Payday Loans

Keresés

Haynau, a zsidó fattyú
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2012. november 28. szerda, 21:36

 

Bencze László

Uralkodók, főrangúak, katonák




Tartalom

„...tu, felix Austria nube!”

A dinasztia támaszai

Ferenc Károly és Zsófia

A kongresszus táncol

A trónörökös születése

Felkészítés az uralkodói szerepre


MÁRCIUS ELŐTT


A FORRADALOM

A kamarilla

A trónralépés

A gyűlölet születése

Hulljanak mint a mákfejek!

Kikapcsolódások


OLDÓDÓ ELUTASÍTÁS

Gazdasági fellendülés, a dinasztia tömegbázisának növekedése

A Ringstrasse a dinasztia hatalmának kifejezője

Solferino

A családi élet konfliktusai

A Capuletek és a Montague-k

A frankfurti találkozó

Königgrätz

A kiegyezés

Az udvari környezet

A család

Az arisztokrácia

A hivatalnoki kar

A stabilitás évei

Befejezés


FELHASZNÁLT IRODALOM

Jegyzetek

 

 

haynau

 

Hulljanak mint a mákfejek!

 


 

Julius J. Haynau Kasselben született 1786-ban Jakob J. Richter néven, Hessen-Kassel későbbi választófejedelme, I. Vilmos és a Haynauban született Rebecca Richter zsidó patikuslány törvénytelen fiaként. Vilmosnak több, mint negyven házasságon kívüli leszármazottja volt. Becsületére legyen mondva, hogy valamennyiről és valamennyi anyává tett szépasszonyról főúri módon gondoskodott. Rebecca felvehette a Rosa von Lindenthal nevet, s elegendő pénzt kapott, hogy megszökhessen az első ifjú kapitánnyal. Jakobból Julius lett, katonai iskolába került, ahol a törvénytelen gyerekek megalázó sorsát élte végig. Durva, kötekedő, önfejű tisztként lépett osztrák szolgálatba. Varnhagen von Ense együtt dolgozott a 23 éves ifjúval, s visszaemlékezésében így írt róla: „... Haynau az 1809-es háború után a Vogelsang ezredbe kívánta magát áthelyeztetni, hogy annak kitűnő ezredese, gróf Bentheim alatt szolgáljon; én azonban jobban tudom az okát. Bentheim meg volt győződve arról, amiről én még ma is, hogy Haynau osztrák százados egyszersmind jól fizetett rendőrspicli volt és nevezetesen Pfuelt, Wilhelm Willisent és engem 1812-ben elárult a franciáknak. ... Elvetemült gazember volt. A Vogelsang ezredben, amelyben együtt szolgáltunk, őt mindenki minden rosszra képesnek tartotta.” v. Pfuel és W. Willisen is kora legnevesebb hadműveleti tisztje volt és a katonai tudományok mestere. Előbbi zseniálisan elemezte az éppen befejezett hadjáratokat a Militär-Literatur-Zeitung szaklapban, utóbbi a „Theorie des grossen Krieges” c. művével Clausewitz tudóstársának számított. Haynau fel sem érhetett hozzájuk. Varnhagen, a katonai biográfiák elsőrangú művelője megjegyezhette volna még, hogy az osztrák százados nemcsak a franciáknál súgta előre magát. Haynau temesvári elöljárója 1847-ben így minősítette beosztottját. „Haynau 61 éves, de hetvenesnek látszik, beteges. Alaposan ismeri a katonai szolgálatot, de dicsőségét keresi a szabályok kihegyezésével, azért, hogy olyan embereket, akik neki nem tetszenek, bevádolhasson. Ezeket kiszámított nagy gyűlölséggel gyötri. A katonai tudományokban igen járatos, de katonai tisztességét majdnem sértő fösvénység jellemzi. Erkölcsi tulajdonságai miatt mindenki szeretné, ha eltávolítanák, mert senki sem kíván vele érintkezni a szolgálatban. A legjobb volna talán nyugalomba helyezni.” A tábornokot összeférhetetlenség miatt tartós szabadságra küldték. Haynau Grazban telepedett le. Az itáliai forradalom hírére azonban szolgálattételre jelentkezett Radetzkynél. Ferenc József nagyra becsülte Peschierában, Bresciában és a Veneto tartományban elkövetett kilengéseit, a forradalmárokkal szembeni brutalitását. A legalkalmasabb embernek tartotta Magyarország fékentartására. Radetzky ajánlása megerősítette ítéletében.

