Payday Loans

Keresés

A legújabb

Sok a horgász és kevés a hal PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2013. szeptember 24. kedd, 20:50

Sok a horgász és kevés a hal,

avagy miért fehér hollók manapság a Danték és Petőfik?

2013. szeptember 23.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

rusztikus_konyv.jpgNémeth László valaha a minőség forradalmáról ábrándozott, olyanokkal kívánva felfrissíteni társadalmunk vérkeringését, akik a jót jól akarják, akik mesterek, nem kontárok szeretnének lenni. Nos, mára odáig süllyedtünk, hogy fehér hollónak számítanak az ilyenek világszerte. Így jóformán csak mindig mindent megmagyarázó, ám maradandó alkotásokat soha létre nem hozó esztétáknak, kritikusoknak álcázottakat találunk Danték vagy Petőfik helyett.


Mert, ahogyan a közismert dalszöveg is mondja, csak az a baj, sok a horgász és kevés a hal. Mindenesetre Kölcsey Ferenc, Arany János, Gyulai Pál és Móricz Zsigmond világában még ez is másként volt.

Kölcsey Ferenc például Berzsenyi Dániel verseit nyelvészetileg és költészettanilag keményen megbírálta, amiért viszonyuk ezután átmenetileg hűvössé vált ugyan, mégsem jutott egyiküknek sem eszébe végzetes személyes sértésnek venni a másik (nem alanyi, hanem tárgyi!) kritikáját, mégpedig olyannyira nem, hogy Berzsenyi temetésén maga Kölcsey mondta róla az emlékbeszédet.

Arany János, miután elolvasta Madách Tragédiájának kéziratát, irodalmunk legjelesebb alkotásai közé sorolta, megjegyezve azonban, hogy nyelvezete, verselése miatt javítani kellene szövegén, amibe ha belegyezik, magára vállalja, amit az érintett megköszönt és így felkérte a javítások elvégzésére, amit az meg is tett.

Gyulai Pál (akit kortársai egyöntetűen a magyar irodalomkritika atyjaként tiszteltek) amikor Arany János felolvasta a Tengeri-hántás című balladáját, kevésbé sikerültnek tartotta és így szólt hozzá: Nézd János, lehet, hogy lesz Nálad nagyobb költőnk, de magyarabb nem lesz soha. Mellesleg Jókai Mórt és Tolnai Lajost már határozottan megrótta elbeszélői fogyatékosságaikért, de nekik sem jutott eszükbe, hogy ezen felháborodjanak.

Móricz Zsigmond pedig lapja, a „Kelet Népe” szerkesztőségében egyszer egy fiatalembert fogadott, aki átnyújtotta neki kéziratát, amit ő azonnal elolvasott, majd csak annyit mondott neki: – Hagyja itt, kérem, majd én megírom!, és lássunk csodát: az érintett nem vette zokon az írófejedelem kérésébe rejtett tapintatos kritikát.

Hol van ez ma, az alkotás és alázat, kérdezhetjük, éspedig joggal, hiszen ha megnézzük a könyvnapi kínálatot, nem is szólva a napi médiáról, nemhogy klasszikusokat, lassan már közepeseket is elvétve találunk, s ha akadna is netán ifjú titán, aki kivételesen nagyot alkot, a nagybetűs irodalom ítészei utasítanák vissza leghamarabb.

Erről tanúskodik Pozsonyi Ádám legújabb regénye (Keskeny Károly élete és kora, 2012), amelyben a főhős, Keskeny Károly elolvassa egy tehetséges, a „Nagybetűs” irodalom berkeibe bekerülni kívánó író-palánta novelláját, majd szerzőjéhez így fordul:

„Korunkban egy ország irodalmi életét a szürkék és közepesek irányítják. Megjegyzem, mint mindent az életben. Vegyünk például egy irodalmi lapot. Az effélék általában alapítványi támogatásokból élnek, s állandó görcsben vegetálnak, hogy el ne veszítsék a támogatásukat. Egy ilyen lapocska cirka pár száz példányban jelenik meg - az eladott példányszám ennek a tizedét sem közelíti meg -, s izgalmas dolog csak elvétve fordulhat benne elő. Nulla az egész, de mégis ez képviseli a „hivatalos” kultúrát. Tegyük fel, itt magfa megjelenik. Odabent talál egy rovatvezetőt, egy nímand kis figurát, aki elvégezte az egyetemet, papírja van, kapcsolatai, ám tehetsége semmi, s a büdös életben nem írt le egyetlen sort sem, ami köszönő viszonyban lenne az efféle fogalmakkal, mint: egyéniség, eredetiség, saját hang. Az ilyen mitugrászt nevezzük, mondjuk Bíró Gergelynek. Maga elviszi egy írását Bíró Gergelyhez. Csak nem képzeli, hogy megjelenik? Már eleve azért utálni fogja, mert tehetségesebb, nem beszélve arról, hogy majd bolond lesz kockáztatni a pozícióját maga miatt. Minél eredetibb a stílusa és a gondolkodásmódja, minél inkább a valódi kérdésekkel foglalkozik, annál több érdeket sért, és ebből kifolyólag annál kevesebb esélye van, hogy leközlik. Nekik a szürke és közepes nyám-nyám kell, amiből nem lehet baj. Az eredeti produkció mindig a szélről indul, a perifériáról, s általában botrányos. Annak kell lennie, különben nem ér egy hajítófát sem. Az ilyen alakok a megszerzett biztos kis helyeiken nagyképűn szónokolnak a kultúráról, de a büdös életben nem hoztak még létre semmi eredetit. Meg sem értik az ilyent. Nincs hozzá fülük. Egy életen át megélnek abból, hogy tanulmányokat írnak a száz év előtti kor kimagasló egyéniségeiről, de a jelenben rettegnek, nehogy egy ilyen felbukkanjon. S ha fel is bukkanna, s teszem azt valami csoda folytán még meg is értenék, zsigerből gyűlölnék az illetőt, s ott tennének neki keresztbe ahol tudnának. Mint minden kis frusztrált közepes, aki pozícióhoz jutott.”

Igen, tanulmányokat írnak a száz év előtti kor kimagasló egyéniségeiről, de a jelenben rettegnek, nehogy akár csak egy ilyen is felbukkanjon, s alighanem erre döbbenhetett rá méltatlanul elfeledett költőink közül Erdélyi József, aki önéletrajzi írásai első részében (A harmadik fiú, 1942)leírja, hogy amikor arról értesült, várnia kell vagy fél órát a bölcsészkarra való beiratkozásra, végiglátogatta a Múzeum körúti antikváriumokat, melyekben ezalatt népköltési gyűjteményeket vásárolt a befizetendő féléves tandíjon, s utólag sem bánta meg, hogy így kimaradt a filoszok táborából, pedig hát azért ugye akkor még más volt a bölcsészkar, mint ma.

Igen, ezért, hogy csak úgy hemzsegnek ott a Kölcsey, Arany, Gyulai és Móricz helyett Nádast, Esterházyt, Konrádot s Kertészt habzsoló „kis frusztrált közepes”-ek, a kivagyiságtól megittasult félisten filoszok, az „író vagyok!” puffogtatásától önelégültek, eszünkbe juttatva egy régi történetet. Egyszer egy bizonyos Kopré József nevű gnóm rímkovács meglátta Szabó Dezsőt az Oktogonon. Odament hozzá, kihúzta magát, felnézett reá és fennhangon bemutatkozott: – Én Kopré József író vagyok! – Író? – vörösödött ki Szabó. – Hát akkor én mi vagyok?!

Igen, ez a kérdés ma persze hatványozottabb, amikor az írók és kritikusok elsöprő többsége eredetiség híján szürke és közepes, ráadásul önkritika nélküli, holott Kölcsey Ferenc, Arany János, Gyulai Pál és Móricz Zsigmond világában még ez is másként volt. S tegyük hozzá, jó ideje már korántsem csak a literatúra művelői vannak ezzel így, hanem többnyire például a különféle tárgyakban előadók is.

Hányan vannak ugyanis közöttük, akik minimális tudás nélkül is közönség elé lépnek, nem tudva, hogy nélküle nincsen önbizalom. Kívülről talán nem látszik rajtuk a lámpaláz, de belül valójában reszketnek, mikor sülnek fel. Fogalmuk sincs arról, hogy úgy kellene közönségük elé állniuk, hogy kisugárzásukkal elárulják: előadásuk tárgyával tökéletesen tisztában vannak, annak minden részletét ismerik.

Erre ellenvethetnénk persze, hogy a legtökéletesebb előadót is meg lehetne buktatni saját tárgyából, hivatkozva a közmondásra, miszerint minden kákán lehet csomót keresni, sőt találni is, ám itt nem erről van szó, hanem arról, hogy megjelenésében, taglejtésében, hanghordozásában is megmutatkozó önbizalmával el kell árulnia, tárgya közlendő anyagát át tudja tekinteni és tekintetni többnyire nem szakmabeliekből álló hallgatóságával is. 

Bizony fellépéséből, akár a költő vagy író alkotásából, az összkép tehát semmiképpen sem hiányozhat, teljesítménye valódi elismerése feltételéül lehetőleg ki kell küszöbölnie belőle valamennyi tárgyi és formai disszonanciát Annak pontosan olyannak kell lennie, mint egy óraműnek, amelyben minden egyes kis- és nagymutató a legnagyobb összhangban működik, vagy mint egy énekkarnak, amely soha egyetlen hamis akkordot nem tűrhet meg.

Németh László valaha a minőség forradalmáról ábrándozott, olyanokkal kívánva felfrissíteni társadalmunk vérkeringését, akik a jót jól akarják, akik mesterek, nem kontárok szeretnének lenni. Nos, mára odáig süllyedtünk, hogy fehér hollónak számítanak az ilyenek világszerte. Így jóformán csak mindig mindent megmagyarázó, ám maradandó alkotásokat soha létre nem hozó esztétáknak, kritikusoknak álcázottakat találunk Danték vagy Petőfik helyett. Mert, ahogyan a közismert dalszöveg is mondja, csak az a baj, sok a horgász és kevés a hal. Mindenesetre, amint láttuk, Kölcsey Ferenc, Arany János, Gyulai Pál és Móricz Zsigmond világában még ez is másként volt.