Madách Tragédiája is fegyver a világot megrontó erőkkel szembeni küzdelemben

Százharminc éve, 1883. szeptember 21-én került sor a fővárosi Nemzeti Színházban Madách Tragédiája ősbemutatójára. Az évforduló alighanem kitűnő alkalom arra, hogy rádöbbentsük olvasóinkat, talán nem is gondolnánk, hogy műve mennyire megjövendölte korunkat, amelyben már százötvenegy éve leleplezte a globális erkölcsi nihilizmust, szellemi relativizmust, társadalmi anarchiát és gazdasági nyomort, londoni és falanszteri színében pedig Huxley és Orwell utópiáját, az arctalan tömegembert, a művészet haláltáncát, az ökológiai katasztrófákat előidéző globális természetpusztítást.

A tizenkilencedik század két uralkodó bölcseleti rendszere, a pozitivizmus és a materializmus pillérein létrejött kommunista és liberális hegemóniát mutatta be, ezért aztán a világnézeti semlegességet hirdető liberális kánon retteg amiatt, hogy bizony Madách Tragédiája is fegyver a világot megrontó erőkkel szembeni küzdelemben.

Vagyis a csak tapasztalati tudást, érzéki (empirikus) megismerést ismerő, ilyetén biológiai utilitarizmust hirdető, ezáltal a vallás és a művészet ember- és jellemformáló hatását tagadó, már az ókori szofisták, epikureusok, szkeptikusok körében is felbukkant, majd a tizennyolcadik század végén Immanuel Kanttal kibontakozott és August Comte, Herbert Spencer által rendszerezettpozitivizmust szedte benne ízeire, valamint a vallás szükségtelenségét, az ész tőle való függetlenségét, az erkölcsiség egyedüli biztos alapjának az érosz korlátlan kiélését tekintő, az emberi nem önmegváltását a természettudományokban és a technikában kereső, a történelmet csupán anyagi erők harcaként elkönyvelő Ludwig Andreas von Feuerbach, David Strauss, Karl Vogt, Ernst Haeckel és Karl Marx utópiájából ismert materializmust.

Persze már a tizenegyedik, a londoni szín előszobája a falanszteri világnak, amelyben a költőnket megszemélyesítő Ádám méltán megbotránkozik, mit jelent az egyén, az individuum uniformizálása és kollektivizálása, a munkástömegekre erőszakolt, ezáltal a család elhalását eredményező produktív munka reproduktívvá silányulása, a művészet mechanizálódása és spiritualitástalansága, azonban az emberi nem végső pusztulásának színtere, a falanszter, alighanem minden addigi képzeletet felülmúl, hiszen az organikus társadalom minden sejtjét-szövetét elpusztítja: tagadja a hon fogalmát, amelyet „előítélet, szűkkeblűség” szült egykor, elpusztítandónak ítéli az ábrándszülő, „rég megcáfolt” hitet és művészetet, egyedül üdvözítő célnak pedig csupán a fizikai létfenntartást, a „megélhetés”-t tartja, ennek érdekében az embert csupán mechanikus műveletek végzésére alkalmas géprabszolgának, Isten kezéből a teremtés aktusát kivenni akaró „tudós”-ok által bábként mozgatott lombikfigurának tekintve. 

Éppen ezért nem véletlen, hogy köztudatunkban és irodalomoktatásunkban mennyire kevés szó esik a Tragédiában leleplezett falanszterről, azt csupán költői fikcióként, illetve francia utópikus kortársai, mindenekelőtt Charles Fourier elmélete hatásaként értékelve, elfeledtetve, mennyire lélegzetelállító lényeglátással jövendölte meg benne korunkat, vagyis a gulágokat felváltó szupermarketek által vegetatív létezésre redukált milliárdok mindennapjait, a hol kozmopolitizmusnak, hol liberalizmusnak vagy globalizmusnak nevezett erkölcsi nihilizmust, szellemi relativizmust, társadalmi anarchiát és gazdasági perspektívátlanságot, végül, de nem utolsósorban a mindezzel szembeszállók örökös morális optimizmusát, Ádám hitét, amellyel megvallja, mennyire létünk lényege a „hon”-hoz való tartozás, hiszen „az emberkebel / korlátot kíván, fél a végtelentől, / Belterjében veszt, hogyha szétterül: / ragaszkodik a múlthoz és jövőhöz: / félek, nem lelkesül a nagy világért / mint a szülők sírjáért lelkesült”. 

