Payday Loans

Keresés

FIGYELEMHIÁNY-ZAVAR PDF Nyomtatás E-mail

 

NE A TÜNETEKET KEZELJÜK, DE AZ OKOKAT

mate_gabor-6612.jpgFotó: Valuska Gábor

Irodalomtanárként indult, de sosem gondolt fikcióírásra, mert nem hiszi, hogy van hozzá tehetsége. Írni akart, de ehhez arra volt szükség, hogy megismerje magát. A modern írókat felületesnek tartja, de Murakami írásait nagyon élvezte. Mindig klasszikusokat olvasna, sőt leginkább újraolvasna. Az Íliászt ötször, A varázshegyet háromszor, Solohov Csendes Donjába most végre magyarul is belekezdett. A bölcsészből végül világszerte ismert és elismert orvos lett, aki írt négy bestsellert, és In the Realm of Hungry Ghosts: Close Encounters with Addiction című könyvéért 2009-ben megkapta a Hubert Evans Non Fiction-díjat. A Szétszórt elmék – A figyelemhiány zavar új gyógymódja című könyvének bemutatójára Budapestre érkező Dr. Máté Gáborral beszélgettünk Európa „leginkább visszautasított és félreértett pszichiátriai állapotáról”, a kétféle stresszről, a tűcsere program bezáratásának következményeiről, és arról, hogy mi a baj a pozitív gondolkodással.

Szenvedélybetegségek, figyelemhiány zavar (ADD – attention deficit disorder), stressz. Látszólag nagyon különböző dolgokról szólnak a könyvei, de ezek tényleg annyira különbözőek?

Egyrészt igen, különbözőek, másrészt van köztük kapcsolat. Abban hasonlóak, hogy mindkettő a gyerekkorból ered, és az is igaz, hogy ha valakinek figyelemhiánya van, az sokkal hajlamosabb a szenvedélybetegségekre.

Hogyan jutott el odáig, hogy a betegségek, és a környezeti nyomás között kapcsolat van?

Ezt láttam magam körül. Amikor megvizsgáltam azoknak a pácienseknek a gyerekkorát, akik rákkal, ízületi gyulladással, vagy például szklerózis multiplex-szel jöttek hozzám, ugyanolyan mintákat láttam. Gyerekkori traumákat, a megértés hiányát, túl fájdalmas, ezért inkább elfojtott érzéseket. Ha nincs a gyerek mellett aki a fájdalmát megérti és enyhíti, akkor a gyerek csak úgy tud megküzdeni ezzel a fájdalommal, hogy tudat alatt elnyomja az érzéseit. A pszichét és a testet nem lehet elválasztani egymástól. Ha elnyomom az érzelmeimet, akkor az az immunrendszeremre is hatással lesz, és kialakul a betegség. Ezt nem csak én állítom, számos tudományos kutatás kimutatja, de az orvosi gyakorlat nem veszi tudomásul.

Ön tehát még mindig kívülállónak számít ezzel a már-már spirituális állásponttal egy olyan orvostársadalomban, ami csak a testre koncentrál?

Ez nem spirituális kérdés. Minél több traumát tapasztal egy gyerek, például ha a szülei válnak, egyik szülője drogos, vagy alkoholista, ha verik, ha érzelmileg vagy szexuálisan bántalmazzák, vagy egyik szülője meghal, annál nagyobb az esélye arra, hogy drogfüggő lesz, rákos, depressziós, vagy öngyilkos. Persze az emberi életnek van egy spirituális oldala, de amiről most beszélek, az pusztán tudományos kérdés. A vitám az orvosi gyakorlattal nem az, hogy nem spirituálisak, hanem, hogy nem tudományosak. Nem figyelnek a tudományos bizonyítékokra, nem látják be az összefüggéseket, és ez az, ami zavar.

Stressz viszont mindenkit ér, mégsem mindenkinél idéz elő betegségeket.

