KÖLCSEY FERENC
Parainesis Kölcsey Kálmánhoz
Az,
ki életében
sokat érzett és gondolkozott;
s érzeményit és gondolatait
nyom nélkül elröppenni nem hagyta:
oly kincset gyűjthetett magának,
mely az élet minden szakában,
a szerencse minden változásai közt
gazdag táplálatot nyújt lelkének.
Sok szépet írának a bölcsek,
s gyakran a nem éppen bölcsek is;
gazdag forrást nyitának fel,
honnan jó sorsban intést,
balban vigasztalást,
mindkettőben magasbra emelkedést,
szív és észnemesülést meríthetünk;
de azok is csak úgy hatnak reánk,
ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők,
ha saját magunkban kiforrva
lényünkhez kapcsolódtak,
mint esti szélhez a virágillat,
melyben megfürdött.
A mindég szerencsében élő
ily saját birtokot szerezni reá nem ér.
Isten a szenvedőnek engedé a vigasztalást:
az egész természetből,
az emberi tettekből és tanításokból
szívben élő tudományt szívhatni.
Hála neki,
hogy éltemet sem hagyá
szenvedések nélkül folynia!
Keserűek valának azok;
és mégis áltatok tanultam
az emberiség becsét érteni,
való nagyságot hiú ragyogványtól megválasztani,
balszerencse tekintetét nyugodtan tűrni,
kevés híveimhez kölcsönös hűséggel csatlódni
s mindenekfelett érezni:
miképpen szenvedés és kebelszaggató áldozat
tulajdon örömet hoz lelkeinknek,
és sorsunkon felülemelkedni megtanít.
E gondolat egyike azoknak,
miket életemben legtöbbszer,
s legörömestebb írtam le.
Lesz szenvedő, úgy hivém,
kinek vigasztalást nyújtand
ezt általam is olvasni;
s lehetetlen volt e parányi írást
azon nem kezdenem, midőn számodra írok,
szeretett fiam,
hogy vidám és bánatos napjaimban gyűjtött
parányi kincsemből emléket alkossak.
Nem kérd, s nem vár az idő,
sebes rohanással haladván felettünk;
az én napjaim legszebb része leszállott;
s ki tudja, melyik pillantatban
hull el az élet hervadó virága?
Ki tudja,
melyik pillantatban kell költöznöm oda,
hol korán előrement testvérem koporsója mellett
a hely készen vár?
Nem hívom az órát;
de jöttét sem rettegem.
Jókor támadt, s hamar eltűnt remények;
lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok;
sivatag jelen s alaktalan jövendő:
íme, a tündérkar,
mely ifjúságomat körüllebegé vala!
Nem sokkal adott többet a férjfikor;
és sorsomat mostohának mégsem mondhatom;
mert találtam egy-két hű keblet;
mert korunk s hazánk nehány jeleseinek
szeretetét viendem síromba.
Lassanként fognak ők is eltűnni;
s nemsokára e nép emberei közül senki nem lesz,
ki rólam emlékezzék.
Megadja az ég:
erősek lépnek majd a pályára,
hol mint író és polgár parányi helyet foglalék el;
s szebb jövendő feledtet el engem s társaimat.
Csak neked kell végórádig
emlékezetemet hű kebelben hordozni;
csak te fogod e sorokat
meg-megújuló érzelem közt olvasni
s meleg kebelbe szedni intéseimet.
És nem szedended hasztalan!
A fiú,
ki karjaimban
forró szerelem ápolási között nevelkedik,
szívem megszentelt tárgyai iránt hideg nem marad;
s rényért*, hazáért és emberiségért
olthatatlan lánggal égni megszokik.
Éveid száma is egymás után szaporodik,
s nemsokára a tapasztalás
tekinteteidet oly tárgyakra intézendi,
miket a gyermekkor boldog szakában
még nem ismersz.
Túl az atyai ház falain más világ nyílik fel,
hová midőn lépni fogsz,
kedvetlenül kell majd gyakran szemlélned:
miképpen a legszentebb nevek
vagy megtapodtatnak,
vagy álorca gyanánt használtatnak
gonosz célokat eltakarni.
E látomány,
jól tudom, kínos fájdalmat okoz keblednek,
s annál kínosabbat,
mennél tisztábban megőrzended szíved érzéseit;
de vigyáznod kell,
nehogy miatta
vagy az emberi nem iránt gyűlölettel viseltessél;
vagy kísértetbe jöjj
az erkölcsiség azon ideálát,
mit a bölcsek rénynek* neveznek vala,
hiú képzeménynek tartani.
Gondold meg:
sohasem volt idő oly mostoha,
nemzet oly elsüllyedt,
hely oly szerencsétlen körülmények közt,
midőn és hol szív nem találkozott volna,
való rénynek* hódoló;
sohasem volt,
legalább igen ritkán volt ember,
ki erkölcsi süllyedése legalsó lépcsőjén is,
a rény* szeretetre méltó voltát,
hacsak pillantatokra is,
hacsak kétségbeesés érzelmeivel is,
meg nem ismerte;
s mindenekfelett sohasem volt
és sohasem leszen ember,
ki szíve és lelke tisztaságát,
üldözés és veszély közt is,
ég áldásának nem tartotta,
ki magát balsorsban
is boldogabbnak nem hitte
a szerencsében tündöklő gonosznál.
Nyugalom és önérzés
a jámborság elválhatatlan két sajáta.
E kettő által lehetséges
bal eseteket nemcsak eltűrni,
de méltósággal szenvedni;
s azokban nemcsak le nem alacsonyulni,
de lélekben felemelkedni.
E kettő teszen a sorssal küzdésre elég erőssé,
erőssé a szerencse kísértetei ellen is,
és e szerencse minden ragyogványai és biztatásai
mit is tehetnének a férjfiúval,
ki a maga emberi érdemét és boldogságát
valóbb alapra építni megtanulá?
Azért jókor kell magadat szoktatnod
a rényt* ismerni, szeretni,
s úgy sajátoddá tenni,
hogy természeteddel összeolvadjon
s attól élted semmi helyzetében,
semmi változandóságaiban többé el ne válhasson.
Az emberben,
mint minden állatban,
önszeretet nagymértékben lakik;
s ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka,
mely aszerént, mint irányoztatik,
vagy segédünk lehet minden jóra,
vagy vezérünk minden gonoszra.
Legelső, amit e részben tennünk kell:
tiszta ismerettel választott
s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni.