I. Miklós, a cár, és Iván Fjodorovics Paskievics, a Magyarországra vezényelt orosz csapatok parancsnoka egyaránt enyhe bánásmódra figyelmeztette az ifjú uralkodót, s arra, hogy a bosszú káros és ezért fölösleges következményekkel járna. Joggal felvethető, hogy vajon Miklós az Oroszország ellen felkelő lengyeleknek is megbocsátott volna-e? Valószínű, hogy nem. A hatalom a múlt század közepén épp oly véresen torolta meg az ellene irányuló mozgalmakat Európában, mint az angol, francia, holland gyarmatosítók a bennszülöttek lázadásait. Ferenc József is bosszankodva söpörte félre Paskievics levelét. Nem hagyhatta azonban válasz nélkül: „Kétségkívül, tábornagy úr, ha én szívem hajlamát követhetném, sűrű fátylat vetnék a múltra. De lehetetlen elfelednem, hogy többi népem iránti tekintetből nekem szent kötelességeim vannak, és hogy birodalmam általános jóléte oly határokat szab nekem, amelyeket nem szabad szem elől tévesztenem.”

Az uralkodó sem készült másra, mint Paskievics Lengyelországban. A történelem véres iróniája, hogy a tábornagy a válasz kézbesítése után a cárhoz fordult közbenjárásért: sürgősen lépjen fel a magyar tisztek és honvédok enyhe elbírálása érdekében. Miklós pedig Metternichet kérte meg, hogy emelje fel a szavát az értelmetlen szigorral szemben. Az öreg kancellár, aki hatalma tetőfokán gyakran borzalmas módon tétette el láb alól a lombardiai összeesküvőket, a legsúlyosabban elítélte a hadbíróságok felállítását, különösen pedig a Batthyány ellen indított pert. Az erőszak e korábbi hívei talán okultak valamit az európai változásokból, s abból a szenvedélyes szabadságszeretetből, amit Magyarország 17 hónap alatt felmutatott. Wessenberg kesergését azonban annyira sem méltatta figyelemre a bosszúra vágyó ifjú uralkodó, a Habsburg-család, a Schwarzenberg-kabinet és az elvakult katonai vezetés, mint Paskievics vagy Metternich érveit. Szeptember 18-án mondta a félreállított osztrák miniszterelnök: „Magyarországgal szemben úgy tűnik, óriási gyűlölet halmozódott fel. A gyűlölet azonban nem békít ki. Napóleon maga mondta egyszer: Van valami, ami többet ér, mint a gyűlölet. Ez a megbocsátás!” Választ nem kapott.

Az uralkodó Haynauhoz küldte Grünnét, hogy tájékoztassa szándékairól. A bosszú indoklásául Lamberg és Latour meggyilkolását, a forradalmi magyar kormány ítélkezését, különösen Zichy Ödönnek az udvari körökben rendkívüli felháborodást keltő kivégzését nevezte meg, továbbá a debreceni trónfosztási határozatot, az osztrákok helyett az oroszok előtti fegyverletételt és a korona eltüntetését. Ki nem mondva azonban a kamarillának a forradalmak elsöprő hatásával szembeni félelmét, a fegyver és a hódítás jogának elismertetését. Másfél évszázaddal korábban I. Lipót Eperjesen állíttatott vérpadot egy esetleges magyar ellenállás megtörésére. Számos ártatlant kínoztatott meg szörnyűséges módon, sokat bebörtönzött, huszonnégyet pedig kivégeztetett. „...reddere Hungariam miseram, deinde catholicam, denique germanicam.” „Magyarországot először koldussá, majd katolikussá, és végül németté kell tenni...” – hangzott az indoklás. Haynau hasonló szóbeli utasítást kapott Grünnén keresztül: „...a legnagyobb szigorúság a kompromittáltakkal szemben. Sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.”

A parancs végrehajtására készülő Haynau Radetzkyhez, 1849 augusztus végén írt levelében körvonalazta terveit: „...egész Európának példát fogok mutatni, hogyan kell elbánni a lázadókkal, és hogyan kell a rendet, nyugalmat és békességet egy évszázadra biztosítani. A magyarok háromszáz év óta mindig lázadók, csaknem valamennyi Habsburg király idején törtek ki forradalmak. Én vagyok az az ember, aki rendet fog teremteni. Nyugodt lelkiismerettel lövetek agyon százakat is, mert szilárd meggyőződésem, hogy ez az egyetlen mód intő példát szolgáltatni minden jövendő forradalomnak.”

