Payday Loans

Keresés

A legújabb

Júdás-janicsár értelmiségi elit PDF Nyomtatás E-mail
Boldog-boldogtalan magyarok édenkertjei és poklai
2013. szeptember 13. péntek, 17:28

7

Mondják, a nap és holdvilág egyenlően öntik el sugáraikat gazdag és szegény, boldog és boldogtalan fölött; de kérdezzük a szerencsést, s azt, kit sorsa üldöz: mit éreznek az egyenlően ragyogó sugárok alatt? s még ezen egyenlőségi álmot is eltünteti válaszuk.

Közel a helyhez, hol Ártándit és Frusinát oly boldogan láttuk, Orbánnal találkozunk. Frusina társaságában töltve a délutánt, alkonyatkor a város felé vevé útját, hol Telegdi házában lakván, ura távollétében dolgaira felügyelt. Az ifjú helyzetének egész szerencsétlenségét sohasem érzé inkább, mint e pillanatokban.

Frusina nyájas vala iránta, mint mindég; de a változás, mely e hölgy belsejében történt, nem kerülheté el figyelmét; enyelgéseiben most hiányzott a gyermeki elfogulatlanság, bájoló arcai öröm helyett boldogságot fejezének ki, s a szegény ifjú jól ismeré e változások okát. Frusina beszélgetés közt, mintegy akaratlanul, mindég oly tárgyakra jutott, melyek őt Ártándira emlékezteték; valahányszor ennek nevét említették, elpirult; Orbán nem kétkedett többé, s a szerencsétlennek szívét mondhatlan fájdalom tölté el, melyet Frusina észrevevén, szívessége által csak növelhetett. Szólni akart, de eszébe jutott, hogy ha szól, ez angyali teremtés köréből örökre száműzetik, s egy tekintet Frusinára bezárta ajkait. Távozni akart, de a nyájas szavak, melyekkel Frusina a távozót visszatartóztatá, leköték lépteit, s óra múlt óra után, melyek alatt a boldogtalan a szerelemféltés minden gyötrelmeit átszenvedé. Sehol nem érezheté magát a világon szerencsétlenebbnek, mint Frusinánál, s mégsem bírt megválni köréből.

Midőn végre alkonyatkor a házat elhagyá, a kapu előtt Ártándival találkozott, ki lóháton éppen a házhoz jött. Orbán alig viszonozva köszöntését, a város felé sietett. Száz lépésre menve, még egyszer visszafordult, s midőn a házat látá, nem mehetett tovább. Egy padra veté magát, mely a kertkerítés mellett állt, s itt akará bevárni az éjszakát. - Itt, itt fogok maradni - szólt elkeseredve magában -, hadd foglalják el benn a házban mások helyemet. A főúr termeiben nekem, koldus fiának, nincs mit keresni. E hideg kövön, hol minden utas megpihenhet, hol e magas kertfal által arra emlékeztetem, melyet köztem s Frusina között szintén emberi kezek emeltek, itt helyem! Mint e hárs, mely alatt pihenek, megközelíthetlen helyen áll, de a falon átnyúló ágaival a fáradt idegennek is árnyékot ad: ilyen nekem Frusina képe. Nem bírhatom; de hogy hozzá áldva ne tekintsek föl, hogy életem enyhét, szenvedéseim egyetlen vigasztalását benne ne keressem: azt a büszke Telegdi, azt az egész világ sem kívánhatják. - S arcát kezeivel takarva, könnyezett. Benn a kertben csalogányok énekeltek, ő nem ügyelt a dalra, mely Ártándinak s Frusinának oly édesen hangzott, a holdvilág elönté fényét az egész táj fölött; ő nem látá ezüst sugárait - mert van-e fény a természetben, mely a bánatában elsötétedett emberi keblet földeríthetné?

Szomorú gondolataiból gyenge érintés ébreszté fel. Föltekintett, s Lőrincet látta maga előtt, ki kezét vállára tevén, sötét szemeit reá függeszté. Szégyellve, hogy őt ember ily állapotban láthatá, Orbán letörölte könnyeit, s a jövevényt rosszkedvűen kérdezé: mit kíván?

- Semmit, minek megadása nem inkább magadnak, mint nekem volna hasznomra - válaszolt a pap komolyan, midőn Orbán mellé a padra ereszkedett -, a sors, úgy látszik, nem ajándékozott meg annyi adománnyal, hogy bőségedből másnak is adhatnál valamit.

Orbán rég ismerte Lőrincet. A budai iskolában e pap, ki akkor kizárólag a tudományoknak élt, s majdnem egész idejét a nagy királyi könyvtárban tölté, a szorgalmas Orbánt nemegyszer segíté tanulásaiban; később Lőrinc külföldre utazott, s Orbán csak néhány hónappal ezelőtt találkozott ismét régi ismerősével Cegléden mint plébánossal; most, mióta a keresztesek Pestnél összegyűltek, többször látá s hallá őt roppant tömegek közt prédikálni. Ez embernek közeledése azonban reá mindég kellemetlen benyomást tett; s habár mindeddig csak barátságot s jóindulatot tapasztalt tőle, egész valójában valami visszataszítót érzett.

- Te szomorú vagy, Orbán! - mondá hosszabb hallgatás után Lőrinc.

- Nem panaszkodtam senkinek.

- Értelek. Nem panaszkodol, s én miért tolakodom szíved titkaiba? Nemde az indulat, melyet arcodon kifejezve látok, ezt jelenti? Lám, Orbán! midőn néhány év előtt itt Budán együtt társalkodtunk, te mint víg tanuló, kinek boldog napjait gond nem zavará, és a tudomány örömtelen ösvényén tévelyegve, sokszor szomorú valék én is: s nem kérdeztél-e akkor, miért búsulok? s ím, e kérdés hasznomra volt; gondolkoztam helyzetemről, átlátám, hogy hibás ösvényen járok, s meggyógyultam.

- Rajtam nem segíthetsz - mondá Orbán, kinek a részvét, mely Lőrinc szavaiból hangzott, jólesett. - Vannak emberek, kik hibásnak ismerik az ösvényt, melyen haladnak, de kik jól tudják azt is, hogy annak megváltoztatása hatalmukban éppoly kevéssé áll, mint a folyónak, mely partjai közé szorítva, meg nem állhat, habár érzené, hogy ez út a sötét tenger felé vezeti őt.

- És akaratunk?

- Akaratunk! - mondá Orbán keserűen. - De hát van-e valaki e világon, ki e büszke szót kimondva, nem érzené, hogy annak értelme nincs, s hogy mit akaratnak nevezünk, nem egyéb azon szabadságnál, melyet a szolga akkor élvez, ha ura parancsolni nem akar neki. Mutass nekem egy embert, ki éltének irányát szabadon választaná. Az egyiket gyengének, a másikat szilárdnak nevezzük; de mi közöttük a különbség? A könnyű tollat minden szellő magával ragadja, a szikla nyugodtan áll vészek között; de ha földrengés a sziklát helyéből megindítá, nem rohan-e tarthatatlanul a mélységbe, holott a könnyű toll nyugodtan ott fekszik a rengő föld fölött, míg ismét szellő jön, s a gyengét elviszi szárnyain? Különböző erők határoznak sorsunk fölött; de valamint nincs oly ember, ki éppen semminek sem tudna ellentállni: úgy olyan sem létezik, ki minden befolyástól függetlennek mondhatná magát. Köszönöm részvétedet, Lőrinc, de velem ne fáradj. Felejtsd, hogy keseregni láttál, s ne vesztegesd vigasztalásidat arra, ki hasznukat nem veheti.

- Ki tudja? - mondá Lőrinc, midőn a fölkelni s menni akaró Orbánt visszatartóztatá. - Talán az, ki bajod okát ismeri, ki a kínokon, melyek kebledet széttépik, szintén átment, s belőlük meggyógyult, vigasztalást is adhat.

Orbán szomorúan rázta fejét.

- Nem hiszesz szavaimnak? - folytatá az előbbi nyugodtan - neked úgy látszik, mintha a fájdalmakat, melyeket szenvedsz, Isten csak a te számodra teremtette volna, mintha felőlük másnak fogalma sem lehetne! Ilyen az ember; átviszi büszkeségét keservei közé, ki akar válni embertársai közül, hacsak szenvedései által is; s a koldus hiúsággal mutatja szörnyű sebét, melynél mélyebbet, meggyőződése szerint, senki sem látott. De csalódol. Szenvedéseid között egy sincs, melyet előtted ezeren nem éreztek, melyet ezeren nem fognak érezni utánad, melyen talán én is, ki most oly nyugodtan állok előtted, keresztül nem mentem. - Igen - folytatá Lőrinc kis szünet után -, én ismerem kínjaidat. Mint te, jobbágyszülék gyermeke vagyok én is; engem is szerencsétlen végzetem jókor kiragadott a körből, hová Isten által állíttatám. A paraszt helyzete szomorú vala mindég ez országban, s ámbár Mátyás alatt kevesebb könnyekkel áztatá földét a földmívelő, szüleim, kik messze a királyi udvartól Báthori egyik jószágán éltek, tapasztalásból tudák, mi szűk a legjobb királynak hatalma a szegény irányában, ki egyedüli oltalmát tőle várja; éltüknek fő reménye s törekvése az vala, hogy egyetlen gyermeköket fölmentsék azon parányi zsarnokok hatalma alól, mely alatt ők s minden rokonaik szenvedtek. A jobbágyfi előmenetelt csak az egyháznál remélhetett, s Mátyás alatt még senki sem merte akadályozni jobbágyát, hogy fiát pappá ne neveltesse. Szüleim hosszú kérés s talán ajándékok által, melyek nekik koplalásba kerültek, elérék, hogy tízéves koromban kolostorba vétettem föl. Szüleim boldogoknak érzék magukat; pedig e percben vevé kezdetét a szenvedéseknek hosszú sora, melyeken átmentem. Kirántva családom csendes köréből, elválasztva azoktól, kikhez egykor talán a barátság erős kötelékei láncoltak volna, azon kötelékek, melyek gyermekjátékaink között támadnak, és mint a szándék nélkül összebonyolított csomó, feloldhatatlanok; magamra hagyva, sötét falak között, hol tízesztendős koromban csak múlt boldogabb napjaim emléke maradt vigasztalásomul - egész lelkem egy pontra irányzá törekvéseit. Emelkedni akartam. A múltnak emlékei gyermek létemre máris aljas születésem szerencsétlen következéseire figyelmeztetének; szüleim szeretete, természetes hajlandóságom, szóval: minden nemes s nemtelen indulat, melyet keblemben hordottam, erre intett, s oly mértékben váltam nagyravágyóvá, mint csak azon szerencsétlenek válhatnak, kiktől a sors minden szebb reményt elzárt. Soha gyermek szorgalmasabban nem dolgozott, soha ifjú, fájdalmai között, fényesebb reményekkel nem vigasztalá magát. A magyar egyház s ország kormánya, még a pápai méltóság sem volt oly valami, mitől merész képzetem visszaijedne... Az életbe léptem, s úgy jártam, mint ahogy járni fog mindenki, ha távol célt tűzve ki magának, csak azt tartja szemei előtt, s feledi, hogy hozzá csak lépcsőnként juthatni. A legközelebb fekvő az, mit elérheték, kisebbnek látszott, hogysem miatta erőmet megfeszítsem, végcélomról álmodoztam, s ott maradtam, honnét kiindulék. Szenvedve a kielégítetlen nagyravágyás minden kínjait, elátkozva sorsomat, mely alacsony körömből kiragadott, s mégsem vágyódva vissza, hanem mindég előre, örökké elérhetetlen célom után... De minek szóljak e fájdalmakról? - mondá rövid szünet után - te, Orbán, ismered e kínokat.

Orbán felsóhajtott.

- Embergyűlölő lettem, az istentagadó nem átkozhatja többször a sorsot, mint én tevém e napokban. De év múlt év után, haszontalan erőlködéseim közben átláttam, hogy a magas hely, mely után vágyódtam, erősség, hová az egyes, ki belőle kizáratott, néha fortély által belopódzhatik, de melynek erőszakos ostromlására nem bír elég erővel; s fájdalommal lemondva ifjúságom reményeiről, új pályát választék magamnak. Mátyás kora, melyben a tudományok e hazában nagyra becsültettek, elmúlt ugyan, de tudósokat láttam még most is, kik szegény szülőktől eredve, mint én, tiszteletben tartattak, befolyással bírtak, s földi javakkal ajándékoztattak meg; s ha mindez nem lett volna, nagyravágyó lélek előtt, mint az enyém, a tudomány elég csábbal bír magában is. Nekem úgy látszott, mintha a hatalom után szebb bér nem juthatna fáradságainknak, mint a tudomány, mely bennünket minden földi hatalom gyengeségének átlátására tanít; s mindazon erővel és szenvedéllyel, mellyel egykor emelkedésemen dolgoztam, most a tudományok mívelésére vetém magamat. A felkelő nap sokszor a királyi könyvtárban talált, hol az egész éjszakát régi irományok között töltöttem, s a nap ismét lealkonyodott, s napi munkám nem vala bevégezve, tudásszomjam még nem volt enyhítve. Bejártam Francia-, Olasz- s Németország híresebb iskoláit, fölkerestem azon férfiakat, kiknek munkái a tudományok sötét ösvényein szövétnekek gyanánt ragyognak; homlokomat redők szántották, hajam időnek előtte őszülni kezdett; de mennyivel tovább haladtam, annyival inkább érzém, hogy megelégedést nem fogok találni e pályán sem. Ismertél éltem ezen időszakában, s tudod, boldog voltam-e? Ó, barátom, a szomorúság, melyet arcomon láttál, a lankadtság, melyet beszédimben észrevettél, azon meggyőződés eredményei voltak, hogy ennyi évig hasztalan fáradtam, s hogy éltem legjobb erejét oly valaminek elérésére fecsérlém el, mi legfölebb hiúságomat kecsegtetheté. Mi haszna, hogy megtanultam, miszerint az emberi nem ezredek előtt szintúgy szenvedett, mint most? a gyógyszert, mely minden bajainak véget vethet, nem találtam följegyezve a régiek irományaiban; mi haszna, ha múlt századok tévedéseit megismerém? a valóhoz nem érzém magamat közelebb ezáltal. Kétkedni tanultam azon, mit egykor bizonyosnak hittem, s min előbb kételkedtem, nem vált bizonyosabbá tanulmányaim által.

Nekem a tudomány nem eszköz, de cél vala. Büszkébb voltam, hogysem azok sorába álljak, kik nehezen szerzett ismerettöredékeiket keresetforrássá alázva, a csillagok között fejedelmek jövőjét kutatják, a történetekben a kor hatalmasainak számára hízelgéseket keresnek, a természet titkait kutatják, hogy velök egy zsarnoknak napjait meghosszabbítsák. Sérté érzetemet a gondolat, hogy valamint az alkimista, aranyat keresve, néha rejtett igazságot talál; úgy én, midőn az igazság felfödözésében fáradok, mint a kor számos tudósai, csak aranyat szerezzek; s hosszú fáradságomnak azon meggyőződés volt egyetlen eredménye, hogy ismét elvesztegettem éltem egy részét.

- Szegény Lőrinc! - mondá Orbán, ki ez elbeszélés közben mélyen meghatva érzé magát.

- Valóban szegény - folytatá emez -, e földön nem volt nyomorultabb ember, mint én e napokban. Elhagyatva mindenkitől, annyira elhagyatva, mint csak a tudós lehet, ki életét múlt századok emlékével tölté; remény nélkül, mióta azon egy dicső cél, mely után kiindultam, becsét veszté előttem; nem bírva múltamban még csak egy szép tettnek emlékét sem, melyre visszatekinteni, szívemnek jólesnék, mely, ha lelkemben a kérdés támadt: minek éltem? válaszul szolgáljon; nem volt semmi többé, mi engem az élethez kötött. Ekkor Isten megkönyörült rajtam. Panaszaim s átkaim között, melyekkel végzetemet s az isteni gondviselést vádolám, felszólalt belső szózatom: Nem te magad vagy-e szenvedéseidnek oka? így kérdeztem enmagamat; s minél inkább gondolkodám múltamról, annál inkább meggyőződtem, hogy csak magamat vádolhatom. Boldoggá csak a szeretet tesz: ki ezt bírja, az nincsen a remény s hit szűkében; s én nem szerettem senkit e világon. Elzárkózva önösségembe, előbb földi fény s hatalom, később a tudomány terméketlen kincse vala éltemnek célja. Isten az embert arra teremtette, hogy életével embertársainak hasznára legyen; s én megfeledkeztem e parancsról, azért szenvedtem. Eszembe jutott, mi szép a papnak hivatása e földön; eszembe jutott, hogy az, ki, mint én, a nép soraiból emelkedett ki, s minden szenvedéseit ismeri, nem választhat magának szebb célt, mint hogy e szenvedéseknek vigasztalójává legyen; s mióta Cegléden szerény papi lakomban megtelepedtem, s e jámbor népnek Isten igéjét hirdetem; mióta híveimnek barátja, tanácsadója, apja vagyok - megelégedve érzem magamat. A nép között születtem, neki szentelem munkásságomat. Kövesd e példát, Orbán, s szíved fel fogja találni megelégedését, mely mindenikünknek csak azon pályán juthat, melyre Isten által állíttatott.

- Én megelégedést e pályán nem fognék találni - válaszolt Orbán szomorúan.

- Csalódol! - mondá Lőrinc. - Isten a fát arra teremté, hogy nőjön, hogy zöld lombozattal ékesítse ágait, s virágot s gyümölcsöt teremjen; s az emberi szívet arra, hogy megelégedve helyzetével, örömek közt teljesítse kötelességét: de a fa elfonnyad, ha idegen földbe ülteted, s az emberszív nem találja nyugalmát, ha, mint a tied, természetes köréből kiragadtatott. Te a nép fia vagy. Szerény kunyhóban születtél, olyanok közt, kiknek vágyai keskeny körre, kiknek szeretete kevesekre terjed, de állandó s termékeny, mint a föld, melyet eldődeik után homlokuk izzadságában mívelnek; te a paloták között, hol senkit szeretned nem szabad, mert tőled csak hódolatot, csak szolgai alázatosságot követelnek, hol, kiket magad körül látsz, a főhatalomért, dicsőségért, hercegi vagyonért küzdenek, s hol neked, a nép fiának, e pályafutásnál, melyben részt nem vehetsz, csak azért kell kérned Istenedet, hogy a pályázók valamelyike által el ne gázoltassál - te itt megelégedve nem érezheted magadat. Nem, nem! Orbán, te megelégedve nem érezheted magadat. Midőn Isten embereldődeinket paradicsomából elűzé: "Homlokotok izzadságával fogjátok keresni mindennapi kenyereteket", ezt mondá nekik; de nem azt: hogy szolgái lesznek egyik a másiknak, s hogy kenyérért áruba fogják bocsátani meggyőződésöket. Jézus a Jeruzsálemi templomból kiűzte a kereskedőket; istenház az emberi kebel is; az, mit itt hordunk, nem arra való, hogy vele kereskedést űzzünk!

Lőrinc ez utolsó szavakat lelkesedve, majdnem szenvedéllyel mondá. - Én meggyőződésemmel kereskedést sohasem űztem! - válaszolt Orbán szinte felindulva.

- Azt hiszed? - mondá Lőrinc, s ajkai keserű mosolyra vonultak. - A telekvásárló soha rendes szerződésre nem lépett veled, nemde? nem mondta soha: add el lelkedet, s én e jószágot, e házat vagy ennyi s ennyi aranyforintot adok érte. A harminc ezüstpénzt, melyekért legszentebb kötelességedet elárultad, nem számolták le tenyeredbe, s nem tartod magadat megvesztegetettnek, s talán megvetéssel nézesz le a szolgára, ki mégiscsak testi erejét adta el urának? De mi vagy? a tárnok írnoka; s mi van azon kincstárban, melynek megtöltésére te s urad éltetek egész gondját fordítjátok? a nép véres verítékével szerzett fillérek, melyeknek kizsarolására, te, a nép fia, eszközül használtatod magadat; s te nem bocsátottad volna áruba meggyőződésedet?

- Kötelességemet teljesítem - szólt Orbán komoran. - Adjátok meg a császárnak, mi a császáré; ez az úr parancsolatja.

- Igen, s adjátok meg Istennek, mi az Istené - folytatá az előbbi lelkesülve -, de nem jutottak-e hát soha Tertullian szavai eszedbe, ha minden a császáré, mi marad hát akkor Istennek?[47] nem jutott-e eszedbe, hogy midőn a nép végfillérei azért szedetnek el, hogy ami a hon védelmére s a királyi méltóság fenntartására begyűlt, kegyencek s büszke urak zsebébe folyjon: akkor nagynevű zászlósaink az országos terhekben részt nem vesznek; nem jutott-e eszedbe, hogy az adó, melyet a néptől beszedtek, rendesen összes vagyonát teszi, melyet rablói keze között hagytak, s melyet most a törvény ürügye alatt visznek el; mert hisz tudod, az adó sok esetben nem a királynak, hanem urainknak fizettetik. Elszedetnek a nép rongyai, hogy az urak kegyetlen zsoldosaikat szebb ruhába öltöztessék;[48] a parasztkunyhó lerontatik, hogy helyébe a földesúr fiának új kastély építtessék;[49] az erdő vadai szabadon legelnek vetéseinken, de a parasztnak tilos az erdőbe menni, hogy az úri vadat fel ne verje nyugalmából;[50] mindez nem jut-e eszedbe, s a vér nem forr fel ereidben, ha a fényűzést látod magad körül; s ha meggondolod, hogy mindez arany és drágakő, melyek uraid ruháin díszlenek, véreid ínségén vásároltattak, hogy minden gomb, melyet mentéjökön látsz, egy parasztcsaládot tett koldussá?[51]

Orbán felsóhajtva hallgatott.

- Te nem vagy érzéketlen, Orbán - folytatá, Orbán kezét megragadva, az előbbi -, hisz nem úri lakban születtél; Isten a nép fiától a szívet miért tagadta volna meg? A napokban láttalak, midőn egy koldusasszonynak s gyermekének alamizsnát adál; arcaidon könyörület látszott; a szív, melyre az egyeseknek szenvedése ily hatással van, nem maradhat hidegen százezrek kínainak szemléletére. Vesd le magadról a lealázó láncokat, miket eddig viseltél; hadd el a szolgaság földjét, hol eddig éltél, nem születtél közöttük; mi közöd neked az egyiptomiakkal, kik belőled zsarolásuk eszközét csinálták. Jer velem! a Rákoson negyvenezer bajtárs vár rád, kik a legszentebb ügy mellett fegyvert fogtak; ott helyed!

- S mit használhatok - mondá Orbán nyugodtan -, ha tanácsodat követve, a keresztesekhez szegődöm? Ott, hol negyvenezer fegyveres áll, ez egy karnak segéde a kereszt diadalát nem fogja elősegíteni.

Lőrinc hallgatott. Orbán rövid szünet után folytatá: - E találkozásunk nem véletlen. Többször észrevettem, hogy velem szólni akarsz, s kikerültelek, mert az ösvény, melyen járni látlak, olyan, hol mint barátok nem találkozhatunk. Hiszem, hogy szándékod jó, de talán azt gondolod, hogy mindazt, mi táborotokban történik, nem tudják; hogy nem hallám, mire lelkesíted te és társaid szónoklatok által a népet? vagy azt hivéd, hogy szavaid, melyekkel vad tömegeket lázadásra intesz, el fogják velem feledtetni kötelességemet, s kiirtani keblemből azon hálát, mellyel uramnak, jótevőmnek tartozom?

- Szolgalélek - mormogott Lőrinc.

- Szolga, igen, de szolgája annak, ki egész életét a közjónak szentelé, ki a szegénynek pártfogója, jobbágyainak atyja volt, kihez nem szolgai érzetek, hanem a legtisztább hála köt.

- Légy háladatos iránta - mondá Lőrinc keserűen -, hisz ruhákat ad, s a posztó még finomabb annál, melyből többi cselédeinek köntöseit varratá; jóllakol asztalánál, s kutyái csak azt kapják ebédül, mit táladon hagytál; néha a kegyes úr nyájas szót is veszteget rád, s mindez neked oly kevésbe kerül. Hogy ennyi kegyelemben részesülj, csak egy apától fosztatál meg, ki, Telegdit védve, a harcban elesett; mi szép cserét tettél! De lám, odaát, a Duna másik partján, kegyes uradról másképp gondolkozunk - folytatá indulattal. - Telegdi a nép ellensége, ő az, ki tanácsával a szent had összehívásának ellenszegült.