Ennek híjával,
ha nem éppen gonosz is valaki,
de pillantatnyi indulatok
s az igen sokszor rosszul értett önszeretet
mindenkori sugalmai határozzák meg;
s majd jót, majd gonoszt cselekszik,
és életfolyama e kettőnek bizonytalan vegyülete.
Milliomok vannak ilyenek;
s az ő szíveikbe
gyakran több hajlandóságot öntött a természet
jót, mint rosszat tenniek;
s hibájok csak az,
mert nem alapra építék életöket,
mert nem tűztek magok elébe bizonyos célt,
hová minden különböző körülmények közt
egyiránt siessenek.
Kerüld ez alaptalanságot,
mely többnyire erkölcsi süllyedés örvényébe visz;
s mindenesetre legalább a mindennapi emberkék,
a legalantabb járó köznép
nyomorult körére kárhoztat.
Alig van ember,
kinek keblében a jó és szép magvai
természettől hintve ne lennének;
s ki szerencsés vala mívelt emberek közt születni;
ki már gyermekéveiben
azon magvakat
maga körül teljes virágzásra fejtve láthatja:
mi könnyű annak önkeble mozdulatit
s mások példáikat követve,
magának az erkölcsiség legtisztább kívánatai felől
való ismeretet szerezni?
Ha a jelenlét nem szólna is,
a nemzetek évkönyvei
telvék szívragadó példányokkal;
s bár többnyire gonosz,
gyakran éppen borzasztó alakokkal vétetnek körül:
ezek nem szolgálnak egyébre,
hanem hogy amazokat még inkább tündököltessék.
Azonban
ismerni a jót könnyebb, mint követni;
sőt még az sem nehéz,
hogy némelykor jó
vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez:
de egész éltedet
meghatározott elv szerént intézve,
sohasem tenni mást,
mint amit az erkölcsiség kíván;
s még akkor sem,
midőn haszon, bátorlét, indulat heve
vagy szenvedelem ereje másfelé ragad;
ezt hívják erénynek.
És ez sokkal nagyobb,
sokkal dicsőségesebb kincs,
mintsem birtokába
hosszú igyekezet nélkül juthatnánk.
Mégse hidd azt rendkívül fáradságosnak.
Mert valamint hosszú út vezet
a tudomány magasb polcára;
de a léleknek
naponként újabb ismerettel gazdagulása
annak fáradalmait kedvessé teszi;
úgy a rény* pályáján
a haladás önérzése,
a szívnek mindég nemesb vonásokkal ékesülése
s az a mondhatatlan édes jutalom,
mit minden jótett önmagával hoz,
virágokat hintenek.
Sokan nevezék e pályát tövisesnek;
de higgy nekem:
az embert éltében sokszor éri szerencsétlenség,
jót s gonoszt egyformán.
A különbség csak az:
mert a gonosz úgy nézheti azt,
mint büntetést,
mely őt leveri;
a jó pedig,
mint történetesen keresztülfutó szélvészt,
melynek az ő lelkén hatalma nincs.
Azért élted minden órájában
tisztelettel és szeretettel
fordítsd a rény* felé tekinteteidet;
soha ne múlass el egy alkalmat is,
melyben jót tehetsz;
s ha a tett
némelykor pillantatnyi
hasznoddal s kívánságaiddal ellenkeznék:
szoktasd akaratodat,
hogy rajtok győzedelmeskedjék.
Így fogsz a pályán
lassanként és észrevétlen
akadály nélkül járhatni;
így fog a szép és jó szerelme
benned örökre hervadatlan virággá kifejleni;
így fogsz oly erőre juthatni,
hogy egykor nagyot is mívelj,
korodra s a jövendőre munkálj,
s társaid körében
tisztelet és szeretet jelenségei közt
említtessél meg.
A világ az emberben és emberen kívül
oly merész, oly nagy,
oly szívemelő vonásokkal van rajzolva!
Igyekezzél azokat szemlélvén,
kebledet magas érzelmekkel megtölteni.
Nem szeretem az ábrándozót;
de
a legjózanabb, legvilágosabb tekintet
mellett is lehet felmelegedni:
mint nagy ismeretű művész
az előtte függő példány látásán felmelegszik;
s annál inkább,
mennél tisztább valóságban tűn elébe minden vonás,
mely azt halhatatlan művé alkotja.
Ily felmelegülés,
ily emelkedő érzelem nélkül művész nem lehet;
s éppen így nem lehet senki más,
ki a köznépiségen felüllépni akar,
ki magát nemes,
s ha a sors engedi,
nagy tettek cselekvésére készíti.
Mert nem elég
parányi tettekben gyakorolni a jót;
az ember tökéletesülhető teremtmény;
s mint olyannak meg is kell magát bizonyítani.
Minden,
úgymond a költő,
ami felfelé nem hág, lefelé süllyed;*
és így kell
az emelkedni megszűnt embernek is süllyedni,
s ki nem tudja,
miképpen őt a süllyedés
egyenesen az állathoz ragadja le?
Imádd az istenséget!
Ez legelső rendszabás Pythagoras* aranyverseiben;
s úgy hiszem, méltán.
Semmi sincs,
ami az emberi szívet annyira felemelhetné,
következőleg az élet mindennapi jeleneteiben
s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában
hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná:
mint az istenség nagy gondolatával foglalatoskodás.
Akármerre veted e temérdek mindenségben tekinteteidet,
mindenfelől egy végetlenül bölcs, nagy és jó,
de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugárzanak feléd.
A legmesszebb s legközelebb,
legnagyobb és legparányibb alakban,
egyenként és egyetemleg,
lehetetlen célra sietést és célra jutást,
származatban és enyészetben
örök fenntartási rendszert nem látnod.
És ezen egység a milliom különbféleségben;
e szakadatlan lánc a legnagyobbtól a legkisebbig;
ugyanazon anyagok oly végetlenül változó,
oly végetlenül sokféleképpen alakuló vegyülete,
e temérdek hatás és visszahatás közt fennálló egyetemi nyugalom;
e képzeletet meghaladó terjedtség és szám:
oly tekintetek,
mik az érző s gondolkodó embert
ellenállhatatlanul magasb körbe vonják fel.
