Szabó Dezső: A turánizmus

Régóta és szándékosan kerülöm ezt a kérdést, mely a napok szomorúságai közt minduntalan elém tolakodott. Sokszor mint ködös szemű álmodozó ténfergett elém, ki képtelen az élet meglátására, az akaratra, a tettre s mesés valótlanságok ópiumát szívja. Sokszor mint sarlatán ugrott elém, csörgő sipkával a fején, felejtető dalokkal az ajakán. És míg a balekok szem rátapadt, tolvaj kezei szétkutattak a zsebekben és a szívekben.
A napokban egy igen népes összejövetelben vettem részt. Otthonukból elűzött emberek, férfiak, nők voltak, kik minden hónapban egybegyűlnek egyszer, hogy: mindenik magával hozva a maga darab fájdalmát, összerakják az elrabolt otthon egyetlen nagy sírását. Megjegyzem, hogy a jelenlevők majdnem kivétel nélkül egyetemi tanulmányokat végeztek s köztük nem egy kiváló szakműveltségű ember volt.
Egyszerre csak megjelent egy furcsa társaság. Arcukon sajátos vegyületben volt valami a vigécből, a cirkuszi klaunból s az idegsokkot rögtönző utcai kéregetőből. Vezérük, kiben Daumier a kereskedelmi utazóság ős numenjét rajzolta volna meg, kijelentette, hogy egy potyavacsora fejében annyi turánizmust fognak kimérni, amennyit csak elbírunk. A vacsora megszavaztatott.
És akkor egyik szögletbe egy szék tétetett, szájak csendre intettek, szemek és szívek megtágultak. A székre felugrott, helyesebben felspriccelődött mint a szódavizes üvegből kitörő sugár, egy alak. Turáni énekes volt. Ha melegebb terminust akarsz: török-tatár kobzos. Ha forróbbat: szamojéd-japán-kirgiz-ősmagyar regős. És visított, hörgött, ordított, vonított, ugatott turáni dalokat. Sváb szentimentalizmustól nyulós, budapesti aszfalttól büdös, undorító frázisokból font gyalázatos, fertelmes turáni nótákat. Ezekhez a dalokhoz képest a dohány-utcai izralita székesegyház Nimród-kori ős turán-jegec és Kremszner tata a meghunnosodás vitus-tánca. A kéj ráfeküdt a lelkekre s a szívek megdagadtak mint boldog borjúkat foganó tavaszi tehenek.
A kobzos nyeldeklője kilógott; a regös hasa kilyukadt, ellógott. Új alak parittyázott helyére: egy vogul-kínai-szumir-avar szavaló művész. Irtózatos hangnyársak szúrattak belénk s elbődültettek mindama megfontolt szándékkal ostoba, ízléstelen irredenta versek, melyek el akarják rágalmazni a magyarság jogát az élethez. Mikor a szumír szónok legalsó szusza is felülkerült, a tenyerek vad elszántsággal verettek egymáshoz. Szomszédom az asztallábát rugdosta, hogy a néma agyagot is besodorja a turánizmusba.
Pedig ez még semmi sem volt. Csak enyhe példálózás, félénk sejtetés, hogy hangok is vannak a világ térségein. Most a székre vulkánult a vezér-vigéc. És hallottunk, láttunk, szagoltunk és horzsolódtunk egy olyan fonetikai teljesítményt, hogy a világháború borzalmas zenéje a selyempapirosba burkolt fésűt szája elé tartó gyermek halk dünnyögése volt hozzá.
Egy óráig reszkettek a levegő oszlopai a turáni Sámson hangszalagjaitól. Olyan őrült irammal kapart szét vagy tízezer évben, mint a tojásairól lerohanó kotló az udvaron. Roppant garmadákban vágta hozzánk a döglött és élő rokonokat. Közben parokszizmusában is bölcs szimmetriával spékelte el hazafias érdemeit: hogyan honrajongta be gyalog Ázsia pusztáit, hogy üvöltött turánizmust Amerikában stb., stb. A szellemi sarlatánizmus, a félműveltség s az a bizonyos üzembe vett fanatizmus minden mondatában csattanós cvikipuszit adtak egymásnak. Előadása ormán, mint legnagyobb ajándékkal, azzal a hájjal kenegette meg a nemzeti önérzetet, hogy kedves kuzinjaink, a kínaiak, már Krisztus előtt háromezerötszáz évvel törvényt hoztak az apagyilkosság ellen. Hát van-e ősibb kultúra, ősibb morál, mint a magyar-kínai őskultúra és ősmorál! (Közbe legyen mondva: elég ízléstelenek voltak a pocsék kínaiak, hogy a világ csúfságai ilyetén módon való pusztításának gátat vetettek.)
És nézni kellett a hallgató közönséget, mely mégis a magyar középosztály javából került ki. Egynéhányat kivéve, kiknek arcára kiült az undorodás, egy nagy ragadós érzelmi szószba lágyultak össze. Szemek kinyálasodtak, szájuk utánavonaglott a turáni bölömbika szájának, egyéni körvonalaik szétlágyultak, kicsorogtak belőle, egymásba folytak, a terem egy roppant tál lett, melyben egy alaktalan, sűrű, hazafias ember-marmelade fortyogott. A nők néha felsóhajtottak, mint a csók édes fáradságában szokták tenni.
Soha nem láttam halálraítéltnek, nyomorultabbnak kergés középosztályunkat, mint ebben a groteszk jelenetben. Millió nyomorúság irtózatos tenyere szorongat. Az élet alap-problémái követelnek gyors megoldást. Minden nap minden perce gyors meglátást, biztos ítéletet, kész akaratot és elszánt tettet sürget. Minden egészséges faj millió karral és millió éber szemmel irányítja hajóját a történelem nagy fordulatánál. És ezek a beteg lelkek, az ítélkező napok taglója előtt, mint rühes birkák ostoba szép szavakkal vakartatják magukat és boldogan bégetnek. És azt hiszik, hogy most nagyon hazafiak és áldoznak a magyarság oltárán.
Ezért kell ezeket a sorokat megírnom.

I.

És valóban, az az idői helyzet és azok a lelki okok, melyek megteremtették a turánizmus, szükségszerűen magukkal hozták ez új mozgalom két általános tipusát: a hülye, akaratlan, tétlen álmodozót s az ezeken élősködő szélhámost.
Egyenlőség, testvériség, szabadság, függetlenség, Kossuth apánk, ezernyolcszáznegyvennyolc: a szavak alkoholjától részegedő magyar minden lelkesedése ábrándja és hite lejárta magát. A kereszténység, mely európai életünk kezdetén germán és szláv destrukció volt a magyarság életében, sajátságos történelmi megismétlődéssel megint csak azzá kezd zülleni a mai kloáka-kurzus szomorú napjaiban. Ezer halál örvénye fölött, az élet irtózatos csúfságai, vigasztalanságai közepette kell valami hit, valami lelki ital, mely a ma megkorbácsolt emberbarmát odaerősíti a holnap szekérrúdjához. Valami kárpótlást nyújtó álom, hol megint emberré nyújtózhatunk ki, hol megcsúfolt, meggyalázott magyarságunkat megint nap süti s a történelem szélesebb szárnyai emelik. Ismeretes lelki tény, hogy a gyilkos néha ahelyett, hogy menekülni igyekezne, lefekszik áldozata véres hullája mellé s buta, baromi álomba süllyed. Ott érik és fogják el az emberi igazság szolgái. Így fekszik le az önmagát gyilkoló magyar a történelem sötét poroszlói előtt turánizmust álmodni.
És így verődnek össze ködös szemű, ködösebb agyú lelkikódorgók egy soha nem történt múltat játszani a sürgető napok fenyegető hívása előtt. Soha nem történt múltat; mert ezek a kizökkent emberek általában a félműveltség analfabétái s fogalmuk sincs; nem csak a faji és nyelvi rokonság kritériumairól, de arról sem, hogy mi mese, mi szédelgő füllentés és mi megtörtént történelem. Hihetetlenül intim családi jeleneteket tudnak a japán-magyar, a kirgiz-székely ős együttélés napjaiból. Ereklyéik közt őrzik a szappandarabot, mellyel az ős turáni mama baskír, csuvas, szamojéd, tunguz, magyar, székely gyermekeit tisztára mosdatta a turáni dedóba való menetel előtt. Egyes szavaknak: vezér, rabonbán, gyula, turul, táltos stb. úgy örvendenek, mint majom az apaságának s unos-untalan elzörgetik lelkükben, mint gyermek a most nyert üveggolyóit. Etimológiájuk előtt nincs titok s mindennapi meglepetésekkel üt orron. A vámpír pld. ős turáni madár. Tudniillik az ős turáni vámoknál, mikor az ős turáni vámosok kérdezték az ős turáni csempésztől: van-é elvámolni valód, ez nem-et hazudott, de ős turáni drukkjában elpirult. Ezt az elpirulást nevezték az ős turánok: vám-pírnak. Mármost: ez a vérivó madár előszeretettel az ilyen emberekre szállt vért szívni, mert pirulásuk sok vért ígért. Ezért nevezték vámirraszálló madárnak, rövidebben: vámpírmadárnak, még rövidebben vámpírnak. A turánizmus egy jámbor ütődöttje, kinek legfőbb tudományos forrásai a „Tolnai Világlap” kiadványai, egyik előkelő napilapban bizonyította be, hogy a szumiroknál is volt keresztény-kurzus és keresztet hordtak. Egy szegény vidéki rajongó egy nagy hazafias társaságban győzelmesen mutatta ki velem szemben, hogy a Kaukázusban még máig is vannak Zichyek és oroszországi foglyok beszéltek is velük. És ebben engem nem az a végtelen szimplicitás bosszantott, hogy ilyeneket elhisznek, hanem hogy még a Kaukázust is reménytelenné teszik számunkra. Hiszen egy életrevaló turánizmusnak nem éppen oda kell törekedni, hogy Magyarországon is minél kevesebb Zichy legyen?
Ezeket a ficamodott embereket rendesen jóakaró elnézéssel kezelik, sőt fanatikusan jó magyaroknak szokták emlegetni. Pedig kártékony és elpusztítandó bogarak. Először is: ez a fanatizmus csak félig ösztönös és őszinte fanatizmus. A ravasz betegek, mikor látják, hogy betegségük némely folyamatáért kettőzött figyelem és kímélet jár ki számukra: azután akarattal és minduntalan szimulálják ezeket a folyamatokat. Ezek a fanatikusok is, ha már egyszer a tükörben meglátták a fanatizmusuk előnyeit, gyárilag is gyártják ezt a rajongást és fanatizmust, mert műveletlen és korlátolt elméjük ebben látja nagynak és kiválóan magyarnak önmagát. De ma, mikor egy élelmes szafaládé-gyáros több értéket jelent a magyarságnak, mint tíz vagon rabonbán, ha ugyanilyen állatok voltak, ma mikor minden ész, minden szumir szem és minden kéz a ma égető problémáihoz szükséges, hazaárulók, kártékonyak, destruktivek ezek a bódult bogarak. Különben is, a magyar középosztálynak ez az a rétege, mely tápláló melegágya minden idegen vigécnek, minden felénk hulló kártékony bacilusnak. Ha ez volna a magyarság, az emberiség érdekében kellene valami gyökeresen ható zachirlint kitalálni ellene.
Ezek az idegen vigécek, ezek a kártékony bacilusok nem is hiányoznak s ezek adják meg e ragály második típusát. Az éhes érvényesülés kalandorai, kik fáradhatatlan mohósággal lesik, hol akad a fórumon egy kis szabad csücsök számukra, a biztos siker tudatában csapnak le ezekre a bárgyu emberbirkákra. És lelkesednek, üvöltenek, simmiznek és saltomortaléznak turánizmust, hiszen ez a legkönnyebb és legmulatságosabb módja, hogy emlegetést, tapsot, összeköttetést és támasztó népszerűséget szerezzenek éhes törtetésükhöz. Ezzel nem hívjuk ki semmi rabló érdek haragját, nem kockáztatjuk semmilyen érdekszövetség neheztelését, teljesen potyán kaphatunk balekokat titkos útjaink egyengetéséhez. Különösen undorítók a germán és szláv fajok Bórembukkjai és Trajzigfricigjei, kik hétfőről keddre kirgizülnek meg s vonyítnak belé, mint csecsemő a fogzásba. Százszor kijelentettem, hogy én el sem képzelem a magyar államot, a magyar nemzetet a germán és szláv fajok együttműködése nélkül. De természetrajzi csaláson becsületes és egészséges dolog nem épülhet föl. Ők hasznos és jó magyarok lehetnek mint az állam polgárai, mint a nemezt tagjai, de a faji szervezkedésben, mely minden fajnak természetes joga, nincs helyük. Ezt épen a becsületes szándéku s igazán asszimilált jövevények játják be legjobban s ezek nem is ilyen céda és ízléstelen módon szellőztetik a magyarságukat, hanem komoly munkába építik be azt. ezek a lármás, jött-ment új turániak találták ki a turáni legitimizmust, melynél obszcénebb viccet még a középkor kaotikus irodalma sem produkált. Gaz és kártékony csirkefogók ezek, kik egy üres fajvédéskedő frázeologiával eltérítik a magyarság ébredő életösztönét a helyes útjától, lejáratják a faji szervezkedés gondolatát s közben vidáman honfoglalgatnak. Talán egyre mégis jók: siettetni fogják az egész Magyarország új megvalósulását. Mert oly mohók és olyan szemtelenek, hogy egyszer a tompa magyar is be fogja látni kötnivalósásukat. De olyan sokan vannak, hogy kénytelenek leszünk visszafoglalni erdélyi és felvidéki erdeinket, hogy mindeneik alá méltó piedesztált juttassunk.
Mind a két csoportnak, a maszlagoltaknak és maszlagolóknak egyaránt fedeztük, hátvédük és muníciójuk a ma felvarrosodó alkalmi hazafias turáni irodalom. Irodalmat mondok jobb terminus híján, pedig ez csak annyira irodalom, amennyire képzőművészet a diarrea. Versek születnek légiószámban, hol az ősturán testvér megszólítás után, táltosok nyerítnek és áldoznak, aszerint, hogy lovak vagy papok s véres turáni szörnyűségek szavaltatnak el. Darabok adatnak elé, melyekért örök szánalom fog kijárni korunk színészeinek, hol sírjukból kiráncigált álmos ó-magyarok közt kétségbeesetten ténfereg a szegény II. Lajos, mintha mondaná: – Hun a fenébe van már az a Csele patak, hogy ne kelljen ennyi ostobaságot végig hallgatnom! – A jobblétre szenderült jambusok, mint az ősturáni izom természetes rángásai, szemérmetlen feltámadással sturmolják meg színpadjainkat. A rohadt kis önképzőkör egyetemes kánkánba táncol össze az emberekből s magyar irodalomnak, magyar művészetnek visítja magát. A magyarságot már minden Lázárnál lázárabb koldussá tették. Most tudatos és szélesen szervezett munka folyik, hogy végleg elbutítsák, mielőtt az utolsó kegyelemdöfést megadnák neki. És ebben a munkában a legfőbb segítség ez a hazugul hazafias, álturáni svindli irodalom.
Igen, mert az élhetetlen, vak, rabszolga középosztályt megint az üres szavak puffasztó kosztjához szoktatja. Igen, mert az ízlésében elmaradt, szűk horizontú magyar középosztályt megint elvonja az igazi művészettől s megakadályozza, hogy faja igazi értékeit megismerje és becsülje. Senkinek sem élőbb része az egész múlt mint nekem, senki sem látja oly mindennapivá folytonosodott vízióval a holtak mozdulatát az élők rángásaiban, mint én. Az elmúlt századok hárfái senki életét nem tömik meg több hanggal, mint az enyimet. De rég megfulladt királyokkal, avas táltosokkal, döglött hunokkal nem lehet élő művészetet csinálni. Hiszen az egyetlenül álló Bánk Bán azért marad meg a magyar drámaművészet világirodalmi oromjának, mert semmi köze a kolontos II. Endréhez, Gertrúdhoz s a mitugrálsz Ottóhoz. Adja az örök Bánk Bánt, az örök Peturt, az örök Tiborcot, a magyarság mindig eleven három roppant sebét, melyek sohasem sajogtak frissebb vérrel, mint most. Az igazi szép mindig modern, az igazi művészet mindig aktuális, az alkotó művész mindig kortárs. Micsoda nyomorult kis zsörtölődés volt minden elmúlt mozgolódás azokhoz a gigászi víziókhoz, melyeket a mostani világvajúdás láza produkált és produkál! Az emberi szenvedés és emberi gonoszság soha nem sejtett arányú párbaja folyik szemeink előtt s ez a halálos, jajgató, szörnyű zűr tele van millió nem sejtett szépséggel. Soha művész nem lehetett oly széles emberiséggel művész, mint napjainkban. És ehelyett múzeumi maskarába öltözött gepidák jámbusulnak előttünk, kikből úgy kilóg a meg nem emésztett jó öreg shakespearei tragikum, mint Pekárból a turánizmus.
De minden zsivány, minden stréber és minden bűnös szereti és védi ezt a turánizmust és ezt az irodalmat: elvonják a figyelmet a legégetőbb követelésektől, az egyetemes rablástól s a számonkérés történelmi feladataitól.

II.

Turánizmusra szükség van s a komoly és pozitivtartalmu turánizmus pótolhatatlan funkció lehet a magyarság életében. Az sem baj, ha egyes tudósok ma még mosolyognak rajta. Korok változásával a tudósok ugyanazon problémánál felváltva mosolyogtak és komolykodtak. Ezelőtt harminc évvel a tudósok mosolyogtak a székelyek ősibb honfoglalásán s úgy potyázták össze őket kalákába a dunántúliak és palócok kegyes adományaiból. Ma már minden komoly kutató az egykor megmosolygott tételt vallja.
Tény az, hogy az úgynevezett turáni népek, különösen a közelebb esők (finn, ugor, török-tatár népek) nyelvük berendezésében, szellemi megnyilvánulásaikban, egész pszichéjükben hasonlóbbak, rokonabbak hozzánk, mint a nyugati népek. Az is kétségtelen, hogy ennek a hasonlóságnak, ennek a rokonságnak minél mélyebb megismerése erősítheti ős faji visszaemlékezésünket, új földerővel, új színekkel termékenyítheti meg sajátos faji egyéniségünket. Mik tehát ennek a helyesen értelmezett, pozitív tényekre épített turánizmusnak a feladatai?
Nem ismételhetem elégszer s szeretném az utcakövekre vésetni ezt a primitív igazságot: élni azoktól tanuljunk, akik legjobban tudnak élni. Fajiságunk ápolásában, faji egyéniségünk kifejtésében nem találhatunk kiválóbb mestert, mint a zsidóság. Ez az okos faj egyetlenegyszer sem ejti ki a fajvédelem szót, de minden tagjának minden gondolata és tette fajvédelem. És hogy a fajiságnak ez az égő szeretete nem ellenkezik sem az emberiséggel, sem a haladással, sem a szocializmussal, legjobban az mutatja, hogy a Népszava s a modern liberális lapok soha egy szóval sem gáncsolták vagy gúnyolták a zsidóságot e ténykedésében. Hiszen a fajiság az emberiség individualizmusa és minél öntudatosabb, fejlettebb és sajátosabb színű az egyéniség, annál több értéket termel a köznek.
A turánizmus első feladatai a szaktudósokat illetik és laikus nem kontárkodhatik bele. Az ő feladatuk e hasonlóság és rokonság antropológiai, nyelvi, ethmogrphiai tényeit kutatni és megállapítani. A magyar állam pedig köteles ezt a munkát a legnagyobb bőkezűséggel, a legéberebb jóakarattal támogatni.
A következő feladat már az írók és művészek nagyobb csoportját hívja munkába. Minél több kincset kell áthozni am agyarba e népek irodalmából, egész szellemi terméséből és minél részletesebben kell szemünk elé állítani művészi termésük minden megnyilatkozását. Külön művészi orgánum és egy hatalmas turáni múzeum megteremtése nélkülözhetetlen teendők e téren.
Gyalázatosan elsvábosodott közoktatásunknak hatalmas új perspektívákat kell nyitnunk. Soha nem volt kedvezőbb történelmi pillanat, hogy az egészségtelen, ziccfljás német szellemi kártékony hatását lerázzuk magunkról, mint most. A német irodalom harmadrangú s alig termelt egy-két általános emberi értéket. A közoktatás minden vonalán ki kell gyökeresen irtani a szellemtelen, meddő német hatást. Nem szégyenletes, hogy míg diákjainkat a hányásig gyúrjuk a Bürgerek, Weilandok, Lessingek lényegtelen törzsművészetével, nem adunk nekik alkalmat, hogy a finn népköltészet, a Kalevala ős szépségeibe belélegzeljenek? Nem jobb volna-e, ha közoktatásunk stratégiai pontjait megszálló sváb vigécek üres fajvédő frázisaik helyett megteremtenének egy egységes, sajátos és mégis egyetemesen emberi magyar tantervet? Van-e szégyenletesebben balek náció, mint mi? Nem pofozó-gépnek születtünk a jó Isten vicces vurstlijára?
De mindezek csak távolabbi, másodlagos feladatok. A turánizmus létjoga, alapja, jövőt nyitó nagyszerű jelentősége: a magyar falu, a magyar paraszt.
Ez a mindenek kezdetén álló alapigazság, melynek belátása nélkül nincs mentség számunkra: a magyarság = a magyar paraszt. Ami kívüle van: idegen rablás, vagy betegség, vagy időtlen csökevény. A magyar megváltás tényleg csak a magyar jászol mellől indulhat ki. A magyar parasztnál vannak még meg a faj ős emlékezései, az életösztön el nem homályosított védő erői. A magyar paraszt létünk alfája és omegája. A magyar paraszt jövőnk egyetlen jogcíme vagy megérdemelt halálos ítéletünk.
Felkutatni, bevinni a lelkekbe a magyar népszellem minden kincsét, a magyar népművészet minden vonását: ez a turánizmus igazi tartalma és legfőbb feladata.
Ráerőszakolni ostobán és bűnösen idegen közoktatásunk minden vonalára (népiskola, középiskola, szakiskola) a népszellem, a népművészet kincseinek részletes átplántálását: ez a turánizmus igazi tartalma és legfőbb feladata.
A magyar művész, a magyar iparos, a magyar író, egyetemes műveltsége mellett, legmélyebb gyökereit a nép, a magyar paraszt pszichéjében táplálja: ez az igazi turánizmus.
Tudatossá tenni a magyar paraszt előtt a magyar néplélek összes kincseit s ezen az alapon, sajátos törvényei szerint fejleszteni a legszélesebb kultúrára: ez az igazi turánizmus. 
Kiemelni, megmenteni, éber figyelemmel lesni a paraszt gyermekei közt termő minden tehetséget, gyümölcsözésig segíteni, utat nyitni előtte, helyet, irányítást biztosítani számára: ez az igazi turánizmus.
Megvédeni a falut a nagyvárosok undorító idegen gyári, szellemi és ipari szemeteitől: ez az igazi turánizmus.
Intézményesen védeni meg a magyar paraszt munkája gyümölcsét, gazdasági helyzetét, könnyű utakat teremteni, hogy arravaló tagjaiban középosztállyá fejlődjék: ez az igazi turánizmus.
Eltörölni a húsevő és ragadozó nagybirtokot, hazát adni minden magyar paraszt lába alá: ez az igazi turánizimus.
Azok a kevesek, kikben a turánizmus tényleg a magyarság égő szeretete s egy jobb jövő heroikus akarata: szervezkedjenek erre a munkára. És minden mellékszándékút, minden üres frázisokkal törtetőt, minden őrültet vagy szédelgőt kell kikorbácsolni a magyar fórumról.

Gellérthegy, 1923. március 15.

A