Legyen bár vezérük Szamuely vagy Bajnai, győzelmük az ország életének a megbénulását eredményezi

Aligha kétséges, hogy a „Magyar Szolidaritás Mozgalom” fedőnév alá 2013. szeptember 29-én felsorakozott szobordöntögetők Szamuely (Samuel) Tibor egykori terrorcsapatának reinkarnációi, akárcsak a tőlük csupán taktikailag elhatárolódó Bajnai-holdudvar hangadói. Mindebben persze az égvilágon semmi új nincsen. Ők ugyanis a lealacsonyodásban sohasem ismernek mértéket, győzelmük mindig és mindenütt a lehető legalantasabb szenvedélyek felkeltését és az ország életének a megbénulását eredményezi. Az 1871-es párizsi kommün megszervezése óta legszívesebben mindenkit megsemmisítenének, aki nem anarchikus, hanem hierarchikus társadalomban szeretne élni, ahol rend, tisztaság, fegyelem és szeretet uralkodik.

Messze vezetne mindennek ismertetése az 1871-es párizsi kommüntől, az 1917-es szentpétervári palotaforradalmon, az 1918-ban létrejött weimari köztársaságon és az 1919-es 133 napos úgynevezett proletárdiktatúrán át Kelet-Közép-Európa 1945-től való megszállásáig, mindenesetre tény, hogy sohasem tanulnak a történelemből, s ezért, hogy nem értik, miért annyira ellenszenvesek köreiken kívül már lassan csaknem mindenütt. Ezért találóan írta az általuk előidézett 1936-os spanyol tűztenger kapcsán Nyisztor Zoltán pápai prelátus a Magyar Kultúra1936. április 5-i számában:

„A magyar baloldal nem tudja belátni és megérteni, miért viseltetik a keresztény közönség annyi ideges tartózkodással és nem titkolt ellenszenvvel vele szemben. Pedig az ok nyilvánvaló. A baloldal mindig trójai faló, melyről sohasem tudhatni, ki vagy mi száll ki belőle. Kézzelfogható és érezhető leckét adott ebből a most lefolyt spanyol választás, melyről örömujjongva jelentették a hazai liberális lapok, hogy a baloldal győzött! Hogy a győzelem mit jelent, láthatjuk a későbbi jelentésekből: közönséges rablásért és gyújtogatásért, lázításért és gyilkosságért elítélt gonosztevők szabadon bocsátását, véres tüntetéseket és sztrájkokat, templomok és zárdák felgyújtását, nyomdák és szerkesztőségek lerombolását s az ország rendjének és nyugalmának teljes felbomlását. Most már megérthetnék, hogy miért óvakodunk mi a baloldaltól és a baloldal politikájától, mint a ragálytól vagy pestistől. Mert a győzelem mindig azt jelenti: a legalantasabb szenvedélyek felkeltését s az ország életének a megbénulását. Ebben a tekintetben példát vehetnének a jobboldaltól, a jobboldalnak akár legszélsőségesebb fajtájától is, mely a terrort vagy bosszúállást a főellenségek ellen szintén ismeri és alkalmazza, de a közbiztonság felbomlásától és felfordulásától meg tudja óvni országait.”

Igen, a jobboldal a saját érdekei érvényesítése érdekében még soha sehol nem akarta a közbiztonságot felbomlasztani és felfordítani, szemben a ballal, amelynek győzelme, folytatja Nyisztor, „mindig látszat, mely alól az országrombolás ördögi fintora vigyorog”.

Ugyanerre döbbent rá továbbá kortársai közül a költő Erdélyi József irodalmi berkekben történt látogatásai során. Regényes önéletrajza második kötetében (Fegyvertelen, 1942) arról olvasunk, hogy egy kávéházi ankéton például Gellért (Goldmann) Oszkárral és híveivel való találkozása során mennyire megbizonyosodott arról, milyen antagonisztikus ellentét van az anarchiát és a hierarchiát, a baloldalt és a jobboldalt akarók között:

„A Lánchíd-kávéház kis szobájában nagyon sokan ültünk egyszer Babits körül. Gellért Oszkár kijelentette, hogy a világon minden kiváló ember baloldali. Én meg kijelentettem, hogy – jobboldali vagyok. Mit értesz jobboldaliság alatt? – szegezték nekem a kérdést, egyszerre többen. Azt – feleltem –, hogy nem akarok véres forradalmat, hanem békés fejlődést. Nem akarom mindenáron megváltoztatni a fennálló társadalmi rendet, hanem törvényesen, a többség szellemi megnyerésével. Nem akarom, hogy népünket gyűlölködő idegenek egy új világ hazug ígéretével forradalomra szervezzék, hogy megismételjék 1919-et. Hiszem, hogy tiszta lelkiismerettel, becsületesen, híven, eredményesen, csakis a jobboldalon képviselhetem népem, a legalsóbb népréteg érdekeit.”

1933-ban történt e szóváltás, s tizenkét év múlva azok kerültek a politikai pöcegödörből a felszínre, akik a lealacsonyodásban sohasem ismernek mértéket, akiknek legyen bár vezérük Szamuely vagy Bajnai, győzelmük mindig és mindenütt a lehető legalantasabb szenvedélyek felkeltését és az ország életének a megbénulását eredményezi.