A dunavecsei vendéglő, amelyet apám anyja bérelt egy időben

(Forrás: családi archívum)

Apám és a Jud Süss

Száraz Miklós György

A kis parasztház szobájában surrogó zörgéssel üt a vén ingaóra. A földes padló kellemes hűvöset ereszt, a lyukas bögréből csurranó vékony vízsugár karcsú nyolcasokkal rajzolta tele a felületét. Az ágy feletti falról – apám úgy látja – haragos szemmel fürkészi a félhomályt tömött bajszú nagyapja megfakult fényképe. A nagy almáriumon üvegből készült kakasok, cserépdíszek: apám nagyanyja ezekben tartja az aprópénzt. A rozoga kis kasztnin kendőbe bugyolált, malomkeréknyi kenyér, mellette cserépcsuporban szilvalekvár. Künn a konyhában álmosítón zümmögnek a bennszorult legyek. Ha az ember félrelebbenti a nyitott ajtón bágyadtan csüngő világos kartonfüggönyt és kilép az 1941-es nyári délutánba, mintha forró katlanba kerülne. A fehérre meszelt, girbegurba vályogfalak vakítanak a napsütésben. A piciny virágágyásokban melegtől elgyötört árvácskák kókadoznak. A kút tömzsi hengerén ütött-kopott pléhvödör. A baromfiudvarban tyúkok tikácsolnak, valahol messze cséplőgép buffog tompán. Apám nagynénje, Manci lefeküdt kicsit a másik szobában, mostanában gyakran van rosszul: állapotos.

Kinn a poros utcán megnyikkan egy kapu: az öreg Faragó doktor indul délutáni sétájára. Fehér porcelánnadrágja vakít, amint óvatosan lépeget a portengerben. Néha megáll, leveszi zsirárdikalapját és zsebkendővel megtörli gyöngyöző homlokát.

– Meg akartok ölni, tudom! A húsomat tépitek, te kurva!

A dühös rikácsolás a szomszédból hallatszik.

– A házam az köllött, mi? A’ jó vót, mi? De mög is ver az Isten, mögládd!

A sánta Zsófi néni veszekszik a rokonaival.

Aztán a Faragó-házból felhangzik a doktorné elnyújtott, panaszos kiáltása:

– Juliskaaa!

A kert végében kiskocsi nyikordul: apám nagyanyja a szőlőbe indul. Görnyedt-kedves kis alak, barna posztómamuszában hangtalanul lépked a keservesen panaszkodó „tragacs” nyomában. Az utcán füttyszó harsan. Apám felpattan a könyve mellől, fél perc múlva már a kocsiút forró homokján kapkodja a lábát. Mellette a busafejű Tóth Karcsi liheg. A folyó felé tartanak.

Dunavecse, 1941. Apám és a cimborája mezítlábasan trappolnak a nagy, hűs víz felé. Az utcák néptelenek, az Otthon Mozgó sárga épületének redőnyei leengedve, a rikító plakát a Jud Süsst hirdeti. A képek alatt csábító papírszalag: „Csak 16 éven felülieknek!” Apám megtorpan. Nem tudhatja, hogy ugyanakkor, amikor megbámulja Veit Harlan híres filmjének plakátját, az ország egy másik szegletében egy zsidó kislány ugyanúgy elhűlve, tátott szájjal nézi ugyanazt a képet. Azt sem tudhatja, hogy a lány harminc év múlva majd ír egy könyvet a magyar sorsról, ő pedig annak a negyvenéves nőnek a könyve ürügyén ír egy másik könyvet: ugyanarról. Nem tudnak egymásról. Állnak a poros utcán, apám a dunavecsei mozi előtt, ahová Búza úr hozatta meg a filmet, a kislány pedig egy másik folyó mellett, egy Tisza-parti település mozijának kirakata előtt, ahová Müller úr hozatta meg ugyanazt. Nem tudnak egymásról, nem tudnak Lion Feuchtwanger regényéről, nem tudnak arról, hogy a film elkészítése egy negyvenhárom éves sánta regényíró szívügye volt, akit a háta mögött „a rabbi”, „Talleyrand” és a „gonosz törpe” gúnynévvel illettek. Nem tudják, hogy Joseph Goebbels, a náci Németország propagandaminisztere személyesen felügyelte a forgatást. Nem tudják, hogy a film tagadhatatlanul ügyes munka, meggyőző és hatásos eszköze a nemzetiszocialista propagandának. Ott áll az apám és a kislány, ugyanazt a plakátot nézik – szakállas, félelmetes zsidó arc –, ugyanaz a nap süt le rájuk. Aztán mindketten elindulnak egy-egy mondat felé, amit harminc év múlva írnak majd le.

