PIPA VERSEK
I.
Magyarázat prózában.
Bécsben a kapucinusoknál (ahol a császárok
vannak eltemetve), X. atya volt néhány év előtt
a magyar hitszónok (jászberényi származású,
tatárfejű alak), aki vasárnap délutánonként eljárt
a magyar tanyára (III. Traungasse 1.) s ott
néhányszor hallotta a Lőwy-féle verseket. Egyszer
azután azt mondja nekem: Te Lőwy, nekem van
egy pipacsináló barátom St. Pöltenben, s az felkért
engem, hogy szerezzek neki kettőtől négy sorig
verseket pipára. Van neki német, olasz, cseh,
lengyel verse, csak magyar nincsen még. Csinálj
hát néhány jóízű magyar verset, ő azokat a
porcelán pipára égeti, s így készítményei az
Ausztriában élő magyarok közt is kapósak lesznek.
Szívesen Páterkám, - válaszoltam - s a
legközelebbi alkalommal, hogy ismét Bécsbe
mentem, elvittem a pipa-verseket.
II.
A St. Pölteni pipákra szánt versek:
A magyarnak a pipája,
A németnek a kutyája.
Szíjjad magyar a pipádat,
Baszd meg német a kutyádat.
Ne adj kölcsön soha pipát,
Ha nagy - baszd körül a pinát.
Ez a pipa porcelány,
Megbasználak kisleány.
Cseréppipa lika tág,
Víg a lány, ha megbasszák.
Ez a pipa ki van festve,
Peng a baka fasza estve.
Pipán van szép magyar címer,
Szarni tud a kapuciner.
Pipám füstöl mint a kráter,
Büdöset fingik a páter.
Pipámnak van csutorája,
Nem pediglen szarva,
Tisztelendő úr gatyája
Mindig le van szarva.
Tajtékpipán ezüst kupak,
Bizony Isten szép az,
De a kapucinus szerzet
Csupa bitang nép az.
Szűz dohány kell a magyarnak,
A klastromban sokat szarnak.
Szűz dohánynak jó az aromája,
Barátfasznak nagy a karimája.
Szűzdohányfüst karimáz a légbe,
De a barát sosem jut az égbe.
Valamikor a tizenkilencedik század utolsó éveiben történt, hogy az Akadémia közgyűlésén felállt egy akadémikus költő, és követelte, hogy egy bizonyos Lőwy Árpádot - aki pornográf verseivel lejáratja az MTA-t - határozatban ítélje el a testület. Ezután dr. Réthy László akadémikus, több tudományos szakmunka elismert szerzője emelkedett szólásra. „Lőwy kalapjára macskaszarral lőnek / Lófasz a seggébe az ilyen költőnek” - mondta tárgyilagosan, és leült. Méltóságos Réthy László, az etnográfia és a numizmatika professzora, a Nemzeti Múzeum érme- és régiségosztályának igazgatója ugyanis nem volt más mint Lőwy Árpád, akinek disznó versezetei másolatban terjedtek a falusi vásárokban és az úri kaszinókban egyaránt.
1851-ben született Szarvason nemesi családban, egyetemi tanulmányait Bécsben és Budapesten végezte. Numizmatikából és ősrégészetből doktorált, román nyelvtörténeti és etnográfiai kézikönyvet írt, s emellett régészként is aktív volt. Tagja volt a kor legfontosabb tudományos vállalakozása, a Révai Lexikon szerkesztőbizottságának is. Valószínűleg átlagosan unalmas tudóskarrier várt volna rá, ha nem történik vele két családi tragédia. Alig tízéves házasság után súlyos betegségben meghalt felesége, Tokaji Nagy Irén, két kisgyermekük az apára maradt. Egy évvel később a kezei között halt meg másfél éves kisfia is. Innentől kezdve, bár tisztességgel nevelte lányát, mindennapos vendége lett a pesti kocsmák, éjszakai lokálok világának. Ekkor kezdte ontani szókimondóan pajkos verseit, amelyeket később barátainak is megmutatott.
Miközben Réthy professzor továbbra is minden nap bejárt a múzeumba, az éjszakában megszületett Lőwy Árpád, az „ősmagyar pesti zsidó” lator-költő, akinek semmi sem szent. Réthy maga is írt verseket, megénekelte felesége halálát, és vallásos költeményei is fennmaradtak, de országos ismertséget csak Lőwy szerzett. Különösen egy furcsa bécsi társaságban volt nélkülözhetetlen a költészete. Thallóczy Lajos bécsi főlevéltáros házában gyakran találkoztak a császárvárosban járó magyar politikusok. Délutánonként hölgyek is előfordultak, őket a gyakorta itt vendégeskedő Réthy László szórakoztatta ártatlan rímekkel, ezt követően azonban csak férfiak maradhattak a mulatozásba hajló estéken. Ilyenkor a délutáni „fehér” versek pornográf, „fekete” verziói mellett a császári családot gúnyoló verseket is szavalt a gátlástalan költő. A mindenkori politikai helyzetet is tabuk nélkül elemezték, a vendégek között megfordult Tisza István miniszterelnök, Bárczy István budapesti polgármester és más szigorú államférfiak. A legbelső kör, az ugyancsak komoly tudósokból és üzletemberekből álló korhely csapat valódi titkos társaságot is létrehozott „Bűzőrség” néven.
A Lőwy-versek a középkori diákhagyomány folytatói, tudta vagy érezte ezt közönsége, a dualizmus korának tudományos és politikai elitje is. A szabadszájúság felszabadító ereje megérintette a halk szavú Szép Ernőt is, aki üdvözlő verset írt Lőwyhez. Sokan úgy tudják, hogy a Toldi pornográf átiratának szerzője is Lőwy, ez azonban nem igaz. Az ő vaskos tréfái sosem szellemtelenek és durvák, mint az iskolákban generációk óta terjedő Toldi-parafrázis. Verseit a nyelvi sokszínűség, formai játékosság jellemzi. Ilyen például az a verse, amelyben a szexuális aktus száz különböző magyar nevét foglalja rímbe: „(…) Búgat a bús disznóhajcsár, ökörhajtó besuhint, / Beheppent a fürge pinczér, a szakácsné ha kacsint. / Benyes a szorgalmas kertész, bereccsent a laboráns,/ Bojtár götyöl, s a frajlának behagyít a praktikáns./ A tornász meghúzza hölgyét és befúr az asztalos,/ Megélvez a szolgabíró, ha a lány alkalmatos. / A rézöntő meg becsörrent, patikárjus meg beád, / Közösül a polgármester, lassan mozgatva farát./ Befreccsent a tűzoltó, ha csőre kapja a leányt. (...)”
Miközben dőltek belőle a hasonló versek, közönsége nem tudta, hogy az őt felesége halála óta kínzó depresszió idősebb korára csak súlyosbodott. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy egy fiatalkori tudományos mulasztása miatt (nem katalogizált megfelelően egy éremgyűjteményt) múzeumi kollégái megvetik, vagy egyenesen tolvajnak tartják. Ennek ugyan semmi alapja nem volt, de a búskomor Réthy professzor és a benne élő korhely Lőwy Árpád figurája mind nagyobb távolságba került egymástól. Fennmaradt egy levele, amelyben egy barátjának megírja, hogy depressziója mélypontján az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatja.
Végül nem Réthy betegsége vitte el, hanem Lőwyé. A Lőwy-estek elmaradhatatlan kelléke volt a poéta szájából lógó pipa, amely reggelig nem aludhatott ki: a költő-tudós légcsőrákban halt meg 63 évesen. Még a Nyugat is megemlékezett róla, Schöpflin Aladár búcsúztatta. Barátai szobrot akartak neki állítani, de a kezdődő világháború véget vetett a gyűjtésnek. Pedig a talapzatra ars poeticája kerülhetett volna: „Azért csak annyit mondok ifjú népem: Disznókodni szabad, – de csakis szépen!”
LEÖWY ÁRPÁD
A MAGYAR NEMZET JÖVŐJE
Mottó:
(Egy dunántúli kalendáriumból.)
Tiszántúl, Dunántúl, mind a négy gránicig,
Kilenc felekezet adósságra iszik:
S mikor elúsztatta az apai jussát,
A józan zsidónak szídja a Krisztusát.
- * -
Ki jövőbe látni tud:
S ahhoz nem is oly sok kell,
Tisztában lehet már ma is
A főbb eseményekkel.
Nyissuk csak a szemünket ki,
Mik voltunk ötven éve?
Rabláncra vert provincia,
Letörve, összetépve.
Úr és paraszt volt a magyar,
És gőgös mind a kettő,
Hős volt, ha kell, de nem tudta,
Hogy mi a kétszerkettő.
S eljött a próza korszaka:
Mit a vasút hozott meg,
De nem kellett a pudli, s rőf,
Hős, dicső nemzetünknek.
Ne adj' Isten! - azt képzeltük,
Hogy megalázó volna,
Ha Zoltán, Géza, "Urffy" a
Boltban vásznakat pakolna.
Szegény mamának a szíve
Megtört volna búvába':
Hogy fiacskája "Eminens"
Egy "Ipariskolába" (!)
Aztán jött egy kevésbé hős,
De élelmes faj árja,
S a jelszó: "Mi van eladó?"
Az egész Hont bejárja.
Ötven esztendő telt el és
Arra ébredtünk szépen,
Hogy a lenézett, rongy zsidó
Boldogul mindenképpen.
S ha mint zsidó nem boldogul,
A keresztvíznek áll ki,
S ötven krajcárért Széchenyi
Lehet ma már akárki.
Maholnap Kohn-ivadék lesz
Magyar miniszterelnök,
S x-lábú snájdig őrnagyért
Rajonganak a delnők.
Zsidó fiú kispapnak áll
(Ősei bóvlit mértek):
S idők múltán Goldstein-utód
Az esztergomi érsek!
Bank, színpad és redakció
Ővelük van már telve:
S kilökni az utolsó gójt,
Ez mindnyájuknak elve.
S mi deklamálunk, hősködünk,
S iszunk a Honhazáért,
S nem látjuk, hogy a sok beszéd:
Kutya veres faszát ér...
________________________________________
LŐWY ÁRPÁD VERSEI