Pedig bizony éppen Madách falanszterét akarják megvalósítani, ugyanis amint egy kanadai konferencián nemrég elhangzott, Hollandiában őszre elkészülhet annak a hamburgernek a prototípusa, amelyben a húst állatok meggyilkolása nélkül, őssejtekből kitenyésztett izomszövet alkotja: igaz, a műizomből készült húspogácsa édeskés íze nem kínál kulináris élvezetet, ezért további kísérletek kellenek ehetőbbé tételéhez, mivel az emberiség húsigénye 2050-re a jelenleginél hatvan százalékkal magasabb lesz, annak ellenére, hogy a legeltetésre alkalmas területek már most túlhasználtak, vagyis a Tragédia tizenkettedik színének százötven évvel ezelőtti vízióját úgy tűnik, beteljesíteni akarják, ezzel azt mutatva, hogy e civilizációnk valóban biztosan a pusztulás felé halad, hogy aztán átadja helyét mindannak, amit megsemmisítésre ítélt.

Igen, a Tragédia tizenkettedik színe ötlik azonnal eszünkbe a minderről a „Heti Világgazdaság” 2012. február 20-i és a „Népszabadság” másnapi számában közölt tudósítást olvasva, az a Huxleyt és Orwellt is meghazudtoló utópikus „szép új világ”, amelyben nincs Isten, nincs kvalitás, csak kvantitás, így biztosan a pusztulás felé halad, hogy aztán (és ez az egyetlen reményünk!) átadja helyét mindannak, amit megsemmisítésre ítélt: a falanszter „tudós”-a egyenesen azon kísérletezik, miként lehetne „organizmus”-t, életet előállítani laboratóriumi lombikban, vagyis a természetes ökológiai forrásokat miként lehetne mesterségesekkel felváltani:

Midőn az ember földén megjelent,
Jól beruházott éléskamra volt az:
Csak a kezét kellett kinyújtani,
Hogy készen szedjen mindent, a mi kell.
Költött tehát meggondolatlanul,
Mint a sajtféreg, s édes mámorában
Ráért regényes hypothesisekben
Keresni ingert és költészetet.
De már nekünk, a legvégső falatnál,
Fukarkodnunk kell, általlátva rég, 
Hogy elfogy a sajt és éhen veszünk el.

Ugyanezt mondja a mai „tudósvilág”: vázizomszövetet kell laboratóriumokban előállítani úgy, hogy íze húsra emlékeztessen, ezzel gyakorlatilag felváltva a hagyományos állattenyésztési ágazatot és húsipart: „az első burger alapanyaga 'még kísérleti stádiumban” van, de „őszre elszántuk magunkat arra, hogy néhány száz apró szövetdarabot hozunk létre, aztán húspogácsát készítünk belőle”, mondta Mark Post, a Maastrichti Egyetem Fiziológiai Tanszékének vezetője”, intézménye pedig erre a projektre „250 ezer eurós támogatást nyert el egy névtelen magánadományozótól”, majd hozzátette, hogy a tenyésztett állatok mennyiségét radikálisan csökkentendő, holland tudósok további kísérleteket folytatnak, hogy még nagyobbra növesszék a szöveteket s így a mesterséges alapanyagból ősszel vérrel és zsírral végre kisütik a világ első mesterséges hamburgerét, megígérve, hogy ízvilága „tökéletes élmény”-t fog nyújtani, jelezve, hogy kutatói a múlt hétvégén már mintegy két centiméter hosszú, egy centiméter széles és körülbelül egy milliméter vastag, leginkább a tintahaléhoz hasonló izomszövetet mutattak be.

