Az egyik népsportos találkozóra hívta meg Tanult Kollégám Ferenczi Attilát (fasza népsportos blogja ehun), aki amellett, hogy A licences edző és szakíró, a magyar futballkultúra kutatója, és a jelenlegi edzőképzési rendszer legnagyobb ostora. Végighallgattam az előadását, és ha nem is értettem vele mindenben egyet, sok minden jutott eszembe arról, amit mondott. Egy fontos kérdés fogalmazódott meg bennem, fel is tettem, de sajnos nem kaptam rá választ. Mégpedig azért, mert szerintem nincs.
A Bianconeri csapatépítőjén a kezembe akadt a szombati NS-melléklet (itt van a Kazinczy SE is, csak szólunk), amiben van egy nagyszerű Esterházy Péter-interjú. Az utóbbi tíz év legjobb futballhoz köthető könyvének szerzője annyira belekeseredik a magyar futballtradíciók tapintható hiányába, hogy megkérdőjelezi a létüket. Lehet, hogy csak jó generációink voltak, nem tradícióink? És mi a különbség a hagyomány és a tradíció között?
Esterházy azt mondja, a komancsok alatt annyira kinyírták a borászatot, hogy egy idő után csak szar bort csináltunk, mert a ruszkiknak (és nekünk) jó volt az is, de aztán a 90-es évektől újra beindultak a manufaktúrák, és már készülnek minőségi borok is. Egy szóval a borászatnak van hagyománya és tradíciója, amikhez adott esetben egy évtizedeken át tartó nihilből is visszatalálunk. De közben a mester ezzel azt is mondja (illetve kérdezi), hogy ha a borászok meg tudták ezt tenni, a futballunk pedig képtelennek tűnik rá, akkor nem lehet, hogy ennek az az oka, hogy nem erős tradícióink vannak, hanem csak tehetséges generációink?
A magyar futballt illetően kevés nálam pesszimistább ember van, mégis azt mondom, ez nem igaz. A futball megszületésétől kezdve magyarok bábáskodtak a gyermek körül, taktikát, játékrendszert, posztokat alkottunk meg, korszakos csapatokat és egyéniségeket adtunk a világ futballjának. Az tehetség kérdése, hogy egyszerre tudunk pályára küldeni egy Czibor-Puskás-Hidegkuti-Kocsis-Budai csatársort, de az már nem, hogy a csapat rendszerével is évtizedeket ver a totális futball megalkotóira. Húsz év alatt két vébédöntő egy ekkora országtól még akkor is túlmutat a szimpla tehetség fogalomkörén, ha elfogadjuk, hogy mi, magyarok azért általában nem bánunk rosszul a labdával. Magyar edzők özönlötték el a világot, mindent megnyertek, amit meg lehetett, a válogattunk pedig egészen a 80-as évekig a rosszabb időszakaiban is tényező volt.
Sokszor eszembe jut a Pokolgép klasszikusa, az Ítélet helyett, ami ugyan nem a futballról szól, de szerepel benne, hogy „így lettünk mi megátkozott nemzedék”. Valami történt a 80-as évek közepén (sokak szerint egyébként jóval korábban), és a magyar futball egy gyors takkváltással elhagyta a gyökereit. Az, ami most van, nem magyar futball. Csak magyarfoci. Semmiben nem emlékeztet arra, amit még joggal nevezhettünk magyar játékstílusnak, csak az utal rá, hogy valaha egyáltalán létezett ilyesmi hogy időről időre ír valaki egy múltba révedő glosszát a rövidpasszos, magyaros technikáról. Pedig nálunk már csak Sipeki-féle technika van. Hallgatom apámat, aki szerint Varga Zoli a világ legjobb játékosa volt, ködös emlékeimből előbukkan Fodor Foci, Váczi Zoli és Pisont Pisti, de ezeket az emlékeket gyorsan elnyomják a fukszos, fullra kitetovált kis köcsögök, akik futballistának képzelik magukat, mert rohadt sok pénzt keresnek vele. A 85-ös öcsém például már csak rájuk emlékszik, le is szarja a futballt. Jogosan.