S ha mindezek s az ilyenek szemlélete által
a hatalom és értelem
temérdek összehatásának ideája lelkedben fellobbant,
s ha e fellobbanás fénye
tisztán állítja elődbe annak tudását,
hogy mindent, ami vagy, amivé lehetsz,
mindent, amit gondolsz, érzesz, akarsz, cselekszel és éldellesz,
szóval egész lényedet, fenntartásod
s tökéletesülésed minden eszközeit
egyedül e hatalmi és értelmi összehatásnak köszönheted:
akkor fog kebeledben felébredni
a csudálat, tisztelet és hála
legmélyebb érzeteinek azon kimagyarázhatatlan vegyülete,
mit emberi nyelven imádásnak mondanak.
Ez az,
ami az előttünk lebegő idea végetlenségét
saját kicsinységünk ellentételében támasztja fel;
és mégsem alacsonyít le.
Mert minden érzemény,
mely bennünk szokatlan emelkedésre hág,
lelkeinknek felsőbb erőket kölcsönöz;
s nem süllyedésben érezzük magunkat,
hanem közeledésben a nevezhetlenhez,
ki felé kebleinknek oly fejthetetlen sejdítései vonzanak.
De jóval előbb,
mintsem ily valami benned ébredhet vala,
mindjárt az élet küszöbén, öntudatod kívül,
fejledezett egy érzés,
az említetthez némely vonásaiban nem hasonlatlan:
szeretet és esdeklés az anyához és után.
Midőn még semmit sem ismertél a keblen kívül,
melyhez gyengéden szorítva első táplálékot vől
és első álmod aluvád:
már akkor homályosan élt benned a mag,
miből később a szülők iránti hálás indulat
szép plántája kivirágzott.
Imádás Isten iránt
s hála a szülők jótékony fáradalmaiért:
két sajátság, emberben,
mindegyik képes őt az állatok körén felül
magas emelkedésben tartani.
Az érzéki természet enged a maga ösztöneinek,
s minden előrement mozdulatban
csak a jövő kifejlését eszközli.
Az oroszlány feltáplálja kölykét,
s ha az már elég erős, gond nélkül ereszti el;
s az megy, barlangot és zsákmányt keresni;
s nem kérdi:
ki az, ki a végetlen pusztát, hol bolyong, alkotá?
Nem kérdi:
hová lőn az anya, ki őt hónapokig ápolá?
Az ember nem a jelen pillantat,
nem a pillantati szükség rabja;
értelmi eszméletekre lévén alkotva,
nem veszti el a múltat szem elől;
s ezáltal mind a jelennek több díszt szerezhet,
mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni.
Innen van,
hogy neme százados tapasztalásait
ősi kincs gyanánt meggyűjtögetvén,
szívemelő kilátást nyitott magának a mindenségbe,
s alkalmassá lőn a titokban alkotó bölcsességet imádhatni.
Innen van,
hogy visszaemlékezni tud azokra,
kik zsenge éveiben hűven táplálák;
s nem hiszi elégnek
saját gyermekeiben fizetni meg a természetnek,
mit szülőivel érte tétetett:
de hálaérzelmekkel fordul azokhoz aggságukban;
s koporsóikat könnyek közt kíséri ki.
E sajátságokhoz kapcsolja magát minden hála,
melyet jóltevőink iránt érezünk,
minden tisztelet,
mellyel a múlt és jelenkor jeleseihez viseltetünk,
minden készség,
mellyel szűkölködő embertársainknak segédkezet nyújtunk,
szóval az erényeknek egész hosszú sora.
Mit kell neked
s mit kell minden embernek e gondolatnál érezni!
Mert íme, egyedül a rény* emel bennünket az állatokon felül;
következőleg ki annak birtokába magát nem tette,
az kimutatta magának
az emberi méltóságot becstelenítő helyet, hol maradott.
Szeretni az emberiséget:
ez minden nemes szívnek elengedhetetlen feltétele.
Az emberiség egésze nem egyéb
számtalan háznépekre oszlott nagy nemzetségnél,
melynek mindegyik tagja rokonunk,
s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart.
Azonban jól megértsd! –
az ember véges állat,
hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat.
Azért ne hidd,
mintha isten bennünket arra alkotott volna,
hogy a föld minden gyermekeinek egyforma testvérök
s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk legyünk.
A nap temérdek égitesteket bevilágít,
de a világegyetem minden részeire mégsem hat ki:
így az ember, ha nagy erőt nyert örökül,
s erejének megfelelő állást vőn a sorstól,
ezrek, sőt milliomok előtt jótékony napként világíthat;
de az egész emberi nemre jóltevő behatást gyakorolni,
az a nagyok legnagyobbikának sem adaték.
Sohasem tudtam megérteni:
kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik?
Az emberi tehetség parányi lámpa,
mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével;
s ha egy helyről másra hurcoltatik,
setétséget hagy maga után.
Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk,
hogy azt jótékony világítással állandóul boldogíthassuk.
Minden,
ami szerfeletti sok részre osztatik,
önkicsinységében enyészik el.
Így a szeretet.
Hol az ember,
ki magát a föld minden országainak szentelni akarván,
forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében?
Leonidás* csak egy Spártáért,
Regulus* csak egy Rómáért,
Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.
Nem kell erre hosszú bizonyítás; tekints szívedbe,
s ott leled a természettől vett tudományt,
mely szerelmedet egy háznéphez
s ennek körén túl egy hazához láncolja.
Szeresd a hazát!
Boldog leszesz,
ha a férjfikor napjaiban
e szavakat úgy fogod érthetni,
úgy fogod érezhetni, mint kell.
Hazaszeretet
egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek;
de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk.
Ezreket fogsz láthatni,
kik ajkaikon hordozzák a szent nevet;
kik magasztalva említnek mindent,
ami a honi föld határain belől találkozik;
kik büszkén tekintenek az idegenre,
s hálát mondanak az égnek,
mely őket magyaroknak születni engedé:
s véled-e,
hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt?
Véled-e,
hogy ezen hazaszeretet az,
mely a rények* koszorújában olthatatlan fénnyel ragyog,
s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal említtetik?
Minden erény önáldozattal jár,
feláldozásával pillantatnyi kényünknek,
megtagadásával önhasznunknak,
s nem ritkán hajlandóságunk
vagy gyűlölségünk elnémításával:
azonban minden áldozat kicsiny azokhoz képest,
miket a hazának kívánni joga van.
Mindent,
amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél;
mindent,
amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz,
javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet
naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned.
Mert tudd meg: e szóban – haza,
foglaltatik
az emberi szeretet és óhajtás tárgyainak
egész öszvessége.