Persze messze nem ők mindennek pionírjai, hiszen se szeri, se száma az eddigi hasonló kísérletek alkalmazásának, így aki reggelire „kakaóitalt” iszik, a laboratórium ízeivel ismerkedik, aki eperjoghurtot kanalaz, fűrészport fal, aki áruházi citromlevet tesz teájába, a penészgomba „váladékát” kapja, a Danone Actimel „szuperegészséges” joghurtital egyszerre két bizonyítottan rákkeltő édesítőszert, aszpartamot és K-aceszulfámot (E 950) tartalmaz, továbbá az eperaromát a németországi Holzmindenben székelő aromagyár állítja elő ausztrál fűrészpor, alkohol, víz és néhány, természetesen titkosított adalék keveréséből, egy amerikai konszern baktériumból kávétejszínt és krémsajtot varázsol, egy másik vörös áfonyából cseresznyét, ricinusolajból őszibarack-aromát, az Athlon nevű cég madártollból péksüteményt, a General Foods vízből, fehérjéből és gyanús zsiradékból műszalonnát, a Procter & Gamble nevű amerikai vállalat a gyapotszál rostjaiból kenyeret süt, végül az ízek e szép új világában a menthenthiol nevű vegyület a grapefruit, az acetyl-pyrolin egyik változata a ropogós kenyérhéj, a filberton a mogyoróíz illúziójáért felel.

Csak egyről feledkeznek meg a falansztert megvalósítani nem tudók, de akarók, arról, hogy kísérletezzenek bármennyire, életet nem adhatnak, mert az a Teremtő privilégiuma, így a madáchi „tudós” hiába hirdeti, hogy „egy szikra kell csak” az organizmus, az élet lombikban történő előállításához, ha azt nincs honnan vennie, hogy „csak egy lépés az, ami hátra van”, ha, Ádámmal szólva, „ezt ki nem tevé, az nem tett semmit, nem tud semmit”, ezzel azt mutatva, hogy jelenlegi civilizációnk valóban egyre biztosabban halad a pusztulás felé, hogy aztán átadja helyét mindannak, amit megsemmisítésre ítélt, más szavakkal azoknak az eszméknek és eszményeknek, melyek képessé tették a gúnyos ajkbiggyesztéssel „sötét”-nek nevezett ókort és középkort az eleddig méltán legnagyobb emberi alkotásokra.

Noha számos mégoly kitűnő keresztény, kiváltképpen katolikus kortársa megrótta művéért – így az utóbbiak közül Dudek János dogmatikus és Prohászka Ottokár püspök pesszimista életfelfogásúnak, a természetfölötti világrendet megtagadónak tekintették művét (nem véve figyelembe, hogy maga Madách tiltakozott azon felfogás ellen, miszerint a „tagadás szellemé”-vel, Luciferrel azonosítja benne önmagát) –, Bangha Béla jezsuita viszont megrendülten ismerte el annak nemcsak csorbítatlanul katolikus mivoltát, hanem azt is, hogy benne a „legmélyebb magyar irodalmi szellemiség” nyilatkozott meg. És valóban, hiszen írója mindhalálig vallja (amint a Tragédia tizenötödik színében mondja az angyalok kara), hogy a bűn és erény között szabad akaratából választó ember számára „mily nagy eszme” annak tudata, hogy „felettünk pajzsul áll Isten kegyelme”, amely minden (különösen újkori) luciferi, bármilyen természetellenes izmus jegyében járó gőgöt előbb-utóbb megsemmisít.

Pontosan ezért igyekezett a kommunista irodalompolitikát leginkább fémjelző Horváth Márton-Révai József-Lukács (Löwinger) György-trió Madách drámája iménti transzcendens üzenetét elhallgattatni, s törekszik ugyanerre manapság a világnézeti semlegességet hirdető liberális kánon, amely retteg amiatt, hogy bizony Madách Tragédiája is fegyver a világot megrontó erőkkel szembeni küzdelemben.