Payday Loans

Keresés

A legújabb

Sipulusz humoreszkjei PDF Nyomtatás E-mail
HUMOR DIMENZIÓ - HUMOR DIMENZIÓ - GÖRBE TÜKÖR - A NEVETŐ EMBER
2012. január 20. péntek, 14:38

haynau

Rákosi Viktor
Sipulusz humoreszkjei


TARTALOM

Az én utonállóm
A két Jakab
Az ordó
Egy kalap
Két kalap
A siker
Koplalásaim
A halottkém
A tudomány vértanui
Móric bácsi bankja
A krokodilus
Amerikai utam
A nagybácsik szervezkedése
A törvény
Az én medvevadászatom
Panaszok
Mesés-könyvemből
Háziúr és lakó
A hű Rozália
Czár Péter búja
Öngyilkosságom
A borbélyom, a felesége, meg én
Az öntudatlan csörgőkígyó
Az oroszlán
A bengál és leánya
Karakaszi tolvajok
Angol bűnügyeim
Mi történt a sarkon?
Ismerettségem Dáriussal
Bérelt szakasz
A mennykő
Az én pártfogóm
A fekete tutaj
A drámai szende lencséje
Az árva
Keresztfiam
A fürdőorvos
Egy népfölkelő viszontagságai
Mi sült ki a Lóri betegségéből?
Az elvek embere
A három ismeretlen
Patyi Gedeon tragédiája
Az egérfogó
A névjegy
Egy ki nem halt család
Püspök, főispán, zsidó
A fölolvasás
Hová megy a gőzös?
A nagyság utja
A tomai őrült
http://mek.oszk.hu/10200/10280/#

AZ ÉN UTONÁLLÓM.

Három nap óta mindenki a tolvajokról beszél a társaságunkban. Az éjszakának hősei a nap hőseivé lettek. Budapest és Bécs versenyeznek a nemeslelküségben: mindegyik le akar mondani a másik javára a tolvajokról. Furcsa az, ha egy magyar ember fest egy zseniális képet, mindjárt megteszik "osztrák festő"-nek, de nincs rá eset, hogy egy-egy hazai gonosztevőnket hasonlóképp okkupálnák. Mi ezt nem igen viszonozhatjuk, mert ellopni való hires emberük vajmi kevés van az osztrák sógoroknak, ellenben akasztani való Schenkekkel fölös számban dicsekedhetnek.

Beszéljünk tehát, a divatnak hódolva, mi is a tolvajokról, nem a nagy tolvajokról, hanem a kicsinyekről, kik tudvalevőleg nyakoncsipetnek, s igy nem oly titokzatosak, mint amazok.

Nem is a kicsinyekről, csak kicsinyről, nem is tolvajról, hanem utonállóról... az én saját utonállómnak szentelem ezt a tárcát, kárpótlásul, mert egykor megtagadtam tőle.

Egy éjjel gondolatokba és adósságokba merülve ballagok hazafelé a Stáhly-utcán. Szomoru vidék; határai egyik oldalon a Rókus, jajgató betegeivel, másik oldalon a halottas kamara, hallgató halottaival. Ez a két első stáció, harmadik a - temető.

Éppen éjfélt ütött a Rókus templomtornyában. Egyszerre egy hiányosan öltözött alak elejbém toppan:

- Kérem, hány óra?

Figyelmeztettem őt a toronyóra üdvös intézményére, s ama reményemnek adtam kifejezést, hogy tán csak nem süket?

Ő biztosított róla, hogy fülei kifogástalanok, s ujólag azt a kivánságát fejezte ki, hogy szeretné magát az én zsebórámon tájékozni az idő állásáról.

Figyelmeztettem őt e kivánság káros következményeire.

Ő megfogta a balkaromat. Jó marka volt, két hétig kéklett, zöldült és feketéllett a helye.

- Ide azzal az órával.

Ez legalább őszinte nyilatkozat volt. Beláttam, hogy kötelességem hasonló őszinteséggel felelni.

