. Dessewffynek annyira hiányzott a felesége, hogy visszafordult, és feladta magát. Időközben azonban Liechtensteint áthelyezték, Haynaut pedig nem érdekelte tiszttársa ígérete. Amikor Dessewffyt halálra ítélték, Liechtenstein minden követ megmozgatott, hogy kegyelmet kérjen a számára, de Haynau csak annyira volt hajlandó, hogy kötél helyett golyóra változtatta a kivégzés módját. A siralomházban Dessewffy még egyszer találkozhatott feleségével. Arra kérte Emmát, hogy keresse fel legjobb barátját, Máriássy János honvéd ezredest, akivel megbeszélték, hogy ha bármelyikükkel történik valami, a felesége segítséget remélhet a másiktól. Nem tudhatta, hogy ekkor már Máriássy is börtönben ült, így Emma teljesen egyedül marad. Dessewffy búcsúlevele nem maradt fenn, csak egy rövid töredék a végrendeletéből, amelyben az első feleségéről maradt, számára kedves emlékeket hagyja Emmára: „Az a bizonyos evőeszköz, amellyel Tonim mindig étkezett, a női óra, amellyel KálmánVelencében megtisztelte, üvegképekkel díszített ágya, az éjjeliszekrény és a kockadíszes adassék nagyon szeretett feleségemnek, Emmának.” Holttestét családja csak egy év múlva tudta megszerezni, de ehhez is meg kellett vesztegetniük az osztrák őrséget. A tábornok tetemét felismerhetetlenségig meggyalázva, két darabra fűrészelve kapták vissza. Máriássy János egészen 1856-ig raboskodott, ekkor ígéretének megfelelően jelentkezett Emmánál, és felajánlotta segítségét. Néhány hónapos ismeretség után a vértanú tábornok legjobb barátja és özvegye összeházasodtak. Szinyei Merse Emma még 15 évet élt.



























 

Dessewffy Arisztid közel húsz év katonai szolgálat után 1839-ben nyugdíjaztatásét kérte. Szeretett volna nyugodt, polgári életet élni, ezért visszavonult Eperjes melletti birtokára. Saját unkahúgába, Ujházy Antóniába volt szerelmes, akit az egyházi engedély megszerzése után azonnal feleségül vett. Öt gyermekük született, mégsem jutott nekik boldog családi élet. Mind az öt kisgyermek meghalt tüdővészben, amelyet aztán az édesanyjuk is elkapott. Dessewffy 1847-ben megözvegyült, fiatal feleségét gyógykezelése helyszínén, Muranóban temette el. 

Magányosan élt, amikor kitört a forradalom. Kérvényezte újbóli katonai szolgálatba helyezését, és csatlakozott a nemzetőrséghez. Több győztes csatában vett részt személyesen, gyakran kockáztatva életét. Bár a kihagyott évek miatt csak kapitány volt, amikor bevonult, tehetségének köszönhetően nagyon gyorsan emelkedett a tiszti ranglétrán, Buda ostrománál már tábornokként vett részt. 

Az özvegy katonatiszt 1849-ben ismerte meg a Sáros vármegyei alispán lányát, Szinyei Merse Emmát. Rövid jegyesség után július 5-én a lipótvárosi plébániatemplomban tartották esküvőjüket, miközben a város falainál még tartottak a harcok. Ezért a férj az oltár elől egyenesen a csatérre ment vissza. Csak hónapokkal később, az aradi börtön cellájában találkozhattak újra feleségével. Pedig nekik lett volna esélyük a túlélésre. A szabadságharc leverése után Dessewffyt nem fogták el, lehetősége lett volna Törökországba emigrálni. Már a török határon járt, amikor megkapta egy régi barátja, a császári oldalon harcoló Liechtenstein altábornagy levelét, aki megígérte neki, hogy kieszközöli számára a kegyelmet. Dessewffynek annyira hiányzott a felesége, hogy visszafordult, és feladta magát. Időközben azonban Liechtensteint áthelyezték, Haynaut pedig nem érdekelte tiszttársa ígérete. Amikor Dessewffyt halálra ítélték, Liechtenstein minden követ megmozgatott, hogy kegyelmet kérjen a számára, de Haynau csak annyira volt hajlandó, hogy kötél helyett golyóra változtatta a kivégzés módját.

