Payday Loans

Keresés

A legújabb

A magyarországi haláltáborok PDF Nyomtatás E-mail
27. Születés, életkor és halál

Amikor a kislány alsótestébe fadarabot dugtak és elvérzett

Íme a magyarországi haláltáborok

2013. augusztus 26.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Amint a minap idéztük Bank Barbara történészt, a fiatalok keveset tudnak a huszadik század magyar munkatáborairól, a tankönyvek csupán néhány sorral intézik el ezt a témát, sok tanár pedig nem mer hozzáfogni a bemutatásukhoz. Ami az utóbbiakat illeti, talán még ők sem ismerik őket, tesszük hozzá. Rovatunk révén portálunk alighanem élen jár ezek bemutatásában, így ezúttal eddigi e tárgyban megjelent dokumentumközléseinkből idézünk, mint a szisztematikus magyarirtás évtizedeken át elhallgatott forrásaiból.

zsido 1919 terror

Kezdjük 1919-cel, a százharminchárom nappal! Amint az Előre című képes hetilap 1919. szeptember 15-i száma egyik névtelenül megjelent megrázó írásából (A rémuralom bűnkrónikája. A titokzatos Lenin-fiú) értesülünk, amikor egy Tevele Mihály nevezetű, fantasztikus rongyokba burkolt férfi éjszaka Cserny Józseffel, a Lenin-fiúk főnökével akart találkozni, hogy belépjen közéjük, pincebeli főhadiszállásunkon mindjárt arra lett figyelmes, hogy halk, félig elfojtott sikoltást hallott, majd könyörgő hangokat: „– Az ég szerelmére, könyörüljenek meg rajtam, ne kínozzanak, nem vétettem semmit. A bátyámról akarok hírt hallani. Azt mondják, hogy ide hozták. Ugye-e nincs semmi baja, ugye nem bántották?”. Ezután következett beavatása „szertartás”-ának végső epizódja ugyanott:

„Lenn, a pincében az irtózattól torzult vonásokkal, szemeit kezeivel elfödve állott egy 18-20 éves fiatalember. Teste minden ízében reszketett, a térdei meg-meginogtak és görcsös sírás fojtogatta.
– Mit akarnak velem, mit akarnak? – dadogta szinte eszelős félelemmel.
– No, babuska, te kis burzsuj-palánta, nyissad ki a szemecskédet.
– Nem merem, inkább öljenek meg.
Durva kézzel rántották el a kezeit a szeméről és az irtózat olyan sikoltása hagyta el az ajkait, aminőt a rettenetes bűntényeket látott pincefalak talán még sohasem hallottak: a holttestek között ráismert a bátyja megcsonkított tetemére. Arccal a földre vetette magát és homlokát az öklével döngetve sikoltotta:
– Meggyilkolták, meggyalázták!
A bőrkabátos, mindenfajta gonosztetthez edződött gazfickóknak egy arcizma sem rándult meg a szerencsétlen gyerekember lélekbemarkoló fájdalmának láttára. Tevele arca is mozdulatlan maradt, csak a szemeiben égett valami baljóslatú fény. Csak nagyon gyakorlott szem vehette volna észre rajta, hogy a hideg nyugalma csak az idegeinek vas fegyelmezettségéből ered. A nyugalmát még akkor is megőrizte, amikor a fiatalember a fájdalomtól félőrülten rárontott az egyik Lenin-fiúra és magából kikelten, a tébolytól fátyolos hangon, rekedten üvöltötte:
– Gyilkos! Gyilkos!
Egy hatalmas ökölcsapás volt a válasz kitörésére. Megtántorodott és aléltan rogyott össze.
– Fellocsolni! – adta ki a parancsot az egyik terrorista.
Egy dézsa vízzel végigöntötték az alélt ifjút, azután megragadták és a falba vert szögekhez kötözték. Lába, keze gúzsba volt kötve és moccanni sem tudott. Ekkor eléje állott az egyik és teljes erejével az arcába sújtott. Vérsugár szökött fel az ökölcsapás nyomán, és a terrorista éppen másodízben is lecsapni készült tehetetlenül vergődő áldozatára, amikor a pince ajtaja felpattant.

A lesújtani készülő ököl megállott, a Lenin-fiúk merev tisztelgő állásba vágták magukat. Tevele Mihály, akit az idegzete már majdnem elhagyott, érdeklődve tekintett az ajtó keretében megjelenő férfira. Magas, markáns arcú ember volt a terroristák ismert uniformisában: Cserny József, a főhóhér.
Gyors pillantással nézte végig a borzalmas kínzókamrát, a fejével helyeslően biccentett, de egyszerre csak megmerevedett a tekintete: észrevette a toprongyost.
– Hát ez kicsoda itt? – dörögte.
– Rekruta akar lenni nálunk – felelték.
Cserny József tetőtől-talpig végigmérte Tevele Mihályt, aki eléje állott és megnevezte magát.
– Bírja? – fordult a pribékjeihez.
– Eddig bírta.
– Ha végeztetek, hozzátok fel! – adta ki a parancsot, azután sarkon fordult és távozni készült. A küszöbről visszafordult és közönyös hangon, mintha nem is egy ember életéről, hanem valami mindennapos jelentéktelenségről lenne szó, így érdeklődött:
– Nos és a delikvens?
– A bátyját kereste, akit „hidegre” tettünk – világosították fel.
Cserny biccentett a fejével és legényei merev tisztelgése közben minden további megjegyzés nélkül elhagyta a pincét.
A megszakadt tortúra folytatódott. Harapófogóval egyenként tördelték ki az áldozat fogait, akinek végül a rohamkések adták meg a kegyelemdöfést.
A szörnyű kivégzés alatt Tevele Mihály néha meg-megrándult, az arca halottsápadt színt öltött, a zsebeibe mélyesztett kezei ökölbe szorultak, de állotta a próbát, némán nézte végig a szerencsétlen fiatalember katasztrófáját. Meg is dicsérték érte:
– Vas gyerek vagy, jó anyag!
A titokzatos rekruta arcára különös mosoly ült ki a dicsérő szavakra és szótlanul követte a vörös vérebeket, akik Cserny termeibe vezették fel.”

Igencsak testes köteteket tölthetnének meg hasonló esetismertetésekkel, így elég legyen most csak közülük a leghitelesebbekre, kiváltképpen olysói és héthársi Gabányi Jánoséra (Mártírjaink. Az „őszirózsás” forradalom és a proletárdiktatúra áldozatainak meggyilkolása, lelki és testi megkínzása, 1922)Molnár Jenőére (A 133 napos rémuralom, 1919)Gratz Gusztávéra (A forradalmak kora. Magyarország története 1918-1920, 1935) és Váry Albertéra (A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1922) utalnunk.

 



Folytassuk akkor 1945-tel! A kortársai által 1919-től következetes antikommunista helytállásáról „szegedi Kapisztrán”-ként tisztelt Uzdóczy-Zadravecz István ferences tábori püspök 1945-től való meghurcolása – amint Schneider Vencel atya visszaemlékezéséből (közli őket Kálmán Peregrin dokumentumkötete („Te meztelen Krisztus, hol hagytad az ingedet”: ferencesek a feloszlatás idején, 2000) tudjuk – csak azt mutatja, hogy a haláltáborok létrehozói és működtetői mennyire nem kíméltek senkit, különösen az értelmiséget s benne pláne a papságot. 

A szegedi Kapisztránt ugyanis mint püspököt előszeretettel illették állandóan gúnyszavakkal. 
Jobb érzésű őrei ugyan vezetőik előtt hangosan kiabáltak vele, de aztán suttogva bevallották neki, mennyire féltik őt és imádkoznak érte: nagyon sok szenvedő rabtársának lett lelki vigasza, sőt megmentője olyan börtönállapotok közepette, melyek alighanem minden addigi képzeletet felülmúltak, így az Andrássy út 60 pincebeli kínzókamráiban például csak állni tudtak, a kisebbek megfulladtak, szükségletüket ott végezték el, ahol éppen álltak. Az év őszén levitték a pincébe, ahol teljesen levetkőztették, megmotozták, majd azon gúnyolódtak, milyen egy püspök meztelenül. Az őt kihallgató GPU (Szovjet Oroszországban az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság) vezetője miután semmit nem tudott belőle kivenni, egy teljesen sötét, pár méter hosszú és talán két méter széles, sáros, bokáig érő vízzel elárasztott pincehelyiségbe zárta, ahol huszonkét napon át nem látott világosságot: állva töltötte a nappalokat és éjszakákat, mert a patkányokkal teli vizes sárba nem mert lefeküdni. 

Kiengedése után átadták újra a magyar hatóságoknak, majd a toloncházba vitték néhány napra, ahol „éjjel úgy hullottak rá a poloskák, mint a hangyák”. Hamarosan meglátta aztán, miként bánnak rendőrtiszti ruhába öltözött nők a rabokkal: az egyikük egy tiszt feleségét „levetkőztette, hasára ugrott e kiáltással: „Kinyomom belőled fasiszta magzatodat!” Mikor az abortusz megtörtént, az asszonnyal felnyalatta.” Egy rendőr pedig egy tizenhárom éves kislány alsótestébe fadarabot dugott és elvérzett, mire „a többi rendőr röhögött, hogy egy burzsoá fajzattal kevesebb”. A politikai rabokat ugyanis előszeretettel ütötték-verték gumibotokkal, akiknek így fejük az ismeretlenségig megdagadt, vagy nemzőképtelenné váltak.

Ugyanerről így számolt be kortársai közül vitéz Málnási Ödön történész könyvében (Magyar Mártyrok, 1958):

„A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb „munkához”: nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer, azután általános.) Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt. Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált módszer.) De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált.”

Ám nem kevésbé vérfagyasztó Fehérváry István rabok visszaemlékezéseiből összeállított dokumentumkötetének (Börtönvilág Magyarországon, 1978) részletezése sem:

„Az őrség minden alkalmat felhasznált arra, hogy belénk kössön. Nem volt séta, hogy egymással való beszélgetés ürügyén ne szólítottak volna néhányunkat be az osztályvezetői irodába. Senki nem tudott kielégítően állni, ki- és belépni, válaszolni ahhoz, hogy kékfoltok nélkül távozzék. A munkást megverték azért, mert elárulta a munkásosztályt, az értelmiséget, mert értelmiségi volt, a párttag azért kapott nagyobb ütéseket, mert csak későn lépett be a pártba, mi azért, mert nem léptünk be. Veszélyes volt szemüveget viselni, mert miniszternek tartották az embert, a lúdtalpbetét burzsoá eszköznek bizonyult, és aki az elfogyott kübli papír pótlását kérte, a népi demokráciának pazarlással való megdöntéséért kapta a verést. A legnagyobb bűnnek azonban a nevetés számított. A szenvedésnek is van humora, s mi fiatalok voltunk, nem törtek meg bennünket és gyakorta elkövettük a nevetés bűnét. Ilyenkor csikordult a kulcs a zárban és hallottuk a sztereotip kérdést: „Miért nevet? Van kedve nevetni? Majd elveszem a kedvét!” És aki már „fúrt kutat”, vagyis keringett a földre támasztott mutatóujja körül a szédülésig, aki ismeri, mi a „papírfújás”, amikor egy füzetlapot lehelettel végig kell hajtani többször a folyosón, vagy aki ült vasba kötve, az tudja, hogy ideig-óráig valóban „arcára lehet fagyasztani a mosolyt” az embernek! Míg Bodó elvtárs egyetlen pofonja örökké süketté tehetett egy embert, míg Flórián alhadnagy elvtárs csizmával táncolhatott egy rabtársunk gégéjén, mindaddig, míg a szerencsétlennek elszakadtak a hangszálai, addig az intézményes kínzás orvosi előírással, segédlettel és parancsnoki közreműködéssel történt. A középkori inkvizíciós kínzást is meghaladó fenyítés, a vasalás.

Szitkok kíséretében földre ültetnek, lábadat keresztbe teszed és bokában összeráncolják. Azután a kezed következik. Két őr térdel a hátadra, hogy kezedet az ellenkező lábfejedhez kényszerítsék, s a harmadik meghúzhassa a láncot, úgy hogy beleszántson a húsodba. A fejed a térded közé szorul, a combod karodban, hátadon minden ín pattanásig feszül, és csak kapkodva kapsz lélegzetet. Érzed, hogy kézfejed nőttön-nő, a vér lüktet benne, és ha merész vagy, hogy felemeled a fejed, már feketének látod az ujjaidat.. A karodba kell harapnod, hogy ne ordíts a fájdalomtól, melletted már nyöszörög, sír, üvölt valaki. Lesz majd idő, hogy nem emlékszel semmire, azután hidegvíz csorog rajtad, felrángatnak az előbbi helyzetbe és folytatod. Ha nincs szerencséd, két őr megragad, felemel, majd földre ejt, s azt kívánod, bár a láncok szakítanák már le kézfejed. Azután újra elájulsz. 

Új őr jön, meglazítja a láncot, s ha nem tudnád, hogy másodperceken belül az erekbe visszatörekvő vér megsokszorozza a kínjaidat, megköszönnéd neki. Így imádkozol vagy káromkodsz, ordítasz vagy tűrsz, és számítod az időt, hogy meddig tart még? Majd mikor letelik a két-három vagy hat óra és leszedik a láncokat, és ott fetrengesz a földön, felállni nem tudván, hallgatva az őrség röhejét a hernyóként mászó rabok felett, majd akkor örülsz, hogy csak két órát kaptál. Volt, aki nyolc órát ült kurtavasban jajszó nélkül. Volt, aki az egyszeri hat órás kurtavas után örökre nyomorék lett, ma is bénán húzza maga után a lábát. És új napok, új kurtavasak, rúgások, sötétzárkák következnek, semmi hír szeretteinkről, se újság a világról: számolgatjuk a napokat, a halottainkat, a megtébolyodottakat és azokat, akik rabéletükre árulókká váltak.”

Ennyit a magyarországi haláltáborok viszonyait ismertető szemelvényekből. Vérfagyasztó, hogy a „fasiszta magzat kinyomásá”-t elrendelők, a szájba vizelők, a körömletépők, vagy a címadó példánál maradva, a kislány alsótestébe fadarabot dugók és így őt elvéreztetők mindmáig nem kerültek bele történelemoktatásunkba!