- Mert előre látta a következéseket - szakítá félbe a szólót Orbán -, mert tudta, hogy a vallás színe alatt összegyülekezett tömeg polgártársai s a haza ellen fogja fordítani fegyvereit.

- Polgártársai ellen? - mondá Lőrinc keserűen - a szolgának nincsenek polgártársai, s a haza, melyről szólsz, nem a mienk; eljött a nap, midőn hazát fogunk szerezni magunknak mi is.

- Lőrinc! - mondá Orbán, a papot, ki fölkelve távozni akart, kezénél visszatartva - korlátlan hatalmat gyakorolsz a nép között; te vagy az, ki szavaival a nemesek ellen gyűlölséget önt a sokaságba, ki e szerencsétleneket lázadásra ébreszti, ki talán még lecsillapíthatja vad indulataikat. Az istenért! gondold meg, mit mívelsz! véghetlen szenvedések kútforrását nyitod meg, s még a nép is, mely most apostolának tisztel, átkozni fogja nevedet, átkozni az órát, melyben közötte először megjelentél, hogy e békés országot a polgári háború határtalan szenvedéseivel áraszd el.

- Te az állapotot, melyben élünk, békének nevezed - válaszolt Lőrinc felindulva -, békének azt, ha a földmívelő munkája gyümölcsét nem élvezheti: ha százezrek becsülete, nyugalma, élte, néhány száznak önkényétől függ; ha a rablón és zsarnokon kívül senki nem biztos, s ha minden panaszszó kegyetlen büntetésekkel nyomatik el. Ha ez a te békességed, ám élvezd, s állj elnyomóink közé, én nem félek a harctól. - S Lőrinc visszarántá kezét, melyet Orbán a magáéban tartott, s Felhévvíz felé vevé útját.

- Lőrinc, Lőrinc! gondolj a következésekre - kiáltott utána Orbán.

- Menj uraidhoz, s áruld el rokonaidat - mondá Lőrinc megfordulva -, nem félünk haragotoktól. A bajnokok, kik a kereszt zászlója alatt összegyűltek, nyugodtan várják be a megtámadást. De ha urad parancsára te is valahogy fegyvert kötsz, tudd meg, két nővéred férjestül táborunkban van, s ők elhozták gyermekeiket is, nehogy urok, nemes szokás szerint, rajtok bosszulja meg szüleik megszökését. Siess! hídd össze urad népét, s támadd meg táborunkat; mi szép érdem, ha kezeidet testvéri vérrel festve mutathatod jótevőidnek! De tudd meg, bármit téssz értök, körükben soha nem léssz egyéb, mint szolga, soha mást, mint keserűséget, nem fogsz találni házaikban.

E pillanatban a kertkapu megnyílt, s Ártándi Pál lovagolt el a beszélgetők mellett. Orbánnak úgy látszott, mintha a pap szomorú jóslata már teljesülne.

- Tudd meg, hogy soha nyugalmat s megelégedést nem fogsz találni, mint ha Isten keze sok viszontagság után végre körünkbe vezetett, mi bizonyosan történni fog. - S ezzel Lőrinc lassú léptekkel eltávozott.

- Ki volt ez, diák uram? - kérdé az Ártándinak kaput nyitott öreg kulcsár, midőn Orbánt megismerve, neki még egyszer jó éjszakát kívánt.

- Egy régi ismerősöm - válaszolt Orbán, nem akarván a már rossz hírben álló Lőrincet megnevezni.

- Éppen úgy nézett ki az istenadta, mint az az átkozott ceglédi pap - jegyzé meg az előbbi. - S most Isten áldja meg kegyelmedet. Vigyázzék magára! oly időket élünk, melyekben késő este nem tanácsos gyalog járni.

S ezzel a kulcsár becsukta a vaskaput, s nyugodni ment. Orbán, mély gondolatokba merülve, a városnak vevé útját.

 

EÖTVÖS JÓZSEF

 

MAGYARORSZÁG 1514-BEN

[REGÉNY]

http://mek.oszk.hu/04700/04774/html/

Lőrinc pap tér  - Budapest, VIII. kerület