Az vitathatatlan, hogy minél több stresszt tapasztal egy ember, annál nagyobb nála a betegség kialakulásának az esélye. Kétféle stressz van. Ha én most elkezdeném ön szidni, vagy sértegetni, tudná, hogy kívülről jön a stressz. Még ha nem is tudná magát teljesen megóvni tőle, de látná, hogy ez kívülálló. Ha fenyegetném, akkor ki tudna innen sétálni. Viszont az a stressz, ami az embert betegíti, általában belülről jön. A test lázadásának ezért az az angol alcíme, hogy A rejtett stressz ára (The Cost of Hidden Stress).

Mondhatjuk, hogy azoknak az embereknek, akik figyelemhiány zavarral élnek, a személyiségük is hasonlít egymáshoz?

Nagymértékben igen. Kapkodóak, gyenge impulzuskontrolljuk van, van egy állandó fájdalom bennük, aminek nem tudják az okát. Úgy érzik, hogy nem érték el a céljaikat, hogy különcök, hogy nem illeszkednek a társadalomba.

Mentális egészség szempontjából lát különbséget Észak-Amerika és Európa között?

Azok a folyamatok, amelyek a családokat összetörik, és az embereket elvágják egymástól, Amerikában sokkal előrehaladottabbak. Én a Hungária körúton laktam gyerekkoromban, ahol akkor nagyon széles volt a járda, és nagyon keskeny az autóút. Ott játszottunk az utcán, mindig a felnőttek szeme előtt voltunk, és minden felnőtt olyan volt, mint egy családtag, vagy egy szülőhelyettes. Biztonságban éreztük magunkat, mintha egy nagy törzsben éltünk volna. Ha az ember ma megnézi a Hungária körutat, azt látja, hogy a járda nagyon keskeny, gyerekek sincsenek az utcán. A házzal szemben, ahol laktunk, most egy gyorsétterem van. Az emberek kapkodnak, befalják az ételüket, és futnak is tovább, ez egy egész más világ. Ilyen körülmények között a gyermekkori fejlődés teljesen más vonalat fog követni, és Európa utoléri Amerikát.

mate_gabor-6568.jpg

A magyarok hol helyezkednek el a mentális térképen?

Rengeteg önsajnálat, és depresszió van a magyarokban. Ennek persze megvan a történelmi oka, mert ez az ország tényleg nagyon sok stresszt tapasztalt a történelme során. Nem tudom, hogy tisztán látom-e, de amikor Budapestet látogatom, nem látok túl sok örömet, inkább csüggedtséget, elkeseredettséget. A gyerekeknek pedig ilyen környezetben kell felnőniük.

Biztos hallott róla, hogy a nyolcadik kerületi önkormányzat megszakította az együttműködést a kerületben működő tűcsere programmal, mondván, hogy azért van annyi drogos a kerületben, mert ott működik a tűcsere. Szerintük nem az lesz a katasztrófa, ha megszűnik a program, hanem az, hogy most egyáltalán működik, és nem az 1600 drogos érdekét kell nézni, hanem a kerület lakóiét. Ön mit gondol erről?

Még ha igaz is lenne, hogy máshonnan jönnek a drogosok a kerületbe - ami egyébként nem igaz, a bizonyítékok nem azt mutatják -, akkor nem segítünk az embereknek, csak mert máshol élnek? Olyan korlátolt a hozzáállásunk, vagy a világnézetünk, hogy csak azoknak segítünk, akik közöttünk élnek? Ez emberietlenség! Ha igaz is lenne, ez akkor is helytelen lenne, de ennek semmi köze a tudományhoz. Ez csak előítélet, gyűlölet a lakosság legsérülékenyebb rétegeivel szemben. Se igazság, se emberiség, se tudomány, se semmi.

Mi lehet a következménye a program beszüntetésének?

Azt még egy jobboldali politikus is meg tudja érteni, hogy ha valaki piszkos tűt használ, akkor inkább kapja el a HIV-et, vagy adja át valaki másnak. Több lesz a betegség, ami a társadalomnak több pénzbe fog kerülni. Nemcsak több tragédiát és szenvedést okozunk, de több pénzt is költünk. Ha ezt valaki nem tudja felfogni, az csak azért van, mert a gyűlölettől nem látja a tényeket.

Hogyan jött rá, hogy önnek is figyelemhiány zavara van?

