VÖRÖSMARTY MIHÁLY
Emlékkönyvbe
Setét eszmék borítják eszemet. Szivemben istenkáromlás lakik. Kivánságom: vesszen ki a világ S e földi nép a legvégső fajig. Mi a világ nekem, ha nincs hazám? Elkárhozott lélekkel hasztalan Kiáltozom be a nagy végtelent: Miért én éltem, az már dúlva van. Ily férfitól, nemes hölgy, mit kivánsz Emléklapodba? Inkább adj nekem Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt, Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem. Koldulni járnék ily remény-hitért, Megvenném azt velőm - és véremen. Imádkozzál - te meghallgattatol - Az tán segíthet ily vert emberen.
Gebe, 1849. október 10.
*
ÁTOK
1849. oct. 10.
Görgeinek híják a silány gazembert, Ki e hazát eladta cudarúl. Kergesse őt az istennek haragja A síron innen és a síron túl.
O százezernyi hős fiak vezére, Dicső, ha győz, dicső, ha elesik, Ki úr leendett, milyennél nagyobb nincs, Meghajlott a lábtúrta fövenyig.
Kezében volt az ország szíve, kardja, S ő mint pofon vert, megrugdalt inas, Feladta gyáván mind e drága kincset, Bérért vagy ingyen, mindenképen gaz.
Hallgatnak ágyuink, a puska nem szól, E némaság oh mily réműletes! A hajdu nem küzd, a megjött huszárnak Kardján most nem vér - csak köny csergedez.
Harc nélkül, alku nélkül így elesni! Egymásra néznek a bús harcfiak S a hitszegő vezérre szíveikben Kihalhatatlan átkot mondanak.
"Isten, vagy ördög - így kérdik magokban - Melyik teremté ezt a Görgeit? Ily férget isten soha nem teremthet, Ezen megtörnék emberben a hit.
Hervadjon a fű, ahol megpihenne, Akadjon fel, midőn a fára néz, Enyhet ne adjon éhe, szomja ellen A föld, s ne nyujtson soha emberkéz...
Kergesse őt a balszerencse, mint Szilaj kutyák a felriadt vadat. Éljen nyomorból, kínból mindhalálig S ha elhal, verje meg a kárhozat."
Gebe, 1849. október 10.
*
ELŐSZÓ
Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent.
Öröm - s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850-1851 telén, télutóján
*
AZ EMBER ÉLETE
Mint az érett gyümölcs, Az élet fájáról Hull a fáradt ember, Midőn órája szól.
S erény vagy bűn, öröm Vagy bánat, miben élt, Sírjánál írva lesz, A nép itéletén.
De mint dúlt lant után A megtört zengemény: Úgy vész el sok derék Pályája közepén.
Hiába volt dicső Ifjú, szép és erős: A társaságban gyöngy A pályán elszánt hős.
Hiába volt gyönyör, Hölgynek, ki látta őt, Maga, merész öröm A honfiak előtt.
Míg más kincset sovárg: Ő boldogságban élt, Ha fensőbb vágyakért Adhatta életét.
Önzetlen áldozat Volt tiszta élete: Az embereknek üdv, Magának dics köre.
S ha lelke húrjait Az élet megüté, Oly kedves volt a hang, Mint a legszebb dalé.
Hiába! mennie Kellett idő előtt, Kérlelhetetlenűl, A sír lehúzta őt.
De aki ennyit élt, Sír el nem temeti, Sírját a hála szent Kezekkel öleli.
Emléke oltva van A földbe, melyen élt, Mélyen bocsátja be Megáldott gyökerét.
S midőn magasra nőtt, A fának sudarán Ragyognak tettei Arany gyümölcs gyanánt.
S idő és a világ Bevégzik a müvet, Mit véghez jutni sors S élet nem engedett.
1854. július 12. és szeptember eleje közt
*
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
1854. július-augusztus(?)
*
Fogytán van a napod, Fogytán van szerencséd, Ha volna is, minek? Nincs ahova tennéd. Véred megsürűdött, Agyvelőd kiapadt, Fáradt vállaidról Vén gunyád leszakadt. Fogytán van erszényed, Fogytán van a borod, Szegény magyar költő, Mire virradsz te még? Van-e még reménység, Lesz-e még hajnalod? Férfi napjaidban Hányszor álmodoztál, Büszke reményekkel Kényedre játszottál!...
1855 (?)
|