Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az átkozódó imádsága
A boldog élet bölcselete és poézise
2013. szeptember 27. péntek, 07:20

Az átkozódó imádsága

Vörösmarty tanítása - "csak felnőtteknek"

Emlékezzünk azzal Vörösmarty Mihályra, hogy előveszszük A szent ember című költeményét.

A vers témája Mikes Kelemennek 1757 decemberéből keltezett, utolsó előtti leveléből való: Egy püspök a tengeren utazván, a hajósok egy sziget mellé a hajót megkötik. A püspök maga mulatságára a szárazra kimegyen. Amint alá s fel jára, egy kis gunyhócskát láta a fák között. Gondola, hogy talán valamely ember laknék ott. Egy kis ablakocskához közelítvén csak csendesen, emberszót hallá, és mintha valaki imádkoznék. De mint elcsudálkozék, hogy az, aki bent volna, eszerént imádkozék: Átkozott legyen az Isten. Ezeket a szókat pedig szüntelen mondja vala. A püspök nem állhatván, bémene az emberhez, és monda néki: Atyámfia, ne azt mondjad, hogy átkozott az Isten; hanem: Áldott az Isten. A remete úgy kezdé mondani. A püspök, hogy erre megtanította volna, visszatére a hajóhoz, és megindula a hajó. A remete pedig azalatt elfelejté, amit tanult volt, és észrevévén nagy sebességgel kezde a püspök után futni. A hajó távúl vala már a parttól. De a remete nem vigyáza arra, ha a földön vagy vizén futott-é ő néki csak az imádság volt az esziben. A püspök és akik a hajóban valának, nagy csudálkozással láták, hogy a remete a tengeren futa utánok. Aki is a hajót beérvén, kiálta a püspöknek, hogy elfelejtette volna az imádságot. A püspök látván a nagy csudát, monda néki: Atyámfia, csak úgy imádkozzál, amint eddig imádkoztál. Ebből a példából látjuk, hogy az Isten a szív imádságát szereti, és nem a szónkra figyelmez.

Vörösmartyt megragadta ez a különös példázat. Nagy, romantikus költeményben dolgozta fel az 1840-es évek közepén. Szaggatott, rapszódikus sorokban három "tételben" bontja ki a témát. Először a remetét mutatja be kis szigetben / tengerzaj között. Sokat tapasztalt, már nem igényli emberek társaságát, elfelejte már beszélni,/ ő imában tud csak élni. Csakhogy szívének "benső érzeménye" a "hazudni termett" szavakkal nem tud megalkudni, így aztán "vad, kegyetlen" imát mond naphosszat: azokat a káromló szavakat, amelyeket Mikes is leírt: "Legyen átkozott az Isten." Ez a különös mondat háromszor is felhangzik a szövegben: hol az esti madárszóba vegyülve, hol viharral, égiháborúval versenyezve.

A második "tétel"-ben a látogatókat látjuk. Vihar elől keresnek menedéket a szigeten, de mikor meghallják az átkozódó szavakat, "jobban, mint a fergetegtől / félnek az imától", egyedül bölcs és jámbor vezetőjük, Gerő püspök az, aki az "eltévedt szavakban / legbuzgóbb imát ért". Oktató szóval fordul a remetéhez, az pedig "boldog ámulattal" fogadja intését. Örömtől könnyes arccal mondja a megjobbított imát: "Legyen áldott a nagy Isten!"

A harmadik "tétel"-ben elül a vihar, újra hajóra szállnak, útnak indulnak a látogatók. "Vissza-visszanéznek" a távolodó szigetre, s meglepve látják, hogy a remete "mintha versenyt / futna széllel, habbal, / ott szalad nagy sebbel-lobbal". Tán csak nem a halált keresi a habok közt? Döbbent tanúivá lesznek a csodának: "elsimúl a hab dagálya, / s mint egy óriási szem / bámulattól megmeredve, / mintha jéggé fagyna nedve, áll a roppant víz-elem". A veszélyt nem sejtő öreg már ott is van a hajó fedélzetén. "Elfelejté jobb imáját!" Itt fogalmazza meg Gerő püspök a csoda tanulságát:

Embereknek hangzik a szó,

Isten szív után ítél:

Aki hisz, szeret, remél,

Az jobbjára feljutandó.

Csalfa szívre, cifra szóra,

A szerencsés hazudóra

A világ hallgat bolondul,

A magas menny meg nem indul.

Téged isten

Jól megértett,

Életedben

Angyallá tett;

mondd tovább is bátran szent imádat

És ne rettegj semmi földi vádat.

Eddig a vers. Egy példázatot dolgoz fel, amelyet Mikes előtt márTemesvári Pelbártnál is megtalál a filológus, de nagyon személyes mélységekre nyílik. A költő saját legkedvesebb eszközeinek esendőségére eszmél rá. Hiszen gondolt már erre máskor is: "Szavak, nevek, ti öltök minket el" - sóhajtotta a Csongor és Tündetudósa. Eljut a szívig, amelyből talán a legmélyebb indulatok úgy fakadnak fel, hogy az imádság átokká, az átok imádsággá alakul. Az öregség, a magány műve ez? Vagy az ember végső, didergő egyedüllétének döbbenetes jele? Ki tudja?

Többen méregették már ezt a költeményt, legutóbb Zentai Máriafoglalkozott vele nagy gonddal, szakértelemmel. Vörösmarty műveinek kritikai kiadása nyomán Babits Mihálynak egy megjegyzésére hivatkozik, s "Anatole France-i derűs nihilizmusról" beszél. Babits valóban említ ilyet, de nagyon szőrmentén, feltételes módban: "1844-től 1848-ig Vörösmarty költészete folytonos közeledés a nihilizmus felé.

De nem valami derűs, Anatole France-i nihilizmusra kell itt gondolni (talán csak az egyetlen, A szent ember című költeményében lehetne ilyet látni): lázas, szenvedélyes, kétségbeesett, vörösmartyas nihilizmus ez, égő nihilizmus" (A férfi Vörösmarty).

Az idézett sorok után Babits Az emberek kezdősorait idézi ("mert-e még költő ily hatalmasan kezdeni éneket?"):

Hallgassatok, ne szóljon a dal,

Most a világ beszél...

Igen, ennek, ezeknek a verseknek a szomszédságában érthetjük meg A szent ember három tételét is! Egyébként csak néhány év és a világháború véres tapasztalata kellett ahhoz, hogy Babits maga is megírja a Fortissimo című költeményét, amely miatt istenkáromlással vádolták, s utána Istenkáromlás című maga-mentségében visszatérjen A szent emberhez: "Nem hiszem, hogy káromlásban vétkes vagyok, legfeljebb oly módon, mint a Vörösmarty Szent Embere, aki azt imádkozta egyre: ťLegyen átkozott az Isten!Ť, mert egyebet nem tudott, de az Úr hőbb és igazabb imának fogadta az átkozó szavakat, mint az álszentek langyos könyörgését."

Amikor aztán Babitsnak ezeket a sorait ízlelgetjük, eszünkbe jut még valami más is: Illyés Gyula verse, aki a második világháború után Bartók és Kodály alakját, életművét idézte ilyesféle szavakkal:

csak zene, zene, zene, olyan, mint a tiétek,

példamutató nagy ikerpár...

úgy szabadító, hogy a börtön

falát is földig romboló,

az ígért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

oltárdöntéssel áldozó,

sebezve gyógyulást hozó...

Gondolt-e Illyés Vörösmartyra, s A szent emberre, amikor ezeket a sorokat írta? Babits Mihályra bizonyosan. Nagy téma ez, sokkal több vakmerő vagy épp kegyetlen költői játéknál. Akár az evangélium igazságát is eszünkbe juttathatja, hogy Isten előtt elsőből utolsóvá, utolsóból elsővé válhatik az imádkozó.

Jelenits István