Tehát ha a jelenlegi helyzet értékelésében igaza is van Esterházynak, mégis a Ferenczi Attila meglátásaiból levont következtetés az, ami igazán kétségbeejtővé teszi az amúgy is ramaty helyzetet. A tehetség megvan, ebben nincs vita. A kultúra is megvolt sokáig – szerintem ez a válasz Esterházy kérdésére -, és ha a borászos példából indulunk ki, akkor még a remény is él. Csakhogy van egy óriási különbség a magyar borászok és a futballszakma között: a borász nyilván beleszart, milyen lesz a KGST-bor, pedig tudott volna finomabbat is készíteni,viszont a magyar futballszakma krémjéből tényleg ez a legtöbb, ami kijöhet. Ez, ami most van.
Ferenczinek azt a kérdést szegeztem neki, hogy szerinte hogyan lehet újra megtalálni a magyar futballkultúra gyökereit, ha már nemhogy a mostani játékosoknak (akiknek jelentős részéből hétszentség, hogy edző lesz, ha kell, ha nem), de az edzőknek sincs fingjuk sem annak mibenlétéről. Azokról beszélünk, akiknek ragaszkodniuk kéne a hagyományokhoz, és azok szellemében nevelniük a gyerekeket, akikből felnőttként jó futballisták lehetnek.
"Nincsenek játékrendszerek, ez csak egy magyar demagógia, írja le nyugodtan. Amikor kell, akkor előrefelé játszunk, amikor kell, akkor pedig hátrafelé, ez a lényeg."
A hanyatlás természetes velejárója volt az edzői szakma elsatnyulása. Mutyiországban nem a hozzáértés, hanem a helyezkedés számított, és még mindig ott tartunk, hogy valakit automatikusan szakértőnek fogadunk el, mert egy hozzá nem értő edző alatt lejátszott 600 meccset a Zetében, és 13-szor megfordult egy hozzá nem értő edző magyar válogatottjában is. És mivel ő szakértő, természetesen Gyuri bácsi végigcirógatta a Pro-licencig, és máris mesteredzőről beszélünk. (Örvendetes változások álltak be személyes kedvencem, Szalai Laci szerepvállalásával, aki pont az a szent őrült, amilyen egy ilyen mélyen levő szakma életre pofozásához szükséges). A fenti automatizmusokkal működő szakmának nem kell sok, hogy olyan hitvány színvonalra süllyedjen, mint a jelenlegi magyar. Elég hozzá bő másfél évtized. Csakhogy mi már a negyedikhez közeledünk, és ez igencsak megalapozza a Ferenczinek intézett kérdés létjogosultságát: ki lesz az, aki még egyáltalán tudja, milyen a magyar futballstílus? És főleg az, aki megtanítja azoknak, akiknek később képviselniük kell?
Szerintem ez az igazi probléma, nem az, hogy néhány évig képtelenek vagyunk épkézláb játékosok, csapatokat, edzőket kinevelni. A rendszerváltás, úgy látszik, a morálunk, erkölcsi tartásunk és büszkeségünk mellett a futballtudatunkat is meggyepálta, de ebből van kiút (én hiszem, hogy van). Azt viszont egyáltalán nem látom, hogy honnan fognak kinőni azok az emberek, akik elhivatottak annyira, hogy maguk kutassák ki, mit is jelent a magyar futballkultúra,okosak annyira, hogy megértsék annak mibenlétét, és talpraesettek annyira, hogy a kivitelezést is meg tudják oldani.
Első tippem Jézus Krisztus lenne, de az ő következő eljövetele egyelőre bizonytalan, és ha meg is történik, a dolog már eleve az utolsó ítélettel megoldódik, mert a mostani potentátok egy emberként mennek a pokolba.
http://nepstadion.blog.nepsport.hu/archives/2013/07/08/Tradicionalis_nihilizmus_vs_Jezus_Krisztus/
