Mélyen belehajolt a szivardobozba. Magába szívta azt az erős, bódító dohányszagot. Valósággal beleszédült.

Arab lovasok vonulása a sivatagban. Mozdulatlanul ültek a lovon. Arcuk, akár egy kődarab. Fújt a sivatagi szél, hordta a homokot. Pálmafák szálltak ebben a szélben. Dohányszínű házak. Lefátyolozott női arc egy ablakban. Vár valakire? Kire várhat? Komoran vonultak a lovasok a forró szélben. Kövek a sivatag homokjában. Csupasz kőfalak. Egy épület romjai. Egy város romjai. Mindenki elpusztult abban a városban. De az arab lovasok most bosszút állnak. Puskájukra dőlve közelednek a bosszú lovasai.

A fiú megborzongott.

Eltűntek a lovasok. Minden eltűnt. Csak az a szivarszag!

Nevetést hallott valahonnan. Hangokat és nevetést.

– Bújj már elő abból a dobozból! Hallod, Jancsi!

– Mit szóltok ehhez a fiúhoz?

– Micsoda dohányos lesz! Egyik szivar a másik után!

– Még a szagát se bírja!

– Mit beszélsz?

– Nekem elhiheted! Még a szivar szagát se… Be se lép egy szobába, ha csak megérzi!

– Ugyan, kérlek! Hát láttál már ilyet, hogy egy gyerek… egy ilyen kis kölyök…

– Most gyűlöli meg! Egy életre!

– Szenvedélyes dohányos lesz!

– Én pedig állítom, hogy…

– Elhallgattak. Megint a nevetés. Valaki kopogott a doboz oldalán.

– Azért most már elég lesz! Bújj ki abból a dobozból!

Nem bújt elő. Nem akarta látni az arcukat. Nem akarta hallani a hangjukat, a nevetésüket. Ájultan szívta magába a dohányszagot.

Csöndes kis kávéház a csöndes kis utcában. A fiú valósággal odatapadt az ablaküveghez. Bebámult. Zöld posztós biliárdasztal. A szélén torpedó nagyságú szivar. Vörösen izzott a hatalmas, kékesszürke hamuréteg mögött. Zöld, fehér, piros biliárdgolyók az asztalon. Egymás körül keringtek. Már majdnem összeakadtak egy kis beszélgetésre, de akkor csattant a dákó, és megint szétugrottak.

Bajuszos arc hajolt az asztal fölé. Ujjai között alig észrevehetően előrecsúszott a dákó, majd vissza. Olyan mozdulatot tett, mintha rá akarna térdelni az asztalra. Ráfeküdni. Megcélozta a fehér golyót. Az kissé sértődötten gurult a többiek felé. Már elnézést! Könnyedén meglökte a pirosat. Az váratlanul és alattomosan a zöldet. Elkezdődött a lökdösődés. – Hallja, barátom, mit akar itt maga?! Maga mit akar?! – Eltűntek egy sötét lyukban.

A bajuszos megelégedetten felegyenesedett. Leemelte a szivart az asztal széléről. Két szippantás. Visszatette. Gondosan megkrétázta a dákó végét. A szivarról elfeledkezett. A hamu megint egyre dúsabb. Az apró vörös izzadás egyre dühösebb.

Halk zene a kávéház mélyéből. Zongora és hegedű.

A fiú kintről nem láthatta a zenészeket. Biztos, hogy dohányszínű mellényben játszanak. Közben valahonnan a háta mögül megint hallotta a hangokat. Azokat az ingerült hangokat.

– Mi lesz már, Jancsi?

– Meddig várjunk még? Meddig kell még rád várni?

Nem mozdult.

Az a szivar a biliárdasztal szélén! Most már teljesen elborította a hamu. A hamuréteg mögött a vulkán izzása. Apró, tűzpiros pont.

Történik valami! Mindjárt történik valami!

A hamu megreszketett, kissé oldalt csúszott. Várni lehetett, hogy mindjárt leesik. De nem! Megállt a levegőben.

Felizzott a piros pont. De mindjárt el is tűnt a hamu mögött.

A sötétszürke hamuhegy pedig ismét megreszketett. És most már lezuhant. Mindent maga alá temetett.

Csak ő legyen bent! Csak ő! A hölgy!

A fiú a trafik felé vágtatott. Szinte már látta azt az ősz hölgyet világosszürke pulóverben, gyöngysorral a nyakában, a pult mögött. Merev, sima arc. Mintha kissé meg lenne sértve, hogy itt kell ülnie. Ha a szivarosdoboz felé nyúl, megremeg a válla, a melle. Lágyan, biztatóan emelkednek a mellek a szürke pulóver alatt. Ha odaüthetném a fejemet! Ha egyszer áthajolnék a pulton, és csak úgy odadőlnék!

Közben még hallotta a hangot. Apa halk és fenyegető hangját. – Két cigarillosz… el ne felejtsd! És zacskóban… vagy legalábbis papírban! Légy szíves, és ne a mancsodban hozd fel! Valahogy nem szeretem, ha összenyomogatod!

Jó, hát majd zacskóban! Megállok a pult előtt, ránézek a hölgyre, az arcába nézek: Kezét csókolom! Kérek két cigarilloszt!

Itt elakad. Igen, itt majd megint csak elakad. Miért nem tudja kinyögni, hogy zacskóban, hogy tessék szíves lenni zacskóban…

De talán mindez fölösleges.

A hölgy feláll. (Néha feláll, és akkor látni a szűk fekete szoknyáját.) Kiemel két cigarilloszt a dobozból. Zacskóba csúsztatja. Úgy nyújtja a fiú felé.

Szeret! Ha zacskóban adja a szivart, akkor szeret! Még akkor is, ha papírba csomagolja. Leszakított újságpapírba vagy olyan bús barnába. De persze, ha csak úgy nyomja a kezembe!…

A trafik esti fénye.

Egyszerre csak előtte a kivilágított kirakat. A járdára hulló kedves, otthonos fény. A járdaszéli vékonyka fa is kapott valamit ebből a fényből. Mintha többen állnának a fa mellett. Egész kis társaság. Itt adtak találkozót egymásnak, hogy aztán együtt menjenek be. És beszélgessenek. Odabent is ismerősök várják őket. De a legkedvesebb ismerős maga a hölgy.

Nem, a hölgy nem beszélget senkivel. Még sose láttam, hogy beszélgetett volna valakivel.

Talán nincs is ott. Talán az a másik ül a pult mögött. Ó, igen, az a másik. Sovány, szemüveges nő szétlapított orral. Valahonnan a szemüvege fölül néz. Kedélytelen, náthás hang. Két cigarillosz! És már nyújtja is. De a fiú megszólal. (Most megszólal!) – Tessék szíves lenni becsomagolni!

– Becsomagolni? Na, nézd csak! És legalább köszönnél! Nem tudsz köszönni?

Nem tud köszönni. Úgy is megy ki, köszönés nélkül.

Olyan düh fogja el, ha meglátja azt a másikat. És lehet, hogy most megint csak…

A tengerészkapitány fogadta. Az a fehér körszakállas, kék egyenruhás tengerész, szivarral a szájában. Előredőlt a kirakat üvegje felé. A szivarja kigyulladt. Hátradőlt. A szivarja kialudt.

A kapitány derűsen bólintott.

– Jó estét, fiatalember!

A fiú visszabólintott.

– Jó estét, kapitány!

Benézett.

A hölgy ült odabent. Szürke pulóver, mélyen lelógó gyöngysor. A tokája is olyan elegánsan ereszkedett le. Valahova a levegőbe nézett. Meg se látta azt az alacsony, kopaszos férfit.

Az apró, finom mozdulatokkal ropogtatta a szivart. Nem gyújtott rá. Letette a szivart. A hölgyet nézte. Talán mondott is valamit. A hölgy még mindig csak a levegőbe bámult. Meg se látta, ahogy a férfi magához húzza a karját. Ahogy a karját ráfekteti a pultra.

A férfi végigsimított rajta. Akárcsak valamilyen szőrmén. Rápaskolt arra a hosszúkás, fehér kézre.

A hölgy egy szót se szólt. Oda se nézett. Mintha nem is tartozna hozzá az a kéz. Éppen csak egy kicsit megremegett a tokája.

– Nem megyek be, kapitány!

A tengerész az üveghez dűtötte a homlokát.

– Dehogynem, fiatalember!

Mélyen behúzódott a kapualjba. Olykor hátrasandított a lépcsőház felé, mintha várna valakit. De hát kit várhat egy ilyen borotválatlan, pokrócba csavart alak? Csakugyan az a színtelen, foszladozó szélű télikabát a leszakadt zsebekkel, akár egy pokróc. Kit várhat egy ilyen alak? Kire számíthat?

Nem is számított ő senkire. Előbújt a kapualjból, ahova mintha berendezkedett volna erre az éjszakára. Most mégis előbújt. Kint állt a sötétben a ház falához tapadva.

Szemben a kis trafik. Aprócska fénykör a járdán. Vaksin hunyorgó fény. Minden pillanatban kialudhat. Innen is látta azt a két alakot. A vékony csontú, kis öreg trafikosnőt. Meg azt a férfit. A trafik vendégét. Még innen is látszik, milyen vörös a képe. Nem vetheti meg az italt. De sohasem részeg. Akármennyit iszik, sohase jut addig, hogy… Valósággal irigyelte ezt a hófehér hajú, vörös képű öreget. Azért már elmehetne. Már többször is elbúcsúzott. A trafikosnő az ajtóig kísérte. Ott beszélgettek, nevetgéltek. Egyszerre csak visszafordultak. Most megint, mintha begombolná a kabátját, és indulna. Dehogy! Visszaül arra a kopottas székre, a pult mellé.

A férfi levált a falról. Átment a túlsó oldalra. Átlépett azon a kis fénykörön. Egy pillanatra jól látta a trafikosnőt, ahogy előrehajol. Kevéske haja gyászos kis kontyba csavarva. Mindjárt szétesik ez a konty. Mindenesetre jól mulathat a vendége történetein. Az öregúr pedig csak úgy ontja a történeteket. Nagy kujon lehetett valamikor. Ki tudja, talán még ma is. Na nem ezzel a kiszáradt anyókával! Kap ez még különbet! A térdét csapkodja, úgy nevet. Iszonyúan élvezi a saját történeteit. Talán a katonakorából vagy pedig…

Az idegen majdnem benyitott a trafikba, hogy még elcsípjen valamit a történetből.

Esti beszélgetés. Kedélyes kis esti beszélgetés.

Néha többen is lehetnek. Egész kis társaság. A trafikosnő társasága. Kaszinóznak. Idejárnak a környékről. Szeretik ezt a trafikot meg a trafikosnőt.

Margit néni… talán így hívják. Özvegy. Ez meg egy özvegyi trafik.

Belerúgott egy kődarabba.

Talán özvegy is lehet! Csak az a pasas tűnjön már el! Fejezze be a szövegelést, és hordja el magát!

Ez a nyirkosság! Szitálás a sötét égből. Nem eső, nem is hó. Bőr alá csúszó, szúrós szitálás. Egy gyárkémény árnya. Sötétbe vesző kis házak. Egy műhelyablak kékes fénye. És ez a trafik. Az özvegyi trafik.

Mióta ácsorgok itt? És meddig?! Még meddig?!

Megint átlépte azt a kis fénykört a trafik előtt. (Hülyeség! Mit sétálgatok itt? Talán már figyelnek is onnan bentről. Talán éppen azért nem megy el az az alak.)

Visszahúzódott a kapualjba.

Most már igazán el kell hogy búcsúzzon a vendég. A trafikosnő kikíséri. Még egy kicsit utánanéz, aztán vissza a pult mögé. Vékony a nyaka. Lötyög rajta a bőr. Öreges, ráncos bőr.

Nem, a vendég egyszerűen nem akart elmenni. Ő pedig a kapualj repedésében megint csak arra a társaságra gondolt. A kaszinózásra. Ahogy a törzsvendégek összejönnek egy kis tereferére. Talán még kávét is kapnak. Kávét vagy teát. Cigarettáznak, szivaroznak. A kékes füst lassan elborítja a trafikot. Hangok törnek fel ebből a füstből. Álmosan duruzsoló hangok. És egyszerre csak ő is megszólal! Hiszen már régen ott álldogál a fal mellett szivarozva. – Az osztrákok ellen húztam fel először a címeres trikót. Az osztrák tizenegy ellen. A nagy Csoma nem akart velem egy csapatban játszani. – Döbbent moraj. – De hát mi baja volt magával a nagy Csomának? – Csoma Karcsi felment a szövetségi kapitányhoz. Kapitány úr! Ha a Nyerges a szélsőm, megmondom őszintén, inkább kimaradok a csapatból. Megszoktam, hogy az öcsém mellett játsszak. Csoma I., Csoma II. Csakis ez lehet a válogatott jobbszárny. Ezt mondta a nagy Csoma. Csakhogy a szövetségi kapitány ragaszkodott hozzám. – Az ámulat és elragadtatás moraja. A szövetségi kapitány! Mire ő: – Csak annyit mondhatok, hogy Csoma I. nem bánta meg, hogy nem az öccse játszott mellette. – Az ősz férfi rágyújt egy újabb szivarra. – Igen, igen… a Nyerges! Emlékszem erre a névre. – Kifújja a füstöt lassú, kékesszürke karikákban. – De aztán eltűnt a pályáról!

Eltűnt a pályáról!

Megint az a nyirkosság. De ez most már belőle áradt, valahonnan a bőre alól.

A trafik oly messze. De azért mégis élesen látott mindent. Ahogy az öregasszony a kontyához nyúl. Megigazítja. Közben majdnem kicsúszik belőle a fésű. Az a ritkás haj már úgyis alig tartja.

A vendég lassan feláll. Az ajtó felé indul. Az öregasszony nem kíséri ki. Mi az? Összekaptak valamin? Nem, az lehetetlen. Inkább mintha a néni elbóbiskolt volna a pult mögött. Most mégis fölemeli a fejét. Mosolyogva integet. A másik visszaint az ajtóból.

Mind a ketten feléje fordulnak. És csak nézik. Lehet, hogy kijönnek a trafikból. Átkelnek a sötét kocsiúton. Megállnak előtte, és megkérdik: Kit keres, kérem?

A trafik vendége kilépett az utcára. Eltűnt. Felszívódott a sötétben.

A trafikosné rakosgatott a pulton. Cigarettásdobozok, kemény fedelű képeskönyvek, irkák. Kihúzta a fiókot. Úgy hagyta kihúzva. Mintha abból akarna valakit megkínálni. Visszatolta. A retikülje után nyúlt. Kivett belőle egy cigarettát. Rágyújtott.

A férfi kilépett a kapualjból. Vállát felhúzta, kezét zsebre vágta, ahogy átment a másik oldalra. Valahogy nem akarta látni a kezét. Közben úgy oldalt szimatolt. Nem, senki. A trafik mellett se álldogált senki.

Megcsendült a kis harang, ahogy kinyílt a trafik ajtaja.

A trafikosnő felnézett.

A férfi egy darabig szótlanul állt az ajtóban. Megpróbált mosolyogni. Majd valami távoli, reszelős hangon.

– Már zárnak?

Nem várt választ. Elindult az asszony felé.

Trafikok esti fénye a Körúton.

Hosszú szárú, barna pipa a kirakatban. Tömzsi kis angol pipák. Nyitott fedelű szivardobozok. (Tessék válogatni! Finom, értő mozdulattal megroppantani a szivart!) Cigarettásdobozok. Különféle színű cigarettásdobozok. Vöröses, aranybarna, sötétlila, halványsárga.

Barna mackó a játéksarokban, piros fezben. Hosszú nyakú zsiráfok, dühös tekintetű, apró kis majmok. Katonák. Angol gyarmati katonák. Fehér trópusi sisak, vörös egyenruha. Elöl a tiszt kivont karddal. Mögötte a többiek. Harci riadót fúj a trombitás. Az egyik katona széttárt karral hátrahanyatlik. Alattomos lövés érhette. Honnan lőttek rá? Honnan kapta a gyilkos golyót?

Női táskák könnyedén odavetve a másik sarokban. Tarisznyák házi hímzéssel. Mindjárt beszalad egy lány, és a vállára kapja. Végigrohan vele a városon. Egy ilyen tarisznyával csak rohanni lehet.

– Micsoda bazár! Elképzelhetetlen lett volna azelőtt!

Elöregedett, bosszús arc a kirakat előtt. Ki tudja, mióta rótta az utcákat! Olykor szinte vágtatva, mintha várnák valahol. Hogy aztán kifulladva megálljon egy kirakat előtt. Olyan elkínzott-kétségbeesetten. Mit bámulok én ezen?!

Mit bámult a pénztárcákon? A patkó alakú, világosbarna pénztárcákon, ahogy egymás mellett hevertek. Fölöttük színes zsinóron méltóságteljes fekete tárcák. Ezekbe már összegek kerülnek. A tízesek, húszasok éppen csak meghúzódva a külső rekeszben. Ötvenesnél kezdődik. De még az ötvenesek se nagyon számítanak. A százasok és az ötszázasok!

– Százasok és ötszázasok!

A férfi a sálját húzogatta. Egyedül álldogált. Mégis, mintha odaszólna valakihez. – Anyám sose tett volna ki ilyesmit a kirakatba! Anyámnak trafikja volt az Aradi utcában.

Egy hangra várt. Esetleg, hogy valaki felröhög. Mikor volt a maga anyjának trafikja az Aradi utcában?!

De hát senki se állt mellette. Tovább húzogatta a sálját. Tovább motyogott.

– Na, tessék, egész drogéria! Luxusszappan meg bőrápoló! Anyám sose tűrt volna meg ilyesmit! És ezek a krémek! Mindenféle krémek… száraz bőrre… zsíros bőrre!

Dühödten dalolta.

– Száraz bőrre! Zsíros bőrre!

Elhallgatott. Egyszerre elpárolgott a dühe. Nézte a kirakatot, és váratlanul valami olyan béke szállta meg. Ki tudja, talán mindjárt megszólal a zene odabent. Csöndes kis házi muzsika. A trafikos hegedül, a trafikosné harmóniumon játszik. És amikor ő belép, csak a fejükkel intenek.

– Ismertük a kedves mamát!

Trafik, szemben az iskola vörös téglás épületével. Kék csomagolópapír a kirakatban, vignetta, toll, tinta, radír, levélpapír, boríték. Néhány könyv. A nebuló csak éppen átszalad az iskolából, és mindent megkaphat. Rajzlapot és rajzszöget. Megáll a pult előtt. A zsebében kotorászik. Kifordítja a zsebét. Néhány fillér, fél zsemle, gombok meg valami rémületes törmelék. És csak úgy lóg az a szakadt bélés!

A fekete házisapkás trafikos mereven nézi.

– Nincs nálad annyi! Az csak természetes, hogy nincs nálad annyi!

Porubszky Kálmán, a magyar nyelv és irodalom tanára a tízpercben jön át könnyedén vállára dobott kabátban.

– Hangulatos képeslapok érkeztek, tanár úr! – A trafikos már nyújtja is a képeslapokat.

A tanár úr csak biccent. Hangulatos képeslapok. (Na, képzelem! Csónakázás holdfényben, összeboruló szerelmespár…) Valamilyen dobozból kiemel egy rövid szivart. A szivarvágóval lecsippenti a végét. És közben már ír, ír… Még mindig olyan megvető képet vág. Azokat, akiknek ír, éppúgy megveti, mint a képeslapokat. Hirtelen a trafikos elé tol egy lapot.

– Mondja, ezeknek mind így le van nyalva a hajuk?!

Lenyalt hajú fiatalember hajol egy ábrándos tekintetű lány fölé. Mögöttük virágba borult fa.

A trafikos elöregedett tekintetével a fát nézi. Hol vannak ilyen fák?

A tanár egy pillanatra belebámul abba a füstben pácolt arcba. (Ettől várok én valamit!) Ingerülten visszahúzza a lapot.

A trafikos mintha még mindig azt a fát nézné. Hol vannak ilyen fák?

Akad, aki csak úgy megáll a kirakat előtt.

Az a fiú iskolatáskával a hóna alatt. A táskát lassan lecsúsztatja a földre. A könyveket bámulja. A trafik könyveit. Cooper Fenimore: Az utolsó mohikán. Setton Thompson: A fekete mén.

Akad még néhány könyv, de az most nem érdekes. Csak ez a kettő. Cooper Fenimore aranyozott, cirádás betűkkel. Alatta két indián… tomahawkkal küzdenek. Elszánt dühvel és olyan kétségbeeséssel.

Indián az indián ellen! De hiszen ez testvérháború!

A fiú megrázza a fejét. Két térde közé kapja a táskát.

Sziklán áll a fekete mén. Nem is sziklán. Már csak éppen a szikla szélén. Fejét büszkén hátraveti, sörénye vadul lobog. Két mellső lába a levegőben. Egy pillanat, és leveti magát a mélybe. Üldözik. Fogságba akarják ejteni, hogy aztán betörjék. De nem! A puszták vad lova inkább leveti magát a szikláról!

A fiú hirtelen megpillant egy arcot. Áttetszően vékony, füstös arc a fekete házisapka alatt. Ott lóg a cigarettásdobozok, képeslapok között.

Nézik egymást, a trafikos és a fiú.

Soha semmit se vett ez a fiú! Se csomagolópapírt, se tollat, se tollszárat. Semmit. De még csak be se jött. Odakint áll a kirakatnál. A kirakatomnál. Most éppen a táskáját lóbálja. Mi lehet abban a táskában? Lefogadom, hogy nincsenek is könyvei. Néhány széthullott, rongyos lap. Saláta. Biztosan későn ébred a fiatalúr. Alig tudják fölrázni. Úgy kell kirángatni az ágyból. Egyáltalán, milyen karikás a szeme! Mit művelhet ez a paplan alatt! Kávét reggelizik vajas kenyérrel. Kényelmesen, ráérősen. Mindenki tombol körülötte… törődik is ő azzal! Semmivel se törődik. Most is… tessék! Már csöngetnek. Én is hallom… itt bent! Zeng az utca. De ő, úgy látszik… Süket vagy, fiacskám?!

A fiú lenyűgözve nézte azt az elszáradt, barna arcot. Az író! Csakis ő írhatta ezeket a könyveket! Zárás után lehúzza a redőnyt, odaül a pult mögé. Maga elé teszi a papírt meg a tintát. Elkezd kapirgálni. Ő a Cooper Fenimore meg a Setton Thompson. Micsoda nevek! Valamikor Amerikában járhatott. Mindenféle történeteket hallott indiánokról. Ismert is indiánokat. De most már ki se mozdul a trafikból. Odabent gubbaszt a lehúzott redőny mögött. Írja ezeket a könyveket, a trafik könyveit.

Szólok neki! Becsületszavamra, kimegyek, és szólok neki! Hiszen már elhangzott az utolsó csöngetés. A többiek bent ülnek a padban hátratett kézzel. Várják a tanár urat. Kicsapják ezt a fiút. Nem is vitás, hogy az lesz a vége. Hiszen ez már nem az első eset. Itt ácsorog, és bámul, háttal az iskolának. Hátat fordítva! Ez a legszebb az egészben! Ez aztán mindennek a teteje! …a fekete mén… összetörve odalent a mélyben!

Trafik az üres telek sarkán.

Kőkerítés romjai, elszórt vasdarabok, ócskaságok. És ez a bódé. A házak elfutottak előle. Cserbenhagyták.

A kirakat áthatolhatatlan homálya. Van valaki odabent? Egy trafikos, aki várja a vendégeit?

Pokrócba csavart alak a pult mögött. A sarokban vaskályha. Azon egy lábas. A trafikos olykor felállt, leemelte a lábas fedelét. Kedvetlen arccal nézte azt a főzelékfélét. Egy kanállal megkavarta. (Teljesen hiábavaló mozdulat!) Visszaült.

Milyen lehet a trafikos ebédje? És az áruja? Mégis, mit tud adni, ha véletlenül betéved valaki? Milyen szivart? Milyen cigarettát? Köszön a vendégnek? Jó napot, uram! Kezét csókolom, asszonyom! Vagy csak éppen felmordul?

A kirakat! Az a reménytelenül szürke kirakat! Nem, itt soha senki se állt meg.

Meztelen kaucsukbaba, zsiráf, labda, ólomkatona.

Honnan került elő ez a kék nyakú zsiráf? Miféle dzsungelből? Egyáltalán miféle zsiráf? Kék nyakán apró fehér pöttyök. A társai elkergették. Elűzték maguk közül. És most döbbenten álldogál kurta lábain. Zömök és kurta lábak. Négy félig lefaragott dugó.

Ki játszott azzal a behorpadt labdával? Kézbe vette valaha valaki? Lányok dobálták egymásnak a téren? Egy fiú közéjük ugrott. Elkapta, és elfutott vele. A lányok nevetve üldözték. Aztán már csak úgy kergetőztek, és a labda elgurult. Valaki megtalálhatta. Talán éppen a csősz. Szöges botjával megpiszkálta. Fölszúrta. Úgy vitte a csőszház felé a magasra tartott boton.

Meztelen kaucsukbaba széttárt karral, rémült tekintettel. Valaha talán ruhája is lehetett. Ki húzta le róla? Vagy csak egyszerűen lekopott, szétfoszlott?

Ki hozta ide ezeket a játékokat? Eladták őket? Pénzért? A trafikos pénzt adott értük? Talán az ő játékai lehettek? A gyereke játékai? Soha nem volt gyereke a trafikosnak.

Hát akkor?

Egy halott gyerek játékai.

Az apa összeszedte őket, és lehozta ide. Csak megszabadulni tőlük! Csak minél előbb megszabadulni!

Nem, nem, kérem, ne értsen, félre! Nem kérek értük semmit… egy fillért se!

Lerakta a pultra a zsiráfot, a kaucsukbabát, a katonát és a labdát. És még mielőtt a trafikos egy szót is szólhatott volna, eltűnt. Soha többé a tájára se jött a trafiknak.

A trafikos az egész társaságot kitette a kirakatba. Azóta feléjük se nézett. Elfelejtette őket. Ebben a trafikban nincs kirakatrendezés. Örök időkre az üveg mögött, abban az iszapos szürkeségben. A zsiráf, a katona, a lemeztelenített kaucsukbaba, a behorpadt labda. Halott gyerek halott játékai.

A trafikos megigazította derekán a pokrócot. Már megint félrecsúszott. Semmit se használ az a mogorva biztosítótű. Különféle rétegek csuszamlása. A nagykabát, a zakó, a szvetter mind megindultak.

Éles, hideg levegő vágódott be. A szél! A telek felől fúj az északi szél!

A pokrócot rángatta. Megkezdődött a nagy pokrócrángatás. Egyszerre csak abbamaradt.

Egy nő vékony kis kabátban. Pénzt vett elő a ridiküljéből. Közben meglehetősen riadtan nézett a trafikosra.

– Hát akkor… ha lenne szíves… a bejelentőt.

A trafikos lassan fölemelkedett. A pokróca szétcsúszott, de most már nem törődött vele. A nő felé hajolt.

– Bejelentő?!

– Bejelentő.

– Bejelentő és kijelentő?! Más nem is lesz?! Semmi más? Egy skatulya gyufa? Nem… az se! Csak bejelentő és kijelentő! És itt is akarja kitölteni?

Föllobbant a tekintete, ahogy rámeredt a vevőjére.

– Tintát is adjak? Tollat és tintát?! És miért nem ül le? Foglaljon helyet! Helyezze magát kényelembe! Nagy nap ez nekem! Valóságos ünnep!

– Ha elgondolom, hogy napokig itt ólálkodhatott a trafik körül! Napokig? Esetleg hetekig. És csak az alkalmat leste, a megfelelő alkalmat, hogy mikor maradok egyedül. Azt hitte, hogy egy öregasszonnyal könnyen elbánhat. Egy magára maradt öregasszonnyal. Csakhogy valamire nem számított. Beppóra. Ó, a derék Beppó! Ha látták volna, hogy ugrott neki! Ott kuporgott a pult mögött. Valósággal megmerevedett, úgy figyelt. Várt és figyelt. Már zárnak? Ezt kérdezte az az alak, ahogy belépett. Elindult felém. Beppó még mindig nem mozdult. De amikor a férfi felemelte a kezét, egyszerre fölemelkedett. Felmordult és nekiugrott. A csuklójánál kapta el. Ha látták volna azt az arcot! Akkor már rohant volna kifelé, menekült volna, de Beppó nem engedte. Beppótól aztán nem lehetett megszabadulni. És hát azért én se vesztettem el a fejemet. Egy százados özvegye! Egyszóval, nem egészen úgy sült el a dolog, ahogy ő kitervelte.

Futballista volt? Egy lezüllött futballista? Valaha válogatott játékos?

Nem tudom. Nem is érdekel.

A hölgy feláll a pult mögött. Az ősz hölgy szürke pulóverben, gyöngysorral a nyakában. Egy darabig úgy áll merev, sima arccal. Mintha meg lenne sértve, hogy fel kell állnia.

Kilép a pult mögül, és elindul. Szürke pulóverben, szűk, fekete szoknyában. A trafikot rábízza arra a másikra. A társára. De egyáltalán nem is törődik a trafikkal. A társával még kevésbé.

Lassan, méltóságteljesen vonul az utcán.

Senki se meri megszólítani.

Befordul a sarkon. Megáll a ház előtt. Meggondolja magát? Visszafordul? Lehet, hogy nagyon is koszladtnak találta a kapualjat, a lépcsőket? Ugyan, mit érdekli őt a kapualj! Csak éppen megállt egy pillanatra, ennyi az egész.

Belép a kapuba. Jön föl a lépcsőn. Nem fogja meg a korlátot. Meg se érinti.

Bruck úr lép hozzá a második emeleti lépcsőfordulónál. Az alacsony, széles vállú Bruck úr. A fülébe suttog, és mintha megfogná a karját. Mit akar tőle? Be akarja húzni magához?

A hölgy meg se látja. Elsiklik mellette. Bruck lekopik. Egy darabig még utánabámul. Eltűnik a lépcsőház homályában.

A hölgy jön fölfelé. Bekanyarodik a harmadik emeleti folyosóra.

Megáll egy ajtó előtt. Végigsimít a szoknyáján, megigazítja a nyakláncát.

Az ajtó szinte magától nyílik, ahogy belép. Nesztelenül jön végig a sötét szobákon. Oly ismerősen, mintha már járt volna itt. Megkerüli az ebédlőasztalt, megérinti az egyik szék hátát.

Elmegy az ágy mellett. A fiú mellett. Az ablaknál áll, kinéz az utcára. Egyik kezével megfogja a nyakláncát. Mintha magában beszélne, úgy suttogva. Ez a lágy suttogás betölti az éjszakai szobát.

Hív valakit? Vár valakit? Miért nem mozdul el onnan?

Lassan megfordul, és elindul a fiú felé.

– Most ezt nézze meg, Ilonka! Leküldöm ide a trafikba a fiatalurat két szivarért. És hogy hozza fel? Zacskóban? Becsomagolva? Legalább újságpapírba csomagolva? Szó sincs róla! A csupasz tenyerében! Ezt szívjam én el?! Ezt kell nekem elszívni?! És ha most azt mondom, hogy menj le, és cseréld ki! és úgy hozd fel nekem zacskóban? Mi a véleményed erről, fiatalúr?!

A fiú hallgatott. Az a két összetört szivar a tenyerében! Dohányszálak hulldogáltak az ujjairól. Bánatosan peregtek a dohánylevelek.

Hátrahajtotta a fejét a fotelban. Belebámult a levegőbe, és egyszerre csak elkezdte:

Mintha hirtelen zene szólalt volna meg abban a délutáni szobában.

Az öreg elhallgatott. Majd úgy eltűnődve.

– A Regalia Média a legfinomabb! Talán soha nem is volt olyan szivar. A Kubát Ferenc Jóska szívta, az volt a kedvence. A puha szivar a jó, ahogy úgy megropogtatják, szivarvágóval lenyisszentik a végét. Minden trafikban akadt szivarvágó. Az újságot is elolvashattam, és ha egy kicsit eldiskuráltam a trafikosnővel, nem is kellett megvenni. És miért ne diskuráltam volna el a trafikosnővel?

Lehunyta a szemét. És a szoba csöndjében megint felhangzott:

Az éjszakai kávéház asztalánál ült a tárcaíró. Hamuhegy alatt. Hamu borította a mellényét, nadrágját.

Szivarozott. Dühödten okádta magából a füstöt.

Felemelte a tollat. Visszatette. Megint felemelte. És most már leírta.

Látogatás.

A cím. Ez már megvan, aláhúzta.

Látogatás.

Várt egy kicsit. A tollat beledöfte a levegőbe. Indított. Indította a tárcát.

A minap betoppant hozzám Marsallakó barátom.

Megállt az írásban. Áthúzta az A-t.

Minap betoppant hozzám.

Majd ismét:

A minap betoppant hozzám.

A minap…

A szivarcsutkát belevágta a levegőbe. Felordított.

– Rudi bácsi!

Az ősz, kefefejű Rudi bácsi nyakába akasztott tálcával imbolygott az asztalok között. Szája félig nyitva. Gyilkos sakáltekintet. Elmerült a füstben. Ismét felmerült. Két lépés, és megállt, mint aki már nem tud továbbmenni. Mint aki már mozdulni se tud. Mégiscsak elindult azzal a lehetetlen, lúdtalpas járással. Kikötött a tárcaíró asztalánál. Valamilyen hörgésszerű hang tört föl belőle.

– Szerkesztő úr!

Rágyújtott egy szivarra. Még egy utolsó szivarra.

A levert szabadságharc szakállas tábornoka eltűnődve fújta a füstöt az akasztófa alatt. A füst átszállt a szakálla fölött, olykor beleakadva a szakáll bozótjába. Arcok bukkantak elő a gomolygó füstfelhőkből. Rohamra induló honvédek. Még egyszer feléje fordulnak. Őt keresik, ahogy ott ül a lovon, és szivarozik. A hősök, akik belerohannak az ütközetbe. És azok is, akik elhajítják a fegyvert.

Akadt, akit agyon kellett lövetnem. Példát kellett mutatnom. Példát! Istenem, miféle példát?!

Előttem állt az a fiú. Valaki még lökött is rajta egyet, ahogy elém vezették. Lódított rajta egyet. Ő ezt már nem érezte. Csak nézett rám. Csontos, füstszínű arc és az a tekintet! Két karja tétován lecsüngött.

– Tábornok úr?

– Hol a puskád, fiam?

Mintha az apja lettem volna. De hát nem voltam az apja.

Haza kellett volna küldenem a feleségéhez. Vagy inkább talán az édesanyjához. Csakhogy példát kellett mutatnom. Ezt várták a többiek. És hát ő maga is… igen…

Ott állt előttem belepve porral. Meg se értette volna, ha azt mondom, hogy eredj haza, fiam! De hát persze nem is mondtam semmi ilyesmit.

A fiú arca elszállt a füstben.

Egy lelkész közeledett magasra tartott feszülettel. Valahol dobok peregtek. A többiek… Függőleges, fekete vonalak levegőben.

Én vagyok az utolsó előtti. Vécsey maradt utolsónak. Neki még ezt is végig kell nézni.

Hirtelen elmosolyodott. Valósággal földerült.

Jól seggbe rúgtam azt a fickót!

Ez még az elején volt. Mindennek az elején. Ott sétálgattam a színes ablaküvegekkel befedett verandán. Sétálgattam, és szivaroztam. Egyszer csak beállított hozzám a fiatalúr a barátjával. Két honvéd – csak úgy! A nevemmel volt valami bajuk. – Tábornok úr, ez az idegen hangzású név… Domjánovich… – Damjanich, fiam! Rác név, egy rác kapitány neve. – Hunyorgott, mint aki nem egészen érti a dolgot. És megint elkezdte. – Tábornok úr, megértheti, hogy a honvédség… a magyar honvédség…

A barátja valami garanciáról makogott. Hogy ez a név nem nyújt elég garanciát.

– Hát az más, ha nem nyújt elég garanciát!

Csöndesen szivarozva elindultam feléjük. Olyan ünnepélyesen feszítettek. A küldöttség tagjai.

A fiatalúr fölemelte az arcát, ahogy megálltam előtte. A szónok. Aki ezt a kis beszédet kivágta. Fölszegte az állát. Alighanem mondani akart valamit. Semmit se mondhatott. Egyszerűen seggbe rúgtam.

A másik kivágódott az ajtón, és elrohant.

Ő meg végigcsúszott a veranda kövén. Valahogy mégis föltápászkodott. És most úgy állt ott ez a tejfelesszájú kölyök… Rángatózott az arca, ahogy eltámolygott. Nem tudom, utolérte-e a barátját.

Seggbe rúgtam. Jól seggbe rúgtam.

A tábornok belebámult a füstbe.

Domjánovich… ez az idegen hangzású név… Hát igen… Azt hiszem, ez most már…

És megint az az arc. Az a porlepte, csontos arc. A tépett zubbony. Tábornok úr!

Ezt látom utoljára? Ez kísér el? Üldögélhettünk volna egy domboldalon a présház mögött szivarozva, beszélgetve. Mindegy, fiam. Most már mindegy. Mutassunk példát!

Azért ezt még elszívom. Ezt a szivart még végigszívom.

Aztán pedig…

A füvet nézte. Azokat a letaposott, ritkás, kopaszos fűcsomókat.

Ott állt szivarozva, kopott, barna bottal a karján. Tulajdonképpen inkább csak rágta azt a szivart. Dühödten tologatta a fogai között. Várni lehetett, hogy egyszerre csak kiköpi.

Hát igen! Letaposott fű, összetört padok, letört faágak, halott gallyak, ahogy lelógnak a földre. Ez a tér. Az ő tere. Ezt kell hogy nézze ócska kalapjában, gyűrött ruhájában, ezzel a nevetséges bottal a karján. Menhelyen adnak ilyen botokat. Öregeknek, rokkantaknak. De egy csősznek?!

Rándított egyet a vállán.

Ugyan miféle csősz vagyok én?! Ki ijed meg tőlem? Kit tudok én kikergetni a fűből? A fiúk, akik idejárnak pénzezni, zsugázni, meg se látnak. Az egyikre rászóltam. Mit akar azzal a bicskával?! Mit dobálja abba a fába! Odajött hozzám, és a képembe bámult. Hova dobáljam? Magába, édesapám? A többiek röhögtek. Leakasztották a karomról a botot. Visszaakasztották. Sétáljon egyet, öreg! Üljön le a padra, fújja ki magát!

Valaha egy csősznek egyenruhája volt. Fűzöld egyenruha, sildes sapka. Ha megjelent a téren, hát akkor az ilyen alakok eliszkoltak.

A csősz egy régi mozdulattal fölemelte a botját. Egy régi, elfelejtett mozdulattal. Mintha meg akarna fenyegetni valakit. Talán azt a farmernadrágos lányt, aki a kutyájával besétált a fűbe. Különben egész családok táboroztak a fűben. Édesanya szétteríti a kockás kendőt, odainti a gyerekeket.

Szólok nekik!

Nem szólt nekik. A pázsit szélén állt, a szivarját rágta. Azt a félig szétesett szivarcsonkot. Tulajdonképpen le kéne heveredni egy fa alá. Aludni! Aludni!

Valaha volt egy főcsősz. Kis házban lakott a tér sarkán a lányával. Minden hónapban egyszer meghívott bennünket. Minden hónap első szerdáján. Valaki udvarolt a lányának. Talán éppen a Tigris.

Nem, a Tigris nem udvarolt senkinek. A Tigris nem látogatott meg senkit. Egyenruhát se hordott. Fekete puhakalap, fekete kabát. És mégis… Ha felbukkant puhakalapjában, botjával a karján, egyszerre csönd lett. De olyan csönd!

Egyáltalán, ahogy ő felbukkant! Gyorsan és észrevétlenül. Egyszerre csak ott állt egy bokornál, egy pad mellett. Fekete puhakalapban, fekete kabátban. Így kapta el a késelő Gabit. A fiúkat, akik filmszalagot égettek a sétányon. Sohase hívta a rendőröket. Nem érdekelték a rendőrök. Egyedül intézett el mindent.

Tojáshéjak. Szétszórt tojáshéjak a fűben. Egy falatozás romjai.

Ezt nézte a csősz, ahogy elsétált a gyep mellett. Megállt. Továbbment. Ismét megállt, és ismét visszanézett azokra a szétszórt tojáshéjakra. Vagy inkább csontokra. Szétszórt, apró csontszilánkokra.

Rágta, rágta a megfeketedett szivarcsutkát. Egy félig öntudatlan mozdulattal felemelte a botját. Mintha be akarna rohanni a fűbe, hogy kisöpörjön mindent.

Le-föl járkált a felemelt botjával.

Közben várta, hogy feltűnjenek a csőszök. A főcsősz, aki a tér sarkán lakott, és a többiek. És persze ő is… a Tigris.

A Tigris!

Kikergetné ezt az egész társaságot! A bicskásokat, a kártyázókat, a padrongálókat, a szemetelőket. És ha valaki azt hiszi, hogy meglóghat előle, hát az nagyon téved!

Hogy tudott üldözni! És mintha nem is izgatná az egész. Sose rohant. Csak futott egyenletes tempóban. Azért, ha kellett, átugrott egy padot. Botja kissé előrecsúszott a karján. Nem kiabált. Nem fenyegetőzött. Tőle senki se hallott olyat, hogy állj meg, az anyád istenit, mert ha elkaplak! Ő csak futott azzal a közönyös arcával. Megtörtént, hogy az az alak berohant egy kapualjba vagy éppen fel az emeletre. Oda is utánament. Mindenhova utánament.

A Tigris! A Tigris!

Egyszerre kihullott belőle ez a név. Minden kihullott belőle.

A sétány szélén állt lötyögős, öreg zakójában, azzal a menhelyi bottal a karján.

Előtte a hulladékokkal borított fű.

Kiköpte fogai közül a szivarvéget, ahogy elfordult.

Behavazott kottaállványok az üres téren. Eltűnt a zenekar, eltűntek a kottalapok.

Egy férfi járkált felhajtott kabátgallérral az állványok között. Diamant Béla, a trafikos. Megállt. Olyan mozdulatot tett, mintha a zenekar után akarna iramodni. De aztán végigsimított a kottaállványokon. Elgondolkozva nézett, mintha valamilyen zenét hallana.

Semmilyen zenét se hallott.

Eltűnt a zenekar. A Pénzügyőrség zenekara. Ők adtak térzenét ezen a vasárnapon. Hideg fényű, tiszta ragyogás a reggel. Friss, pattogó indulók. Lágyan úszó keringők. A Császár-keringő, a Kék Duna… Valóságos tömeg vette körül a zenekart. Ő is ott állt a tömegben, Diamant Béla, a Hársfa utcai trafikos. Senki se tudta, senki se sejthette, hogy rövidesen az ő műve is sorra kerül. A Szivarfüst-keringő. Ezzel indul a műsor második része. De még mielőtt a zene megszólal, a Pénzügyőrség zenekarának karnagya felemelt pálcával a közönséghez fordul. – Egy kis meglepetés! Önök most egy új művet hallanak. Diamant Béla Szivarfüst-keringőjét. A bemutató alkalmával hadd mutassam be magát a mestert! És akkor ő, Diamant Béla odalép a karmester mellé. Meghajol. Egy pillanatra szembenéz a közönséggel, és aztán…

Semmi! Egyáltalán semmi!

Már az első rész vége felé elfelhősödött az ég. Vasszürke felhők. Sötétszürke felhők.

– Ez a legrosszabb – mondta valaki.

És már hullott a hó nagy, nedves pelyhekben.

Hullt, hullt a hó. A közönségre, a kottaállványokra, a zenekarra.

A közönség sorai megbomlottak. Hólétől csorogva bemenekültek a közeli cukrászdába.

A pénzügyőrök még kitartottak. Pedig már csak egyvalaki állt mögöttük. Diamant, a Hársfa utcai trafikos. Komoran leszegett fejjel, zsebre vágott kézzel. Olyan elszántság a tekintetében. Valami olyan szikrázó düh.

Nekem nem kell közönség! Köszönöm, hölgyeim és uraim! Menjenek csak! Menjenek! Csak a kürtök szóljanak! A kürtök és a trombiták!

Egyre rekedtebben szóltak a kürtök és a trombiták. A cintányér bizonytalanul összeverődött. Elhallgatott. A karnagy leengedte a pálcáját.

Az elnémult kürtök meginogtak a levegőben. A trombiták lehanyatlottak.

A trafikos belekiáltotta a havazásba:

– Még nincs vége! Még az első résznek sincs vége!

Meg se hallották.

Ki figyelt rá abban a kétségbeesett kapkodásban! Ahogy megpróbálták összeszedni az elázott kottalapokat. Néhány lap lehullott a hóba. Vagy utánanyúltak, vagy nem.

Bebugyolálták a kürtöket. Télikabátokba gyömöszölték őket.

Megkezdődött a kürtök futása. A kürtöké és a trombitáké.

A trafikos együtt futott velük. Mintha hirtelen eléjük akarna ugrani. Eléjük akarná vetni magát. Vissza! Vissza!

A tér sarkánál megállt. Nézte, hogy vágtat át a Pénzügyőrség zenekara a kocsiúton.

A havazásban állt mereven, mozdulatlanul. Visszafordult.

Az elhagyott kottaállványok között keringett.

Dél rózsája! Azzal kellett volna befejezni az első részt. A második rész nyitánya pedig…

Visszajönnek. Eláll a havazás, és akkor majd visszajönnek.

Az állványok között álldogált.

Az állványok eltűntek.

A trafikos magára maradt.

Telefüstölték a szobát.

Fogták magukat, és eltűntek. A házigazda és a vendégei. Ki tudja, mióta beszélgettek és szivaroztak. Vitatkoztak. Olykor már majdnem összekaptak. Elcsöndesedtek, alig hallatszott egy-két szó a szoba mélyéből. Nézték, hogy úszik a szivarfüst.

Egyszerre csak valaki felpattant. Mintha hirtelen eszébe jutott volna valami. Vagy mintha már elege lenne ebből az egészből. Kirohant a szobából. A többiek utána. A házigazda néhány pillanatig elképedve maga elé bámult. Szivarját belenyomta a hamutartóba. Kivágtatott.

Mi történhetett! Hová mehettek? Egy kávéházba? A Ligetbe? Beültek a földalattiba, és kivonultak a Ligetbe, hogy ott folytassák ezt a beszélgetést?

A szoba mindenesetre egyedül maradt. A kékesszürke szivarfüst átszállt az asztalon és a székeken. A könyvszekrény fölött kavargott. Árnyak nőttek ki ebből a kavargásból. Egy hosszú előrenyúló alak, ahogy áthajol az asztal fölött. A karja elszáll. Ő is elszáll a karja után. Hegyes térdek nőttek ki a székekből. Előreugró állak. Egy aggastyán guggolt a sarokban, a keze a térdén. Így szállt fel mozdulatlanul a könyvszekrény polcára. Szakadozott női arc lebegett a csillár felé. Szája szétnyílt. Az egész arc egy kétségbeesetten szétnyíló száj.

Aztán csak az a gomolygás.

Önmaga körül gomolygott a füst. Magába szívta, elnyelte a szobát.

Eltűnődve fújta a füstöt az erkélyen.

Hátradőlve a tér padján.

Egy fölfelé fordított ládán üldögélve.

Elnyúlva a fűben.

Szétszórt gyufaszálak a tér padja alatt.

Nem dobta el a szivarvéget. Bedugta egy ócska dobozba.

Olykor elővette a dobozt. Bódultan szagolgatta azokat az áporodott, bűzhödt roncsokat.

Letette a hamutartó szélére.

Az elhagyott szivar sértődöttsége.

Kiürítik a hamutartókat.

Hideg szivarfüst az üres szobában.

Eltűnt! Egyszerűen eltűnt A fekete mén!

A fiú érezte, hogy valami nincs rendben. Már ahogy befordult a sarkon a táskájával a hóna alatt. Oda akart rohanni a trafikhoz, de egyszerre megtorpant. Mintha hirtelen megrémült volna valamitől. A kocsiúton álldogált. Átfutott az iskola oldalára. Már majdnem bement a kapun. De aztán egyszerre csak ott volt a trafiknál.

A fekete mén! Hol A fekete mén?!

Közelebb hajolt a kirakat üvegéhez. A könyvek, ahogy ott lógnak azon a spárgán. Külön-külön megnézte mindegyiket. Pedig csak kettő érdekelte. Coopertől Az utolsó mohikán, de még annál is jobban Setton Thompsontól A fekete mén. Cooper ott lógott. De A fekete mén!

Ujjával megérintette az üveget. Talán be akart kopogni. Mi az? Mi történt? Hová tűnt Setton Thompsontól A fekete mén?

Odabent sötétség. A trafikos is eltűnt. Vagy csak elbújt valahova a pult mögé.

Bevette a könyvet. Leemelte a spárgáról és bevette. Csakis azért, hogy én ne nézhessem azt az ágaskodó lovat a szikla szélén, a szédítő mélység fölött. Nem akarta, hogy nézzem.

Megvették? Valaki bement a trafikba, és megvette?

Nem, ez lehetetlen. Trafikban nem vesznek könyvet.

Lehunyta a szemét. Úgy állt a kirakat előtt lehunyt szemmel. Mire felnéz, már megint ott A fekete mén!

Ki tudja, meddig állt így!

Valaki meglökte a vállát. Kábultan megrázta a fejét, mint aki álomból ébred. Vaksin hunyorgott.

Nem… semmi! A könyv nincs ott!

Megigazította a táskáját a hóna alatt. Féloldalasan fölfelé csúsztatta a hátára. Elindult az iskola felé.

Visszafordult.

Összevont szemöldökkel rámeredt a kirakatra. Hipnotizálva. Így állt mozdulatlanul. Ide figyelj! öreg! Kihozod A fekete mént! Akárhová is dugtad, most előveszed, és kihozod. Visszateszed a kirakatba. Indulj! Indulj onnan a sötétből, a pult mögül! Ha elbújtál valahova a raktárba, akkor is látnod kell engem! Akkor is indulnod kell! Indulj! Indulj!

Semmi se mozdult odabent.

Ő pedig most már csak azt az üres helyet nézte Az utolsó mohikán és egy másik könyv között. Az ablaküveg üres kockáját.

Egy trafik!

Megint egy trafik előtt állt. A színes fedelű cigarettásdobozokat bámulta, a különféle pipákat. A népi szőttes tarsolyokat, kendőket, piperecikkeket. És megint csak azt mondta. Nem, anya el se tudta volna képzelni, hogy ilyesmit ki lehessen tenni egy trafik kirakatába!

Anya… ahogy ott ült a pult mögött! Cigarettázott, kávézgatott. Vagy éppen beszélgetett valakivel. Valahogy mindig akadt társasága. És nemcsak a környékről, az Aradi utca környékéről. A város másik végéből is fölkerekedett egy barátnője, hogy elbeszélgessenek.

Az a katonatiszt, aki hanyagul odatámaszkodott a pulthoz! És amikor ő bevágtatott az iskolatáskával a hóna alatt, kurtán biccentett. Kurtán és fenyegetően. – Ez a gyerek ma megint pocsékul felelt! Vagy egyáltalán nem is felelt! – Felnevetett, mint valami remek viccen. – Alighanem ez az igazság! A fiúcskát kihívták a táblához, de még csak a száját se tudta kitátani. – Anya elmosolyodott. – Azért reméljük, nem lesz semmi baj. – Magához húzta a gyereket. Megsimogatta a fejét. – Mondd meg a Mityu bácsinak, miből feleltél.

Nem mondta meg a Mityu bácsinak. Odabújt anyához. Semmi egyéb nem érdekelte. Közben tudta, hogy mi következik. Menj ki az udvarba, labdázz egy kicsit! Aztán majd átmegyünk ebédelni. Itt a kulcs.

Anya odaadta a raktár kulcsát.

Az a dohányszagú raktár a ládákkal! Az egyik láda mögül előhalászta a labdáját. Ki, az udvarra! És már indult is a támadás… a csatársor félelmetes támadása. A középcsatár áttört az ellenfél védelmén. Magára húzta a hátvédeket, hajszálpontos átadás a jobbszélsőnek. Az visszagurít középre, ő pedig kapura lő… irtózatos bombát küld a kapura.

– Elég lesz, fiacskám! (Anya hangja.)

Kézmosás a csap alatt.

– Kérlek… a homlokodat is! A térdedet! Istenem, milyen a térded! És már megint hogy lóg az a zokni! Veled egyszerűen nem lehet beülni sehova!

Azért mégiscsak beültek abba a kisvendéglőbe az utca túlsó oldalán. Mityu bácsi is velük tartott. A gyerek föl se mert nézni a tányérról.

Az utca ácsorgója eltávolodott a trafiktól. Most is hallotta azt a hangot. Csak egy hétig kerülnél a kezem alá! Embert faragnék belőled! Miért nem nézel a szemembe?! Nézz a szemembe!

Miért kellett hogy a szemébe nézzek?! Anya, miért hagytad?! Miért nem hajítottad ki a rendjeleivel együtt?!

És annak a másiknak miért kellett köszönnöm?! Igen, igen, anya, tudod te, hogy kiről van szó! A Dietz úrról! Örökké csak azt hajtogattad.

Köszönj a Dietz úrnak, fiacskám! Köszönj! Köszönj!

Szürke puhakalap, szürke felöltő. Mosolytalan arc. Ez a Dietz úr. Szivarozott. Fújta a füstöt. Lehamuzta a felöltőjét, a pultot. Anyának is jutott a hamuból, ahogy ráhajolt a pultra.

– Dietz úr… azt hiszem, hogy hülzniből megint kevesebbet kaptam.

Dietz úr megfogta anya állát, kissé megemelte.

– Miért kapott volna kevesebbet? Egyáltalán, milyen hülzniből? A kettesből? A hármasból? Kissé tájékozatlan, kedvesem.

Dietz úr a trafikok főnöke. Mosolyogva hallgatta anya riadt, kislányos mentegetőzését. Olykor ő is átjött abba a kisvendéglőbe.

Följelentette anyát. Hogy hanyagul vezeti a trafikot… társaságot fogad… udvaroltat magának… szivarral, cigarettával traktálja a gavallérjait. Egyáltalán, kaszinózás folyik abban a trafikban!

Kaszinózás, Dietz úr?! Hohó, azért álljunk csak meg egy pillanatra!

Az ácsorgó dühödten fortyogott, bugyborékolt.

A nővérét akarta bedugni, Dietz úr! Azért csinálta ezt az egészet! Az anyját már benyomta egy budai trafikba. Most a nővére következett. Az egész család… a rokonság. Mindenhol ők ültek! Nem ismertek kíméletet! Hadiözvegyeket lőttek ki, ha kellett! Százszázalékos hadiözvegyeket! Megszállták a trafikokat! Ez a maga műve, Dietz úr! És ha azt hiszi, hogy anyát megalázhatta az előtt a bizottság előtt… Bizottságot küldött a nyakára! Bizottságot!

Csönd lett körülötte az utcán. És ebben a csöndben egy távoli, tiszta hang.

– Köszönj a Dietz úrnak, fiacskám! Köszönj! Köszönj!

Fekete ruhás, ősz nő lépett be egy este a trafikba. Csöndesen köszönt. Nem kért semmit. Csak ha leülhetne egy kicsit, úgy egy félórácskára. Rosszul van, asszonyom? – kérdezte a trafikos. Az ősz nő elmosolyodott. Nem, dehogy, nincs semmi baj. Csak hát valamikor a férjemé volt ez a trafik. Úgy gondoltam, bejövök, és elüldögélek egy kicsit. Megérti, ugye? A trafikos bólintott (kissé dermedten), és kiadott egy széket a pult mögül. A nő úgy a levegőben vette át fél kézzel. Köszönöm, uram! Ön valóban nagyvonalú. A fal mellé helyezte a széket. Leült. Nagyvonalú, ismételte magában a trafikos. Ez valahogy felkavarta. Mit akar ezzel a hölgy? És mi az, hogy a férjéé volt a trafik? Mikor? Mégis, mikor?

– A Gosztonyinétól vettem át a trafikot.

– Ó, a Gosztonyiné! – A hölgy kurtán felnevetett. Mint akinek megvan a véleménye a Gosztonyinéról. Meg arról is, aki a Gosztonyinétól átvette a trafikot. Aztán csak ült ölbe ejtett kézzel. A kezét nézte. Semmi más nem érdekelte. Talán csak azért jött ide, hogy a kezét nézhesse. Azokat a hosszúkás, fehér ujjakat.

Nem tudom, meddig ülhetett így, mesélte később a trafikos. Közben vendégek jöttek-mentek. Néhány régi vendég, akiket esetleg ismerhetett volna. Senkit se ismert. Nem is akart ismerni senkit. Fel se nézett, ha jött valaki. Legfeljebb fázósan összehúzta magát. A kezét becsúsztatta a szoknya redőibe, valahova a két térde közé. Mintha el akarná rejteni az idegen elől. Egyszerre csak felállt, és elbúcsúzott. Még egyszer köszönöm önnek, uram! Ha megengedi, olykor bejövök. Tudja, az emlékek néha megrohanják az embert.

Jó éjszakát, asszonyom! Megpróbáltam mosolyogni. Olykor bejön! Aztán majd minden este itt ül. Az ujjait nézi, azokat az elvékonyodott ujjakat, ott a fal mellett.

Nem jött többet.

Egyszer mintha láttam volna az ajtó előtt. Azt az elegáns, kissé hajlott alakot. Egy este, igen. Megállt odakint. Talán biccentett is. Egy pillanatra benézett. Azzal eltűnt. Be kellett volna hívnom? Gondolja?

Nem bukkant fel többé.

Azt hiszem, ez a trafik soha nem volt a férjéé. Egyáltalán nem is volt trafikjuk.

Tulajdonképpen körül se nézett a hölgy. Egy szóval se mondta, hogy: No lám, akárcsak a férjem idejében! Vagy pedig: Nahát, hogy megváltozott itt minden! A férjem rá se ismerne!

Hát akkor?

Csak azért jött, hogy a kezét nézegesse? Sehol máshol nem nézhette? És most végre talált egy helyet?

Hogy is mondta? Az emlékek néha megrohanják az embert. De hát miféle emlékek?

Mit akart itt?! Mit akarhatott?!

Teáscsészével a kezében ereszkedett le a szűk falépcsőn. Ócska, elnyűtt szvetterben, kikopott, fekete nadrágban. Szürkésfehér haja az arcába hullott. Szétfújta, mint a füstöt. Soha nem volt ideje rendesen megfésülködni. Soha semmire se volt ideje. Igazán nem csoda. Hiszen ő indította el a reggelt. Ő keltette fel Adélt, ő tette föl a teavizet. Beágyazás. Rendbe tenni a szobát. Ha ugyan szobának lehet még nevezni azt a…

Jó, hát Aranka nyitotta a trafikot. És ilyenkor télen ez igazán nem nagy mulatság. De hát Aranka mindig talál magának valakit, akivel eltársalog. Na tessék, most is!

Megállt a lépcsőn.

Egy kissé kilöttyent a tea. Nem törődött vele. Az a kettő odalent a mélyben!

A kendőkbe, sálakba csavart Aranka a pult mögött. Előtte a barna bundás férfi.

A férfi kissé tétován nézett körül.

Porcelán tányérok a falon. A tányérok a polcokat is elfoglalták. A pult nagy részét. Alig maradt hely néhány cigarettásdoboznak, gyufaskatulyának, szipkának. Maga a trafik visszahúzódott. A porcelánok mindent elfoglaltak. Régi vacsorák emlékei. Tálalásoké. Minden vendégnek megőrizték a tányérját. Mindenkiét, aki csak itt járt. A falon, a polcon vagy éppen a pulton. Egyszer még visszajönnek. És akkor majd ismét megterítenek. Arra a vacsorára.

– Hangulatos, igazán.

– Úgy találja? – És ez már ő volt, ahogy leért a lépcsőről a teáscsészével. Kedvetlenül lerakta Aranka elé. Közben félig lecsúszott a cipzárja.

Azok ketten hallgattak. (Rajtakapott szerelmesek?)

Aranka magához szorította a teáscsészét. Valósággal belebújt.

A férfi még mindig úgy lenyűgözve. – De hiszen ez egy kis múzeum!

– Miféle múzeum? (Az ujjak beleakadtak a cipzárba.)

– Olyan kis házi múzeum. – Fölnézett arra a kis ajtóra a lépcső fölött. – De az igazi kincsek mégiscsak ott lehetnek!

– Nem tudom, mire gondol.

– Ó, istenem, miféle kincsek! – Aranka előbújt a teáscsészéből.

Mind a hárman azt a kis ajtót nézték. Talán kinyílik, és előlép egy sűrű szemöldökű, zömök, ősz férfi. Ennek a két nővérnek az apja. A régi trafikos. Az a mogorva öreg. Pipákat árult, vastag szivarokat. Mindenesetre törődött ezzel a trafikkal. Mindenkit ismert ezen a környéken. De már akkor tudta,hogy ha lehunyom a szemem, akár be is zárhatják a boltot!

A nővérek lehajtották a fejüket. Így álltak egy darabig. Az idősebb nővér hirtelen felmordult.

– Elárulná, hogy mit akar itt?!

– Én tulajdonképpen…

– Tulajdonképpen! Tulajdonképpen! – A húga felé fordult. Mintha ő hozta volna a nyakukra ezt az idegent. Ezt a fecsegő, bámészkodó idegent.

Aranka váratlanul valami könnyed társalgási hangon: – Képzeld, Idám, kucsmát akar vásárolni, vagyis inkább csináltatni!

– Valóban erre gondoltam.

– De egyszerűen nem találta a szűcsöt, pedig ezen a környéken ajánlottak neki egyet, valahol a Lukács fürdő mellett, és már úgy gondolta, hogy feladja ezt az egész reménytelen keresést, ezt a hajszát…

– Igen, ez már csakugyan hajsza!

A férfi felnevetett. Aranka is nevetett.

Ida meg, ahogy nézte őket: – Azért még beugrott ide! Hogy majd mi útbaigazítjuk.

A nevetés elakadt.

– Bocsánat.

A férfi már indult kifelé. De akkor Aranka:

– Várjon csak! Ha továbbmegy a templom felé… ott mintha lenne egy olyan üzlet!

A férfi eltűnt.

Aranka pár lépést tett utána. Mintha még mindig magyarázna a templomról meg arról az üzletről.

– Elkíséred? El akarod kísérni?

Ő meg az ajtóban állt. A fejével intett, hogy nem, dehogyis! De azért nem mozdult. Talán még visszajön a férfi. Bővebb útbaigazítást kér. Hogy milyen a híre annak a szűcsnek ott a templom környékén… meg ilyesmi…

– Mintha elfelejtettél volna befűteni!

– Befűteni! (Ó, az a mogorva kis kályha a sarokban!)

– Persze, ha valaki társalog! Ha valakinek társasága van! Múltkor is az a műtős a Reumakórházból!

– Az Almási Pali.

– Almási Pali! No lám, Almási Palinak hívják a kedves ismerőst! Olykor meg is kínálod valamivel? Kis konyak? Rum?

– Mit gondolsz?

– Hát ez nem hangzott túl meggyőzően, kedvesem!

A húga mögött állt abban a fűtetlen, hideg hodályban. Legszívesebben rávágott volna arra a puha, zsírpárnás vállra. Vagy még inkább elkapni a tokáját, hogy úgy rántsa magához azt az arcot. Húgocskám, hozzád beszélek! De aztán csak belehajolt a nyakába.

– Mikor volt itt a Káldi?

– A Káldi?!

– Na, na, húgocskám, azért talán csak ismered?! Azért őt talán mégse kell bemutatnom! A kabinos urat az uszodából.

– Ő nem jár már ide.

– Ugyan! Ugyan! Le kell róla mondanunk?

Aranka kinézett a fagyos, téli reggelbe. Valahonnan messziről hallotta azt a bosszús hangot.

– Mesélj nekem a kabinos úrról, húgocskám!

Nem akarta hallani. Azt az arcot se akarta látni.

Az uszoda reggeli vendégei. Ahogy kis csoportokban érkeznek a Lukács uszodába. Lány rövid bundában vagy olyan hatalmas, kócos szőrű bundában. Akár a juhászok, de igazán! És mintha mind ismernék egymást! Néhány fiú strandszatyrot lóbálva lohol a lányok után. Eléjük vágnak. Úgy menet közben hátrafordulnak. Kiabálnak, integetnek. Egy idősebb nő bukkan fel fagyott arccal. Széles vállú, ősz férfi kabát nélkül, vastag pulóverben. Ez most az öregek vonulása. Sportos öregek, aszott öregek, elszáradt csontok.

Minden arcot megjegyzett magának. Minden arcot ismert. Akik ott álldogálnak az uszoda csarnokában. Akad, aki gyógyvizet iszik lassú, megfontolt kortyokban. Csodát művel az a víz… csodát…

– Mit motyogsz itt? Miféle csodáról?

…aztán át a kopár, téli kerten, az üres padok között az uszodába! Gőzölgő arcok a fűtött folyosókon. Káldi kabinos fehér atlétatrikóban, fehér nadrágban. – Ó, a kisasszony! Micsoda meglepetés! Hát persze hogy van kabin! Tessék csak velem jönni!

És ő vele megy, végig a folyosón, a régi kabinja felé.

Három porcelán tányér a falon. Három rosszkedvű nagynéni.

Miért kell megint ezt néznie?!

– Beszélgetsz valakivel? – Ida megfogta a karját. – Kivel beszélgetsz?

Ő még mindig fölfelé bámult. A rosszkedvű nagynénikre. Ida is fölpillantott. És most egymáshoz húzódtak. Valósággal összebújtak egy pillanatra. Hiszen mindjárt megszólal az a hang.

– Mi lesz a terítéssel?! A terítéssel és a tálalással? Meddig kell még várnunk?

Apa áll odafent. Mérhetetlen megvetéssel néz le a lépcsőről.

– Családi gyufa! Kaphatok egy doboz családi gyufát?

Nem lehetett tudni, mikor jött be az a hajlott hátú lány. Összehúzta magát vékonyka kabátjában. Kissé csalódott arc. Mint aki arra számított, hogy itt majd fölmelegszik…

A nővérek lassan feléje fordultak.

Ida (elképedve): Családi gyufa?

Aranka (kedvesen közvetítve): Egy doboz családi gyufa, Idám!

– Nincs családi gyufa! Nem kaptunk családi gyufát! Kis dobozzal tudok adni… vegyen két kis dobozzal!

Elindult a pult felé.

– Igen, akkor talán két dobozzal…

Aranka csak nézte, ahogy a lány riadtan követi Idát. A nyomába szegődik. Mégiscsak be kéne hogy fűtsek, és akkor ez a gyerek leülhetne egy kicsit. Nem, ez nem jár uszodába, ez nem az uszoda vendége. Örökké küldözgetik gyufáért meg másért is.

De akkor már felcsattant az az ingerült hang.

– Miért jön utánam? Mit járkál itt?!

– De néni, kérem…

– Ne álljon olyan közel hozzám! Álljon arrébb! Kérem, álljon arrébb! Tessék, itt a gyufája, és menjen!

Kifelé tolta a lányt. Valósággal kituszkolta.

Lihegve visszafordult. Közben megint azt a nyomorult cipzárat rángatta.

– Szaguk van! Ezeknek mind szaguk van!

Elhallgatott. Aranka állt előtte. Szétbomlott kendőben, hamusan. Mintha éppen a kályhából bújt volna elő.

– Mi bajod van? Mit nézel úgy?

Aranka még közelebb jött. – Mindenkivel ezt csinálod. – Fölemelte azt az elgörbült, behamuzott ujját. Megbökte Ida karját. – Menjen arrébb! Ne álljon ilyen közel hozzám! Kérem, menjen arrébb!

– Mi van veled?

De az csak bökdöste. Egyre dühödtebben, egyre vadabbul. – Mit molesztál?! Legyen szíves, és ne molesztáljon! – Most már a vállánál fogva rázta a nővérét. Mindenkit elüldöztél! Mezei doktort, Somhegyinét, az ügyvédeket… Senki se jár már hozzánk! Be se teszik ide a lábukat! Ha véletlenül meglátnak az utcán, nem köszönnek! Elfordítják a fejüket!

– Aranka!

– Apa nem ezt akarta! Te is tudod, hogy nem ezt akarta! Bezárhatjuk az üzletet… lehúzhatjuk a redőnyt!

Egy pillanatra elengedte a nővérét.

Az fölrohant a falépcsőn. Bebújni a szobába! Csak gyorsan bebújni, hogy magára zárja az ajtót!

Megcsúszott. Lezuhant a korlát mellé. Két kézzel kapaszkodott a korlátba. Nem tudott fölállni. És valahogy nem is akart.

Dobogást hallott odalentről. Furcsa, nyüszítő hangot.

– A redőnyhúzó! Hol a redőnyhúzó!?

Egyszerre csönd lett. Még mindig nem engedte el a korlátot. Gyanakodva előrehajolt. Kidugta a fejét a rácsok közül.

– Aranka!

Aranka odalent, a mélyben, ráborulva a pultra.

A trafikosnő maga a tiltakozás.

– Nem, nem, Svéd úr, nagyon kérem, ne hagyja itt azt a táskát! Tudom, hogy visszajön érte, de akkor se! Egy órára se, egy fél órára se, öt percre se! Egyszer olyasmi történt, el se hiszi! Néhány éve… beállít egy magas, szürke bundás nő. Szinte látom, ahogy belép azzal az elegáns, fekete utazótáskával. Cigarettát vásárol, a legfinomabb márkát. Leteszi a táskát. Jaj, kedves asszonyom, ha megengedné, ugyanis bevásárolok itt a szomszéd boltban, talán narancsot is kapok, meg banánt. Tudja, elutazom, és hát mégis fölszerelem magam az útra, nem bízom az étkezőkocsiban, vannak tapasztalataim, tudnék mesélni, akkor, ha megengedi…

Megengedtem.

Adja csak ide, mondtam, majd beteszem a pult mögé. Megköszöni, és elmegy. Milyen finom hölgy, gondolom, és a táskája is milyen finom. Külföldi útra indul, én meg örökké ebben a kis utcában, és micsoda alakok között, már elnézést, Svéd úr! Biztosan hálókocsiban utazik, éjszaka felkel, kinéz az ablakon. A fények, az idegen városok fényei, ahogy elsuhannak! Akár hiszi, akár nem, Svéd úr, mintha én is ott lettem volna abban a hálókocsiban.

Akkor lépett be Gál Frédi. Civilben, na persze, hiszen ő mindig civilben jár. Gál Frédi régi kuncsaft, ha szabad azt mondanom. Különben három másik detektívvel még. És még kivel?! Na, kivel?! Sose találja ki, Svéd úr! A szürke bundás nővel!

A nő csak a sálját igazgatta, mert valahogy kibomlott.

– Mindenki hagyja el a trafikot! – mondta Gál Frédi. Csak az volt a baj, hogy senki se volt a trafikban, és így senki se hagyhatta el.

– Na, hát akkor lássuk csak azt a táskát, Dallosné!

Ez úgy hangzott, mintha velem lenne valami baj. Úgy is nézett rám, olyan komoran.

A hölgy meg csak hallgatott rém sértődötten.

Odakint megmozdult az utca. De igazán, mintha összebeszéltek volna. A virágárus, a cipész, a szerelő – mind be akartak nyomulni a trafikba. Csakhogy akkor már rendőr állt az ajtó előtt. Egyébként alig látni errefelé rendőrt, komolyan mondom magának, Svéd úr, hogy amikor késő este lehúzom a redőnyt, és elindulok abban a sötétben… Te egyszer nem jössz haza! – mondja a férjem. De ha ennyire aggódik, miért nem jön el értem? Mit szól ehhez, Svéd úr? Kocsija van a férjemnek, de még egyetlenegyszer se jött értem, azért ez furcsa, nem?

Na de hát maga most nem erre kíváncsi!

– Itt akartad hagyni a táskát, Gizi! –mondta Gál Frédi.

A nő mintha meg se hallotta volna.

– Nyisd ki a táskát! Próbáld csak meg, Gizi!

A táska akkor már ott volt a pulton.

A nő hozzá se nyúlt. – Én magának nem vagyok Gizi!

– Na, na, csak ne húzd fel az orrod! Szorul a hurok… érezted, mi? Ő nekem nem Gizi! Hallja ezt, Dallosné?

Intett az egyik detektívnek.

Alig mertem odanézni. Ki tudja, mit dughattak abba a táskába? Egy levágott kart… vagy éppen egy fejet. Hallottam én már ilyesmit! Elég sokáig bajlódtak a zárral. Olyan különleges zár lehetett.

Gizi felnevetett. – Még egy táskát se tudnak kinyitni! – Félretolta a detektívet. Ő maga nyitotta ki.

Te nagy isten! Mennyi pénz! Ötszázas kötegekben!

– Mit szólsz ehhez, Gizi?

Gizi rá se nézett Gál Frédire. Úgy mondta felém fordulva.

– Talán beszéljék meg ezzel a derék asszonysággal!

Mind rám meredtek. Frédi és az emberei. De még azok is ott kint, az üvegajtó előtt.

Megkapaszkodtam a pult szélébe. Egy szót se tudtam kinyögni. Néztem azt a gunyoros arcot. Mintha csak azért eszelte volna ki az egészet, hogy belőlem csúfot űzzön. De akkor már vitték kifelé. Őt is meg a táskát is. Gál Frédi visszaszólt az ajtóból.

– Azért legközelebb gondolja meg, Dallosné, ha beadnak magához egy táskát! Hát azért mondom én, Svéd úr, hogy vigye innen azt a táskát!

Hova megy… Svéd úr! Hát nem érti?! Ne hagyja itt a táskáját!

Svéd úr!

Svéd úr a sarki presszóban.

– Ez a Dallosné! Majdnem utánam vágta a táskámat! Fél órára, maximum egy órára akartam otthagyni nála a trafikban. Mondom, hogy majdnem utánam vágta. Valami rémmesét talált ki… pénzkötegekről. Egy halom lopott pénzről, amit nála akartak elrejteni. Egy gyerek levágott karjáról. Feldarabolt csecsemőkről, mit tudom én! De hát engem évek óta ismer. Mindig nála vásárolok. Csak nem gondolja, hogy csecsemőket dugdosok a táskámba? Halott csecsemőket?!

Agyrém!

Hercule Poirot a Huszár utcai trafikban! A fiú az üvegajtónál állt. Egyszerűen nem tudott elmozdulni, ahogy nézte.

Középen kettéválasztott haj, tekintélyes, szinte hivalkodó bajusz. Gondosan megkötött nyakkendő, sötétszürke zakó. Igen, ez Poirot, a mesterdetektív. Jeleket ró egy papírlapra. Feljegyzéseket készít. Nem kétséges, befészkelte magát ebbe a trafikba. Megfigyeléseket végez jelentéktelennek látszó apróságokból, elejtett megjegyzésekből. Egy bizonyos bűntény szálai ide vezettek a Huszár utcába. Egy bizonyos valaki mindent elkövetett, hogy megtévessze Hercule Poirot-t, de hát ez nem sikerült.

Egy kevésbé jó szimatú detektív egészen máshol nyomozna. Egészen más pontján a világnak. London külvárosaiban, Párizsban, Amszterdamban vagy éppen Bagdadban. Hiszen az a bizonyos valaki mindent elkövetett, hogy megtévessze az üldözőjét.

Egyáltalán, mit követett el az a bizonyos valaki?

A fiú megborzongott ott kint az utcán.

Gyilkosság. Mégpedig műkincsek miatt. A könyvtárszobájában találtak rá a holland műgyűjtőre. Úgy feküdt, ráborulva az asztalra. Éjszaka követték el a gyilkosságot. Amikor a műgyűjtő a szakirodalomban búvárkodott. Az illető mindenesetre ismerte a műgyűjtő szokásait. Tudta, hogy az éjszaka jó részét a könyvtárban tölti. Az illető… Talán a hűséges komornyik. Egy rokon vagy egy jó barát. Ki tudja! Legfeljebb Poirot! Talán még nem tudja. Talán még csak sejti. De abban már biztos, hogy az illető ide költözött a Huszár utcába.

A fiú körülnézett. Lehet, hogy éppen most ment el mellette. Egy járókelő.

A gyümölcsös a sarkon.

A bizsuárus.

A fényképész.

A gyógyszerész.

A kulcskirály.

Egy házmester.

Egy lakó.

Egy közönséges utcai járókelő.

Itt ment el mellette. Megérintette a vállát.

Poirot mindenkiről tud valamit ebben az utcában. Az utcában és a környéken. Természetesen őt nem a puszta adatok érdeklik. Hanem ami az adatok mögött rejlik. Nem sokat törődik a külső nyomokkal. A cigarettahamuval, a cipősarok nyomával. Nem, nem! Őt egy mozdulat izgatja, egy pillantás.

Kávézik. Éppen most kortyolgatja délelőtti csokoládékávéját. Erről sosem feledkezik meg. Még itt se, ebben a Huszár utcai trafikban!

De hiszen néz! Engem néz a kávé fölött! Az a hideg, átható tekintet! És mintha intene.

Nos, fiatalember! Ácsorgunk? Csak úgy ácsorgunk, vagy pedig benézne egy pillanatra? Beszélni akar velem? Esetleg el akar mondani valamit? Talán éppen a gyümölcsösről? Jámbor, falusias képű alak. De hát persze sose lehet tudni. Úgy hallom, mostanában bukkant fel ebben az utcában. Vagy a bizsuárus. Az utóbbi időben nem látom a feleségét. Eddig ott állt a bódé mellett. Meglehetősen feltűnő jelenség azzal a tornyos, fekete hajával, aranykarikákkal a fülében. Olykor átsétált a fényképészhez. Elég sokáig ott maradt. Volt valami köztük? Mit gondol, fiatal barátom? Mi a véleménye? Elképzelhető, hogy ártatlan ügy. De a bizsuárus talán mégis rossz szemmel nézte. A nő mindenesetre eltűnt. Hallott róla valamit? Vagy a kulcskirályról? Róla se feledkezhetünk meg. Miért áll egy ilyen hatvan év körüli férfi örökké az ablaknál? Miért bámul ki az utcára? Vevőt vár? Aligha. A kulcskirály dúsgazdag. Őt már régen nem érdeklik a vevők. Hát akkor? Ki tudja? Ki tudná ezt megfejteni? Talán éppen az én kedves fiatal barátom? Nem azért mondom, de iskolatáskát vagy ilyesmit még sose láttam a hóna alatt. Úgy látszik, ilyesmire nem nagyon vesztegeti az idejét. Inkább a mozi. A mozi meg az utca. Ácsorog, bámészkodik. És hát közben, ha akarja, ha nem, mégiscsak megtud egyet-mást. Igazam van? Vagy tévednék?

Poirot tekintetében megcsillant valami. Egy csipetnyi gúny.

Nos hát, kedves barátom, átadna nekem valamit ismeretei gazdag tárházából? Jöjjön be, kérem! Beszélgessünk!

A fiú összerezzent.

Felém int! Egy alig észrevehető mozdulattal felemeli a kezét, és felém int!

Elindult. Egy lépés… még egy… Már majdnem benyomta az ajtót. Visszafordult. Átrohant a másik oldalra. Egy darabig onnan bámészkodott.

Megint ott állt a trafik előtt.

Nézte, ahogy Hercule Poirot jegyzeteket készít. Ahogy jeleket ró egy papírlapra. Lassú, kényelmes mozdulataival a kávéscsésze felé nyúl.

Ha most fölnéz… ha most megint fölnéz!…

A trafik ősz hölgye fölnézett, ahogy a fiú belépett az ajtón.

– Itt az én kis vendégem!

A trafik ősz hölgye föl se nézett.

Emlékszel a Modiano ház égésére? Amikor a Modiano cigaretta fényreklámja kigyulladt?

Te is ott álltál a többiek között azon az éjszakán. Nézted a tüzet. Azt a sötétvörösen kavargó, őrjöngő lángtengert, ahogy átcsapott a házak fölött. Mély roppanás. Nem is onnan fentről. Inkább mintha valahonnan az utca mélyéből.

– Beszakadt a tető!

Nézted a tüzet. Azt az őrjöngő lángtengert. Mindenhová elér. Elborítja a házakat. A várost.

Erre vártál?

Az étterem ajtajában állt széles vállú, hosszú ujjú fekete kalauzkabátban. Elcsapott kalauz. Valamit elkövethetett. Úgy kergették le a kocsiról. Utcákon át futott ebben a kabátban.

Az ajtófélfához húzódott. Gyanakodva hátranézett a ruhatárosnő felé. Mindjárt megszólal a pult mögül. Kabátban nem lehet bemenni!

De nem… A ruhatárosnő keresztrejtvényt fejtett.

A szemüveges főpincér jött feléje. – Adjon négy lottószelvényt!

A kalauzkabátos nem mozdult.

A főpincér várt egy darabig. Visszafordult az étterem felé. Odasúgott valamit az egyik pincérnek. Mind a ketten őt nézték.

Elküldenek. Mindjárt idejönnek, és elküldenek.

Azok már nem törődtek vele. A főpincér hátratett kézzel sétált az asztalok között. A pincér váratlanul felkapott egy tányért.

De hiszen én bemehetek! Bemehetek, leülhetek, rendelhetek. Van nálam annyi… azért még éppen van nálam annyi.

Az asztalokat nézte. Az üres asztalokat. Művirág a vékonyka vázában. Ételmaradék a tányérokban. Hamuréteg a terítőn.

Lassan beljebb jött.

Talán meg akar vizsgálni minden asztalt. A vendégek nem érdekelték. Inkább mintha egy kicsit bosszantották volna. Mit üldögélnek itt?! Menjenek már! Végezzenek az ebédjükkel, és tűnjenek el!

Az asztalok. Az üres asztalok.

Magukra maradt sörösüvegek. Poharak. A hab ráragadva a pohár szélére. Feketéscsészék. Megolvadt a cukormaradék a csésze alján.

Mindezt külön megvizsgálta. Megállt egy hamutartó előtt. Kissé arrébb tolta. Talán keresett valamit az asztalon. Egy cédulát. Egy cédulára firkantott üzenetet.

– Kit keres? – A főpincér állt mellette.

Ő még mindig az asztalra bámult. Az elkenődött foltokra a terítőn.

– Keres valakit?

És akkor végre megszólalt. – Nincs itt. Megint csönd. Ott álltak az asztalnál a főúrral. Néhány pincér is megjelent. Lassan leereszkedett. Köröket rajzolt. Tétova, bizonytalan köröket.

– Akkor talán…

A pincérek gyűrűje egyre szorosabb. Fölnézett a terítőről. Megcsillant a tekintete. Ahogy egy pocsolya fölragyog.

Cigarettásdoboz a szomszéd asztalon!

Szivarcsutkák, cigarettavégek, széttört fogpiszkálók. És a hamutartón egy sötétvörös cigarettásdoboz.

Egy pillanat – és már ott volt.

A pincérek meg csak nézték. Egy keselyű ereszkedett le ahhoz az asztalhoz. Két karmával megkapaszkodott az asztal szélébe. Megkaparintotta a dobozt. Forgatta, nézegette.

Sötétvörös cigarettásdoboz, ötágú aranykoronával. Két oroszlán tartotta a koronát. Lábujjhegyre álltak, kacskaringós, bojtos végű farkukat a magasba emelték.

Belecsúsztatta ujját a dobozba. Kettős rekesz! A belsőből kiemelt egy cigarettát. Egy ottfelejtett, megtört cigarettát. Gondosan letette a hamutartó mellé. A dobozt zsebre tette. Kisétált a pincérek sorfala előtt. A ruhatárnál megállt. Mintha meg akarná mutatni a zsákmányát.

A ruhatárosnő fölnézett a keresztrejtvényből. Döbbent csodálkozás. Miféle alak ez ebben a kabátban? Így ment be? Így surrant be?

Akkor már kint volt az utcán. Elővette a dobozt. Lefújta róla a dohányszálakat. Az ujja hegyével letisztogatta. Az ötágú koronát nézegette. Az a két oroszlán! Méltóságteljesek és mégis olyan mókásak. Fölstuccolt, bodros sörény. Fölfelé kunkorodó, bojtos farok. Kegyetlenül elbánhatott velük egy borbély. Kis híján kopaszra nyírta őket. Az utolsó pillanatban inthette le valaki. Na, azért most már talán mégis… De a két oroszlán soha nem heveri ki azt a rémületet.

Átkelt az úttesten autók és buszok áradatában. A dobozt tapogatta a zsebében. Mintha minden pillanatban attól félne, hogy eltűnik.

A másik oldalról visszanézett az étteremre. A hatalmas üvegajtóra. Mindjárt kitódulnak a pincérek. A szemüveges főúr meg a többiek. A ruhatárosnő a ruhatárból. Ingerülten topognak. Hol az a pofa?!

Utánavetik magukat. Kezdődik az üldözés.

Talán csak erre várt a másik oldalon, zsebében a dobozzal.

Befordult egy mellékutcába, a tér felé.

A tér sétányán járkált.

Egy padon ült a játszótéren.

Lányok fogócskáztak a fák között. Lányok hintája szállt a magasban. Kék kötényes, vörös harisnyás lányok. Intézeti lányok. Egyetlenegy szaladgált csak sárga kardigánban. A Kivétel. Hosszú, fekete haja lobogott, ahogy egy társnőjét a csuklójánál fogva odavonszolta egy fához. Egy másikat meg a szemben levő fához.

A férfi elővette a dobozt. Letette maga mellé a padra. Közben csak azt a lányt nézte. A Kivételt.

Az már a hintán repült. Arról a két másik lányról teljesen elfeledkezett.

A férfi ölébe vette a dobozt. Végigsimított az egyik oroszlánon. A sörényétől lefelé végig a felkunkorodó farkán. A bojtnál megállt az ujja. Valósággal rátapadt. Talán attól félt, hogy az oroszlán egy óvatlan pillanatban elengedi a címert. Cserbenhagyja a társát, és elinal.

A Kivétel fejét hátravetette, szemét lehunyta. Telt, húsos ajkai alig észrevehetően megmozdultak. Talán beszélt valakivel a levegőben repülve.

Azok ketten odalent a fánál. Az egyikből kitört a vihogás. Behúzott nyakkal odaszaladt a barátnőjéhez. A fülébe súgott valamit. Mindjárt vissza is rohant a helyére.

A férfi visszatette a dobozt a padra.

A Kivétel egyszerre csak előtte volt. Megrázta fekete sörényét. Valahogy olyan rosszallóan.

A másik kettő bizonyos távolságból követte. Riadt szemtelenséggel.

A férfi a doboz felé nyúlt.

– Mit dugdossa az orrom alá?! – A Kivétel felugrott a padra. A kezébe vette a dobozt. A címert nézte, a címert tartó oroszlánokat.

A férfi keresztbe vetette a lábát. Kissé sértődötten elfordult. Nem érdeklik az oroszlánok. Egy csöppet se érdeklik.

A két lány egymásba kapaszkodva közeledett. Szandáljuk megcsikordult a kavicson. Egyszerre megálltak, ahogy a Kivétel fölnézett.

Az meg se látta őket. A dobozt letette a padra. Szórakozottan kalimpált a lábával. Azt se látta, ahogy a férfi feléje fordult. Fejét válla közé húzva előregörnyedt. Még egyszer felemelte a dobozt. Megpöccintette a körme hegyével.

– Ilyen már van!

– Kettős rekeszes?!

– Egy tucat! Legalább egy tucat!

– De ez oroszlános!

A Kivétel ezt már meg se hallotta. Felugrott a padról, és elrohant. Úgy mellesleg magával ragadta azt a másik kettőt. Azok visítva, nevetve hagyták magukat elhurcolni.

A férfi arrébb húzódott a padon. Mintha nem is ismerné azt a dobozt. Mintha sose látta volna. Így üldögélt egy darabig. Arrafelé bámult, amerre a Kivétel elfutott.

Hirtelen fölállt. Megkerülte a padot, elindult valamerre.

A doboz ott maradt az oroszlánokkal.

– A lábamat… érti, a lábamat se teszem be többé abba a trafikba! Hogy nekem a Bolemányiné fia, az a taknyos, pofákat vágjon, a vállát vonogassa!

A Bolemányiné, az más. Ő egy úriasszony volt. Kialakította a maga vevőkörét. Vevőkörét? Társaságát! De hiszen maga is tudja, hogy kik jártak oda. Knopp Jenő gimnáziumi igazgatóhelyettes, Linczényi-Nagyné, egy tábornok özvegye, Brózik Engelbert szerkesztő… hogy csak néhány nevet említsek! Mind elmaradtak. Lehet ezen csodálkozni? Amikor az a tróger!… Vissza se köszön! Még csak köszönni se tud! Belebámult a képembe!

Hát nem, uram!

Különben még csak annyit, hogy bőröndből árulja a cigarettát! Érti? A pult alól egy bőröndből. A cigarettát, amit külföldről kap. Hogyan jut hozzá? Ne is kérdezze! Talán el tudja képzelni.

És akik bejárnak hozzá… a vevőköre… a társasága… Tiszta alvilág.

Mi lesz ennek a vége!

– Mit mond?

Egy trafikban fogták el? Bement szivart vásárolni, és akkor?… Már régen figyelték, a nyomában voltak. Albérletben lakott, bajuszt növesztett. Ugyan, kérem! Tudhatta volna, hogy az ilyesmi még csak gyanúsabb.

Emlékszem a nevére… hát persze! Nagy szerepet játszott tizenkilencben a kommün alatt. Jelentős szerepet. És aztán egy trafikban!…

Legalább elszívta azt a szivart?

Azt még elszívhatta?

– Hogy mondhat ilyet?!

Köves tábornok soha nem ült be egy trafikba! Nem is folyamodott engedélyért. Mégis, hogy képzeli? Köves kiad magának két fájintost?! Már megbocsásson, de ez képtelenség! Tábornokok nem ültek trafikban! Nem tudom, mit akar Kövessel, de hogy ő egy trafikban!…

Frigyes főherceget nem akarja beültetni egy trafikba?

Negyedik Károlyt?!

Cégtábla egy trafik fölött:

Néz ez a férfi, hogy néz! A tekintete valósággal rátapad a köpenyujjra. Arra az üresen lötyögő köpenyujjra. Egyre zavartabb. Érzi, hogy nem lehet így megbámulni valakit. Egyáltalán, az ilyesmit észre se szabad venni. Most már mindenfélét kér. Összevásárolná a trafikot. Akkor két csomag cigarettát, asszonyom… valamilyen finomabb márkára gondolok, hiszen érti… és ha borotvakrémet is kaphatnék…

Leveszem a cigarettásdobozt a pultról. Ó, mindent elérek én a bal kezemmel! Azzal az egy kezemmel. Ezt is úgy nézi, mint valami mutatványt. Feléje nyújtom a dobozt.

Megfelel?

Riadtan bólogat… hogyne, éppen erre gondolt. A feleségének is ez a kedvenc márkája… és akkor még borotvakrémet…

De, kedves uram, azt azért mégis inkább egy drogériában.

Hogyne, persze, csakhogy némelyik trafikban borotvakrémet is lehet vásárolni, egy-két piperecikket. Ő szeret mindent egy helyen megvenni… és ez a trafik olyan családias. Igen, családias hangulata van ennek a kis trafiknak. Mosolyog. Legalábbis megpróbál mosolyogni. És még mindig azt az üresen fityegő köpenyujjat nézi. Általában észre se veszik. Itt a környéken már régen megszokták. Nem törődnek vele. Néha azért persze akad egy gyerek vagy egy nő. Egy idősebb nénike egyszer meg is kérdezte. Mi történt, kedvesem? Baleset? Semmit se mondtam. Mintha meg se hallottam volna. De mégis… ha ennek a férfinak elmondanám… Ki lehet? Miféle ember? Azok a vékony, hosszú ujjak! Lehet, hogy nincs is felesége. Azt is csak úgy mondta. Milyen riadt a tekintete! A pénzt is úgy kapkodva veszi elő. Hát akkor mennyivel is?… – Mintha még sohasem vásárolt volna cigarettát. Most már csakugyan mosolyognom kell.

Előrehajolok, ahogy visszaadok neki. Ő meg olyan hálásan néz. Hogy nem kaptam le azért. Hogy nem oktattam ki.

Közel vagyunk egymáshoz. Hallom, ahogy lélegzetet vesz szaporán, kapkodva. Még megkérdi, hogy van-e drogéria valahol itt a közelben.

Mindjárt itt mellettünk, uram!

Ó, persze, ezt én is észrevehettem volna! – Elteszi a visszajáró pénzt kissé szégyenkezve. Mintha ezt tulajdonképpen itt kéne hagynia. És még mindig csak néz. Még mindig csak azt nézi.

Most mondjam el neki?

A cséplőgép… Tizenhárom éves lehettem, amikor beleestem a cséplőgépbe.

Most mondjam el, hogy tudja, kérem, a szüleim korán meghaltak, úgy szólván alig ismertem őket, vidékre kerültem rokonokhoz, igazán nem mondhatom, hogy rosszul bántak volna velem, csak hát…

A férfi valahogy megrémült. Kifelé hátrál.

Mintha csakugyan rázúdítottam volna ezt az egészet. A balesetet, a rokonokat. A téli gyaloglásokat végig a sötét Soroksári úton. Igen, amikor gyárba kerültem. Aztán az első trafik valahol a külvárosban…

Kifelé húzódik. Hirtelen megáll az ajtóban. Zavartan mosolyog, bólogat.

Elkezdek rakosgatni. Rakosgatok a pulton meg a polcokon. Egyszer talán majd fölvarratom ezt az üresen lógó ujjat. Vállig fölvarratom.

Fiókokat húzok ki és tolok vissza. Mintha zárásra készülnék.

Nem varratom fel! Soha nem tudnám megtenni!

Adhatok még valamit, uram?

Nem, köszönöm!

Kimegy az üzletből.

Placcs! És éppen az én trafikom elé! Úgy zuhant oda az a nő pongyolában, felékszerezve. Az építész felesége a hatodikról. Már régen ott állhatott az ablaknál. Valahogy készült erre. Frizurát csinált, felvette a legszebb pongyoláját, felrakta az ékszereit.

Én csak azt láttam, ahogy a férje kiszáll a kocsiból. Éppen akkor érkezett haza. Fölnéz az ablakra. Megmerevedik az arca. Ő maga is megmerevedik. De csak egy pillanatra. Aztán kiugrik a kocsiból, becsapja az ajtót, és rohan a ház felé. Csakhogy akkor az asszony már kivetette magát az ablakból. És már csak az a szétesett kocsonya a járdán…

Ismertem, persze. Azazhogy inkább csak a férjét. Ő járt be hozzám. A feleségének is ő vásárolta a cigarettát. Egyáltalán, mindenhová ő járt. Elintézte a bevásárlásokat, a felesége harisnyáit beadta a szemfelszedőhöz… szóval, érti…

Az asszony már régen nem hagyta el a lakást. Ki se mozdult. Egy öreg néni volt mellette, valami rokon. Azon a délelőttön éppen kiment a fürdőbe… éppen akkor ment ki.

Nem, a férfi nem akarta, hogy intézetbe vigyék. Hallani se akart ilyesmiről. Hiszen nincs vele semmi baj, olyan csöndes. És azt hiszem, túlságosan is csöndes volt. Azt mondják, valamikor zongorázott. Rengeteget olvasott. Mindenféle lapokat járatott. De azért többnyire csak az ablakban állt.

A Balaton férfiszabó, itt szemben, azt mondja, ő biztos volt benne, hogy egyszer csak… Szólt is az építésznek. Beszélt vele. Hiába. Egyszerűen nem akarta elhinni. Aztán tessék!

A Balaton férfiszabó látta, ahogy kinyitotta az ablakot. Egy pillanatra elmosolyodott. De lehet, hogy csak a visszaverődő fény… az ablaküveg visszaverődő fénye.

Kubinszkyné éppen kutyát sétáltatott.

Egyszerre ott volt mindenki. Körülvették. A Balaton, Ugrai kesztyűs, a szőrmés Kubinszkyné. A trafikból is kitódultak.

Csomagolópapír. Azzal takarták le. Barna csomagolópapírral. Honnan kerülnek elő ezek a csomagolópapírok? Ha valami ilyesmi történik, akkor egyszerre csak… Csomagolópapírok. Valahol valamilyen raktárban mindig készen… Egy pincében, egy házmesteri lakásban. Kedélytelen, hatalmas csomagolópapírok.

Azért egyet nem értek.

Mégis, egy ilyen intelligens nő… Mert hát az volt, tagadhatatlan. Nem tudta volna ezt valahogy másképp? Kevésbé látványosan?

Vagy éppen ezt akarta? Éppen így akarta?

Hiszen mindig ott állt az ablakban. Nézte az utcát, ahova soha nem mehetett le. Az üzleteket. Hányszor elolvashatta a cégtáblákat. „Balaton férfiszabó”, „Ugrai Géza kesztyűs”. Talán be is látott a boltba, úgy résnyire. Látta, amikor valaki belép. Nyílik, és csukódik az ajtó. Mindezt látta, és lassan megtelt valami furcsa gyűlölettel. Én legalábbis így gondolom. Külön meggyűlölt minden boltot. Ezt a trafikot is a házban. Az egész utcát. A férjét is. Azt a derék, kedves embert, aki oly buzgón járt bevásárolni. Aki mindent elintézett. Nekem egyszer mutatta a listát, amire mindent felírt. Különben nem tudnám, fejben tartani! Egyébként se tudok már semmit se fejben tartani! Oly fáradt volt. Nem is fáradt. Elnyűtt. Le kellett ültetnem ide a pult mellé. Köszönöm, asszonyom! Mindjárt összeszedem magam. Fél óráig is elüldögélt. Aztán ment tovább a listájával.

Ő meg odafent torkig volt ezzel az egésszel. Csak a pillanatot várta. Azt a pillanatot, hogy megszabaduljon az őrzőjétől. Attól a nénitől. Megvárta, amíg bemegy a fürdőbe. Akkor leült a toalett-tükre elé, rendbe hozta a haját. Fülébe illesztette a fülbevalóját, karpereceket csúsztatott a karjára. Egy darabig még a tükör előtt ült. Odalépett az ablakhoz. Kinyitotta.

A Balaton férfiszabó azt mondta, hogy egy pillanat volt az egész.

A férje azt mondta, hogy még intett is neki. Vagy legalábbis felemelte a kezét.

Én meg azt mondom, büntetés volt ez. Meg akarta büntetni az utcát. A férjét, aki azzal a listával a zsebében szaladgált.

Később mindent eltüntettek a járdáról. Legalábbis azt hitték. De az az elkenődött, sötét folt… Azt nem tudták eltüntetni.

Most is itt van a trafik előtt.

Láttam, ahogy a Balaton férfiszabó kiosont az üzletből, és csak nézte.

Az Ugrai kesztyűs.

A szőrmés.

A férje valósággal átugrotta, ahogy hirtelen a lába elé került. Visszafordult. Megállt előtte, és csak nézte.

És én is, uram! Igen, még én is! Egyszerre csak rajtakapom magam, hogy ott állok annál a…

Csinálta volna diszkrétebben!

Diszkrétebben! Diszkrétebben!

Asztalka a trafik sarkában. Kifakult terítő, váza virág nélkül. Két kopottas szék.

Ki ül le ehhez az asztalhoz? Milyen vendég? Milyen társaság? Egy baráti kör?

Egy nő?

Egy hölgyvendég?

A trafikoshölgy vendége?

Ki ül le a trafik asztalához?

Egy reszketeg öreget támogattak be az utcáról. Elvágódott a síkos járdán.

Karján kis kosár, hiszen bevásárolni küldték. Egy rossz lépés, és ott feküdt a járdán. Az eget bámulta. Egy mozdulatot tett, talán a kosár után. Egy elgurult krumpli akadt a kezébe. Lassan magához húzta. És most már ketten voltak a krumplival.

Többen álltak körülötte. Arcok néztek le onnan fentről.

– Várjon, bácsika, majd mindjárt!

És ő várt. Még mindig az eget nézte, és várt. Most már igazán volt ideje. Valahogy a hóna alá nyúltak. Megfogták a karját. Felemelték.

– Mit érez, bácsikám? Nem tört el valamije?

Egy bosszús hang.

– Jó kérdés! Talán mindjárt tartson beszámolót!

– Mindenesetre ki kell hívni a mentőket! Telefonálni kell!

– Abból a trafikból!

A trafik felé támogatták. A kosárkája egy nő karján. – Mindent visszatettem! A vajat, a sajtot… a kristálycukor egy kicsit kiömlött… és hát a krumpli!…

Becipelték a trafikba azzal az egy darab krumplival a kezében.

A trafikos eléje jött. Intett, hogy ültessék le oda az asztalhoz.

Egész kis társaság verődött össze az asztalnál. Begombolták az öregúr kabátját. Kigombolták. A sálját igazgatták. Valaki a mentőkért telefonált. Valaki kivette a kezéből a krumplit. Kétségbeesetten kapott utána.

– Adják vissza neki!

– Miért nem adják vissza?

Visszadugták a tenyerébe. Gondosan ráhajtották az ujjait.

A trafikos úgy járkál, mint egy házigazda. – Csak ne mozogjon, öreg! Egyetlen mozdulatot se szabad tennie!

Várni lehetett, hogy a trafikos virágot tesz a vázába. Kávéval kínálja a vendégeit. De csak egy vizespoharat tartott a bácsika elé. Az rámeredt arra a szürke pohárra. A víz is olyan iszapos.

Többen is biztatták.

– Igya csak meg!

Iszonyodva rázta a fejét, ahogy a pohár feléje közeledett. Valamilyen hang tört föl belőle.

– Nem… nem!…

A rosszullét vize. A betegség vize. A halál vize.

Behunyta a szemét, úgy nyüszített.

– Nem… nem!

A buzdítás abbamaradt. A hangok elhaltak.

A trafikos visszahúzódott a pohárral.

– Kérem… nem kell erőltetni.

Megjelentek a mentők. Az öreget elvitték.

A többiek is elmentek. A társaság szétoszlott.

A trafikos az asztalkát nézte. A vázát virág nélkül. A székeket. És azt a poharat. A szájához emelte. Lassú, öngyilkos kortyokban kortyolgatta a szürke vizet.

– Egyszer itt valaki meghalt – mesélte később. – Behoztak valakit az utcáról, de már nem lehetett rajta segíteni. Itt halt meg ennél az asztalnál.

Halott a trafik pultján. Két keze összekulcsolva a mellén.

A trafikos a pult mögött.

Meggörbült karmával beleragadva a pult szélébe. Csupasz nyak, kopasz szerzetesfej mered elő a barna tollak közül. Gonosz, horgas tekintet, ahogy belenéz a levegőbe. A semmi néz a semmibe.

Mióta gubbaszt a pult szélén a trafik madara?

Soha nem néz senkire. És őrá se néz senki. A vevő lehajtja a fejét a pult előtt. Szivart kér, cigarettát vagy éppen csak egy skatulya gyufát… aztán eltűnik. Ki merne belenézni abba a tekintetbe?! Néha egy gyerek, hogy aztán elborzadva kirohanjon. Néha egy nő cigarettavásárlás közben… azt hittem, ott esek össze! Én nem is tudom, hogy lehet ezt megengedni?!

Néha valaki megkérdi.

– De hát, már megbocsásson, mi ez, kérem? Sas? Nem, ugye azért mégse?…

A trafikos, alig észrevehetően, elmosolyodik.

–A Tábornok… ő a Tábornok.

Valaha ott lehetett a csatában. Lőporfüstben, tépett zászlók között. A katonák futva menekültek, a tisztek elhajították kardjukat. Minden elveszett. Ő a helyén maradt. Egyedül ő, beleragadva egy zászlóba.

Ez van előtte? Ezt látja a trafik madara?

Csőrét szétnyitja, mintha valamilyen hang törne föl belőle. Könnyű remegés a tollak között. Kissé megemelkedik a szárnya.

– A Tábornok! Mi van önnel? Nyugalom, Tábornok! Azt akarja, hogy a rács mögé dugjam?

Karmával elengedi a pult szélét. Még mindig szétnyitott csőrrel néz. Várni lehet, hogy elkezd szitkozódni. Sötét gyalázkodásokat zúdít a trafikosra. De nem… egyszerűen elfordul. Kissé bicegve elindul hátrafelé. Ajtók nyílnak előtte. Aztán már csak a ládákat látni… a raktár ládáit. Megfeketedett vasketrecet.

– A Tábornok megsértődött!

Ebédelek.

Piacra mentem.

Mindjárt jövök!

Visszajövök!

Júl. 15-től aug. 1-ig

szabadság miatt zárva.

(Elnézésüket kérem!)

Átalakítás miatt zárva.

Betegség miatt zárva.

ZÁRVA.

Valaki járkált a lehúzott redőny mögött. Tétova, botorkáló lépések. Mint aki már régen elszokott a járkálástól. Egyáltalán mindenféle mozgástól. Egy árny az áthatolhatatlan homályban.

Az üldöztetés éveiben rejtették el hátul, a sötét raktárban. Eldugták a ládák közé… korhadó növényt repedezett cserépbe. Beágyazták. Olykor beadtak valami ételt. Még eleinte kimászott az odújából. Sétára indult a raktárban. Az udvarra is kiszagolt.

– Megvesztél?! – A trafikos dühödt rémülettel sziszegte. – Teljesen megvesztél?!

Visszahúzódott. De lehet, hogy visszarángatták. A sötétbe, a ládák közé.

Meddig kuporgott így?

Elfeledkeztek róla. És valahogy ő is… A redőny csattanása. És aztán az a csönd. A magára maradt trafik csöndje.

Csupasz pult. Üres polcok. Csövek meredeztek ki a falból. Papírgöngyölegek a földön. Széttaposott cigarettavégek.

Megállt a redőny mögött.

Nem akart kimenni. Ugyan hová is ment volna?

Megint a séta az üres trafikban. Vissza a raktárba.

A lépcső… valamilyen lépcső a ládák mögött. Szűk vaslépcső vezetett fel a vasajtóhoz. Egy szoba az ajtó mögött. Egy családot nyomtak be abba a szobába. Soha nem látta őket, éppen csak tudott róluk. Olykor a lépésüket is hallotta. Azokat a riadtan surranó lépéseket. Egyszer mintha bútorokat tologattak volna. Aztán semmi… Többé nem hallotta a lépéseket. Eltűntek? Elvitték őket?

Megállt az ajtó előtt. Kopogott. Kétszer egymás után.

– Kertészék!

Honnan tudta a nevüket? Honnan tudta most így egyszerre? Soha nem hallotta senkitől. Akit elbújtattak, annak nincs neve.

Az ajtó nem nyílt ki.

Egy darabig még ott álldogált.

A ládák között mászkált. A régi vackát kereste. Az összedobált pokrócokat. Közben hallotta a trafikos hangját, ahogy egy éjjel beadta a pokrócokat. – Tudod, még katonakoromból! Velem voltak odakint a fronton.

Kedélytelen, durva katonapokrócok. Gyűlölték a szökevényt. Gyűlölték, és megvetették.

És ő is! Igen, még ő is! (A ládák között térdelt. Vissza akart mászni az odújába.) Befogadott… menedéket adott, de gyűlölt! Legszívesebben kiadott volna nekik! A felesége is… igen, igen!

Lehunyta a szemét. Összehúzta magát.

A trafikosné áll mögötte. Föléje hajol. – Meddig marad még?! Meddig?!

A padlót kaparta. A repedéseket. Csak elbújni! Csak visszabújni valahova! És nem hallani azt a hangot.

– Mi lesz, ha itt találják? Megmondaná?! Vagy arra nem gondolt? Hogy mi lesz az urammal? És a gyerekekkel?

A gyerekek! Ők aztán igazán jól szórakoztak. Bevágtak egy villanykörtét a raktárba… csak úgy… Vagy éppen beordítottak. – Razzia! Mindenki igazolja magát!

Elemlámpával bevilágítottak. Bele a képembe! Micsoda röhögés! Micsoda hecc!

És amikor odakint elkezdték.

– Papa, téged le kéne csukatni! Igazán furcsa, hogy még szabadon mászkálsz! (Félig elfojtott nevetés.) Milyen lenne a papa fellógatva?

– Te hülye! Az ilyeneket nem lógatják fel csak úgy!

A trafikos alig hallható, elgyötört hangja:

– Mit akartok velem, ti átkozott kis…?!

A trafikosné.

– Inkább te mondd meg, hogy mit akarsz velünk?!

Rémült kaparászás a trafik pultján. Fuldokló köhögés. És közben az az alattomos, sunyi nevetés. Papa! Papa! Papa!

Aztán csak egy magára maradt vízcsap csöpögése. Züllött lavór a csap alatt.

A hangok elhaltak. Csönd lett. Az elhagyott trafik csöndje.

A padló mély, sértődött roppanása a lehúzott redőny mögött.

Csak beszélt, beszélt. Ott lógott a trafik telefonján az a nő, és csak mondta a magáét. Fürdőszobáról, csempékről, vásárlásokról. Kétségbeesett és mégis oktató hangon.

– Na nem, kedvesem, ezt azért meg kell gondolnunk! Azért mégse kéthetenként cserélünk ki egy fürdőszoba-berendezést, ebben remélem, egyetértünk. Alaposan föl kell készülni az ilyesmire. Olaszországból érkeztek csempék… hogy lehet-e még kapni, azt nem tudom. Mindenesetre sietnünk kell… Mondom, sietnünk kell! A férjem egyik kollégájának a felesége abban az áruházban…

A trafikos kiadott egy csomag cigarettát. De közben csak az a női hang… az kalapált az agyában. Tolókocsiban ült a pult mögött. A vevőjére nézett, de nem látott arcot. Egyáltalán nem volt semmi, csak az a hang. Mióta hallja? Órák óta? Napok óta? Vagy ez már egy másik?

– …Szólj át a Dunainénak, és mondd meg neki, hogy nem tudok bemenni, egyszerűen képtelen vagyok! A Dunainé nagyon jól tudja, hogy rám mindig lehet számítani… ágyban kéne lennem, az orvos megtiltotta, hogy kimozduljak, a legszigorúbban megtiltotta…

A nő lába kicsúszott a papucsból. Úgy rohant le fürdőköpenyre dobott kabátban, papucsban. Vörös hajáról meglehetősen lekopott a festék. Talán telefonálás közben. (Itt őszül meg!)

Egész kis csoport lepte el a trafikot. Váratlanul, rohamszerűen. Nők, férfiak, öregek és gyerekek. Hosszú sorban a pult előtt. De valaki mindig kiugrott a sorból. Előretört. Dühösen felcsapódó hangok.

– Hohó, édesapám! Azt hiszi, csak maga siet?!

– A férfiak!

– Mindig csak a férfiak!

– Na, azért a nőkről is lehetne beszélni!

De mindezen áttört a telefonhang.

– …mondom, hogy nem volt karambol, semmiféle karambol! Hátulról kapta el az a kocsi. Kiemelt valamit a csomagtartóból, egy bőröndöt, vagy tudom is én, és akkor hátulról beleszaladtak. Zúzódások, mondom, zúzódások! Még nem lehet pontosan tudni. Jó, ha ennyivel megússza. Persze hogy kórházba vitték, hová vitték volna?! Szerinted hová kellett volna hogy vigyék?!

A trafikos keze a kormánykeréken. Görcsösen markolászta a tolókocsi kormánykerekét. Egy negyedfordulatot tett, mintha el akarna inalni hátra, a raktár felé.

– Megkaphatom az Ovenallt? (Türelmes hang.)

– Az Ovenallt?

– Ovenall szájvíz… az előbb kértem.

– Hogyne, természetesen.

Átadta az Ovenallt.

Hátradőlt a kocsijában. Lehunyta a szemét. Ahogy fölpillantott, egyedül volt. Elmosolyodott. Ismét lehunyta a szemét. Keze rátapadt a kormánykerékre. Várta a hangot.

És a hang megszólalt.

– Azt hiszem, Gizi mamát most már igazán be kell vinni a kórházba. Lassan teljesen tönkremegy, és a család is tönkremegy. Nem, nem, ő úgy szólván alig panaszkodik, nagyon józanul próbálja felfogni ezt az egészet, de akkor is… Hiába, nyolcvanhat éves, és rossz a szíve. Már régen be kellett volna vinni a kórházba, igazad van, tökéletesen… A Dános Kálmán injekciózza hetenként kétszer… Laci bevinné a kórházba, de belepusztul… hiszen tudod, mennyire szereti az anyját, hát én már nem is tudom, és akkor még a Bandi házassága az Icukával… Az Icuka kint volt Firenzében néhány hónappal az esküvő előtt… a Bandi nélkül! Te ezt nem tudtad?!

A trafikos még mindig úgy ült lehunyt szemmel. Olykor félig eszméletlen mozdulattal rántott egyet a kocsiján.

Egy felfúvódott léggömbarc ereszkedett le, ahogy felnézett. Ki tudja, mióta lebeghetett már a pult előtt? Mióta ismételhette azt az egy szót?

– Nincs!

se villamosjegy, se buszjegy

nincs, nincs

nincs!

Az arc távolodott. Talán így hagyja el a trafikot méltatlankodó, lassú lebegéssel. Váratlanul egészen közel került. És most már dühödt gúnnyal.

– Szóval, nincs?!

– Talán egy központi fekvésű trafikban. – Lehajtotta a fejét. Nem tudta nézni azt az arcot.

– Egy központi fekvésű trafikban?

– Igen, úgy gondolom.

– Úgy gondolja?

Elhallgatott. A többiek is hallgattak mögötte. Hiszen most már megint összegyűltek néhányan.

Közben az az állhatatos telefonhang.

– …de hát mondhatok én valamit Bandinak az Icuskáról? Semmit. Egy szót se. Hiszen még így is én vagyok a rossz anya. Érzi, hogy soha nem tudok belenyugodni ebbe a házasságba, ha nem is szólok egy szót se, de a lelkemben soha, soha! A léggömbarc hátrafordult. Mintha szemlét akarna tartani. Aztán már ismét a trafikos felé.

– Árulja el nekem, hogy ha egy csomag Dunhillt akarnék venni ebben a nem központi fekvésű trafikban… egy csomag Hobbyt, Marlborót vagy Silver pengét, akkor is azt mondaná nekem…

Elismerő moraj. (Ez az! Most aztán jól beolvas neki!)

– Feleljen, kérem, hogy ha Super Silver pengét kérnék öntől?! Feleljen, kérem!

A pult mögött ült a kocsijában. Most már csakugyan senkit se látott. A léggömbarcot se.

Az áthajolt a pulton.

– De hát miért nem felel?! – Elhallgatott. Majd meglehetősen döbbenten. – Mi az, ön mosolyog? Ön ezen csak mosolyog?

A trafikos mosolygott. Váratlanul ömlött el a mosoly az arcán. Önfeledt, túlvilági derű.

Felcsapódott a pult fedele.

A kocsi kigördült.

A léggömbarc kipukkant. Egy nő felsikoltott. A többiek szétspricceltek, ahogy a trafikos kocsija kivágtatott.

Csak a telefonhang csobogott.

Még az utcán is hallotta ezt a csobogást. Nem törődött vele. Semmivel se törődött. Egy pillanatra mintha a sarki újságos felé kanyarodna. De aztán átszelte az úttestet.

A kocsi leszaladt a járdán, végig a házak mellett – ki a térre. A tér napos sétányára.

Úgy tűnt el a meghatóan kedves, vékonyka fák között.

A trafikoslány kikönyököl a trafik ablakából.

Regényt olvas. Anélkül hogy fölnézne, kiad egy csomag cigarettát,

két doboz gyufát,

kék buszjegyet,

sárga villamosjegyet

és megint egy csomag cigarettát

és megint kék buszjegyet,

sárga villamosjegyet.

A pult alól elővesz egy revolvert. Kilő a trafik ablakából. Tüzet nyit a járókelőkre.

Regényt olvas.

Kikönyököl.

Trafikok esti fénye.

Bágyadtan hunyorgó fények.

Kialvó fények. Sötét pocsolyák.

Bódék, trafikbódék a kültelkeken,

a futballpálya mellett,

a pályaudvarnál,

a kórháznál,

a temetőnél.

Elhagyott, út menti bódék.

Sártengerbe ragadt bódék.

Zsineg lóg a bezárt trafik vasajtaján.

Tépett szálú, komor zsineg.

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=414&secId=37158&qdcId=3&libraryId=-

1&filter=M%C3%A1ndy+Iv%C3%A1n&limit=1000&pageSet=1