Payday Loans

Keresés

Kis és nagy kevélyek
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2011. március 02. szerda, 16:59

kevly superbia-bosch

Csokonai Vitéz Mihály: A kevély

Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
Mintha csak ő volna ember e világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
Útálván a véle testvér főld porait.
Nem méltóztatik ő kimondani a szót,
Az u-t o-nak mondja, a-nak teszi az o-t.
Ezt is foga között szűrve kell kitenni,
Különben parasztos s comis fogna lenni.
Sőt még nagy lelkének az esik terhére,
A Teremtőt azért veszi crisisére,
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
Úri tüdejének ugyanazt színi kell.
Most is a' derogál dagályos szivének,
Hogy róla a múzsák verseket kőltének.

KEVÉLY KEREKI

Kevély Kereki történetét a nagyapámtól hallottam. Ő volt a legmódosabb ember a szentmártoni határban, ahol a nagyapám zsellérkedett. Házainak, pusztáinak, majorságainak, maga se tudta számát. Négylovas hintón járt tán még az udvarra is, aranyból volt tán még a csizmavakaró kése is.

No, ez nem lett volna hiba, csakhogy a kevélysége még a gazdagságánál is nagyobb volt Kereki uramnak.

- Aki pénzes, legyen kényes - ez volt a szavajárása, s ugyancsak tartotta is magát ehhez a törvényhez. Eszéért, érdemeiért senkit meg nem süvegelt, hanem azt megkívánta, hogy őelőtte mindenki lekapja a fejénvalót, akinek kevesebb a garasa az övénél. Arra aztán ő is rávicsorította a fogát nagy leereszkedően, hanem a süvegét akkor se billentette meg.

- Ha én mindenkinek visszaköszönnék: mindig járna a karom, mint az óra sétálója - szokta mondogatni kevélyen.

A nagyapám nagyon szomorú alkalommal látta először a kevély Kerekit. Arra virradóra, mikor a falujok porrá égett. Éppen azon tanakodtak szegény kárvallott emberek, hogy rakhatnának új fészket, mikor közéjük kocsikázott a kevély Kereki.

Hej, sietett is ám mindenki lekapni a süvegét a nagy úr előtt!

"Hátha megszállja a jó lélek - gondolták magukban -, és vet egy kis segedelmet a falunak."

Kevély Kereki mindössze csak mérges szemeket vetett, mikor a sok födetlen fej között meglátott egy darutollas süveget, valami nyurga fiatalember fején. Hosszú, sápadt legény volt, csak nagy fekete szeme égett, mint a parázs. Valami szegény vándorló diák lehetett, látszott a szegényes ruháján, a poros csizmáján.

- Hát az miféle jöttment ott?! - horkant oda mérgesen Kereki. - Tán cinegét tartogat a süvege alatt, hogy nem meri megemelni?

- Nem ismerem az urat - felelte csöndesen a diákféle.

- Micsoda, hát nem lehet énbelőlem kinézni, hogy ki vagyok, mi vagyok?! - kiabálta Kereki nekivörösödve. - Kapja le a süvegét, fiatalember, mert száz csikó fickándozik a zsebemben. Éppen most eresztették ki a körmöci ménesből őket.

Azzal ráütött a zsebére úgy, hogy megcsendültek benne az aranyak.

De már erre még hátat is fordított a legény, s csak úgy a válla fölül szólt vissza:

- Meg nem süvegelem senki száz aranyát.

Összenéztek a falubeliek, mert tetszett nekik a beszéd, de annál jobban megzavarodott Kereki.

- Nini - mosolygott kínjában -, hátha megfeleznénk a száz aranyat? Ötven aranyért már csak megbillentheti a sipkáját az ilyen szegény diák?

A szegény diák megcsörrentette a markában az ötven aranyat, becsúsztatta a mentéje zsebébe, aztán legyintett a kezével.

- Hja, atyámfia - most már csak így tisztelte Kereki uramat -, nekem is van most már annyi aranyam, mint kegyelmednek, hát akkor mért köszönjek én kelmednek előbb, mint kelmed nekem?

De már erre egész meghökkent kevély Kereki. Különösen, mikor észrevette, hogy a falu népének bánatában is mosolyog a szája sarka. Ezt a csúfságot el kell kerülni mindenáron.

Meg is próbálta, nagy alázatosra fogva a szót.

- Kedves öcsémuram - kérlelte szépen -, fogadja el tőlem még ezt az ötven aranyat, és tiszteljen meg érte a köszönésével.

A diák eltette a másik ötven aranyat is, és ráförmedt Kerekire:

- Hát már mér köszönnék én kendnek, mikor kendnek üres a zsebe, az enyémet meg száz arany húzza?! Aki pénzes, legyen kényes, akinek meg üres a zsebe, az háromszor is kapja le süvegét a magamformájú módos ember előtt.

Lett erre olyan kacagás, hogy tán még most is hallja kevély Kereki, pedig lóhalálában vágtatott a faluból. A diákember pedig arra nyomban szétosztotta a száz aranyat a leégettek közt, aztán hátat fordított nekik, és igyekezett el a hálálkodások elől.

- Jaj, csak a nevét mondja meg legalább, diák úr - rimánkodtak neki -, hogy legyen kit áldani még az unokáinknak is!

- Petőfi Sándornak hívnak - szólt vissza a deák, és búcsúzóban meglengette a darutollas süvegét.

 

Kormos István: A kevély kiskakas


Hol volt, 
hol nem volt, 
volt egy kevély 
kiskakas, 
tarka tollas, 
tarajas, 
piros lábú, 
piros csőrű, 
begyeskedő 
kiskakas. 

Ejhaj, csibekas! 
Kevély volt a kiskakas. 

Ez a kevély 
kiskakas, 
tarka tollas, 
tarajas, 
talált egyszer 
az úton, 
nem az úton: 
a kúton, 
talált egy szem 
gyöngyöcskét - 
csillogó, 
villogó, 
kényes, 
fényes 
gyöngyöcskét. 

Ejhaj, csibekas! 
Megörült a kiskakas. 

Hát a kevély 
kiskakas, 
tarka tollas, 
tarajas, 
kitátotta  
csőröcskéjét, 
s hamm! 
bekapta 
gyöngyöcskéjét: 
hamm! 
hamm! 
bekapta. 

Csőröcskében, 
gyöngyöcskével, 
kényeskével, 
fényeskével, 
ide szállt, 
oda szállt, 
udvarunkban 
szaladgált 
a kis kevély kakaska. 

Ejhaj, csibekas! 
Szaladgált a kiskakas. 

Hát a kevély 
kiskakas, 
tarka tollas, 
tarajas, 
gyöngyöcskéjét, 
hol letette, 
hol felvette, 
nézegette, 
kerülgette, 
csipegette, 
viszegette: 
piros lábán 
illegett, 
tarka farka 
billegett, 
kukorékolt: 
"Kukurikú! 
ku-ku-ku-ku- 
kukurikú! 

Ejhaj, csibekas! 
Futkosott a kiskakas. 

Hát a kevély 
kiskakas, 
tarka tollas, 
tarajas, 
ugrándozván 
sövényre, 
szökkent, 
röppent, 
szállva szállott 
a tyúkudvar fölébe. 

Onnét leszállt 
a földre, 
csőröcskében 
gyöngyöcske: 
csillogott, 
villogott, 
mint napocska 
ragyogott. 

Ejhaj, csibekas! 
Röpdösött a kiskakas. 

Meglátta egy 
tyúkocska, 
s kérve kérte: 
"Kakaska! 
Add ide a 
gyöngyöcskét, 
hadd játszódjak 
kicsinykét". 
De a kevély 
kakaska 
gyöngyöcskéjét 
nem adta. 

Ejhaj, csibekas! 
Kevély volt a kiskakas. 

Meglátta egy 
kiskacsa, 
s kérve kérte: 
"Kakaska! 
Add ide a 
gyöngyöcskét, 
hadd játszódjak 
kicsinykét." 
De a kevély 
kakaska 
gyöngyöcskéjét  
nem adta. 

Ejhaj, csibekas! 
Kevély volt a kiskakas. 

Meglátta egy 
pici nyúl, 
s kérve kérte: 
"Kakaska! 
Add ide a 
gyöngyöcskét, 
hadd játszódjak 
kicsinykét." 
De a kevély 
kakaska 
gyöngyöcskéjét  
nem adta. 

Ejhaj, csibekas! 
Kevély volt a kiskakas. 

Meglátta egy  
kiskecske: 
"De szép fényes 
gyöngyöcske! 
Add ide a  
gyöngyöcskét, 
hadd játszódjak 
kicsinykét." 
De a kevély 
kakaska 
gyöngyöcskéjét 
nem adta. 

Ejhaj, csibekas! 
Kevély volt a kiskakas. 

Meglátta egy  
lovacska, 
s kérve kérte: 
"Kakaska! 
Add ide a 
gyöngyöcskét, 
hadd játszódjak 
kicsinykét." 
De a kevély kakaska 
gyöngyöcskéjét 
nem adta. 

Ejhaj, csibekas! 
Kevély volt a kiskakas. 

Hát a kevély 
kiskakas, 
tarka tollas, 
tarajas, 
dehogy adta 
gyöngyöcskét 
játszadozni 
kicsinykét: 
szaladt,  
szaladt 
messzire, 
gyöngyöcskével csőribe', 
meg sem állott 
Tiszáig, 
Tisza szélső 
partjáig, 
csőriben 
gyöngyöcske, 
nézte magát 
a vízbe'. 

Ejhaj, csibekas! 
Mit látott a kiskakas? 

Hát a kevély 
kiskakas, 
tarka tollas, 
tarajas, 
mit lát vízi 
tükörben, 
kukorintván 
dühödten? 
Egy kevély 
kiskakast, 
tarka tollast, 
tarajast, 
csőriben 
- ohohó! - 
gyöngyöcske, 
ragyogó. 

Egy garas,  
két garas! 
Ámuldozhatsz 
kiskakas! 
Piros csőrrel 
tátogatott, 
gyöngyöcskéhez 
odakapott. 

Ejhaj, csibekas! 
Gyorsan utolér a baj! 

Mikor csőrét 
kitátotta, 
gyöngyét vízbe 
pottyantotta. 
Volt, nincs 
hova lett? 
Gyöngyöcskéje 
odalett! 

Kukurikú, csibekas! 
Megjárta a kiskakas.

______________________________________

p.s.: anno még sorra fizették a költőket.... (N.J.)