- Tessék! - és azzal rövid, de vastag botommal ugy vágtam fejbe, hogy hátralépett.

Ki kell jelentenem, hogy nem azért vágtam fejbe, mintha a megsántulástól akartam volna őt óvni; de a fejét éppen közel tartotta hozzám, s ez volt a legkényelmesebb ütés.

Ő megvakarta a fejét, s kijelenté, hogy kés is van nála, rögtön meg is mutatta, s fenyegetett, hogy majd mindjárt ő fogja nekem megmondani, hogy hányat ütött az óra.

Én ezt nagyon szerettem volna tudni, már csak azért is, hogy az órámat a szerint igazitsam. A botot kezembe vettem, s várék.

Egyszerre csak elteszi a kést s azt mondja:

- Adjon uraságod egy forintot.

- Nem én!

- Hát egypár szivart.

- Nincs.

- Akkor kérek egy kis tüzet.

- Nesze! - s odadobtam neki egy skatulya svéd gyujtófát.

Ő fölvette, rágyujtott egy virginiára, s azzal köszönés nélkül eltávozott (Az udvariatlan.) A kis sétatér fái közt eltünt.

Tovább ballagtam.

A Stáhly- és Rökk Szilárd-utca sarkán állt ujra egy gyanus alak. Már éppen fejbe akartam ütni, mikor a hold egy téveteg sugara megvillantá a mellén levő pléhtáblát: rendőrbiztos volt.

- Miféle veszekedés volt az ott a Stáhly-utcában? - kérdé.

- Semmi! Csak egy ur kérte az órámat, de nem adtam neki.

- Ki volt az az ur?

- Nem cseréltünk vizitkártyát. Azt hiszem, egyszerü utonálló.

- Tehát küzdelem is volt?

- Amennyiben fejbeütöttem.

- Nagyon megsebesült?

- Ki? én?

- Nem, az "ismeretlen tettes".

- Meglehet, de nem láthattam, mert elszaladt. Ajánlom magamat, biztos ur.

- Kérem, tessék velem jönni.

- Csak nem kisér be?

- Nem, de jegyzőkönyvet kell fölvenni a tényálladékról.

- No jó.

Elmentünk a józsefvárosi kapitányságra, s csak jó két óra mulva, megnyaggatva kerültem haza. Ez eset óta mindig megijedek, valahányszor éjjel - rendőrrel találkozom.

kakas mrton

RÁKOSI VIKTOR
(1860-1923)


A szökőkút csövét, amely vidáman szétfröcsköli a vizet, latinul sipunculusnak vagy népiesebb formában sipulusnak, jó magyar kiejtéssel sipulusznak mondják. Ezt a Sipulusz nevet választotta magának az a Rákosi Viktor nevű, áradó ötletű humorista, aki évtizedeken át csak úgy árasztotta-fröcskölte magából az egész országot nevettető fura históriákat, képtelen történeteket, nemegyszer már a legmodernebb abszurdokra emlékeztető mulatságos képtelenségeket. Egy ideig ugyan Puszpáng, majd Vasálarc néven írta főleg vicclapokba, de komoly napilapokba is humoreszkjeit, végül azonban kikötött a Sipulusz név mellett, és az évek folyamán húsz kötetre való képtelenséget árasztott ki magából ez a vidám szökőkút, aki elképesztő ötleteivel Heltaira is, talán még Karinthyra is, és okvetlenül Rejtő-Howardra is hatott. Világirodalmi rokonságban Mark Twainnel és az angol nonszensz költészettel áll, de nem egy bizarr ötletét a legmodernebb abszurdok is vállalhatnák.

