Lantos-Kiss Antal:

 

 

VEZÉRFÉRFIÚSÁG

 

 

(VILÁGI FÉRFIAK ÖNNEVELÉSE)

 

 

 

MÁRTON LAJOS RAJZAIVAL

 

 

 

Nihil Obstat. P. Joannes Hemm S. J. censor dioecesanus. Nr. 3456/1940. Imprimatur. Strigonii, die 16. Maii 1940. Dr. Joannes Drahos vicarius generalis.

 

 

 

Azoknak az ifjaknak, akiket megérintett már ez a vágy:

Belőlem lesz valaki!

 

 

 

„ÚJ BORT — ÚJ TÖMLŐKBE!”

 

 

Kiáltás férfiak után

 

Nagy hittel és ifjúságunk magasabb igényeibe vetett bizalommal teszem a magyar fiú asztalára a Vezérférfiúság kötetét!

Külföldön egymást érik az Erziehung zum Führertum, Tatmensch, Führerfibel és hasonló című könyvek, amelyek politikai pártok erőutánpótlását, világnézeti eszmék meggyőződéses prófétanemzedékének tervszerű felkészítését célozzák. A hitből élő önnevelő ember, aki a könyvekben buzdítást keres arra az ösztönszerű magasba vágyásra, amely Isten ajándékaként minden egészséges ifjúlélek mélyén szunnyad, — csalódottan teszi le ezeket a könyveket, mert az életünket irányító magasabb erőknek, a kegyelmeknek számításon kívül hagyását és a tehetségeket osztó Istentől való, számunkra bántó elrugódzást talál bennük. Mégis érdemes megfigyelni, mennyire felfigyel az ifjúság ezekre a könyvekre, — hiszen a fiatal léleknek jólesik, ha férfinak tekintik s ha testi és szellemi érése idején már figyelmeztetik arra, hogy sokat vár tőle az Isten, a haza és az emberiség.

A nagyrahivatottság tudatának felkeltése, főleg pedig az önnevelési rendszerbe foglalt tervszerű vezetőképzés ezideig hiányzott önnevelési irodalmunkból. Férfiifjúságunk valahogy nem kapta meg azokat a merész, és merészségük mellett is vonzó és megvalósítható eszméket, amelyek erőteljesen belenyúllak volna ifjúkora iránykeresésébe, utat mutató fények lettek volna serdülőkora küzdőzónájában s amelyek hatékonyan beállították volna a jóakaratú fiúlelket valamilyen gyakorlati életútra.

A vezetővenevelést, mint önnevelési eszményt több szempontból is nagyon időszerű lesz meghirdetni magyar ifjúságunk előtt. Az értékek nagy eltolódásának korát éljük, amikor a testi erő bajnokai nagyobb tekintélyek, mint a jellemhősök, amikor a gyilkosokat jobban ismeri a közönség, mint a tudósokat és feltalálókat, amikor üstökösként új nagyságok lépnek a közismertség egére és utánuk rohan az ifjúság kritikátlan tömege, s amikor az agyonhirdetett senkiknek nagyobb sikerük van, mint az agyonhallgatott valakiknek. Itt az idő tehát, hogy nappali fénnyel világítsunk rá az igazi értékekre, az igazi célokra és az időket álló eszmékre, amelyek ifjúságunk előtt sokszor csak oly halványan derengenek, mint a decemberi ködben az utcai lámpák fénye. Ebben a tekintetben is hallgatnunk kell korunk sürgető szavára, amely minél több férfit kíván a katolikus élet vezetősorába. Arcunkba szökik a szégyenpír, magunk sem értjük, hogy az elitképzést miért nem kezdtük eddig is már a serdülőkorú fiúknál, — önvádat érzünk magunkban, mikor a Szentírás szelíd feddését erre a kérdésre alkalmazzuk: „Az ég arculatát meg tudjátok ítélni, — az idők jeleit pedig nem értitek?”

Legszívesebben Kevesek Könyvének nevezném ezt az írást, mert már címe alapján is sejthető, hogy nem átlagembereknek íródott. A fiataloknak és a magukat még fiataloknak érző idősebbeknek szántam e fejezeteket; azoknak, akiket megérintett a naggyálevés vágya, s akik megértik, hogy sohasem késő rákapcsolni az erőteljesebb önnevelésre és az elmulasztott önnevelési ismeretek pótlására. A nagyratörekvő lelkekhez szólnak e lapok, akiket állandó belső ösztönzés nyugtalanít: Naggyá lenni! Többre törekedni! Hasznára lenni az emberiségnek! — Kevesekhez szól ez a könyv, száz közül ahhoz a néhányhoz, akik tehetségük kifejlesztéséért és jövőbeli nagyobbszabású feladataik sikeres végzéséért a rendszeres egyéniségnevelésre vállalkoznak, akik magukévá teszik Ozanam vezérelvét: „Örülök, hogy olyan korban születtem, amikor sok tennivaló vár reám!”

Sokat akar ez a könyv, — egy mondatban nem is lehet kifejezni azt.

Több nagyvonalú embert!

Több meggyőződéses embert!

Több mozgalmi embert!

Több kiállni merő embert!

Több eredeti, önnevelt, lelki embert!

Több fanatizmust!

Több kitartást!

Több önzetlenséget!

Több tudást!

Több elvhűséget!

Több hitet, istenbízást, — több mélyből táplálkozó katolikumot!

Több férfit, több szentet, több világi apostolt!

Szavalók helyébe cselekvőket!

Gáncsolok helyébe lelkeseket!

Gubbasztók helyébe szárnyalókat!

Kétkedők helyébe bízni tudókat!

Lemondok helyébe vállalkozókat!

Lézengők helyébe munkaszeretőket!

Puhányok helyébe Györgyöket!

Lassú vizek helyett tengeráramlást!

Gyávaság helyett merészséget!

Nyárspolgárok helyett egyéniségeket!

Bukdácsolók helyett járni tudókat!

Vezetést várók helyett vezetni tudókat!

Próbálkozók helyébe avatottakat!

Csalók helyébe igazakat!

Félegyéniségek helyett egész embereket!

Kétes múltúak helyett feddhetetleneket!

Saulokból Pálokat!

Ijedtek helyébe hitvallókat!

Korhadtak helyébe tisztavérűeket!

Elvtagadók helyébe vértanúkat!

Katolikus Führert és Ducet!

Katolikus vezérférfiakat!

Sokat akar ez a könyv, — de nem többet, mint amennyit korunk és Egyházunk vár a fiaitól, és nem többet, mint amennyit mindenekfelett a talentumok osztogatója és számonkérője, az Isten kíván tőlünk. Akinek több adatott, attól többet is várunk! Ezért ez a könyv csak a vázlat felfestésével foglalkozik, s ezekből mindenki kiolvashatja a neki szóló indításokat és a reá váró teendőket. Tehetségek lapulnak köztünk, nagyrahivatott egyéniségek tespednek, keltésre, biztatásra várva, — ezeket szólítja munkára ez az írás! Legyen kijózanítónk XI. Pius pápa intése: „Legyen büszke az ember arra, hogy tanúja és bizonyos mértékben közreműködője lehet a mostani hatalmas drámának, amelyben a jó és a rossz küzd egymással emberfölötti harcban. Senkinek sincs joga a jelen órákban ahhoz, hogy középszerű legyen!”

Férfiak kellenek, akik magukévá teszik Mercier bíboros „Action du moment présent” elvét, amelynek értelmében mindenkor teljesítik azt a kötelességet, amelyet tehetségük, tudásuk, nagyrahivatottságuk alapján a reájuk váró vezető szerep megkíván tőlük.

Nagy elmék gondolatait hozza biztatásul ez a könyv, de az idézetek között néhány hullócsillag és eltévedt nagyság tanácsai is sorra kerülnek. Bármennyire is eltért az útjuk az Egyház útjától, — szomorú és mélyen emberi letündöklésük ad néhány olyan tanulságot, amelyet egy katolikus vezetőjelöltnek is jó lesz megszívlelnie. Azt sem felejtjük el, hogy még ellenfeleinktől is tanulhatunk valami jót; ha mást nem, élelmességet, ügyességet, eszmékért lobogó önátadást!

Ezek után remélhetjük-e, hogy ez a nagyigényű könyv, a Kevesek Könyve egykor talán Sokak Könyvévé lesz és megtalálja az utat a magyar ifjúsághoz?[1]

 

 

Vezető szerepre készülés, — időszerű önnevelési eszmény!

 

El kell ismernünk, hogy a katolikus ifjúság önnevelése az utóbbi időben meglehetősen szűk körben mozog. Talán még a tiszta férfiúság eszmeköre volt az a gondolatcsoport, amely nagyobb mértékben megrázta és szélesebb körökben tevékenységre serkentette ifjainkat. Egyesek előtt ugyan csak fellobbanó lidércfény gyanánt élt ez az eszme, időnkint vonzotta őket, — sokakat viszont tartósan hatalmába kerített és új alapokra rakott át. Erkölcsi tisztulás szempontjából megvolt az értelme és nagy volt a haszna ennek a gondolatkörnek. Ezenkívül azonban semmi különösebb igénnyel nem dolgozik ifjúságunk. Megelégszik azzal, ha nagyjából rendet tud teremteni az ösztönök hullámain, ha lelkében beáll a „tranquillitas magna”, — megelégszik azzal, ha a „jó fiú” fokozatát eléri. Mármost az a kérdés, ifjaink számára elégséges-e ez a végeredményben nem sokat követelő önnevelési színvonal, és főleg gazdagabb lesz-e a köz, a társadalom, az Egyház annak a fiúnak az értéktárából, aki ennyivel megelégszik?

Nagyon fontos, hogy az ifjúság belső élete ne mutassa a megrekedt vizek képét! Új és új eszmékkel, ösztönzésekkel kell hullámzást, friss meglátásokat vinni abba. Kell, hogy nagyobb célokba vágjuk a fejszénket!

Egyes ifjaknak egész ifjúkora nem egyéb, mint a kamaszproblémák körül való unalmas és veszedelmes piszmogás. Gondolatelterelésre, foglalkoztatásra, keblet duzzasztó, vágyótehetségünket és önbecsülésünket kitöltő nagy eszmékre van szükség, amelyek annyira rabul ejtsék a fiút, hogy mindent, de mindent beleállítson e nagy eszmék medrébe. Kell valami, ami annyira elfoglalkoztatná az ifjút, hogy szinte ne maradjon ideje a bűn elkövetésére! Miért sátorozik annyi fiú az erkölcsi élet cigánysorán, miért fúrja bele magát egész alacsony és közönséges örömkeresésbe? Azért, mert örömre és aktivitásra született az ember, és ha nem talál örömet és nem nyílik tevékenységi alkalma, — a legkézenfekvőbb, legközelebb eső élvezetekben vezeti le örömkeresését és tettvágyát.

Egy tiszteletreméltó csoport viszont mégis szép eredményt tud elérni s az ifjúkor viharai közt szélcsendes, békés állapotot teremt. De ezek sem látnak tovább az orruk hegyénél! Eszükbe sem jutna, hogy e munka után most újabb teendők várnak reájuk. Egyéni kincseik napfényre hozása, szívós önképzés és önmaguk beállítása abba az irányba, ahol a társadalom és az Egyház számára a lehető legtöbbet tehetnek. Nagyobb lelki befogadóképességű, merész célkitűzésekkel dolgozó fiú ritka, mint a fehér holló. A többség igénye egy szerény, fixfizetéses állás, egy irodai asztal, és ezzel aztán ki is merült igényeik tartálya! Ebből a kisigényű önnevelésből tehát maga az ifjú is csekély hasznot húz!

No és mit kap a köz, a tömeg, az Egyház, az állam, a jövő nemzedékek? Kap szorgalmas, jó fiúkat, akik többé-kevésbé vallásosak, de akik vezetésre szorulnak, akikből teljességgel hiányzik minden kezdeményezőképesség, ötlet és célkitűzési merészség. Nincs köztük egyéniség, nincs köztük átütő erő, kimagasló jellem, aki akaratával, eredeti gondolataival irányt szabna a tömegnek, aki egyénisége varázserejével nagy eszmék szolgálatába tudná vonni az embereket! Egy massza áll előttünk, amelynek alkotó tagjait egyenlőkké tette a vezetésre való hagyatkozás, a bárgyúság, a „majd csak lesz valahogy” ósdi kéjgáza!

És közben a Katolikus Akció korát éljük! A világtörténelem jelenét vezérek és élre kapaszkodott akaratnagyságok vezénylik. Mikor ezek sikereit látjuk, magunkra nézünk: Miért nem támad a mi sorainkban is ily akarathős, aki a szentség és életrevalóság kettős jegyében éltető, friss hullámokat hozna a katolikus történelembe!?

Az idők vajúdása mindig kitermelt magából vezéregyéniségeket. Nos, hol késnek a mi katolikus vezérférfiaink, akikért mostanában templomainkban imádkozunk!

A vegytan megállapította azokat a vegyi összetételeket, amelyek az emberi testet alkotják, de embert mégsem tud teremteni. Lombikban nem lehet életet kotyvasztani! Mi is, mikor vezéremberek után sóvárgunk, voltaképp csak annyit tudunk, hogy ilyen és olyan egyéniségekre volna szükségünk, de ez a tudás nem több, mint a vegykonyha sistergő lombikkeveréke. Életté csak úgy válik a vezérférfiúság eszméje, csak úgy tud megtestesülni a katolikus vezetőférfiú, ha már kiskorában nagy gondolatokkal tápláljuk, hogy ne alacsonyodjék le az ízlése; elfoglalkoztatjuk, hogy ne maradjon ideje bizonyos kedvtelésekre; igényeit felcsigázzuk, hogy nagyratörés és elszántság legyen benne; ha feladata tudatára ébresztjük, hogy ifjúkora nyílása óta tervszerűen és tudatosan készüljön hivatására.

Külföldön várakba különítik a fajtiszta, kimagasló tehetségű fiúkat, hogy a világtól elkülönítve, meggyőződéses élharcosokká neveljék őket. Magát az ötletet nem volna-e jó átvenni, s a mi eszméket váró fiaink kezébe adni? Önnevelési irodalmunknak haladnia kell az idővel és ha korszerű akar lenni, ezen a síkon kell mozognia. Meg kell cáfolnunk azt a látszatot, mintha a katolikus nevelés mást sem tudna, mint kamaszkori hibákkal bíbelődni! A rögtörés a sziklatalajon nehéz lesz, de meg kell kezdenünk, mert a nemzetek cirkuszában, az erők összemérésekor esetleg alul maradunk!

Érdemes lesz ezeken kissé elgondolkodni!

 

 

A VEZETŐI HIVATÁS GONDOLATKÖRE

 

 

Kit illet vezetőszerep?

 

1940 januárjában feltűnést keltő cikkekben számoltak be a napilapok egy tizenhat éves amerikai fiú hősi tettéről. Kanadából Liverpool felé haladt az Atlanti-óceán vizein az Arlington Court postahajó. Feleúton aknára futott és a legénység nagy részével elsüllyedt. Újév hajnalán az Angliához tartozó cornwalli West Point világítótorony őre csónakot vett észre. A benne ülő hat kimerült tengerész és egy 15—16 éves fiú kijelentették, hogy ők az elsüllyedt hajó menekültjei. Közel egy hétig bolyongtak a tengeren és megmenekülésüket kizárólag a fiatal Malcolm Morrison bámulatos lélekjelenlétének és vezetésre termett egyéniségének köszönhették.

A szerencsétlenséget követő első percekben a fiú maga oldotta el a mentőcsónakot a süllyedő hajótestről. Az utolsó percek fejveszettségében villámgyorsan élelmiszereket, konzerveket, ivóvizet kapkodott össze, ő segítette a csónakba bajtársait és csüggedésük láttára ő vette át a kormányos szerepét. Naponta nyolc-tíz órán át ült a kormánypadon és biztatta férfibajtársait, biztos szemmel kereste az utat a viharzó tengeren az angol szigetek felé. Amikor karja már meggémberedett, derekához kötötte a kormányrudat. Az élelmiszert és ivóvizet szigorúan adagolta, nehogy idő előtt elfogyjon a csekély készlet.

Nem írták a lapok, hogy mi lett ezután ezzel az életrevaló fiúval. Kitüntették-e ezért a szinte hihetetlenül hangzó hősi teljesítményéért, olyan állásba juttatták-e, ahol az emberiség javára kamatoztatni tudná akaraterejét és bátorságát, amelyről most jelesen levizsgázott, vagy pedig eltűnt a szürke, átlagemberek tömkelegében?...

Annyi biztos, hogy Malcolm Morrison nevét minden életrevaló fiúnak meg kell jegyeznie, mert ez az erős testű és edzett lelkű fiú ezzel a nagyszerű vállalkozásával megmagyarázta nekünk, hogy lényegében véve mi az a vezérférfiúság, milyen körülmények termelik ki a vezérférfit és kire vár vezetőszerep. Eljárása megérteti velünk, hogy vezetőférfiúnak lenni annyit jelent, mint másokra erős hatást gyakorolni, őket eredményesen befolyásolni valamilyen kitűzött cél elérésére. (Amint ez a fiú is szinte parancsoló szóval nógatta tespedő férfitársait a munkára, előrelátó beosztásával megmentette őket az éhenhalástól, és étlen-szomjan, álmatlanul, csapzott hajjal, vihartól tépett ruhában mégis csak átvezette a mélységek és megnyíló víztölcsérek között a csónakot a révpart felé! A bajnak villámgyors áttekintése, a segíteni kész lelkület lökte őt percek alatt vezetőszerepre, mert azonnal átlátta, hogy itt csak ő segíthet.) Valamilyen fennforgó veszélyes helyzet, baj elhárítása és boldogabb életlehetőség keresése indít a kiállásra. Nem az életkortól függ tehát a vezérszerepre való hivatottság! Lényeg az, hogy a vezetésre kerülő személy világosan lássa a bajt, a megoldás eszközeit, legyen akaratereje és kitartása ezek keresztülvitelére, pontról-pontra megvalósíttassa alávetettjeivel az általa elengedhetetlennek látott teendőket. (Ez a fiú sem kérdezősködött, nem kért tanácsot tapasztalt tengerimedve-bajtársaitól; itt gyors beavatkozásra volt szükség s ilyenkor mellékes az, hogy egy eddig megvetett, háttérbe szorított gyermekifjú parancsnokol. A lényeg az, hogy siker koronázta a vállalkozást: a fiú átlagon felüli vezetőférfiúnak bizonyult.)

A világtörténelem és a művelődés története is igazolja, hogy minden haladás vagy irányváltozás, szellemi áramlat és eszmegyőzelem voltaképpen nagy vezetőegyéniségek légkörében bontakozott ki s az emberiség fejlődéstörténete e nagy egyéniségek pályafutásának mozaikszemeiből tevődik össze. Történelmi időket élünk. Jelen korunk is elég bizonyságul szolgál, hogynépek és nemzetek életét vagy pusztulását, jövőjét vagy megsemmisülését nagy egyéniségek akarata, vállalkozásai, sikerei vagy sikertelenségei döntik el.

Amikor az idők méhe mindig kitermeli magából a férfit, akire szükség van, s amikor céltudatos, lankadatlan törekvéssel vezetőélre tornásszák magukat az ismeretlenségből azok, akik népük boldogítását tűzték ki célul, valahogy szent megkívánással nézzük azokat a vezérférfiakat, akik hatalmas, alkotó géniuszukat átmeneti eszmék vagy kétes értékű politikai mozgalmak szolgálatába állították. Arra gondolunk, a Gondviselés miért nem támaszt világra szóló nagy vezéregyéniségeket Egyháza szolgálatába, akik nemcsak tömegeket fogó hatóerejükkel, hanem hitbeli meggyőződésükkel és életpéldájuk vonzóerejével százezreket foghatnának össze Krisztus táborában!

Katolikus vezérférfiak kellenek!

Csalók, saját dicsőségükbe belerészegedett zsarnokok, népámítók, forradalmárok már eleget szerepeltek a népvezetés színpadán, most jöjjenek a hitből élő, szent vezérférfiak! Forgassák fel és rombolják le mindazt, ami nem krisztusi, és építsenek újjá mindent, hogy friss élet támadjon működésük nyomán, amint a nagy természet is felfrissül a régóta szomjazott, bőséges esők után!

Az önneveléssel foglalkozó ifjaknak meg kell barátkozniok ezzel a gondolattal, — bármennyire is szokatlanul hangzik — hogy nagy dolgokra hívja őket az Isten, egyik-másik fiútól pedig egész rendkívüli dolgokat vár. Minden korban akad valami végrehajtanivaló; mindig akad feladata annak, aki az emberiség boldogabbá tételét, Egyháza és annak valamelyik mozgalma szolgálatát tűzte ki célul.

Félre tehát a szellemi gondolatszegénységgel és igénytelenséggel, amellyel eddig neveltük az ifjúságot! Közlegények vagyunk már elegen! Most vezetőtisztek kellenek, akiknek életelemükké vált a vezetői hivatás! Nemcsak vakolatanyagra van szüksége Isten Egyházának, hanem gránittömbökre, terméskövekre és márványoszlopokra, akik tartást, súlyt, méltóságot, monumentalitást nyújtsanak élet-szolgálatuk által Egyházuk épületének!

A magasabb igényű és érzékenyebb lelki finomságú fiúkat már első hallásra megragadja ez az igazság: „Isten vár tőlem valamit! Istennek célja, terve van velem! Nagyszerű életmunkát bízott rám, hogy elvégezzem — egészen!” Sok lelket elvizenyősít a téves nézet, hogy Isten csak úgy tereli az embereket a földre, mint a gazdasszony a libákat a rétre... Ha majd eljön az este, hazahívogatja őket. Amint Jézus hangoztatta, hogy azért jött, hogy a művet, amelyre Őt az Atya küldte, — mi is tudjuk, hogy hasonló küldetéssel jöttünk erre a világra. Felujjong tehát az ember az örömhírre, hogy nem dobott az Isten céltalanul minket a történelem forgatagába, hanem terve van mindenegyes emberrel, külön életmunkát szánt nekünk. Ezért a feladatért születtünk, s ennek sikeres megoldásával nyerhetjük el a jutalmul készített örökkévalóságot. Egy tehát a kötelességünk, hogy dolgozzunk a művön, mégpedig hittel és hozzáértéssel, nem pedig hitetlenül és kontár módra.

Isten maga is dolgozik életművünk építésén, sőt Ő végzi a munka nagyobb részét. Ő ad hozzá kegyelmet, tehetséget, időt, munkatársakat, sugallatokat, testi edzettséget... Ő adott értelmet és akaratot, ő bátorít, üzen és kegyelmi eszközeivel erősít... És a mi munkánk abban áll, hogy szabad akaratunkkal hozzájáruljunk Isten tervéhez és készséggel, teljes elszánással és tettekkel mutassuk meg, hogy Isten szándékait magunkévá tettük. Életünk értelme tehát, hogy felismerjük, világosan lássuk, vállaljuk és végrehajtsuk feladatunkat. Ez a munka, a hivatásunkkal való összefonódás és küldetésünk szolgálata már itt a földön is boldogítani képes minket. És mily befejezett egész az az emberi élet, amelynek végén a lélek a maga nevében is jogosan mondhatja az Úr Jézus utolsó imáját: „A munkát elvégeztem, melyet rám bíztál, hogy azt megtegyem; és most Te dicsőíts meg engem, Atyám!” (Ján. 4—5.)

Ezekből az acélkemény igazságokból az a gyakorlati megállapítás következik, hogy nincs olyan fiú, akivel az Istennek nem volnának szándékai és nincs olyan ifjú, aki azzal csukhatná be e helyen ezt a könyvet, hogy számára a nagyrahivatottság és a magasabb célkitűzés teljesen időszerűtlen és fölösleges dolog!

Fiúk!

Igenis, ti vagytok a jövő fáklyavivői, ti lesztek a jövő vezérférfiai! A nagyrahivatottságnak ezt a magvát látom és tisztelem bennetek már most, serdülőkorotokban és ifjúságtok kezdetén!

Mikor a kamaszfiúkra gondolok, nem bozontos hajú, bizonytalan tekintetű és esetlen fiúk jutnak eszembe, akiket ablakbedobásaikról, nadrágszakításaikról, regényes vállalkozásaikról már jól ismerünk, és nem kamaszbűnökben fetrengő suhancok ötlenek elém, hanem a jövendő élharcosait szemlélem bennük! Kis férfiak ők, akikből a jövő nagy férfiai lesznek: püspökök, államférfiak, tudósok, művészek, feltalálók, egyházi és világi vezetőemberek, ipari és kereskedelmi tekintélyek, törvényhozók, tanárok, nevelők, családapák... És szent tisztelettel nézek ezekre a gyarlóságukban is oly szeretetreméltó fejlődő fiúkra!

Egyet szeretnék veletek elérni: megláttatni, felfedeztetni veletek a lelketekben lappangó hivatásmagot, hogy ezt a kincset felismerve, féltékenyen óvjátok a jövő számára, és a vezetőjelölt egész sajátos önnevelését folytatva, készüljetek a reátok váró vezetőhelyekre!

Tudom, vannak magyar Morrisonok is! Életrevaló, vállalkozó szellemek, akik az idők viharában kezükben tudják tartani a hitélet és a művelődés kormányát! Csak elő velük! Meg kell ismerkednünk és meg kell barátkoznunk a vezérférfiúságnak mostanában oly időszerű eszméjével! Ne idegenkedjünk tőle, hogy el ne késsünk az élre jutással!

 

 

A vezérférfiúság fogalma

 

Vezérnek lenni — egyesek elgondolása szerint annyit jelent, mint vezetőhelyre beérkezni, nagy befolyást gyakorolni az emberekre és tiszteletben és hódolatban részesülni a tömeg részéről. Ebben az elgondolásban észrevehetően bennfoglalódik az emberek beteges érvényesülési viszketegsége, amely mindenben a méltóságos „Én”-t domborítja ki, s amely a vezérférfiúság fogalmában is az élre jutást és az elismerést tartja legfontosabbnak. Talán felesleges is hangsúlyozni, mennyire egyoldalú ez a felfogás és mennyire végzetes volna az emberiség számára, ha ilyen emberek kerülnének a tömegvezetés élére, akik mindenképen saját érdekeiket keresik, saját javukat, jólétüket akarják biztosítani, s azon túl semmi mást!

A vezetés gondolata isteni eredetű. Az első embert teremtő Isten társat ad az első férfi mellé és ugyanekkor megbízatást is ad ennek a társra talált embernek, hogy irányítója, védelmezője, feje legyen a másiknak, vagyis vezetője legyen ennek a két tagból álló közösségsejtnek. „Mondá az Úr: Nem jó, hogy az ember egyedül vagyon.” (Gen. 2, 18.)

A vezetőszerep szociális fogalom, amely abban a körülményben leli magyarázatát, hogy az emberek mint társak lények, közösségekbe verődnek, s ezek a közösségek csakis úgy működhetnek és úgy érhetnek el valamilyen célt, ha vezető áll az élükön, aki rendet tart, célokat tűz ki és e célkitűzés irányvonalában menetelteti a vezetése alatt álló közösséget. Különböző változatokban ez a gondolat testesül meg az Egyház, az állam, a mozgalmi közösségek vonalán és ez a vezetőfogalom érvényesül az emberiség apró, de mégis oly fontos közösségsejtjében, a családban is. E szervezett közösségeken kívül beszélhetünk szellemi közösségekről is, amelyek egy nagy tudós, bölcselő, művész, újító körül csoportosulnak és azokból a rajongó hívekből állnak, akik minden külső megszervezettség nélkül is e nagy emberek szellemi áramkörében élnek.

A családi életben érvényesülő vezetőszerepet a természeti törvény, helyesebben a törvény szavában Isten rendelése írja körül. Az Egyházban érvényesülő legfőbb vezetőszerep, amelyet a pápa mint a Krisztustól kapott oldó- és kötőhatalom letéteményese visel, hasonlóképp isteni eredetű. Az államvezetésre Istentől kapott megbízatás isteni eredetét szépen megvilágítják Jézus Pilátushoz intézett szavai: „Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked.” (Ján. 19, 11.)

A vezetői feladat isteni eredetéből következik, hogy a vezetésnek erkölcsi alapokon kell nyugodnia, mert a vezető a kifejtett vezetői munkájáért felelni fog az Isten előtt. Az a vezetés, mely nem az erkölcsi törvény sziklatömbjén alapul, nem nevezhető vezetésnek, mert a zűrzavar és megsemmisülés felé vezet.

A vezérférfiúság gondolata három elemből tevődik össze: 1. Első mozzanat a befolyásolás, amely a közösség élére állítja és az emberekkel kapcsolatba hozza a vezetőt. 2. Elmaradhatatlan követelmény a közösség, vagyis a vezetettek összessége. 3. A cél, amelynek elérését vezetői munkája alapgondolatául tűzte ki a vezető, s amelyért a vezetővel egyformán lelkesednek a vezetettek.

A vezetés tehát a társadalmi élet követelménye, amennyiben a vezetés szükségessége bennfoglalódik a közösség fogalmában; az együttes élet létfeltétele, hogy legyenek irányító vezetők. Vezetőnek lenni ezek szerint annyit jelent, mint erkölcsi alapokon nyugvó befolyást gyakorolni az emberekre valamilyen cél irányában. Joggal megköveteljük a vezetőtől, hogy a vezérférfiúság hármas fogalmi jegyével, a közösséggel, a kitűzött céllal és a közösségre gyakorolt hatásával összeforrjon, mert aki nem jegyezte el magát ezekkel a szent fogalmakkal, az nem is foghatja fel hivatása igazi mibenlétét. Hasonló lesz az evangéliumi toronyépítőhöz, aki nagy igyekezettel nekifog az építés munkájának, a nélkül, hogy előbb számvetést csinálna és tisztázná, vajon képes lesz-e nagy vállalkozása megvalósítására. „Nemde, aki közületek tornyot akar építeni, először leülvén, kiszámítja a szükséges költségeket, hogy van-e miből befejezni, nehogy miután alapot vetett, és nem bírta bevégezni, mind aki látja, csúfolni kezdje őt, mondván: Ez az ember építeni kezdett, és nem tudta befejezni?...” (Lk. 14, 28—30.)

Ezekre a vázakra a vezetőjelölt ráépíti a maga vezetői célkitűzését, amely a civilizáció továbbvitelét, vagy a művelődés emelését, a művészet felvirágoztatását, az emberiség erkölcsi színvonalának gondozását, vagy a társadalmi élet szabályozását, vagy a lelki élet széleskörű kiterjesztését célozza. A hivatás lehet esetleg egyszerre többágú is, ez esetben a vezérférfi egymaga több vezérférfit igénylő nagy munkát fejt ki és eljárásaival több irányban is szolgálja a haladást.