Oltár, atyáid által istennek építve;
ház, hol az élet első örömeit ízleléd;
föld, melynek gyümölcse feltáplált;
szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid,
rokonaid s polgártársaid:
egyről egyig csak egészítő részei annak.
Hány embert láttam én,
ki meggyúlt háza üszkei közé éltét veszélyezve rohant,
hogy némely hitvány eszközöket kiragadjon?
S nem sokkal inkább természetes-e ily valamit
a hazáért, azaz mindnyájunknak,
az egész nemzetnek mindeneért cselekednünk?
És mégis kevesen vagynak,
kik e gondolatot felfogván sajátokká tehetnék!
Mert az ember,
ha értelme s érzelme körét gondosan nem szélesíti,
keskeny s mindég keskenyebb határok közé szorul;
szemei az egész tekintetétől elszoknak;
s parányi birtokában, háza falai közt elszigetelve
csak önmagát nézi,
s a legszorosb, legegyetemibb, legszentebb kapcsolatokat
nem láthatja.
Ezért a hazaszeretet valóságos példái
oly igen ritkák;
ezért vagynak,
kik annak való értelmét soha magokévá nem tehették;
s azt, amire saját szívünk oly természetesen vezethetne,
rendkívüli tüneménynek tartják,
mely szemeiket,
mint az égen széjjelpattanó tűzgömb,
legelteti, de lelkeikre benyomást nem teszen.
Jókor szokjál e gondolathoz:
a társaságban született ember nem önmagáé.
Számtalanok a jótétemények,
mik a társas életben naponként reánk háramlanak;
lehet-e kívánnunk,
hogy e jótéteményekkel ingyen élhessünk,
mint zsarnok a más izzadása bérével?
Használni akarod a társaságot?
Úgy mindent kell tenned annak fenntartására,
mi saját erődtől kitelik.
Mi a haza,
mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága?
Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet
összefont érdekei
teszik azt a szív előtt kedvessé;
e társaság ideája egyesíti magában
nemcsak azon érzeményeket,
melyek kebledet
mint háznép tagjának, barátnak és rokonnak betöltik;
e társaság ideája egyesíti magában
nemcsak birtokodat s birtokod és élted bátorságos voltát:
de az önérzést is,
melyet, mint szabad ország polgára, magadban hordasz;
mely veled született,
mely gondolatidra, tetteidre
s egész lényedre törülhetetlen befolyást gyakorol;
melyet tisztán meg nem őrizve
ten emberi becsedet alacsonyítod le.
Kinek szívében a haza nem él,
az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol;
s lelkében üresség van,
mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.
Az ember egyedül gondolva
nem több a magányos vadállatnál,
mely élte fenntartásaért zsákmányt keresve bolyong.
Emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki;
s amint valamely embertársaság
szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát:
polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatának.
Ezért kell minden mívelt embernek
a hazát legfőbb gondjává tennie;
s ez mindenekfelett oly hazákról értetik,
hol az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni
joga s kötelessége van.
Mert jog és kötelesség egymástól soha el nem választhatók.
Ami Magyarországban nemzetnek neveztetik*,
az öszvesen és egyenként
az igazgatásra befolyással bír. Megyegyűléseink
a nemzet mindegyik tagjának nyitva állanak,
mindegyik szavat emelhet ott,
s lelki erejének mértéke szerént a sokaságra munkálhat.
E körülmény neked, mint nemzet tagjának,
éltedet előre meghatározza.
A Stoa* bölcsei és Epikur* iskolája
két, egymással ellenkező véleményt állítának fel:
amazok minden polgárnak
a közdolgokkal foglalatoskodást kötelességévé tévén;
ez elvonulást s magányos kénynek élést tanítván.
Csak azt csudálom,
hogy mind két vélemény
ugyanazon szabad társaság körében vett származást.
Mert ha a Stoa* tudománya
szabad polgárokhoz oly igen méltó vala;
Epikuré* senkihez nem illett volna úgy,
mint despotai üldözést megunt emberhez,
ki messze rejtekben keres a vaspálca elől menedéket.
Ezt fontolóra vévén, által fogod látni,
miképpen azon jogokkal,
miket sorsodtól nyerél,
nemcsak élhetsz szabadon, de élni köteleztetel;
és íme, ez a fő szempont,
mi után élted tervét,
gyenge ifjúságodtól kezdve,
intézned szükséges.
Természet és kedvező körülmények
soknak sokat nyújtanak;
hanem e szerencsére támaszkodni hiú gondolat.
A szerencse külső s belső adományit
saját igyekezettel nemesíteni,
s amit szerencse önkényt nem adott,
fáradatlan szorgalommal magunkévá tenni:
oly szükség,
mi alól nagyra és nemesre törekedő ember
magát fel nem oldozhatja.
Voltak idők,
midőn a lelkeken bizonyos restelkedés ült;
midőn gondolkozó fejek csak egyenként mutatkoztak;
s kenyérkereső, parányi tudomány vala mindaz,
amivel a közdolgok férjfiai
a mindennapi világot százados formák szerént igazgaták.
Most a földkerekség legnagyobb részét
erős rendület járá keresztül;
korunk új szükségeket s formákat vőn magára;
minden pálya, minden láthatár szélesedni kezd;
egész néptömegek kezdenek gondolkozni;
s egy hatalmas egyetemi ország talpkövei tétettek le:
az ismeretek országáé.
Törekedjél ismeretekre!
De ismeretekre,
melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.
E vezérlet híjával sok ismeret birtokába juthatsz ugyan,
hanem ismereteid hasonlók lesznek a szertelen sűrű vetéshez,
mely gazdag növésű szálakat hoz mag nélkül.
Ítélet által
rendbe szedett s keresztülgondolt ismeret
ver mély gyökeret,
s őriz meg a felűlegességtől;
ízlés pedig adja azon kellemetes színt,
mi nélkül a tudomány setét és zordon:
mint a cellájába zárkózott remetének erkölcse.
Korunk sok ismeretet kíván,
s ez jó oldalai közé tartozik;
de sok ismeret után kapkodás könnyen oda viszen,
hogy címmel és színnel elégedjünk meg;
s e hibára hajlás
a kor rossz oldalai közt talán legrosszabb.
Ki csak társasági mulatságokban óhajt ragyogni,
vagy éppen tudatlanok által akarja magát bámultatni,
az könnyű módon elérheti célját, de értelmesektől megvettetik.
Hogy a dologhoz értők előtt méltólag felléphess,
hogy ismereteid
mind magadra,
mind másokra
jóltevőleg hassanak:
hosszú, fáradalmas munkára kell elszánva lenned.
Mert alapos
s egyszersmind sokoldalú
tudományt szerezni
felette nehéz.
Sok olvasás,
még több gondolkozás,
sok egybehasonlítás,
még több gyakorlás,
s fogyhatlan béketűrés és állandóság az,
ami itt megkívántatik.
Ne gondold,
mintha a tanulás csak bizonyos időkhez,
az ifjúság éveihez köttetnék.
Ifjú körünk oly szűk,
s oly sokféle tanulmányokkal elfoglalt,
hogy gyors elfolyása alatt
erős alapon épült tudományra jutni
csaknem lehetetlen.
Boldog ifjú az,
ki annyira mehetett,
hogy keblében a tudomány iránti szeretet
állandólag felgerjedett;
s azon utakkal,
melyeken az ismeretek kútfejeihez eljuthat,
megbarátkozhatott!
Neki csak keble sugallatit kell követnie,
s szakadatlanul előre haladva,
bizonyosan oda ér,
hol tudományi szomja
gazdag táplálattal fog kielégíttetni.
Azonban e kielégítés csak mindennapi haladás jutalma;
ki szüntelen előbbre nem törekszik, az hátramarad,
mond a példabeszéd.
Tudományt a munkás élettel egybekötni:
ez a feladás,
mire a köztársaság férjfiának törekednie kell.
Tiszteletet érdemel a tudós is,
ki négy fal közt halványulva
a múltvilág emlékeivel kizárólag társalkodik:
de a jelenkorra hatni kívánó polgárnak
más pályán kell indulnia.
Magányos ismereteket szerezni,
hogy azok a sokaságra által plántálva
közkinccsé váljanak;
világos ideákból fáklyát gyújtani,
melynél az együttélők
előítéleteik setétségéből kiléphessenek,
régi és új, idegen és saját tapasztalást egyesíteni,
hogy a néptömeg előtt vezérelv gyanánt ragyogjanak;
szóval minden ismeretet
a kor szükségeire s kívánataira,
a jelenlét nemesítésére s a jövendő előkészítésére fordítani
s a tehetségig életbe hozni:
ezt kívánom én mindazoktól, kik a közdolgokban forgandók.
Ily szempontokból nevezé Sokrates* a maga ifjait;
ily szempontokból indultak ki
Perikles* és Demosthenes*, Cato* és Cicero*.
Ezeket s az ilyeneket hasonlítsd az iskola tudósaival,
s ha majd rajtok és körűlök a gazdagon viruló életet
(mitől az iskola emberei oly távol vagynak)
tisztán látandod:
örülj; mert tisztán látni, a bölcsességnek kezdete.
Hellen és római férjfiakat nevezék,
figyelmeztetni kívánván a különbségre,
mely életök s életünk módja közt,
az itt felvett pontból is tekintve,
találkozik.
Ki ifjúságában
avult formák szerént alkotott intézetekbe nem záratott;
ki gyermekéveitől fogva
a való élet könyvét kinyitva szemlélte maga előtt;
ki férjfikora legtöbb idejét közhelyeken,
polgártársai tömegében,
hazai dolgokkal elfoglalva töltötte:
annak minden gondolatai, ismeretei, tettei
természetesen a legvirulóbb élet színét hordozhaták.
Az jókor megszokta magát nem saját falai közt,
háznépi keskeny körben elszigetelve,
hanem a közös hazában,
a nyilvános élet zajában az egészre munkálva gondolni.
Annak könnyűvé lőn
minden gondolatit, szerelmét és tudományát
a haza és nemzeti élet ideájával egyesíteni,
s ifjúságát s egész életét aszerént intézni.
De nem így,
legalább nem ilyformán kellene-e nevekedni s élni azoknak is,
kik a mi megyei összejövetelinkben
s országgyűléseinken
jogaikkal méltólag élni,
s kötelességeiknek férjfiasan megfelelni kívánnak?
Azért elejétől fogva gondold ki magad a négy fal közül,
hol bölcsődet ringatták;
gondold ki a házi körből,
hol kívánataidat tekinteteidből lesegették.
A mi háznépünk e nemzet,
s ősi házunk ez egész ország;
ennek határain kiterjedve virul az élet,
melynek zajában munkálva és hatva forognunk kell.
Eljön az idő,
s társaid körében neked is fel kell állanod,
s a köztanácskozásokban élőszóval részt venned;
s érzeni fogod, miképpen az ékesszólás,
s mindaz, ami erre megkívántatik,
oly szükség,
mi nélkül közdolgokban részt vevő polgár közvetlen nem hat.
Ez okon már az ifjúság küszöbén
ismerkedjél hazánk dolgaival,
állásával, törvényeivel s történeteivel;
s ismerkedjél mindazon tudományokkal,
miket az emberi elme
régibb és újabb korban
a nemzetek kormányzására s boldogabbá tételére feltalált.
De ismerkedjél
a régi és újabb kor nevezetes szónokaival,
s mindenekfelett ama kettővel,
kiknek egyikét Athene,
másikát Róma nevezé magáénak,
Demosthenesszel* és Ciceróval.
Törekedjél ezeknek lelkeikbe pillantani;
törekedjél kitalálni a módokat,
miknél fogva ők bámulatos nagyságra emelkedtek;
törekedjél kilesni a forrást,
honnan azt a lélekrázó erőt,
azt a teljességet,
azt a művészi színt és virágzást,
miket minden soraik bizonyítanak,
merítették;
s ha törekedésed szerencsés leend,
bőv jutalmat hoz fáradságodért.
A szónokság
szabad nép körében támadt,
s szabad nép életéhez tartozik.
Ének hangja szelídíté meg a vad csoportokat;
a mívelt nemzet tömegét szónoklat vezérli,
s ennélfogva nem hiú gond az,
melyet ékesszólás elérésére szentelünk.
Szó szavat húz maga után;
élő tanácskozásban fejlik ki,
s tartatik fenn a szabadság szelleme;
s jaj a nemzetnek,
mely írott parancsokat némán olvas,
s vakon engedelmeskedik!
Add hozzá,
hogy a szónokság sok és mély tudományt,
sok és lélekemelő gyakorlást,
sok és szívrázó erőt kíván,
s mondhatod-e haszontalannak a fáradságot,
mely annak megnyerésére éveken keresztül fordíttatik?
Teljes birtokában lenni
a nyelvnek,
melyet a nép beszél:
ez az első s elengedhetetlen feltétel.
De erre még nem elég azon nyelvismeret,
mely dajkánk karjai közt reánk ragadt;
s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel
az élet és tudomány
legmagosb s legtitkosb tárgyait is
tisztán s erőben előadhatjuk,
nevetséges elbízottság.
Igyekezned kell nemcsak arra,
hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról;
hanem arra is,
hogy kedves hajlékonysággal,
gazdag változékonysággal,
tisztán kinyomva,
s szívre és lélekre erőben munkálva,
okaidnak s érzelmeidnek
akaratodtól függő tolmácsa lehessen.
Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! –
mert haza, nemzet és nyelv,
három egymástól válhatatlan dolog;
s ki ez utolsóért nem buzog,
a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.
Tiszteld s tanuld más mívelt népek nyelvét is,
s főképp ama kettőt,
melyen Plutarch*
a nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá,
s Tacitus* a római zsarnok tetteit
a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be;
de soha ne feledd,
miképpen idegen nyelveket tudni szép,
a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.
A bölcsesség legnagyobb mestere az élet;
azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is,
kik tanulások, vizsgálatok s tapasztalások által
gyűjtött kincseiket
a maradék számára könyveikbe letették.
De jusson eszedbe:
a könyvek száma végetlen, a te éveid pedig végesek;
s óráidat s napjaidat
oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának.
Mint az üresbeszédű társalkodót:
úgy kerüld a tartalmatlan könyvet.
Sőt ne könnyen végy kezedbe oly művet,
mely a zseni lángjegyét homlokán nem hordja;
a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül.
Így az olvasásnak szentelt órák
nem lesznek elvesztve,
mint azoknál,
kik választás és cél nélkül
ezer meg ezer köteteket forgatnak keresztül,
vagy hogy emlékezetöket terheljék,
vagy jegyzőkönyveiket
becsnélküli apróságokkal megtömjék,
vagy unalmas pillantataikat megöldököljék.
Az élet csak úgy éri célját,
ha tetteknek szenteltetik.
Célt és véget nem tudó olvasás
rest életnek
vagy következménye vagy szerzője;
nyavalya az,
mely a való élet gyökereit elrágja;
s melyből kigyógyulni éppen úgy nehéz,
mint a játékszenvedelemből;
s mely a lelket éppen úgy elzsibbasztja,
s minden munkára és hatásra alkalmatlanná teszi.
Könyvet írni:
ez is egyike korunk betegségeinek.
Ki kenyérért írogat,
az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál.
Kit hajlandóság vonz írásra, jusson eszébe:
miképpen hajlandóság és tehetség
két különböző dolog;
s ki a hajlandóságot tehetségnek veszi:
az mindég csalatkozik.
Több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől.
Ennek szavai elhangzanak,
az író pedig maradandó bötűkbe önti gondolatait,
s messze vidéken s jövendőben is óhajt olvastatni.
Azért ha valaha könyvírásra kedved leend,
vizsgáld meg jól magadat,
gyűjtöttél-e elég erőt, tapasztalást és tudományt?
Mert oly ember is,
ki a maga életkörét híven betöltvén,
jámborsága és szorgalma által tiszteletet érdemel,
nevetséges leend,
mihelyt azon pályára lép,
mire természet őtet nem szánta.
Kinek a közönségesen,
a mindennapin felülemelkedni erő nem jutott:
az kitetsző helyre ne álljon.
S ez intés itt az írónak adva,
minden más helyzetbeli embernek szól.
Nem boldogtalan volt az,
mond a költő,
kinek születéséről s haláláról a világ semmit sem tudott.
E tanítás a pórnépre nézve helyes lehet;
de ki fennérzést nyere sorsától,
ki magasbra törekedő társaságban
a szép és jó példáit jókor szemlélhette:
annak kötelessége úgy élni,
hogy a pórnépen felülemelkedve,
a mindennapiság keskeny köréből kiléphessen;
s nevének maradandó emlékezetet szerezzen.
Hazát és emberiséget csak jelesek boldogíthatnak;
s e célra munkálás kötelessége alól nem vétetik ki más,
mint a természettől tehetség nélkül hagyott szerencsétlen.
Sok út visz magasra;
s ez utak közt nem egy van,
mely mindenkinek hatalmában áll.
Ha bámulatos művet írni,
fontos ütközetet nyerni,
phidiási* szobrot alkotni,
országos alkotmányt alapítani stb.
nem mindentől telik:
de elveit s érzéseit minden megtisztíthatja,
magát erény követésre minden szoktathatja,
hasznos ismereteket minden gyűjthet,
s napjait célirányos tettekben minden eltöltheti.
Ne hidd,
mintha a terhektől s kötelességektől,
mik reád, mint szabad nemzet polgárára,
természetesen háramlanak,
tehetséged kicsiny voltának színe alatt
magad felmenthetnéd.
Lángerő kevésnek adatik;
azonban minden egészséges lélek
hosszú szorgalom által
más tudományát, tapasztalását, példáját magáévá teheti;
helyesen ítélni s pontosan egybehasonlítani megtanulhat;
s vizsgálat s gyakorlatnál fogva
a teremtő lelkét ha el nem érheti,
hozzája legalább közelíthet.
Többször mondám:
az élet fő célja – tett;
s tenni
magában vagy másokkal együtt
senkinek nem lehetetlen.
Tehát tégy!
S tégy minden jót, ami tőled telik,
s mindenütt, hol alkalom nyílik;
s hogy minél nagyobb sikerrel tehess,
lelkedet eszközekkel gazdagítani szüntelen igyekezzél.
Hol élő példából
s tulajdon tapasztalásból tanulhatsz,
ott tudományod legjobb alapon áll.
Tettlegi tudományt találsz a világ történeteiben is;
s kincs gyanánt kell tartanod azon következményeket is,
miket a nagy emberek saját tapasztalásaik után feljegyeztek.
De amit a magányos tudós
előre feltett elvekből kikövetkeztetett,
s összeilletett rendszerben előadott,
kétkedve tekintsd még.
Mert észleges vizsgálatokat
ragyogó színbe öltöztetni könnyű:
életre alkalmaztatni pedig nehéz,
s nem ritkán veszedelmes.
Minos* és Lykurgus*, Solon* és Pythagoras*
tettleges bölcsességgel alkották öszve a köztársaságokat;
s midőn Aristoteles*
az igazgatás tudományát rendszerbe foglalá,
nem tett egyebet,
mint amit a maga Organumának írásakor cselekedék vala.