A megtorlás természetesen a birodalom más területein is hasonló kegyetlenséggel folyt. Észak-Itáliában a rendfenntartó erők – amelyről az utasítást adó Ferenc József dicséretére szakosodott, az „apologia imperatoris” elvét zengő és Radetzky nimbuszát féltő osztrák történetírás másfél évszázadig hallgatott – nemcsak halálos ítéleteket és sáncmunka büntetéseket szabtak ki, százával, hanem előszeretettel botozták a felkeléssel gyanúsított olasz arisztokrata családok férfitagjait, a sebesülteket rejtő asszonyokat pedig nyilvánosan levetkőztették, megkorbácsolták, véres hátukat ecettel lemosatták, majd megfizettették a szivacs és az ecet árát. Aki jajgatott, újabb verést kapott, újabb lemosással.

Nemzetközi felháborodás tört ki. A cár bosszúságában magyar huszártábornoki egyenruhába öltözött és még Ferenc Józsefet is ebben fogadta, nem hallgatva el bírálatát. A világhírű francia történész és külügyminiszter, Alexis Clérel Tocqueville figyelmeztette az udvart a megtorlás súlyos következményeire. Henry J. Palmerston angol külügyminiszter a felháborodott angol közvélemény hangján fejezte ki véleményét: „Az osztrákok a legnagyobb vadállatok azok közül, akik valaha a művelt emberek nevét birtokolták; kegyetlenkedésük Galíciában, Olaszországban, Magyarországon és Erdélyben csupán az afrikai és haiti négerek eljárásához hasonlítható. Ausztria kormányzói (államférfiaknak nem nevezhetők) odáig vitték, hogy császárjuk különböző területein csak addig uralkodik, ameddig a három szomszédos hatalom megengedi. Olaszországban csak addig úr, ameddig Franciaország akarja. Magyar és lengyel területen csak addig úr, ameddig Oroszország akarja. Német tartományainak birtoka olyan eszméken és érzéseken fordul meg, amelyeket Ausztria miniszterei nehezen kapcsolhatnak egybe, s ellenük is nehezen védekezhetnek.”

Az uralkodó húsz évesen elég erőt érzett magában ahhoz, hogy a nagy temetői rend elérése után megvalósítsa célját: a népek birodalma helyébe egy fekete-sárga színű és érzelmű, egységes államot létrehozni egyetlen uralkodó parlament által nem korlátozott hatalma alatt. Látványos lépés volt az abszolutizmushoz vezető úton a katonai-rendőri-csendőri diktatúra bevezetése mellett a márciusi alkotmány 1850. augusztus 20-i részleges, majd december 31-i teljes felmondása. Egy Ferenc Józseftől kinevezett, hat osztrákból és két magyarból álló birodalmi tanács lépett a feloszlatott kremsieri parlament helyébe, amely az eléterjesztett törvényjavaslatokat csak véleményezhette. Zsófia lelkesedett, fia pedig optimizmussal és önbizalommal telve írta: „A hajókorláton át vízbe dobtuk az alkotmányosságot és Ausztriának már csak egy ura van. Mostantól azonban még szorgalmasabban kell dolgoznom.”

Roppant egyszerűnek tűnt az egész. Ferenc József a vezetés művészetét úgy képzelte el, mint egy jól szervezett csapatmunkát: a miniszterek hivatalnokaikkal előkészíttetik a határozatokat, a rendeleteket, a törvényeket, a kinevezéseket, ellenőrzik az elvégzett munka szabatosságát, majd előterjesztik hozzá az iratokat, ő pedig aláírásával dönt. Fogalma sem volt arról, hogy ez nem kormányzás. Kora reggeltől késő éjszakáig íróasztala mellett ült, egyetlen aktát sem hagyott másnapra elintézetlenül, audienciákat adott, konferenciákon elnökölt, mindenütt és minden időben úgy viselkedett, mintha a birodalom valamennyi gondja az ő vállain nyugodna. „Atlas Austriae”-nak vélte magát. Grünne pedig azt hitte, hogy dicséri: „Az úr rendőrminiszterként telitalálat lenne, mert mindent lát és mindent tud.”