Apám és a barátja szótlanul loholnak. Az üres utcákon forró, nagy nyári nyugalom. A piactéri artézi kút körül van csak némi mozgás: leventesapkás, mezítlábas kölykök kék kannákat emelgetnek a csobogó vízsugár alá. Apám megáll, a kút gödrösre kopott, síkos kövein frissen zöldellő moha. A vasútállomás irányából, ahol a cséplőgép dohog, parasztmenyecske tűnik fel. Kosara mélyén edények csörrennek, lassan lépked, széles csípője lustán ringatózik, feszülő lábszára aranybarnán fénylik. Apám dermedten áll, ismét eszébe jut, hogy szifiliszes. A világháborús hősi emlékmű bronzalakja szinte izzik a napfényben. Mögötte – az öreg gesztenyefák árnyas alagútja fölött, szinte elszakadva a földtől – a kálvinista templom tömör, négyszögletes tornya. A községháza ablakában feketehajú, pattanásos lány. Pár pillanatig unottan bámulja a kútnál mozgolódó gyerekeket, tekintete egy pillanatra összeakad apám ijedt tekintetével, aztán lusta mozdulattal megigazítja a haját, eltűnik az ablak sötét hátterében. A szolgabírói hivatal mellett két csendőr kanyarodik az országútra. Egyforma magasak, bajuszuk egyformán stuccolva, csizmájuk sarka egyformán koppan az országút kövein. A zizzenő tollbokréta alól fürkésző tekintetük úgy csillan, mint a fejük fölött meredő szurony.

Apám talpa alatt tompán pufog a puha por: igyekszik elfutni a félelem elől. Felkapaszkodik a meredek töltésen, a pocakos Kari mögötte szuszog, előttük a Duna, a hatalmas, hívogatóan csillogó víztükör. Túloldalt a sziget haragos zöldje, emitt, a füves parton a görcsös, girbegurba vén fűzfák. Az ártér néptelen, sehol egy lélek, csak az ezüst ár és a lángoló napkarikák. Hétvégeken ugyanitt, a puszta térségen kempingezők nyüzsögnek. Olyankor Petőfi fájának vastag törzse kerékpárokkal körbetámogatva, ágai ruhákkal teleaggatva, a zsilip előtt fürdőruhás, barnára sült emberi testek tömege, a füvön virágként tarkállanak a ledobott női ruhák, a vízben eleven, sikongó gyereknép. Most csönd van, magányos kormorán suhan párhuzamosan a parttal, szinte súrolva a vizet. Leülnek egy kőre. A két kölyök a háború dúlta Európa mérhetetlen kék ege alatt szótlanul mered a tájba. A víz hömpölyög, apám a halálra készül, arra gondol, hogy olyan mindegy, Dunának, Mississippinek vagy Brahmaputrának hívják. Keveset tud a szifiliszről, de azt tudja, hogy halálos.

Azon a nyáron az apai nagyanyja, Mamuska is le-lelátogatott Dunavecsére. Míg ő strandolt, középső fia, apám Gyula nagybátyja vakító fehér nadrágban a Csillik vendéglő mögötti teniszpálya vörös salakján ütögette a labdát. Nyaralt ott akkoriban még valaki. Apám egyik unokanővére: Margit. Fejből szavalt szanszkrit, latin és ógörög versekkel kápráztatta el a falusi gyerekeket, és elsősorban persze apámat. Nagy lány volt, tizenhárom éves, Lukiánoszra és Priaposzra hivatkozva olyasféle kérdésekkel zaklatta apámat, hogy mit gondol a férfi-férfi szerelemről, mert neki meggyőződése, hogy feltétlenül magasabb rendű a nő-nő közt kibontakozó súlyos érzelem. Az apámban kibontakozó érzelem súlyos volt, ám alacsonyabb rendű, mivel tárgya egy „nő”, igaz, legalább a saját unokanővére volt. Aki megdöbbent unokaöccse olvasottságán. Óvatosan kerülgették egymást, mígnem egy esős délután nagyanyjuk öreg bibliájával behúzódtak a kamrába, és a búzászsákok tetején az Ószövetség sikamlós történeteiből olvastak fel egymásnak. Thámár megszeplősítésének históriája, Mózes egészségügyi tanácsai, Noé leányainak szeretkezése holtrészeg apjukkal, József és Putifárné esete, az Énekek éneke finom erotikája… A „lelkigyakorlat” közepén rájuk nyitott a nagyanyjuk, gyanakodva szemlélte zavart ábrázatukat, de amikor megpillantotta a bibliát, megnyugodva bólintott:

– Lássátok, így is kő. Ne csak mindig a játék mög a kampelködés.

Hogy a kampelködés mit jelent, apám sosem tudta meg, de mert ő és Margit az első eset után különböző rejtett helyeken még számos alkalommal tartottak bibliaórákat, egy reggel észrevett valamit, amit egyértelműen a szifilisz egyik első tüneteként azonosított.

See more at:

http://www.magyarhirlap.hu/hullamter/apam-es-a-jud-suss#sthash.wsjwapks.dpuf