Marschalkó Lajos – Csak egy éjszakára (Gyóni Géza emlékezetének)

CSAK EGY ÉJSZAKÁRA
(Gyóni Géza emlékezetének)
A krasznajorszki barakba besüvített a szibériai szél. A durva f apriccsek egyikén öreg népfelkelő haldoklott és a másikon ifjú zászlós
köpte lázában a friss vért.
— Rosszul vagy, Géza? — kérdezte Dobay zászlós és ránézett a
durva katonapokrócra, amely fölött egy pár lap papírt, meg egy ceruzacsonkot tartott a kéz. Próbálj aludni, Géza, — szólt oda a másik kadét.
A költő azonban nem felelt. Ő már valahol otthon járt a multban
s a láz tüzében újra álmodta az életet. — Ott járt megint az iskolában,
a kubikos nebulók között. Megsímogatta a fejüket. Betűket rajzolt ne-kik fehér krétával a fekete táblára. S mikor csengetés után kijutott az
iskola-udvarra, maga is úgy szívta a levegőt, mintha soha sem kapott
volna belőle. Nézte a fiait, akik métáztak, vagy fogócskát játszottak
az udvaron — s mert ismerte valamennyit, tudta rólunk, hogy nekik is
valami oxigén-féle hiányzik a csabai kunyhókból. Zárt ajtók, télen bezárt ablakok. Nádfödeles házak és kevés étel, kevéske meleg a búboskemencében.
A tanító úr körül ott élt a nép. Az ő népe és az ő gyerekei. Szegénységgel, kemény kétkézi munkával küszködő nép. Politikai, társadalmi feszültségekkel teli, de mégis önfeledt ország. És valahogy úgy
érezte, — mikor az esti postával megjött Budapestről „Az Est”, hogy
nem elég ezt a népet betűvetésre tanítani, számolni, imádkozni. Hiszen
ezt a népet talán rövidesen megint hadba akarja szólítani a császárkirály. Egy év, kettő, vagy tíz ? — Rs akkor ezeknek a Fige Jánosoknak is el kell menni meghalni valamiért, ami évről-évre annyioknak
nyom vándorbotot a kezükbe, amiből az itt maradóknak alig jut ki
több a kérges tenyérnél és lebbencs-levesnél: — a Hazáért.
A lázban aztán Máriát látta. A csodálatos ifjú kisasszonyt, akiből
persze egy pár pillantásnál, néhány szónál több nem jutott a fiatal
segédtanítónak. Előbb is ott ment el az iskolaudvar előtt s csak úgy a
szeme sarkából rámosolygott Achim tanító úrra. — Aztán megint látta,
amikor legközelebb egy pár csizmácskát, meleg ruhát hozott a gyerekeknek. Felvillant az emlék, amikor egyszer csak megfogta a lázas
kezét:
— Ne haragudjon, ha valamit mondok. Ma egy folyóiratban olvastam a versét.
— Az én versemet? —ámult el a segédtanító úr.
— Igen. Az van aláírva : Gyóni Géza.
— Nem is tudtam, hogy megjelent.
— A vers gyönyörű, — mondta a ragyogószemű földbirtokos-kisasszony, — de életveszélyes. Hogy lehet ilyesmit leírni? — Hisz ez
lázadás. Pacifizmus! A katonai kötelesség megtagadása.
— De hát melyik versről van szó?
— Erről, mondta haragosan Mária kisasszony és a folyóiratból
nyomban olvasni kezdte:
Vérben úszik nagy hegyek orma,
Paskolja vér, paskolja sár,
S engemet a halálszüretre
Cézár parancsa vár!
— Talán nem egészén helyesek a rímek! — mondta a tanító. — Mondom, hogy a vers remek! — toporzékolt Mária. — De a
következő szakaszért tanító urat be fogják csukni. Hogy lehet ilyet leírni egy tartalékos zászlósnak :
Dús fürtnek a halál-szüretre,
Cézár én nem megyek!
S a krasznajorszki priccs lázálmában most látta a bíróságot. Hallotta a tanácselnök hangját: Őfelsége, a király nevében … három hét!
— Aztán újra önmagát látta a kaszárnya udvaron, amint jöttek, áradtak a békéscsabai tótok, a gyulai magyarok, a vencsellői, csongrádi kubikusok. A két Fige gyerek apja. — Itt már nehéz lett volna elszavalni a verset: „Cézár, én nem megyek !” — A bevonuló öreg népfelkelők azt énekelték: „Megállj! Megállj kutya Szerbia! Nem lesz tiéd
Hercegovina …”
Es a láz aztán tovább vitte az emlékezést. Foszlányokban egy pillanatra megelevenedik, felvillan a galiciai harcok egy-egy képe. Az élet-halál küzdelem az orosz gőzhengerrel a „grániton” … A körülzárt erőd-város, Przemysl … Éhség, levágott lovak, tűz és gránátrobbanások fénye a San vizében … Magyar bakák, békési és csongrádi kubikusok csukaszürkében, amint rohamoznak a gyűrű áttörésére, ugyanolyan csukaszürkébe öltözött öregúr, Tamásy generális után … Igen!
A láz elhozza az emlékezéseket, a legrosszabb álmokat és a legszebb verseket…
Milyen végtelen távlatba is került a „Cézár én nem megyek” kifakadása, mily régen is volt, amikor a sáros útakon és a véres lövészárkokban felismerte, hogy a „rab népek átka, rettentő pribékség” elözönléssel fenyegeti az országot és hogy minden pacifista ábrándozás a nemzet sírásója. Hogy mindenkinek áldozatot kell hozni .. .
Már elmosódott előtte, mikor is volt az a pillanat, amikor meg-
érezte, hogy a „hazai rónák pihegését’! aligha fogja újra hallani, amikor a Világ Magvetőjéhez szálltak gondolatai :
Életemet, e drága pohárt, zengőt
Csordultig vérrel kezedbe adom:
Öntözd vele a boldogabb jövendőt,
Jövő virága nyíljék gazdagon.
Jövő magyarját minden ág ne húzza;
Rémlátás réme ne háljon vele.
Csodára keljen áldott magyar búza:
Aki vetette, az arassa le.
Majd amikor a hazulról jött hírekre, a széthúzás, hangoskodás
hallatára kitört belőle a felháborodás :

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
Gerendatöréskor szálka keresőket.
Csak egy éjszakára:
Mikor siketítőn bőgni kezd a gránát,
s úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák;
Robbanó golyónak mikor fénye támad,
s véres vize kicsap a vén Visztulának .. .
Hogy esküdne mind, mind:
S hitetlen gőgjében akit sose ismert,
hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent:
Magyar vérem ellen soha, soha többet!
Csak egy éjszakára küldjétek el őket .. .

De vajjon elküldte-e az otthon a „pártoskodókat, a vitézkedőket”,
vagy a „gerenda töréskor szálka keresőket”?

Dobay kadét a lelket-remegtető éjszakában leszállt a magas pricesről. A költő hóna alá nyomta a hőmérőt, amelyet tegnap csent el az orvosoktól. Öt percig várt, aztán kirántotta az üveget az alélt költő hóna alól:
— 39 és fél fok! — morogta. Hívni kell a doktort. A költő azonban tovább álmodott a szalmával megtömött priccsen.
Pacifizmus? — Béke? Igen! Itt Krasznajorszkban béke van, mihelyst egy magyar lehúnyja a szemét. A temetőkben mindig béke van.
Otthon, — Óh jaj otthon, — azonban a Fészek Klubban, a New York kávéházban arról álmodnak a kollégák, a nemtörődöm úri emberek, a keményített mandzsettás világmegváltók, hogy csak el kell álmodni a magyar katona hátában a pacifizmus nagy álmát s akkor cár atyuska, az angol király és Clemenceau mind meghajol az álmok birodalma előtt.
A láz révületében, ismét megjelent szeme előtt a régi vers, a régi kérdés. Ő írta? Nem írta? — Erre már nem felelt senki. Mégis a saját szavait hallotta a krasznajorszki félálomban:
Hol vagytok most kis „intellektuellek”,
Kiket bús század baljós vége ellett?
Szent nyugat előtt rajongva térdeplők,
Kik lehánytatok minden józan gyeplőt;
Gúnyos mosolygók, ideálra, honra,
Kiknek a „New York” volt a Pantheonja …