52 évesen a vancouveri kórház hospice (palliative care) osztályának voltam a vezetője. Egy ottani szociális munkás, egy 38 éves nő egyszer meghívott kávézni, és elmesélte, hogy ő most lett diagnosztizálva ADD-vel. Mikor leírta saját magát, magamra ismertem. Rebbenékeny figyelem, érzelmi kitörések, rendetlenség, türelmetlenség, hiperaktivitás, ez mind megvolt. Mikor magamban is felismertem a problémát, és hivatalosan is diagnosztizálva lettem, elkezdett érdekelni, hogy honnan ered, mi ennek az alapja. Mint orvos, nem ismertem az ADD-t, a legtöbb orvos még most sem ismeri.

Orvosként nagyon fontos az összpontosítás és a figyelem, milyen hatással volt erre a saját ADD-je?

Mikor másokra figyelek, a figyelem ott van.

Tehát a diagnózis előtt sem okozott volna gondot itt ülni, és interjút adni?

Ez egy szelektív hiányzavar, itt tudsz figyelni, ott nem, és csak nagyon nagy akaraterővel tudod befolyásolni. 28 éves koromban kerültem az orvosi egyetemre, mert azelőtt egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy koncentráljak. Olyan dolgokat tanultam, amit könnyűnek tartottam, a számtant, a kémiát nem tudtam volna. Ez a zavar nemcsak az ember szakmai életére hat ki, de a személyes életében is sok bajt okozott. Igaz, hogy végül orvos lettem, de mindig elkéstem mindenhonnan, és általában nem volt sok rend a rendelőmben. Ha volt, azt csak a türelmes, és rendszerető nővérnek köszönhettem.

mate_gabor-6589.jpgA könyvben azt írja, hogy a saját elméjétől félt, „mindig óvakodott kettesen maradni vele”. Hogyan írná le, mi van egy figyelemhiány zavarral élő ember fejében?

A gondolatok ide-oda cikáznak, borzalmas sebességgel követik egymást. Az ember tényleg fél egyedül lenni, és hogyha nem olvas, nem hallgat zenét, vagy nem kezd valamit magával, akkor majdnem kibírhatatlan az unalom. Mindig úgy érzi, hogy valamit tenni kell, egy állandó kielégítetlenség van benne, és az érzés, hogy nem kapja meg az élettől azt, amit esetleg meg tudna kapni.

Egy amerikai professzort, Russel A. Barkleyt idézi, aki azt mondja, hogy „a figyelemhiány zavar nem abban áll, hogy nem tudod, mit tégy, hanem hogy nem teszed, amit tudsz”. Mi tart vissza attól, hogy megtedd?

Olyan ez, mintha az, amit akarok, ott lenne a Duna másik partján, de én itt vagyok, és nincs híd. Nem tudok odajutni, de nem tudom, hogy miért, csak érzem, hogy nem megy. Szeretnék mondjuk sportolni, vagy nyelvet tanulni, tudom, hogy jó lenne nekem, de mégsem teszem, és fogalmam sincs, hogy mi akadályoz ebben.

Talán a szégyenérzet, attól hogy nem lennék elég jó abban, amibe belekezdenék?

Az emberben alapvetően van egy mély szégyenérzet, saját magát szégyelli, amiért nem az, aki lehetne.

Brené Brown írja, hogy ha felvállalom a sebezhetőségemet, akkor boldogabb leszek. De boldogabb lesz-e egy figyelemhiány zavarral élő ember attól, hogy tudja, mi a baja?

Az már nagy szó, ha az ember tudja, hogy ez a baja, mert sokkal mélyebben érti meg magát. Én például egész életemben író akartam lenni, de az ötvenes éveimig - amíg megtudtam, hogyan működik az agyam - képtelen voltam könyvet írni. A diagnózis óta négy bestsellert írtam, ez lehetetlen lett volna azelőtt.

Azt írja, hogy a genetikai determinizmus a legtöbbször csak egy indok, amit felelőssé tehetünk a betegségeinkért. De amikor a környezeti nyomásról beszél, az is olyan, mintha a környezetre hárítanánk a dolgot.

Nem, mert ha génekről beszélnek, akkor inkább azt hárítják el, hogy megvizsgálják, milyen körülmények között nevelték fel azt a gyereket. A gének hozták, mi tehetetlenek voltunk, semmi felelősségünk nincs. Az a baj, hogy ha ezt hisszük, akkor a gyereknek csak orvossággal tudunk segíteni. Ha viszont belátjuk, hogy a környezet a fő ok, akkor tudunk rajta változtatni. A genetikai álláspontot lelkileg könnyebb elfogadni, hiszen akkor nem kell változtatni semmin, ám nem is vezet sehová.

Ha kiragadjuk a beteget abból a környezetből, ami betegíti, akkor következhet be javulás?

Itt nem arról van szó, hogy kiragadjuk az embert, itt arról van szó, hogy megváltoztatjuk a környezetét. Ha egy apa és egy anya eljön hozzám a nyolcéves gyerekükkel, nem azt mondom majd nekik, hogy vegyék ki a gyereket a családból, hanem azt, hogy a családnak van szüksége segítségre. A szülőknek saját magukat kell megérteniük, hogy megértsék, honnan ered a gyerek magatartása. Ne támadják, ne büntessék, hanem értsék meg. Amint a szülő megértik, hogy milyen a belső élete, hogy mit érez, rögtön megváltoznak a gyerek körülményei. A gyerek nem okoz semmit, nem kezdeményez semmit, csak reagál. A viselkedése csak egy tünet. Ha én lennék az ön orvosa, és felkeresne egy köhögéssel, és egy köhögéscsillapító lenne a válaszom, anélkül hogy megkérdezném, hogy mit jelent ez a köhögés, mi ennek a belső oka, az semmit sem érne. Nem a tüneteket kell kezelni, hanem az okokat.

A szülő mégis gyakran kudarcként éli meg, hogy az ő gyereke kicsit problémásabb.

Ez nem kudarc. A szülők is magukban hordozzák a gyerekkoruk nyomait, ők is stressz alatt vannak, és egyszerűen nem látják be, hogy ez mennyire kihat a gyerekre. Amikor egy gyerek ADD-vel lesz diagnosztizálva, akkor az egész családnak kell segíteni. Nem a szülőket vádoljuk, hogy rosszul nevelték a gyereket, de magukba kell nézniük, hogy segíteni tudjanak neki.

mate_gabor-6560_1.jpgAzt írja, a követező években a figyelemhiány zavarral élők száma nőni fog.

Legalábbis Észak-Amerikában ez a tapasztalat. A legutolsó tanulmányok szerint az USA-ban az iskoláskorú gyerekek körülbelül 10 és 20 százalék között vannak diagnosztizálva ezzel a zavarral. Ez nagyon magas szám, az Államokban most hárommillió gyerek szed gyógyszert. Feltételezem, hogy amint Magyarországon is egyre inkább felismerik a bajt, egyre több és több gyerek fog kezelést kapni. De nem azért, mert egy genetikai járványról van szó, mert a gének nem változnak, öt, tíz, vagy ötszáz év alatt sem. Hogyha igazam van, és ezt a stressz okozza, akkor a stressz növekedésével az ADD-vel élők száma is nőni fog. Az agy nem csupán genetikai alapon fejlődik, az érzelmi körülmények is nagyban befolyásolják. Evolúciós szempontból az sem normális, hogy a gyerek nukleáris családban nőjön fel. Van egy afrikai mondás, ami szerint egy egész falu szükséges ahhoz, hogy egy gyereket felneveljünk. Mi viszont elvesztettük a nagy családod, a törődést, a szülők otthon sincsenek egész nap, ez egy teljesen abnormális helyzet. Ilyen körülmények között a gyerekek nem kapják meg azt a stresszmentes, depressziómentes kapcsolatot a szüleikkel, ami az agyuk rendes fejlődéséhez szükséges. A legtöbb orvosnak fogalma sincs arról, hogyan fejlődik az emberi agy, ezt a tudományt még nem tanítják az orvosi iskolákban. Sokkal könnyebb a génekről beszélni, mintsem egy ilyen komplikált dolgot megvizsgálni. Mondok egy példát. Ha egy gyerek megszületik, jó génjei, és rendesen funkcionáló szemei vannak, de öt évig nem lát napvilágot, akkor vak lesz. Ahhoz, hogy a látási ideghálózatok kiépüljenek az agyában, fényre van szükség, nem elég, hogy megvan a genetikai kapacitás. Ha egy társadalomban sok a stressz, a magányosság, az elszigetelődés, az egyre több gyerek fejlődésében okoz majd problémát.

A diagnózis pedig már nem lehet az, hogy eleven a gyerek.

A tanárok egyre több olyan gyerekkel fognak találkozni, aki nehezen koncentrál. Arra lenne szükség, hogy a tanár a viselkedés mögé lásson, ehelyett az iskolában mit csinálnak? Büntetik a gyereket. Azért büntetik, mert nem fejlődött normálisan az agya. Nem tehet róla, mégis leszidják, sarokba állítják, megalázzák. Az a szerencse, hogy az emberi agynak megvan az úgynevezett plaszticitása, ami azt jelenti, hogy ha a körülmények megfelelőek, új hálózatok még később, felnőtt korban is növekedhetnek benne. De az agy fejlődéséhez bármilyen korban érzelmi biztonság kell. Ha egy gyereket megszégyenítek, megfenyítek, az csak aláássa a biztonság érzését, ront az érzelmi állapotán, és a viselkedésén. Büntetéssel nem érünk ezzel el semmit. Félre kell tenni a rövidtávú magatartási céljainkat, és a hosszú távúakra kell koncentrálnunk. Ha ezt belátnánk, akkor egészen máshogy bánnánk a gyerekekkel.

Említi a könyvében a Szezám utcát, amelynek eredeti célja az volt, hogy gettókban élő gyerekeket (akiknél feltételezhető a figyelemhiány zavar kialakulása) megtanítsák írni, olvasni. Lát-e ma olyan műsort, ami használható lenne a megelőzésben, vagy jótékonyan hathat a figyelemhiány zavaros gyerekekre?

A Szezám utcában csak rövid kis jelenetek vagy dalok voltak, hogy ne terheljék túl a gyerekek nagyon törékeny figyelmét. Most már mindenhol ez van. A televízióban a kamera ugrál, egy pillanatig marad csak egy helyben. Mikor egy rockkoncertet nézek felvételről, csak egy fél pillanatig tudom az énekeseket nézni, mert a következő pillanatban már mást mutatnak.

Talán már nem is lenne türelmünk egy kimerevített képet nézni.

Azok a társadalmi körülmények, amelyek az ember figyelmét aláássák, egyre inkább aktívak. A fiatalok már nemcsak a televíziót nézik, hanem egyszerre a számítógépet is figyelik, vagy a telefonjukkal játszanak. Valaminek állandóan kell stimulálnia őket kívülről, mert egy pillanatig sem bírják ki, hogy az agyuk egy helyben maradjon.

A gyógyszeres kezelés járható út az ADD kezelésében?

Mivel azt hisszük, hogy csak egy biológiai agybetegségről van szó, rettentően magas a stimulánsokat szedő gyereke száma. Ha belátnánk, hogy az agy biológiája a körülmények befolyása alatt épül és működik, akkor a környezetet változtatnánk meg, és nem kellene annyi gyereknek Ritalint adni. Nem azt mondom, hogy ne tegye senki, én is szedtem, és ki is írtam, de abszolút helytelennek találom, hogy ez az első vagy az egyetlen kezelés, amit adnunk. Csak rövidtávon, a tünetek kezelésénél segít, de ez megint olyan, mint ha én valakinek köhögés ellen csak köhögéscsillapítót adnák. Nincs ezzel semmi baj, ha emellett kikutatom, hogy mi okozza a köhögést, és az okát kezelem. Az orvosság nem az okot, csak a tüneteket kezeli.

Mi a helyzet a pozitív gondolkodással?

Bertold Brecht mondta, hogy csak az optimista, aki még nem hallotta a rossz hírt. A pozitív gondolkodás letagadja a valóságot, de semmit nem változtat a dolgokon. Inkább nézzünk szembe a negatív dolgokkal, ezt mondja Brené Brown is. Az igazi pozitív gondolkodás nem az, hogy nincsen fájdalom, hanem, hogy van, de el tudom fogadni.

Kapcsolódó bejegyzések: