– Mikor került kapcsolatba a népi mesterségekkel, a fafaragással?
– Nem azt mondom, hogy születésem pillanatától, mert én nem is születtem: édesanyám szerint csak lettem. Ugyanis a székely gyermek és a baj nem születik, csak lesz. Nálunk Csehétfalván „őzve" beszélnek, édesanyám mindig azt mondta: „Fiam, te január 1-jén löttél." Azóta mondom, hogy nekem nincs is születésnapom, csak „löttnapom", hiszen ezt édesanyám tudhatja a legjobban. A gyermekkorom elég viszontagságos volt, a nagyszüleimnél nevelkedtem, rengeteget kellett dolgozni, nehéz időket éltünk a háború utáni, szárazság, nincstelenség jellemezte években. Ami a székely ember nyakába szakadhatott, mind csőstől jött, de túléltük, mert azelőtt nagyobb nyomorúságok is voltak. Beleszülettem a népi kultúrába, nem kellett tanulnom, egyszerűen csak tudtam, hiszen mindenki így élt a faluban. Elvittek a délutáni táncba, a farsangi bálokba, hajnalban is felköltöttek, hogy tanítsanak meg az asszonyok táncolni. Nagyobb szégyen nem is volt a faluban, mint ha egy legény csak lézengett, és nem tudott táncolni. Ha olyan volt az alkalom, énekelni kellett, máskor táncolni, szekeret faragni, szántani. Ha eltörött a járompálca vagy a járomszeg, másikat kellett helyette csinálni, ha leesett a házról a zsindely, ki kellett cserélni. Mindenki végezte a mezőgazdasági munkát meg minden egyebet, így volt teljes egész az életük. Hiába ment bárki az üzletbe, hogy mindent készen megvásároljon, mindent saját kezűleg kellett előteremteni. Így volt a gyermekjátékokkal is. Ma a kínai puskával puffogtatnak a gyerekek a tömbház körül, mi meg kellett faragjuk magunknak a szekeret, gömbfából levágtuk a kerekét, aztán beleültünk és húztuk. Bodzafából készítettünk puskát, csepűgolyót hozzá, majd elébe tettük a kezünket, hogy ne repüljön el a golyó, de pukkanjon egy nagyot. Vízipuskát is fabrikáltunk, lespricceltük egymást. Selejtgyapjúból és szappanos vízből készült a labda, gurult, de nem pattogott. Azzal futballoztunk, folyton lerúgtuk a lábunkról a bőrt, mert kicsi volt a labda, ezért sokszor a kőbe rúgtunk. Pitykéztünk, ostort fontunk, ezekre nemrég tanítottam meg a gyerekeket a Vadason az unitárius táborban. A mai gyerek számára is nagyobb boldogság, ha saját kezűleg elkészíthetnek valamit, mintha nyafog, és a szülei megveszik neki a játékot, csak hogy fogja már be a száját. A valamire való gyermek azonnal szétszedi a játékszert, hogy lássa, mi világít, ketyeg benne, a tehetetlenebb csak játszik vele. Nekünk nem kellett szétszedni a játékot, mert tudtuk, mi van benne, hiszen mi raktuk össze.
– Mégsem lesz mindenkiből ezermester. Ennek mi a titka?
– Sepsiszentgyörgyön már az egykori pionírháznál dolgoztam, meg kellett szervezni a szilveszteri kolindálást. Az elvtársak kiadták a parancsot, hogy a pionírház igazgatónője fonasson ostort. Én tudok fonni négyágú, nyolcágú ostort is, de nekem nem szólt senki. Sopánkodott az igazgatónő, hogy összejárta a várost, és nem talált senkit, aki tud ostort fonni. Én akkor pillanatok alatt fontam négyet, s mindenki csodálkozott, hogy honnan értek hozzá. Hát onnan, hogy gyermekkoromban megtanultam, nem kellett átmenteni, mert bennem maradt, és most közel negyven év után a Vadason megint ráállt a kezem. Ezeket nem lehet elfelejteni, olyan, mint a biciklizés.
– Faragni hogy tanult meg?
– Székelykeresztúron a tanítóképző fiúiskolában, amikor Kiss Zsigmond rajztanár volt az igazgató, minden diáknak kötelező volt megtanulni faragni. Sajnos mire én odakerültem, az igazgató már nyugdíjba vonult. De Siménfalván lakott, és feljárt Csehétfalvára vadászni, mentünk neki hajtani, s aztán hívott, hogy megtanít faragni. Több ízben voltam nála, néhány szóval elmagyarázta, aztán már adta is a vésőt, hogy neki kell fogni s csinálni. Megnézte az eredményt, s azt mondta, folytasd, jól áll a kezedben a véső. Ennyi volt az oktatás. Akkor kerültem kapcsolatba a faragással, aztán jött egy hatalmas szünet, mert nem volt divat. Ez is olyan, mint a miniszoknya: mikor divat, mindenkinek az kell, később senki sem hordja. A Ceauşescu-világban rendelettel tiltották a fafaragást, fából még kaput, kerítést sem volt szabad csinálni. Van is erről egy anekdota: Máréfalván a párttitkár kérdésére azt felelték, hogy eddig sem cserefából állították a kapukat, hanem Isten segedelméből, írja is minden kapun. Sepsiszentgyörgyön a hetvenes években faragtam az első kopjafát, egyik kollégám édesapjának a sírjára, ma is áll, gondozom. Utána csak néha-néha faragtam, de ezelőtt tíz évvel, amikor nyugdíjba vonultam, jöttem rá, hogy nem lehet tétlenül élni, s akkor kezdtem többet faragni. A negyvenéves találkozónkon Barabás Vilmos egykori igazgatónk mondta: az életnek csak addig van értelme, amíg az ember valamit tud alkotni. Én ezt teljesen magamévá tettem, elgondolkodtam, mennyi örömöt okoz a munka az embernek, különösen, ha már készen van. Az apró örömökkel úgy vagyok, hogy a nagy összeg is kisebb címletű bankjegyekből áll össze. Ha ránézek egy darab fára, már tudom, mit lehet belőle faragni. Édesanyám is ilyen találékony volt, nagyon gyorsan mindenre megoldást talált. Az is jó a faragásban, hogy az embereket nagyon kevéssel is el lehet varázsolni, csak az a fontos, hogy ne legyen megszokott, unalmas. Az élet sem sablonos, nem kifaragott szélei vannak, hanem töredezettek.
– Negyven esztendeig tanított. Tanítónak vagy fafaragónak tartja magát?
– Én egész életemben faragtam: negyven esztendeig emberpalántából embert, majd fából kopjafát, székely kaput. Pedagógusi pályafutásom során az volt a legfontosabb, hogy a gyermekek sok mindenben szerezzenek tapasztalatot, a tanítás ne csak rideg közlés legyen, ami után fogjuk a naplót, megyünk az irodába, hogy elszívjuk a cigarettát, s megigyuk a feketekávét. Emlékszem, amikor egyes fokozatra vizsgáztam, érkezett Marosvásárhelyről egy tanár, aki a Lomonoszov Egyetemen végzett, ő volt a vizsgabizottság elnöke. Az első órám végén az igazgatónő kétségbeesetten ment a titkárságra, hogy katasztrófa, ami történik, micsoda rendetlenség van, a gyermekek mindenbe beleszólnak, nincs semmi fegyelem. Az értékeléskor a bizottság lélektan-pedagógia szakos elnöke azonban megdicsérte, hogy milyen közvetlen kapcsolatot alakítottam ki a diákokkal, hogy a gyerekek jókedvvel jelen voltak az órán, nem ültek halálos csendben, és faragták a padra, hogy „Róza, szeretlek". Az én óráimon nem volt feszültség: ha valakinek véleménye vagy kérdése volt azzal kapcsolatban, ami elhangzott, akkor felállt, s elmondta vagy megkérdezte. Számomra az volt a fontos, hogy a gyereknek legyen kitől kérdezni, nekem pedig legyen, akinek felelni. Akkor jó, ha a kisdiák kérdez.
– A vőfélyszerep felelevenítése a tánc és az ének iránti szeretetéből fakad?
– Végigtáncoltam és végigénekeltem az életemet. Keresztúron a tanítóképzőben táncoltam, majd Mikóújfaluban, Szentivánlaborfalván is. Táncoltam a Maros Művészegyüttest megalapító Haáz Sanyi bácsi csoportjában. Közel hatvan éve énekelek dalárdában, Mátyás Ferenc zenetanár Kodály tanítványa volt, az ő énekkarában is énekeltem, de katonakoromban Craiován a kétszáz tagú katonazenekarban is. Kóczián László, Nyírő József veje tanított meg a képzőben helyesen beszélni magyarul. A tájszólást nem volt szabad elfelejteni, de mindenkinek szépen magyarul kellett beszélni. Aztán 1973-ban Mikóújfaluból bekerültem Sepsiszentgyörgyre a pionírházhoz, fotó- és turisztikai kört vezettem, minden évben ezer kilométereket bicikliztünk Európa-szerte Fejér Ákossal. Akkor minden gyárnak volt tánccsoportja, jártak falvakba előadásokat tartani, engem az egyik kollégám szervezett be, azt mondta, én le tudnám vezetni a műsort. Soha nem zavart, ha sok ember előtt kellett beszélni, mert tudom, hogy mit akarok mondani. Az egyik táncos fiú nősült, s engem hívott vőfélynek. Leesett az állam, mert nálunk Udvarhely környékén fiatal gyerekek voltak a vőfélyek. Mégis elmentem, jó volt a hangulat, s azon az esküvőn még ketten elhívtak. Így cseppentem bele, s minden esküvőn hívtak egy másikba. Novemberben lesz negyven éve, hogy először voltam vőfély, azóta legalább ezerötszáz esküvőn voltam. Ebben is az értelmet keresem. Az a mondóka, rigmus, amit száz esztendővel ezelőtt fűzfapoéták megírtak a hagyományos étrendre vagy leánykérőnek, nem mindig állja meg a helyét. Mindig rögtönöztem, megpróbáltam értelmet adni annak, ami történik. Olyat kell mondani, aminek most, a harmadik évezredben is van értelme.
Balázs Antal
Közismert igazi székely ezermester, 1936. január 1-jén született a Nyikó menti Csehétfalván. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, majd 1950 és 1954 között a székelykeresztúri tanítóképző diákja. 1973-ban a sepsiszentgyörgyi Tanulók Klubjához kerül, ahol kerékpártúrákat szervez, tanulóival bejárja az országot, külföldre is elviszi őket. Részt vesz a város kulturális életében, tagja a Városi Művelődési Ház tánccsoportjának, énekel a Cantus Firmus kórusban és az unitárius egyház Kriza János Énekkarában. Közel négyszáz nagyméretű kopjafát, hat székely kaput és megszámlálhatatlan kisméretű emlékkopját készített.
412