A tábororvos megjött. Nézte a hőmérőt. Lehajolt a beteg fölé. A költő még hallotta az orvosi javaslatot:
— Fűtsetek be jobban. Attól félek, hogy nem éri meg a reggelt. S most megint felmerült a régi kép : Mária. — Jött az iskola-udvar előtti úton. Nézett a kerítésen és akkor nem is sejthette volna, hogy a falu férfinépe, már aki nem maradt ott a több mint négy hónapos ostrom kétségbeesett kitörési harcaiban, most itt didereg vagy haldoklik a szibériai fogolytábor faágyain. — Az utolsó rózsaszín tábori lapra már nem tudott válaszolni. A vers itt maradt, a gyűrött papír a többi
között az ágyalatti motyóban :
Szállnak, szállnak a sóhajok,
Egy hosszú éj míg odaérnek,
Egy hosszú éj és ezalatt
Egy hajszál ismét hófehér lett.
Kinn a fronton, a katonák esküdtek szavaira, egy-egy sorára frontmögötti árulók tértek meg: „Magyar vérem ellen soha, soha többet!”
— S most a krasznajorszki barak fapriccsén haldoklott a költő. Talán az elődjét látta maga előtt, a kecskeszakállas szellemóriást, az üstököst, akiről úgy szóltak a szibériai legendák, hogy maga is itt halt meg a Jeniszei partjai közelében, vagy a szibériai tundrákon. A nemzetnek hinnie kell a segesvári történetben és az utolsó esküvésben: „Ott essem el én a harc mezején”. — És Gyóni zászlós úrnak kihülő agyában ott motoszkált a láz hozta rémálom. Hátha ó, a másik is nem akarta tudatni, hogy a nagyszerű halál helyett a hadifogság nyomora várt rá. Abban a nagy krasznajorszki éjszakában, a piros-fehér-zöld sávos öreg katonapokróc alatt, amit nem vett el a muszka, most összetalálkozott minden költői és emberi szenvedés. A lázálomban felvetült a vers, amelyet talán legjobban szeretett, legszívesebben idézett, ha Máriára gondolt:
Nézed-e még a csillagunkat,
Az esték most is oly fehérek,
Imádkozol-e minden este,
S hiszed-e még, hogy egyszer visszatérek?
Mindez már szomorúság volt, haldoklás, reménytelenség. Gyóni zászlós úr itt a halálos ágyon. És a csodálatos asszony, aki felvette az ápolónővérek fehér köpenyét, vajjon hallotta-e a szibériai sóhajt, vajjon eljut-e-e hozzá sok-sok százezer magyar hadifogoly nevében az üzenet, a kálváriás versek ajánlása:

Mi asszonyunknak, magyar Máriáknak,
Kiknek a lelke sohsem fáradott …

A két kadét hallotta a vérrel telt köhögést, látta az őrület lázában fetrengő zászlóst. Látta a költőt, aki életének utolsó papírdarabját szorongatta, a ceruzacsonkot, amely ebben a lázban is futott a papíron.
Már nem telt többre, mint négy rövid sorra. De a sorok mögött az otthon állt. A Volhyniában rohamozó, Doberdón harcoló katonák. — A nép, amellyel a lelke most egyesült végleg a halál küszöbén. A csukaszürke ezredeké, a parasztoké és munkásoké, a harcoló Magyarországé, amelyet mindig a katonák védenek és a költők fejeznek ki.
— Vigyétek! Vigyétek haza a testem innen Szibériából! — hangzott az utolsó halálkiáltás. És Gyóni Géza zászlós úr kezéből kihullt a
papír és a ceruzacsonk.
Somogyi odakiáltott a harmadik priccsen fekvő Dobaynak :
— Tibor! Odanézz!
A költő már szobormereven és halottan feküdt a krasznajorszki
szalmazsákon. Kezéből kihullt a papír és a ceruza. Dobay zászlós lenyult a barak piszkos földjére, melyen az utolsó darabka papír feküdt.
A halott ágyáról lesodorta valami fuvallat.
— Somogyi! — hívd a halottvivőket. De azért várj. Csak egy pillanatig. Mit írt ezen a papíron?
Aztán olvasni kezdte : Sírvers. — S az utolsó két sor úgy hangzott, mintha nem is egy ember, de az egész nemzet hitvallása volna:
Véres csaták verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt