Payday Loans

Keresés

A legújabb

RECSK PDF Nyomtatás E-mail
2013. szeptember 03. kedd, 06:51

Hatvan éve zárták be a recski kényszermunkatábort

 

 

Magyar Hírlap, 2013. szeptember 2.

 


R
ecskről hallgatni kellett. A Kádár-rendszer semmilyen körülmények között nem engedte a recski kényszermunkatábor nevének emlegetését, hisz kiderülhetett volna, hogy a diktatúrák egyívású rendszerek, bármilyen ideológiai köntösbe is bújnak. A tábor a Rákosi-éra legkeményebb szakaszában, 1950 és 1953 között működött, hatvan éve zárták be. Szeptember 7-én tartja éves megemlékezését a Recski Emlékparkban a Recski Szövetség, amely most ünnepli megalakulásának 25. évfordulóját. Bank Barbara történésszel és a szövetség elnökével, Krasznay Bélával Sinkovics Ferenc beszélgetett.

Recski Nemzeti Emlékpark (fotó: Történelemportál)

Recski Nemzeti Emlékpark (fotó: Történelemportál)

Sinkovics Ferenc: Recsk munkatábor volt vagy haláltábor?

Krasznay Béla: Munkatáborból lett haláltábor. A jelek arra utaltak, hogy eleve haláltábornak szánták. Amikor bevisznek valakit, akkor elveszik a polgári ruháját, különféle apróbb értékeit, s azokról leltárt készítenek, hogy a szabadulásánál hiánytalanul megkaphasson mindent. Recsken viszont nem volt semmiféle leltár. Le kellett adnunk mindenünket, és kész. Mondták is az őrök, hogy maguknak ezekre már nem lesz szükségük.

S. F.: Tehát már az első pillanatban felfogta egy recski fogoly, hogy hová is került tulajdonképpen?

K. B.: Mi odabenn úgy gondoltuk, hogy fizikailag tönkre akarnak tenni bennünket. Vagyis elhasználni a kőbánya kiépítésével és a termelés beindításával. Így egyrészt nem kell pazarolni ránk a golyót, másrészt pedig kap a népgazdaság egy működő üzemet.

S. F.: Meddig tartott a tábor kiépítése?

K. B.: A tábort nem mi kezdtük építeni, hanem 1950. július közepétől a szociáldemokraták. Ők azok a szocdemek voltak, akik meg is szavazták a kommunistákkal való egyesülést.

Bank Barbara: Igen, ők voltak az akkori terminológia szerint az úgynevezett jobboldali szociáldemokraták, akiket Rákosi Mátyás a hatalom számára veszélyesnek tartott. Ezért 1950 nyarán egy országos akció során az Államvédelmi Hatóság begyűjtötte őket.

K. B.: Begyűjtötte, de mégiscsak másként nézett rájuk. Megtévedt páriáknak tartották őket, akiknek azt mondták, építsétek meg a kerítést a tábor körül, mert hozzuk a fasiszta gyilkosokat – minket neveztek így –, ti pedig hazamehettek. Hát mégsem mehettek haza. De ők kapták a „bulis” helyeket: ők lettek a raktárosok, a műhelyesek, ők vezették a konyhát és így tovább. Némelyik rosszabb volt az ávósoknál is.

Krasznay Béla (1923) a Ludovikán végzett tüzér hadnagyként – jelenleg nyugalmazott ezredes –, a második világháború alatt tíz hónapot töltött hadműveleti területeken, majd másfél évet hadifogságban. Fiatal műszaki egyetemistaként csatlakozott egy antikommunista ellenállási csoport katonai szárnyához, letartóztatták és internálták. 1950 nyarán sokadmagával Recskre, a félig kész táborba szállították. Szabadulása után megfigyelték, követték minden lépését (1955-től 1989-ig). Több mint másfél évtizeden keresztül kizárólag segédmunkásként dolgozhatott, 1984-ben ment nyugdíjba. A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének kitüntetettje (2010).

S. F.: Ön hová került a táborban?

K. B.: A büntetőbarakkba, amelynek lakói nagyrészt volt magyar királyi – az ő szavaikkal: horthysta – katonatisztek, a két háború közötti közigazgatási rendszerben dolgozó személyek, valamint a kommunisták szemében renitens emberek voltak.

B. B.: Fizikai és szellemi értelemben is teljesen leépítették ezeket az embereket. Nehéz munkát végeztek a kőbányában, tizennégy órán át hajszolták őket elégtelen élelmezés mellett. Napi ezer kalóriánál is kevesebb tápértékhez jutottak a foglyok. A munkahely felé menet igyekeztek gombát vagy valamilyen ehető bogyót, gyümölcsöt találni maguknak, és azt gyorsan elfogyasztani. Kalóriában ez nem sokat ért, de legalább egy kis vitaminhoz jutott a szervezetük. Viszont ha az őr észrevette a gyűjtögetést, vagy besúgták őket, akkor borzalmas verés és fogda következett.

K. B.: Ráadásul a büntetősök még a a többi internáltnál is kevesebbet kaptak enni. Nekik hét és fél decis merőkanállal mérték az ételt, nekünk csak félliteressel.

B. B.: A visszaemlékezések azt mutatják, hogy a büntetőbarakk amúgy is külön világ volt, afféle tábor a táboron belül. Külön őrség vigyázott rá, még külön körbe is volt kerítve szögesdróttal, a lakói pedig nem beszélhettek más internáltakkal. A büntetősök mentek ki legelőször dolgozni, s ők jöttek be utoljára. Körülbelül száz-százhúsz lakója volt állandóan a barakknak, de volt, amikor százötvenre is felment a létszám.

K. B.: Nagy volt a zsúfoltság, szorosan egymás mellett feküdtünk a hosszú priccsen, persze élével, mert vállal nem is fértünk volna el. Éjjel csak egyszerre tudtunk megfordulni.

S. F.: A táborok sorában hová tartozott Recsk?

B. B.: A recski internálótábor szovjet típusú internáló- és kényszermunkatábor volt. A külön elkerített büntetőbarakk intézményét például az NKVD alkalmazta már a harmincas évek végétől a Szovjetunióban. Recskhez hasonlóan a tiszalöki és a kazincbarcikai tábor is kényszermunkatábor volt. Illetve amiről nagyon kevés információnk van jelenleg, az a sajóbábonyi és a bernátkúti internálótábor története és helyzete. Recsk különlegessége azonban, hogy titkos tábor volt kezdetben. Ha építőanyagot rendelt, akkor a számlát is Sándor fedőnévre állították ki. Minden tábor rendelkezett egy hivatalos számmal, a recski tábornál ez is titkos volt, egészen 1951-ig.

K. B.: Igen, de 1951-ben megszűnt a titkosság. Akkor megszökött nyolc fogoly. Közülük Michnay Gyula kijutott Nyugatra, s a Szabad Európa Rádióban leleplezte a tábor létét, és felsorolta hatszáz recski társának a nevét. Fejből. Ennél több fogoly volt Recsken, de ő ennyit tudott megtanulni. Egyébként 1450-1500 internált raboskodott Recsken.

B. B.: 1953 tavaszáig körülbelül 1500-an voltak, illetve fordultak meg az internálótáborban. Amikor én 1750-es létszámot mondok, akkor ebbe beleértem azokat a vasutasokat, MÁV-alkalmazottakat is, akik 1953 márciusában kerültek oda. A vasúti igazgatóságokon, üzletvezetőségeken dolgoztak a két háború között, vagy többen a letartóztatásukig. Ezek az egységek a második világháború végéig a 2. VKF-hez (katonai hírszerzés és elhárítás) tartoztak.

Bank Barbara (1975) történész PhD. 2013. augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet vehette át Magyarország 1945–1956 közötti történetének valósághű megismertetése érdekében végzett munkája elismeréseként.

S. F.: Volt valamilyen következménye a Michnay-féle leleplezésnek?

B. B.: Csupán annyi, hogy a Nyugat tudomást szerzett a táborról, és a Szabad Európán keresztül a hazai közvélemény is értesült a létéről. A magyar társadalom annyira meg volt már félemlítve, hogy nyilvános reakcióra nem is lehetett számítani. Már önmagában érdeklődni is igen veszélyes volt. Például egy fiatalember az apját keresve eljutott az Andrássy út 60-ba, majd ott maradt jó időre ő is.

K. B.: Az én szüleim is érdeklődtek utánam Kistarcsán, hisz nem kaptak hírt felőlem. Azt mondták nekik a tábor vezetői, nem tudják, mi van velem, innen már szabadultam.

S. F.: Hány fogoly halt meg Recsken?

B. B.: Nem tudni. Hivatalosan huszonnyolc ember nevét ismerjük, akik a táborban vagy a rabkórházban hunytak el, de ennek nyilvánvalóan a többszöröséről lehet szó.

K. B.: Voltak olyanok, akik az éhezés, a nehéz munka és a rossz egészségügyi körülmények miatt a végelgyengülés állapotába kerültek. Őket elvitték, s örökre eltűntek. Mint a szövetség elnöke mondom: a mai napig sem derült ki, mi lett velük. De azt sem tudtuk például, hogy reggelre kelve hányan fagytak meg vagy haltak bele az éhezésbe más barakkokban, mert nekünk oda nem volt bepillantásunk.

S. F.: Több egykori fogoly is elmondta már, Recsken brutalitás tekintetében egymást próbálták túllicitálni az őrök. Tényleg semmi sem számított?

K. B.: Egy példa: odakint dolgoztunk a bánya nyitásán, s folyton el kellett mennünk az őrök mellett, akik ott ültek az erdőszélen, szalonnát sütögettek. Időnként odaszólítottak egy-egy internáltat – avagy ürgét, ahogy mondták –, s arra fogadtak, ki tudja leütni őt egyetlen ütéssel. Minden kínzás és büntetés közül a vizes verem volt azonban a legszörnyűbb…

B. B.: Itt egy földbe ásott és tetővel ellátott gödörről van szó. Benne vízzel. Volt ott egy priccs is, de arra nem lehetett leülni, mert akkor belefulladt volna a vízbe fogoly. Egész éjszaka csak állni lehetett a gödörben.

a vizes verem látható a Recski Nemzeti Emlékparkban (fotó: Történelemportál)

a vizes verem látható a Recski Nemzeti Emlékparkban
(fotó: Történelemportál)

S. F.: Mi kellett ahhoz, hogy az őrök fegyvert használjanak?

K. B.: Elég volt valami apróság. A fogoly villanyszerelő felment az oszlopra, dolgozott odafönn, de leejtette a fogót. Erre az alul álló ávós lelőtte, mondván, őt akarta fejbe dobni.

S. F.: Kik voltak az őrök, honnan vezényelték őket oda?

B. B.: A külső őrséget a sorozott határőrségből rendelték Recskre, ők voltak a zöld ávósok. Ők a foglyokkal, de a belső, úgynevezett kék ávósokkal sem érintkezhettek. Volt olyan zöld államvédelmis, akinek odabent raboskodott az egyik rokona, de ezt csak akkor tudta meg, amikor szabadult az illető. A belső őrséget pedig olyan államvédelmis tisztek adták, akiket büntetésből helyeztek ide. Az egyiket például azért, mert Pesten, a Városligetben részegen lövöldözött a levegőbe.

K. B.: Ezeket ráadásul szisztematikusan vadították. Csütörtök délelőtt tartottak nekik politikai foglalkozást. Előtte, szerda este már majdnem emberi vonásokat lehetett rajtuk felfedezni, de csütörtök délben megint úgy jöttek ki a szemináriumról, mint a vadállatok.

B. B.: A tábor a semmi közepén terült el. Az államvédelmisek egyik legjobb szórakozási lehetősége az volt, hogy embertelen módon bánhattak a foglyokkal. Folyamatosan ittak, odabenn főzték maguknak a pálinkát. Legfeljebb négy elemit végzett emberek voltak, akik a visszaemlékezések alapján kisebbrendűségi érzésüknek időnként hangot is adtak. Volt rá példa, hogy a csillét tíz olyan internált húzta-tolta álló nap, akiknek összesen tizennégy diplomájuk volt…

K. B.: Tele volt a tábor bankárokkal, tisztekkel, közgazdászokkal, közigazgatási szakemberekkel, egyetemi tanárokkal, jól képzett szakmunkásokkal. Pezsgő kultúrélet folyt nálunk esténként a büntetőbarakkban. A volt Veszprém megyei alispán például angolul Shakespeare-t szavalt. Amúgy Recsken eltűntek a társadalmi különbségek. Az egyszerű földművesekre műveltség ragadt közöttünk, mi meg tőlük tudtuk meg például, hogy melyik növény ehető az erdőben. A mesteremberektől pedig még szakmát is lehetett tanulni.

S. F.: A tábor, az internálás milyen szerepet játszott a társadalom megfélemlítésében?

B. B.: Több időszakról is lehetne beszélni, mert a háború utáni internálás már 1945 tavaszán elkezdődött. Ha az 1950 és 1953 közötti internálási rendszerre és táborokra helyezzük a hangsúlyt, azt mondhatjuk, hogy egy ex-lex állapot jellemezte az időszakot. Nem határozták meg, kit mennyi időre internálnak, nem volt felülvizsgálat, csak 1952 nyarán, de tömeges szabadítások sem. Akiket Recskre vittek, azok tényleg nem tudtak semmit a saját jövőjükről, és arról sem, egyáltalán hol vannak. Ezekkel az emberekkel 1953 tavaszáig nem is kellett elszámolnia a táborvezetésnek.

Ajánlott a Történelemportálról

Földi pokol Recsken – Kárpáti Kamil visszaemlékezése
Megemlékezés a recski munkatábor megnyitásának 60. évfordulóján (képriport, 2010. szeptember)

S. F.: 1953 nyarán mindez véget ért.

K. B.: Dehogy. Nagy volt az összevisszaság. Engem visszavittek Kistarcsára, oda szállt ki a bíróság, hogy döntsön a további sorsomról, illetve ekkor, utólag elítéltek hivatalosan hét év börtönre, amelyből az internálás miatt kitöltöttnek vettek öt évet, így csak 1955 szeptemberében szabadultam a Gyűjtőből. Huszonnégy órán belül el kellett helyezkednem, különben visszavittek volna munkakerülés miatt. A kőbányai fésűsfonó festőüzemébe kerültem. A táborban töltött évek után azt hittem, nincs olyan munka a világon, amit ne lennék képes elvégezni. Na, ez mégis olyan volt. Nehezen tudtam csak elkerülni innen. Egészen 1968-ig csak fizikai munkát végezhettem. Osztályvezetőként mentem nyugdíjba, de csak megbízott osztályvezető lehettem, politikai okokból sohasem véglegesítettek.

B. B.: Recskről, mint a többi internálótáborból is, többféle módon szabadultak az internáltak, már aki szabadult egyáltalán. Sokakat kitiltottak a nagyobb városokból, a volt lakóhelyéről, vagy kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra. A többieket Kistarcsán a bíróság további börtönbüntetésre ítélte, ahonnan jóval később szabadultak.

S. F.: Hogyan kezeli a mindenkori magyar állam Recsk ügyét?

K. B.: Még 1988-ban alakítottuk a szövetségünket. Nem kérdeztünk senkit, megalakítottuk, és kész. Az Antall-kormány szerzett nekünk pénzt az emlékműre, harmincmillióba került, ezt a japánok fizették ki. Megkaptuk a területet, persze csak bérbe, hogy méltó emlékhelyet hozzunk létre, és felépíthessük a tábor területén, az eredeti helyén a volt büntetőbarakkot. Most megint támogatásért folyamodtunk, mert ha kötelező kirándulásra jönnek az iskolások, akkor ehhez jobb infrastruktúra kell, egy információs fogadóközpont, vécék, vizesblokkok, pihenők.

LAST_UPDATED2