Valamint itt az emberi ész szokott járását kitapogatván,
azon rendet,
miszerént
az elejétől és egyetemleg gondolkozni meg nem szűnt,
tapasztalás után leírá:
úgy amott
a régi és új országalkotványok
módját és állapotát vizsgálá meg,
s a fennálló valóságon építé tudományát.
Minden ismeret kútfeje a tapasztalás.
Nem elég tudni:
Athenében s Rómában, Angliában vagy Amerikában
mi és miképpen volt vagy van?
Ugyanazon idea
különböző fejekben, különböző helyben,
korban és környületben,
különböző foganattal,
munkálhat.
Tapasztaláson épült vizsgálat fog megtanítani;
hol a hiány?
Hol a tennivaló?
S mi a különféle eszközek közt választásra érdemes?
Fordíts a népek kifejlése történeteikre mély figyelmet.
Egész nép,
mint egyes ember
születhetett s nevelkedhetett
oly meghatározó körülmények közt,
melyek neki bizonyos véralkatot, karaktert,
hajlandóságokat, szeszélyt és szenvedelmet
természetébe öntöttek.
Ez adatok szerént kell őt
a kifejlés lépcsőin nyomról nyomra kísérni;
s ha e nyomról nyomra kísérést elhibáztad,
s az állást,
melyre előrement adatainál fogva jutnia kellett,
tisztán ki nem láthattad:
botlásokat teszesz,
miket a világ minden teóriái
jóvá nem változtatnak.
Úgy jársz, mint az orvos,
ki minden növénynevet tudott,
de növényt egyet sem ismert;
ki a nyavalyák egész lajstromát ujjain elszámlálta,
de betegének baját ki nem találhatá.
Egyetemi formák
sem egyes emberre, sem egész nemzetre
állandóul nem alkalmaztathatnak.
Az ember s az emberiség
korához s helyzetéhez képest
időről időre más-más testi és szellemi alakot vált.
Ezen alakváltások észrevétlen jőnek;
s csak akkor rohannak zajogva,
ha véletlen akadály vettetik ellenökbe.
Azonban ne hidd,
mintha elhárító eszközeket találni nem lehetne.
Ki tiszta pillanattal önkeblébe tekinteni megszokott;
ki előtt lelkének minden mozdulati lepletlen állanak:
annak csak akarat kell,
hogy magát saját hatalmában mindég megtartsa,
s lélekalakot önmaga formáljon magának.
Ily férjfi felülemelheti magát a századon,
s annak alakváltozásaira
hatalmas befolyással munkálhat.
Két erő tart felül a sokaságon:
ítélet
és
akarat ereje.
E kettő nélkül ismereteid csak eltanult ismeretek,
tetteid csak alárendelt tettek lehetnek;
azonban mindkettőnek válhatlanul kell egybefűzetni.
Mert ítélet erős akarat nélkül
lelkedet a szenvedő állapotból,
miben körülmény s társaság fogva tartják,
ki nem emelheti;
erős akarat pedig ítélet nélkül
átalkodottá s vakmerővé csinál,
s hibásan választott célok után törekszik.
Tapasztalás, tanulás, figyelem és gondolkozás:
négy eszköz,
minek szorgalmas használata által
az ítélet napról napra erősödik.
Ezt is,
mint a lélek és test minden más tehetségeit
szakadatlan gyakorlás fejleszti és neveli;
s e gyakorlás az út,
akaratod erejét is óránként öregbíteni.
Puhálkodás, indulat és szenvedelem
sugallatit meggyőzni nem lehetetlen;
jót, szépet, nagyot és nemest tenni
természetes óhajtás;
s ama meggyőzést mennél gyakrabban viszed véghez,
s emez óhajtást mennél sűrűbben változtatod gyors tetté:
annál nagyobb leend akaratod hatalma.
Indulat és szenvedély
által vezetett ember akarata is lehet erős,
lehet rohanó hatalmú;
de nem tiszta s nem szabad.
Annak,
ki egykorúira jótékony befolyással kíván hatni,
rénnyel és nyugalommal tölt keblet kell bírnia.
Indulat és szenvedély vadsága
csak forrásban nyugtalankodó sokaságra munkál,
s annak vétkeibe vegyülvén,
vészt és pusztulást hoz;
s mivel az emberiség
saját fenntartását szem elől egészen soha el nem téveszti:
ily vész és pusztulat jelenetei sokáig nem tarthatnak.
Az erény nyugalmával párosult akarat az,
mely szelíd hatalommal munkálva,
állítja elő a jót,
s hárítja el a gonoszat.
Egyedül
a legnagyobb erő sem tehet mindent,
mondhatnám,
nem tehet sokat:
egyesített erőknek pedig
a lehetetlennek látszó is gyakran lehetséges.
Mit ér egy csepp víz?
De milliomonként egyesült cseppek
megdöbbentő erőt fejtenek ki.
Ez egyszerű, mindennapi példa
tudtodra adhatja:
mily becses az egyesület!
Légy kész egyesülni.
A nép,
melynek tagjai saját házaikban elszigetelve
csak önmagokról gondolkoznak,
s parányi célaikat csak egyenként űzik,
még félig vad nép.
Neki óriásinak tetszik minden,
ami az egyes ember erejének
s eszközeinek mértékét felülmúlja;
ő nem tudja,
miképpen az erő s eszközök,
mikkel feszített munka közt sem ér véget,
milliomok erejével s eszközeivel,
sokkal kisebb részben egybekapcsolva,
csudákat teremthet.
És az egyesülés ily haszna
mily természetesnek,
mily könnyen kitalálhatónak látszik!
Jegyezd meg:
azt,
ami legegyszerűbben
s legtermészetesben vezet célra,
kitalálni kevés ember dolga.
Az emberek legnagyobb része
saját fejével nem gondolkozik;
s régi állásából
annál kevésbé mozdul ki saját akaratánál fogva.
A sokaságot szokás és előítéletek tartják fogva;
s azoktól megszabadulni a lélek restsége nehezen engedi.
Tisztábban látni,
mint a pórnép,
nem ritka dolog;
de
annak balszokásaival s előítéleteivel megküzdeni
egyes embernek mindig veszedelmes.
Elszórt magvakból apródonként csírázik és nő fel a kor,
mely változásokat hoz magával.
Annak feltüntekor
mintegy tudat s akarat elleni
forrás, mozgás s haladás látszik mindenfelé;
s boldog a reformátor,
ki e feltűnés első jelenségeit biztos pillantattal észrevette! –
ő nem fog egyedül maradni felléptekor,
s győzedelemmel teszi magáévá a pályaágot,
melyért a kor előtti küzdők hiában
s többnyire nyugalom és életveszély közt fáradtanak.
Az ő osztályrésze dicsőség;
midőn az előtte elsüllyedt küzdők sírján
egykorúiknak átka fekszik,
melyet a később jött maradék szánakozása
többé jóvá nem teszen.
Önszeretet
az emberi nem legegyetemibb vezetője;
de ne hidd,
mintha ez önszeretet
mindég az önhasznot tenné céljának.
Sok anya mondhatatlan szeretettel viseltetik gyermekéhez;
s mégis e szeretet által vezérelve mindent tesz,
ami gyermekének sirathatatlan romlást hoz.
Így a sokaság önmagával!
A való hasznot ismerni
éppen oly ritka tulajdonság,
mint minden más valót;
s ha Demokritnak* igaza volt,
midőn a valót,
filozófi vizsgálatok tekintetéből
kútfenéken lenni mondotta:
éppen úgy igazunk lenne,
ha mondását az emberek
legmindennapibb tetteikre
s gondolkozásaikr alkalmaztatnók.
Az emberek többsége,
hogy önszeretetének eleget tegyen,
a mindenkori divattól,
azaz idegen fejekben támadt
s szokásba jött
gondolat és cselekedet formáktól
kér tanácsot.
Ezek itt fájdalommal nem gondolva,
orrcimpáikat fúrják keresztül,
vagy tűszúrásokkal
egész termeteiket tarka képekkel borítják be;
amazok ott kárt fel sem véve,
papirosért adják kincseiket,
s levegői intézetekre
egymást törve vesznek részvényeket;
némelyek a valódi értéket üres címért cserélik el,
mások a leghasznosb dolgokat elvetik magoktól
a puszta név miatt,
melyet történetesen hordoznak,
s több effélék.
S miért mindezeket?
Felelet: mert másoktól úgy látják.
Embert,
egyenként s csoportosan,
a maga hasznáról felvilágosítani
a legnehezebb feladások közé tartozik.
Gondolni mindent lehet bátorságosan;
gondolatot szóvá és tetté változtatni
kétes következményű dolog.
Mit és mikor és miként kell szólani s tenni?
Ez a bölcsesség nagy titka,
miről szabályokat adni nem lehet.
Régi a tanács;
minden tudja azt,
s kevés követi:
eszed járjon előbb nyelvednél s tettednél.
Van idő,
mikor hallgatni
s látszó veszteglésben ülni
bölcsesség.
Bölcsesség és okosság közt különséget tégy.
Mert az okos hallgat és vesztegel,
hogy önbátorságát megőrizze;
a bölcs pedig,
hogy polgártársai nyugalmát
idő előtt s foganat nélkül ne zavarja fel.
Amaz néz önmagára,
ennek pillantatai az emberiség előhaladását kísérik.
Ok nélkül hágni vészes pályára
vakmerőség és hiúság;
de midőn közügy kívánja,
akkor mindenre készen lenni polgári kötelesség.
S e kötelesség parancsolja
a valót és igazat nemcsak megismerni,
nemcsak szeretni és tisztelni,
de bátor szívvel kimondani és pártfogolni is.
Az elpalástolt való
s a pártfogás nélkül veszélybe süllyedt igaz
gyalázatára válik a nemzetnek,
melynek körében az eset megtörtént.
Ezen,
s minden más,
ezzel határos kötelesség teljesítése
bátor szívet teszen fel;
de bátor szívet szerénységgel s bölcs előnézéssel párosítva.
Szerénytelen bátorság
szemtelenséggé lesz;
s bátorság előnézés nélkül oktalan vakmerőséget szül.
Bátor szívet,
mint minden más rényt*,
magad szerezhetsz magadnak.
Ki tanult ismerni,
s ismeret által szeretni szépet, jót, nemest és valót:
az kétségkívül minden ezekkel ellenkezőt utálni fog;
s e szeretet és utálat győzhetlen erővel munkál szívére.
A különben félénk, erőtlen anya
lángba s vízbe rohan gyermekeért,
kit szeret;
a félénk, erőtlen hölgy
tőrt taszít saját szívébe,
hogy menekedjék üldözőjétől, kit utál;
s ha e két hatalmas indulat
gyenge kebelbe is önthet bátorságot:
mi leszen még,
ha az erős azokat sajátaivá teszi?
A gyengének bátorsága
pillantatnyi támadat,
mely kétségbe s veszélybe sújt;
az erősé pedig elveken alapuló léleksajátsággá leszen,
mely nyugalmas alakot vehet magára,
s mégis lángerővel törekszik
szabadítás s szabadulás felé
egyformán.
Bátorság kell
nemcsak a pillantatnyi szükségben;
hanem a szükség bármily hosszú tartósságában is:
azért bátorság,
türelem és állandóság nélkül
kevés beccsel bír.
E kettő nélkül
nagy és következménnyel teljes tettek
nem történhetnek;
e kettő nélkül
a bátorság tulajdonképpen nem is bátorság.
Hiában
tapodtál meg kezdetben minden félelmet,
ha előbukkanó akadályok ellen is
mindvégig küzdeni képes nem vagy.
Mert bármint leplezzed,
csak bátortalanság az,
ami az akadályok által készségedet meggyőzetni engedi.
Szünetet nem ismerő bátorság
neveztetik állhatatosságnak;
nagy karakter enélkül nem lehet,
s ezáltal kisebb lelkek is
bámulatos következésekre juthatnak.
Állhatatosság és makacsság
úgy állanak egymás ellen,
mint bátorság és vakmerőség.
Valamint egyiket tisztelned:
úgy a másikat megvetned illik.
Állhatatosság és mély tekintet jelen és jövőre;
makacsság és értelmetlenség:
együtt járó dolgok.
E két utolsó
gyakran hamis szégyennel van egybekötve:
mondásunkat vagy tettünket
félbenhagyás által
hibásnak ismerni nem akarjuk.
De ha öntudatunk,
s maga a dolog kiált:
mit használ ellenkezőt kiáltoznunk?
Az állhatatost még süllyedésében is
önérzés boldogítja:
a makacs szívét pedig
késő, sikeretlen megbánás vérezi.
|