Az imádság szavakba foglalt, vagy néma kapcsolat és párbeszéd Isten és ember, Isten és az imádkozó egyén között. Ugyanakkor egyéb is. Mivel Istenen keresztül az imádság szükségképp kapcsolat, méghozzá a legmélyebb kapcsolat, pár
beszéd a teljes létezéssel, minden egyes – élő és halott – emberrel. Egyfajta metanyelv, némaságában is egyféle beszéd fölötti beszélgetés mindennel és mindenkivel. E párbeszéd fölmérése persze lehetetlen, de létezése minden imádkozó teremtmény számára alapvetően igaz és valóságos.

Az imádság értelme így kettős. Annyi, mint egyedül maradni Istennel, ugyanakkor találkozni mindenkivel, a teremtés egész teljességével, méghozzá egyszerre térben és időben, s túl téren és időn, Isten szívében, az öröklét dimenziójában.

Ezáltal az ima olyan párbeszéd is, amit másképp nem tudnánk megvalósítani. A felszínen gondolataink ezerféle leküzdhetetlen akadályba ütközhetnek, s ütköznek is, bábeli árkot vetve ember és ember közé, viszont az imában kölcsönös megértésünknek nincs semmi akadálya.

Az imádság ilyen értelemben nyelvek fölött álló nyelv, a bábeli nyelvzavar titokzatos megszüntetője, látszólagos némaságban maga a tiszta ékesszólás, és a kölcsönös megértés hibátlan, egyedüli eszköze a mélyben – történjék bármi is a fölszínen.

Az imádság metanyelv, beszéd fölötti beszéd, s így tökéletes párbeszéd Isten jóvoltából, amit bizonyítani nem, csupán hinni lehet. A hívő számára azonban ez fölülmúlhatatlanul elegendő, mivel e hit Istenbe vetett hitének egyenes következménye, megfelelője, s ezáltal a legfőbb valóságot, realitást hordozza. Az imádság föntebb vázolt formái egyúttal a tények fölött álló valóság megragadását is jelentik. Az imádkozó ember számára a hit a valóság legfőbb mércéje, túl a tények nyelvi nehézségekkel küszködő tartományán.

És befejezésül: az imádság épp hogy nem megfutamodás Istenhez az emberek elől, hanem ellenkezőleg: egész lényünk közlését és mindenkinek maradéktalan megértését, meghallgatását jelenti abban a „csöndben”, amit Isten ajándékoz nekünk, amikor vele beszélünk.

Földi értelemben ezt – ismétlem – nem tudjuk bizonyítani, mint ahogy a mindenség java részéről se tudunk semmit, holott érintkezésben állunk minden egyes atomjával, ahogy Claudel gondolta, mikor arról írt, hogy az égbolt, vagyis a mindenség egésze kell ahhoz, hogy egyetlen pillangó fölemelkedhessék.

Igen, valamiképp így az Istenhez fölszálló imádság egyúttal az emberiségnek is sértetlenül megmaradt anyanyelve, amit még Bábel leomló tornya sem tudott mindenestül maga alá temetni.