A siralomházban Dessewffy még egyszer találkozhatott feleségével. Arra kérte Emmát, hogy keresse fel legjobb barátját, Máriássy János honvéd ezredest, akivel megbeszélték, hogy ha bármelyikükkel történik valami, a felesége segítséget remélhet a másiktól. Nem tudhatta, hogy ekkor már Máriássy is börtönben ült, így Emma teljesen egyedül marad. Dessewffy búcsúlevele nem maradt fenn, csak egy rövid töredék a végrendeletéből, amelyben az első feleségéről maradt, számára kedves emlékeket hagyja Emmára: „Az a bizonyos evőeszköz, amellyel Tonim mindig étkezett, a női óra, amellyel KálmánVelencében megtisztelte, üvegképekkel díszített ágya, az éjjeliszekrény és a kockadíszes adassék nagyon szeretett feleségemnek, Emmának.” 

Holttestét családja csak egy év múlva tudta megszerezni, de ehhez is meg kellett vesztegetniük az osztrák őrséget. A tábornok tetemét felismerhetetlenségig meggyalázva, két darabra fűrészelve kapták vissza. Máriássy János egészen 1856-ig raboskodott, ekkor ígéretének megfelelően jelentkezett Emmánál, és felajánlotta segítségét. Néhány hónapos ismeretség után a vértanú tábornok legjobb barátja és özvegye összeházasodtak. Szinyei Merse Emma még 15 évet élt.

 

*


A varasdi horvát családban született Karlo Knezić százados 1844-ben 36 éves korában vette el feleségül az egri magyar patrícius család lányát, a 25 éves Kapitány Katalint. Két év jegyesség után kötötték össze az életüket, házasságukból két kislányuk született, Olga és Irén. A katonatiszt a március 15-ei események után azonnal felajánlotta szolgálatait a magyar seregnek. Rendkívül gyorsan emelkedett a ranglétrán, Damjanich lábtörése után őt nevezték ki a harmadik hadtest főparancsnokává, és Kossuth később neki szánta Erdély kormányzójának posztját is, de ő inkább a katonai feladatokat választotta. A visszaemlékezések felesége, Kapitány Katalin kapcsán a leginkább ellentmondásosak, sokan egyenesen negatív figuraként tekintenek rá, aki méltatlanná vált férjéhez. Pedig valószínűleg csak arról van szó, hogy a szabad szájú, temperamentumos Katalin még férje életében sokakat magára haragított a környezetükbe tartozók közül, mivel nem szerette megtartani magának a véleményét. Kapcsolata férjével olyan szoros volt, hogy ha tehette, követte férjét a katonai táborokba is. Egy alkalommal sértő megjegyzéseket tett a tisztekre, akikkel férjének konfliktusa volt. Leiningen ennek kapcsán írta a naplójában: „Nem kell asszony a haditáborban.” Amikor Knezić fogságba került, felesége Aradra is utána utazott, és ahányszor csak lehetett, meglátogatta a férjét. Nincs igazán magyarázat mindarra, ami ezután történt. Szeptemberben az első fokú halálos ítélet kihirdetése után, Katalin összeomlott. Csak annyit közölt férjével, hogy neki haza kell utaznia, mert nincs aki Egerben a szüretet felügyelje. Soha többé nem látta férjét. Knezić búcsúlevelet is írt feleségének, de az nem maradt fenn, csak annyit tudunk, hogy a jegygyűrűjét is elküldte Katalinnak. Utolsó útján a vértanú tábornok „nejének és két leánykájának égi oltalmáért” imádkozott a tanúk szerint. Katalin későbbi sorsáról két különböző történet maradt fenn, egyik sem kevésbé tragikus a másiknál. Az egyik történet szerint „szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben”. A másik, hihetőbb verzió szerint Katalin soha többé nem heverte ki az aradi lelki összeomlását, és súlyos depresszióban – ahogy akkor mondták, megbomlott elmével – halt meg férje kivégzése után négy évvel. Két árvájukat egy távoli rokon nevelte fel, felnőve egy egri testvárpár feleségei lettek. Leszármazottaik ma is őrzik Knezić Károly kitüntetéseit, amelyeket felesége vitt haza az aradi börtönből.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A varasdi horvát családban született Karlo Knezić százados 1844-ben 36 éves korában vette el feleségül az egri magyar patrícius család lányát, a 25 éves Kapitány Katalint. Két év jegyesség után kötötték össze az életüket, házasságukból két kislányuk született, Olga és Irén. 

A katonatiszt a március 15-ei események után azonnal felajánlotta szolgálatait a magyar seregnek. Rendkívül gyorsan emelkedett a ranglétrán, Damjanich lábtörése után őt nevezték ki a harmadik hadtest főparancsnokává, és Kossuth később neki szánta Erdély kormányzójának posztját is, de ő inkább a katonai feladatokat választotta. A visszaemlékezések felesége, Kapitány Katalin kapcsán a leginkább ellentmondásosak, sokan egyenesen negatív figuraként tekintenek rá, aki méltatlanná vált férjéhez. Pedig valószínűleg csak arról van szó, hogy a szabad szájú, temperamentumos Katalin még férje életében sokakat magára haragított a környezetükbe tartozók közül, mivel nem szerette megtartani magának a véleményét. Kapcsolata férjével olyan szoros volt, hogy ha tehette, követte férjét a katonai táborokba is. Egy alkalommal sértő megjegyzéseket tett a tisztekre, akikkel férjének konfliktusa volt. Leiningen ennek kapcsán írta a naplójában: „Nem kell asszony a haditáborban.”

Amikor Knezić fogságba került, felesége Aradra is utána utazott, és ahányszor csak lehetett, meglátogatta a férjét. Nincs igazán magyarázat mindarra, ami ezután történt. Szeptemberben az első fokú halálos ítélet kihirdetése után, Katalin összeomlott. Csak annyit közölt férjével, hogy neki haza kell utaznia, mert nincs aki Egerben a szüretet felügyelje. Soha többé nem látta férjét. Knezić búcsúlevelet is írt feleségének, de az nem maradt fenn, csak annyit tudunk, hogy a jegygyűrűjét is elküldte Katalinnak. Utolsó útján a vértanú tábornok „nejének és két leánykájának égi oltalmáért” imádkozott a tanúk szerint. 

Katalin későbbi sorsáról két különböző történet maradt fenn, egyik sem kevésbé tragikus a másiknál. Az egyik történet szerint „szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben”. A másik, hihetőbb verzió szerint Katalin soha többé nem heverte ki az aradi lelki összeomlását, és súlyos depresszióban – ahogy akkor mondták, megbomlott elmével – halt meg férje kivégzése után négy évvel. Két árvájukat egy távoli rokon nevelte fel, felnőve egy egri testvárpár feleségei lettek. Leszármazottaik ma is őrzik Knezić Károly kitüntetéseit, amelyeket felesége vitt haza az aradi börtönből

 

*

Nehéz magyarázatot találni rá, hogy a 41 éves korában kivégzett Ernst Poelt Ritter von Poeltenberg miért állt a magyar ügy mellé, hiszen eredetileg sem neki, sem családjának nem volt semmilyen magyar kötődése. A lovagi rangra emelt gazdag bécsi jogász fia 22 évesen lépett katonai pályára, és a birodalom számos pontján teljesített szolgálatot. Galíciai állomásozása során ismerte meg az akkor 18 éves Paulina Kakowskát, egy lengyel nemesi család lányát, akit Tarnopolban feleségül is vett. Innen hamarosan Bécsbe költöztek, ahol a Poeltenberg család házában éltek, itt született három gyermekük is. A forradalmi napokban, 1848 tavaszán akarata ellenére vezényelték Magyarországra, ő ugyanis eredetileg az olaszországi hadszíntérre kérte magát. Minden bizonnyal ezen múlt, hogy nem az olasz szabadságharc nyert egy hőst, hanem a magyar, mert Pöltenberg egyszerűen az igazságérzetére hallgatva hozta meg döntéseit. Komoly lelki vívódást okozott neki Schwechatnál az osztrák határ átlépése, hiszen itt dőlt el, hogy választania kell a magyar és az osztrák oldal között. A bécsi polgár fia a magyar oldalt választotta. Paulina féltette a családjukat, ezért többször megpróbálta lebeszélni férjét arról, hogy továbbra részt vegyen a szabadságharcban, de Pöltenberg úgy érezte kötelessége új hazáját szolgálni. Aradról számos levelet írt feleségének és apjának, végig bízott benne, hogy nem fogják halálra ítélni. Börtönéből beiratkozott egy aradi kölcsönkönyvtárba, és minden nap új könyveket kért, hogy a fogságban is képezhesse magát. Az elsőfokú ítélet után is számított a kegyelemre, de arra kérte feleségét, hogy ha mégis kivégeznék, menjen újra férjhez. A kegyelmi kérvény elutasítása után tíz perccel először osztrák apjának írt bocsánatkérő levelet, amiért fájdalmat okozott neki egykori döntésével, s megkérte az idős férfit, hogy helyette is gondoskodjon feleségéről. Ezt követően írta meg francia nyelven feleségéhez címzett búcsúlevelét: „Arad, 1849. október 5. Imádott szegény feleségem! Nem tudom, imádott Pauline-om, hogyan írjak neked, hogy a csapás ne sújtsa nagyon gorombán szerető szívedet – és csak azt kívánom, hogy szerencsétlen sorsomat olyan részvevő ajakról halld meg, amely a lehető legkíméletesebben közli veled, még mielőtt ezeket a sorokat megkapod. Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked!! – megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, és szívemből köszönve mindazt a szeretetet, melyet tőled kaptam!! A Jóisten óvjon téged és a kedves és szegény gyerekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedjétek magatokat a mély fájdalomnak, terjessze ki kedves fejetek fölé mindenható és óvó kezét! … ez utolsó és hő fohászom!! Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé. Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!! – Isten veled hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! és maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! mert megérdemli. Isten veled!! Szerencsétlen Ernőd” Paulina a kivégzés után megpróbálta megtalálni férje holttestét, de nem járt sikerrel. Az özvegy nem tett eleget férje kérésnek, nem ment újra férjhez, de nem költözött haza, Galíciába sem. 1874-ben, mindössze 52 évesen halt meg Budán. Fiuk, Pöltenberg Guido szintén katonai pályára lépett, de nem tudta feldolgozni apja sorsát, és fiatalon öngyilkos lett.






 

 

 

 

 


Nehéz magyarázatot találni rá, hogy a 41 éves korában kivégzett Ernst Poelt Ritter von Poeltenberg miért állt a magyar ügy mellé, hiszen eredetileg sem neki, sem családjának nem volt semmilyen magyar kötődése. A lovagi rangra emelt gazdag bécsi jogász fia 22 évesen lépett katonai pályára, és a birodalom számos pontján teljesített szolgálatot. Galíciai állomásozása során ismerte meg az akkor 18 éves Paulina Kakowskát, egy lengyel nemesi család lányát, akit Tarnopolban feleségül is vett. Innen hamarosan Bécsbe költöztek, ahol a Poeltenberg család házában éltek, itt született három gyermekük is. 

A forradalmi napokban, 1848 tavaszán akarata ellenére vezényelték Magyarországra, ő ugyanis eredetileg az olaszországi hadszíntérre kérte magát. Minden bizonnyal ezen múlt, hogy nem az olasz szabadságharc nyert egy hőst, hanem a magyar, mert Pöltenberg egyszerűen az igazságérzetére hallgatva hozta meg döntéseit. Komoly lelki vívódást okozott neki Schwechatnál az osztrák határ átlépése, hiszen itt dőlt el, hogy választania kell a magyar és az osztrák oldal között. A bécsi polgár fia a magyar oldalt választotta. Paulina féltette a családjukat, ezért többször megpróbálta lebeszélni férjét arról, hogy továbbra részt vegyen a szabadságharcban, de Pöltenberg úgy érezte kötelessége új hazáját szolgálni. 

Aradról számos levelet írt feleségének és apjának, végig bízott benne, hogy nem fogják halálra ítélni. Börtönéből beiratkozott egy aradi kölcsönkönyvtárba, és minden nap új könyveket kért, hogy a fogságban is képezhesse magát. Az elsőfokú ítélet után is számított a kegyelemre, de arra kérte feleségét, hogy ha mégis kivégeznék, menjen újra férjhez. A kegyelmi kérvény elutasítása után tíz perccel először osztrák apjának írt bocsánatkérő levelet, amiért fájdalmat okozott neki egykori döntésével, s megkérte az idős férfit, hogy helyette is gondoskodjon feleségéről. Ezt követően írta meg francia nyelven feleségéhez címzett búcsúlevelét:

„Arad, 1849. október 5.
Imádott szegény feleségem!
Nem tudom, imádott Pauline-om, hogyan írjak neked, hogy a csapás ne sújtsa nagyon gorombán szerető szívedet – és csak azt kívánom, hogy szerencsétlen sorsomat olyan részvevő ajakról halld meg, amely a lehető legkíméletesebben közli veled, még mielőtt ezeket a sorokat megkapod.
Örökre istenhozzádot kell hát mondanom neked!! – megáldva téged mindazért a boldogságért, mellyel gazdagon megajándékoztál, és szívemből köszönve mindazt a szeretetet, melyet tőled kaptam!!
A Jóisten óvjon téged és a kedves és szegény gyerekeket, ne hagyja, hogy túlságosan átengedjétek magatokat a mély fájdalomnak, terjessze ki kedves fejetek fölé mindenható és óvó kezét! … ez utolsó és hő fohászom!!
Te is, hőn szeretett Pauline-om, érzem! megbocsátod mindazt a keserűséget, amit életemben okoztam neked! Megbocsátod, hiszen mindig a jóság angyala voltál! Ó, mennyire fáj a szívem, hogy nem láthatlak, nem csókolhatlak többé.
Légy hát erős, jó Pauline-om, légy erős irántam érzett szereteted kedvéért, gondold meg, hogy gyerekeid vannak! hogy értük kell élned!! – Isten veled hát, imádott angyalom!! Gondolatban szorosan magamhoz ölellek mindnyájatokat, téged és a kedves gyerekeket! és maga, jó Pauline-om, legyen még boldog! mert megérdemli. Isten veled!!
Szerencsétlen Ernőd”

Paulina a kivégzés után megpróbálta megtalálni férje holttestét, de nem járt sikerrel. Az özvegy nem tett eleget férje kérésnek, nem ment újra férjhez, de nem költözött haza, Galíciába sem. 1874-ben, mindössze 52 évesen halt meg Budán. Fiuk, Pöltenberg Guido szintén katonai pályára lépett, de nem tudta feldolgozni apja sorsát, és fiatalon öngyilkos lett.

 

*


A felvidéki német polgárcsaládból származó Láhner György itáliai katonai szolgálata alatt gyakori vendég volt a híres milánói operaházban, a Scalában. A muzikális katonatiszt fuvolán játszott, és az operában hallott melódiákkal szórakoztatta tiszttársait. Kedvenc darabja, Donizetti Lammermoori Luciája volt, amelyet többször is megnézett. 44 éves volt, amikor a nézőtéren meglátta a mindössze 18 éves Lucia Conchetti-t, akibe azonnal beleszeretett. A híresen szép lányt elbűvölte a művelt, művészeteket értő katonatiszt, és hamarosan a menyasszonya lett. Milánóban kötöttek házasságot, egy kislányuk született. Az őket ismerők szerint a korkülönbség nem okozott problémát, a házaspár harmonikus szerelmi kapcsolatban élt. Magyar barátaik sokat mosolyogtak Lucia olaszos kiejtésén, aki sokáig nem tudta rendesen kimondani férje nevét. Láhner közvetlenül a szabadságharc kitörése után csatlakozott a magyar honvédsereghez. Az egyik legtapasztaltabb tábornokként a fegyverellátás megszervezése volt a feladata, amelyet elképesztő szervezőmunkával teljesített. A német származású katonatiszt az általa gyártatott ágyúkra Zrínyi jelmondatát vésette: „Ne bántsd a magyart!”. Halálos ítéletét követően felesége és ötéves kislánya meglátogathatták az aradi börtönben, így személyesen búcsúzhattak el, búcsúlevelet nem írt. Amikor családja távozott, elővette fuvoláját, és a Lammermoori Lucia egyik áriáját játszotta rajta. A "Bell’alma innamorata" (Szerelmes szép lelkem) kezdetű áriában a haldokló Edgar búcsúzik szerelmesétől, Luciától. A fuvolaszó visszhangzott a börtönfolyosón, több túlélő rab élete végéig emlékezett a különös melódiára. Láhner György holttestét Damjanich özvegye szerezte vissza Damjanichéval együtt, s a két tábornokot először közös sírba temették. Lucia férje halála után sokáig Damjanichnéval lakott közös fedél alatt, majd Makón szerzett magának szállást. Itt jutott a fülébe, hogy egy szélhámosnő az ő nevében adományokat kéreget. Luciát ez annyira bántotta, hogy visszatért Olaszországba, és ott halt meg 1895. augusztus 12-én. Évtizedekig a masnagói temetőben nyugodott. Mielőtt a temetőt a 80-as években felszámolták volna, történészek kérték a magyar kormányt, hogy mentsék meg az aradi vértanú özvegyének sírját. Ez nem történt meg, így Lucia Concetti emléke előtt már csak gondolatban tiszteleghetünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A felvidéki német polgárcsaládból származó Láhner György itáliai katonai szolgálata alatt gyakori vendég volt a híres milánói operaházban, a Scalában. A muzikális katonatiszt fuvolán játszott, és az operában hallott melódiákkal szórakoztatta tiszttársait. Kedvenc darabja, Donizetti Lammermoori Luciája volt, amelyet többször is megnézett. 44 éves volt, amikor a nézőtéren meglátta a mindössze 18 éves Lucia Conchetti-t, akibe azonnal beleszeretett. A híresen szép lányt elbűvölte a művelt, művészeteket értő katonatiszt, és hamarosan a menyasszonya lett. Milánóban kötöttek házasságot, egy kislányuk született. Az őket ismerők szerint a korkülönbség nem okozott problémát, a házaspár harmonikus szerelmi kapcsolatban élt. Magyar barátaik sokat mosolyogtak Lucia olaszos kiejtésén, aki sokáig nem tudta rendesen kimondani férje nevét.


Láhner közvetlenül a szabadságharc kitörése után csatlakozott a magyar honvédsereghez. Az egyik legtapasztaltabb tábornokként a fegyverellátás megszervezése volt a feladata, amelyet elképesztő szervezőmunkával teljesített. A német származású katonatiszt az általa gyártatott ágyúkra Zrínyi jelmondatát vésette: „Ne bántsd a magyart!”.

Halálos ítéletét követően felesége és ötéves kislánya meglátogathatták az aradi börtönben, így személyesen búcsúzhattak el, búcsúlevelet nem írt. Amikor családja távozott, elővette fuvoláját, és a Lammermoori Lucia egyik áriáját játszotta rajta. A "Bell’alma innamorata" (Szerelmes szép lelkem) kezdetű áriában a haldokló Edgar búcsúzik szerelmesétől, Luciától. A fuvolaszó visszhangzott a börtönfolyosón, több túlélő rab élete végéig emlékezett a különös melódiára. 

Láhner György holttestét Damjanich özvegye szerezte vissza Damjanichéval együtt, s a két tábornokot először közös sírba temették. Lucia férje halála után sokáig Damjanichnéval lakott közös fedél alatt, majd Makón szerzett magának szállást. Itt jutott a fülébe, hogy egy szélhámosnő az ő nevében adományokat kéreget. Luciát ez annyira bántotta, hogy visszatért Olaszországba, és ott halt meg 1895. augusztus 12-én. Évtizedekig a masnagói temetőben nyugodott. Mielőtt a temetőt a 80-as években felszámolták volna, történészek kérték a magyar kormányt, hogy mentsék meg az aradi vértanú özvegyének sírját. Ez nem történt meg, így Lucia Concetti emléke előtt már csak gondolatban tiszteleghetünk.

*


A zombori német tisztviselőcsaládból származó Joseph Schweidel kamaszkorától kezdve katona volt, már a napóleoni háborúkban is részt vett. Ő volt Poeltenberg Ernő felettese a galíciai csapattestnél, és beosztottjával egyszerre ismerkedtek meg lengyel származású feleségeikkel. 1827-ben Lembergben vette feleségül Domicella Bilinskát, egy lengyel nemesi család lányát. Első gyermekük, Adalbert - akit később Bélára magyarosítottak, akárcsak az édesapát Józsefre - már az esküvőt követő évben megszületett, és hamarosan további négy testvér követte. (Az öt gyermekből kettő csecsemőként meghalt.) A feleség először 1829-ben egy zarándoklat alkalmával járt Magyarországon, amikor Máriaradnán áldást kértek házasságukra. A tábornok később naplójában úgy emlékezett erre, hogy Isten meghallgatta akkori imájukat, „mert ami hitvesemet és gyermekeimet illeti, mindig a legboldogabb embernek tarthattam magam”. Schweidel a forradalom kitörése után hazavezényelte Bécsből az ezredét, és csatlakozott a magyar hadsereghez. A schwechati csatában tanúsított bátorságáért nevezték ki tábornoknak, ezután számos ütközetben vett részt, 1849-ben ő volt Pest városparancsnoka. Feleségével, ha az nem lehetetett vele, mindvégig bensőséges hangú, meghitt kapcsolatról árulkodó leveleket váltott. Az aradi börtönben már nem találkozhattak, mert Domicella a gyerekekkel Pesten ragadt. Több ízben próbált kegyelmet kieszközölni férjének, s ez alatt gyakran megalázóan bántak vele a hatóságok. A bebörtönzött Schweidel minden gondolata a családja körül forgott, ez derül ki fogsága idején írott naplójából is. Legfőbb aggodalma az volt, hogy „szeretett lelkem (Domicella) a fogságom okozta fájdalmakat nem tudja tovább elviselni”. Naplójában arról írt, hogy élete legfontosabb, egyetlen célja feleségének boldoggá tétele volt. Végrendeletében is feleségéhez és gyermekeihez szólt: „És most, miután siettetni látszanak kivégzésünket, nem maradt más számomra, mint kinyilvánítsam, hogy szeretett drága feleségemnek odaadó, hűséges szerelméért, ragaszkodásáért szívem legbelsejéből köszönetet mondjak, te szegény, saját szerencsétlen sorsomba taszítottalak, ő, az angyali lélek, jobb sorsot érdemelne, Isten jutalmazd meg őt irántam tanúsított szerelméért. (…) Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet; s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve!”. Naplóját halálos ítélete után – de még a kegyelmi kérvény elbírálása előtt – ezekkel a szavakkal fejezte be: „Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által. Mindezt előre láttam, és ezért a legkevésbé sem lepett meg. – Itt ülök tehát a kinyitott szobában, egy tizedes és négy ember őrködik mellettem a szobában, társaságom tehát van – felhasználom az időt, mielőtt a kíváncsiak megbámulnának, hogy rendbe szedjem a dolgaimat megírtam a végrendeletemet, még egy nyilatkozatot, és az elszámolásomat, mindezt két tanúval alá is iratom. (...) Adalbert fiamat minden dolgomról kellőképpen tájékoztattam, és ha a bölcs gondviselésnek úgy tetszik, hogy kiszólítson ebből a világból, minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék. – Haynau tehát megerősítette ítéletünket. – Isten fizessen meg neki érte. Egy fiatal minorita papot küldtek hozzám, aki igazán értelmes ember és érdemdús pap; megbízták, hogy holnap reggel jöjjön el hozzám, és lásson el a szentségekkel. Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának. Adalbert fiam egész délután nálam volt, és ez a látvány elszomorít; a kedves, derék fiú adta át nekem szeretteim, drágáim utolsó szíves üzenetét. Zárom ezeket a sorokat, és remélem, hogy október 6-án örvendetesebb érzésekről számolhatok majd be. Ezt a három ív papírt, amelyen hűségesen megírtam aradi fogságomat, adják át feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába.” Schweidel József kivégzése után, végakaratának megfelelően, felesége kérvényezte a hatóságoktól korábbi hozománya visszafizetését. Ehhez igazolnia kellett, hogy a kivégzett tábornoknak nem volt vagyona, így nincs mit elkoboznia a hatóságnak. Schweidel Domicella férje halála után Pesten élt a gyermekeivel. Az 1850-es években mint gyanús elemet a császári titkosrendőrség megfigyelte. Az egykori lengyel nemeslány nem adta fel, kétkezi munkát vállalt, hogy eltartsa a családját. Visszaszerzett hozományából tejgazdaságot alapított, ennek bevételeiből éltek. Csaknem négy évtizeddel élte túl a férjét, 1888. március 23-án halt meg Budapesten.


 

 

 

 

 

 

 

 

A zombori német tisztviselőcsaládból származó Joseph Schweidel kamaszkorától kezdve katona volt, már a napóleoni háborúkban is részt vett. Ő volt Poeltenberg Ernő felettese a galíciai csapattestnél, és beosztottjával egyszerre ismerkedtek meg lengyel származású feleségeikkel. 1827-ben Lembergben vette feleségül Domicella Bilinskát, egy lengyel nemesi család lányát. Első gyermekük, Adalbert - akit később Bélára magyarosítottak, akárcsak az édesapát Józsefre - már az esküvőt követő évben megszületett, és hamarosan további négy testvér követte. (Az öt gyermekből kettő csecsemőként meghalt.) A feleség először 1829-ben egy zarándoklat alkalmával járt Magyarországon, amikor Máriaradnán áldást kértek házasságukra. A tábornok később naplójában úgy emlékezett erre, hogy Isten meghallgatta akkori imájukat, „mert ami hitvesemet és gyermekeimet illeti, mindig a legboldogabb embernek tarthattam magam”. 

Schweidel a forradalom kitörése után hazavezényelte Bécsből az ezredét, és csatlakozott a magyar hadsereghez. A schwechati csatában tanúsított bátorságáért nevezték ki tábornoknak, ezután számos ütközetben vett részt, 1849-ben ő volt Pest városparancsnoka. Feleségével, ha az nem lehetetett vele, mindvégig bensőséges hangú, meghitt kapcsolatról árulkodó leveleket váltott. Az aradi börtönben már nem találkozhattak, mert Domicella a gyerekekkel Pesten ragadt. Több ízben próbált kegyelmet kieszközölni férjének, s ez alatt gyakran megalázóan bántak vele a hatóságok. A bebörtönzött Schweidel minden gondolata a családja körül forgott, ez derül ki fogsága idején írott naplójából is. Legfőbb aggodalma az volt, hogy „szeretett lelkem (Domicella) a fogságom okozta fájdalmakat nem tudja tovább elviselni”. Naplójában arról írt, hogy élete legfontosabb, egyetlen célja feleségének boldoggá tétele volt. Végrendeletében is feleségéhez és gyermekeihez szólt: 

„És most, miután siettetni látszanak kivégzésünket, nem maradt más számomra, mint kinyilvánítsam, hogy szeretett drága feleségemnek odaadó, hűséges szerelméért, ragaszkodásáért szívem legbelsejéből köszönetet mondjak, te szegény, saját szerencsétlen sorsomba taszítottalak, ő, az angyali lélek, jobb sorsot érdemelne, Isten jutalmazd meg őt irántam tanúsított szerelméért. (…) Bárcsak halálom lenne az engesztelés mindenki másért; bárcsak én lennék egyedül, aki az enyémek kis vétkeiért vérével fizet; s ebből virágzana ki az enyémek java és üdve!”.

Naplóját halálos ítélete után – de még a kegyelmi kérvény elbírálása előtt – ezekkel a szavakkal fejezte be:

„Ahogy gondoltam! Halálra ítélve lőpor és golyó által. Mindezt előre láttam, és ezért a legkevésbé sem lepett meg. – Itt ülök tehát a kinyitott szobában, egy tizedes és négy ember őrködik mellettem a szobában, társaságom tehát van – felhasználom az időt, mielőtt a kíváncsiak megbámulnának, hogy rendbe szedjem a dolgaimat megírtam a végrendeletemet, még egy nyilatkozatot, és az elszámolásomat, mindezt két tanúval alá is iratom.
(...) Adalbert fiamat minden dolgomról kellőképpen tájékoztattam, és ha a bölcs gondviselésnek úgy tetszik, hogy kiszólítson ebből a világból, minden földi dolgom rendben van; mivel az elszámolás háromszáznegyven passiva, ennyi adósságot hagyok hátra. – Milyen jó volna, ha a beszolgáltatott kilencszázhatvankét forintról is rendelkezhetnék. – Haynau tehát megerősítette ítéletünket. – Isten fizessen meg neki érte.
Egy fiatal minorita papot küldtek hozzám, aki igazán értelmes ember és érdemdús pap; megbízták, hogy holnap reggel jöjjön el hozzám, és lásson el a szentségekkel.
Valóban ne adnának kegyelmet nekünk? Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának.
Adalbert fiam egész délután nálam volt, és ez a látvány elszomorít; a kedves, derék fiú adta át nekem szeretteim, drágáim utolsó szíves üzenetét.
Zárom ezeket a sorokat, és remélem, hogy október 6-án örvendetesebb érzésekről számolhatok majd be. Ezt a három ív papírt, amelyen hűségesen megírtam aradi fogságomat, adják át feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába.”

Schweidel József kivégzése után, végakaratának megfelelően, felesége kérvényezte a hatóságoktól korábbi hozománya visszafizetését. Ehhez igazolnia kellett, hogy a kivégzett tábornoknak nem volt vagyona, így nincs mit elkoboznia a hatóságnak. Schweidel Domicella férje halála után Pesten élt a gyermekeivel. Az 1850-es években mint gyanús elemet a császári titkosrendőrség megfigyelte. Az egykori lengyel nemeslány nem adta fel, kétkezi munkát vállalt, hogy eltartsa a családját. Visszaszerzett hozományából tejgazdaságot alapított, ennek bevételeiből éltek. Csaknem négy évtizeddel élte túl a férjét, 1888. március 23-án halt meg Budapesten.

 

FORRÁS ÉS FOLYTATÁS: NYÁRY KRISZTIÁN Facebook

https://www.facebook.com/nyary.krisztian?fref=ts
LAST_UPDATED2