Ugyanez a Rákosi Viktor, aki közben volt vicclapszerkesztő is - lapja, a Kakas Márton nagy népszerűségnek örvendett -, tudott finoman lírai, érzelmes elbeszélő is lenni (akárcsak Mark Twain), meghitt komolysággal idézte fel 1848 szabadságharcának kisembereit, érzékenyen vette tudomásul a szegény emberek sorsát, bravúrosan hatásos ifjúsági regényíró volt, és habár a megrögzötten kormánypárti, minden nacionalista példaképének számító Rákosi Jenő tizennyolc évvel ifjabb testvéröccse volt, ellenzéki képviselőként ült és nemegyszer támadó éllel szónokolt a parlamentben. Az ellentétektől izzó Magyarországon a legnépszerűbb emberek közé tartozott, azok is szerették, akiket kigúnyolt vagy támadott, igazán soha senki se vette komolyan, mindenki a magáénak vallotta, Gyulai Pál ugyanolyan szeretettel írt róla, mint Ignotus. Amikor 1923-ban meghalt, egyformán gyászolta mind a hivatalos ellenforradalmi sajtó, mind a Nyugat.

És amikor hosszú szünet után 1957-ben, válogatott humoreszkjei Guttman a csörgőkígyó címen megjelentek, az olvasók ugyanazzal a jókedvvel nevettek képtelen ötletein, mint a hetven év előtti nagyszülők, akik először olvashatták ezeket a gondolatjátékokat. És akkortájt nem lehetett lélekhez szólóbb olvasmányt adni az ifjúság kezébe 1848-ról, mint a Korhadt fakereszteket.

Rákosi Jenő öccse volt, tehát német származású, magyar nacionalista érzelemvilágú körben nevelkedett. De a tönkrement dunántúli földbirtokos világból ifjan Erdélybe kerül sokkal idősebb orvos bátyjához, majd másik, még idősebb bátyja, a már híres írónak számító Rákosi Jenő Budapestre hozza, hogy a piaristáknál tanuljon. A nagy kultúrát adó, latinos szellemű papi iskolából egyenest kerül az újságokhoz, ahol azonnal feltűnik szokatlanul egyéni humorával. Bátyjával mindig jó barátságban marad, de merőben idegen tőle annak korábbi újromantikus, stilizált pátosza is, későbbi harcos reakcióssága is. A kilencvenes években sokkal közelebb érzi magát a könnyed hangú városi írókhoz, költőkhöz, Kozma Andorhoz, Heltai Jenőhöz, a negyvennyolcat idéző "függetlenségiekhez", mint ahhoz az akadémizmushoz, amelynek bátyja idővel vezéralakja lesz. Igaz, magával hozta a tönkrement vidéki urak bánatát is, de ez az ő számára inkább arra jó, hogy együtt érezzen a kishivatalokba szorult úri leszármazottakkal, az egzisztenciát vesztett városi senkikkel, a bizonytalan létű újságírókkal, a mesére váró gyermekekkel. Az egyik legjobb barátja Sebők Zsigmond, a gyermekirodalom klasszikusa, Dörmögő Dömötör megalkotója. Felnőtteket és gyermekeket akar nevettetni.

Mert mindenekelőtt nevettetni akar. Alkatánál fogva humorista. Nem szatirikus, mint Mikszáth, még csak nem is fölényesen ironikus, mint Heltai - valami gyermeki derű és nevettető kedv árad belőle. Ez a parlamenti képviselő, ez az emberségesen liberális ellenzéki valójában merőben apolitikus. Ha komolyan ír, úgy nacionalista, hogy megérti a nemzetiségiek keserűségeit is. Úgy védi az uralkodó osztály nemesi hagyományait, hogy együttérez a kisemmizettekkel. De a másik oldalról tekintve, úgy látja a visszásságokat, az igazságtalanságokat, méltánytalanságokat, hogy nem lázadozik ellenük. Nevetése senkit se sért, kritikája senkit se sebez. Ezért nem volt senki sem az ellensége. Érzelmeivel mindenki azonosulhatott, derűje mindenkiben mosolyt vagy még inkább nevetést keltett. Ezért volt mindenki a barátja.

Képtelenségeket halmozó humoros történetei is tulajdonképpen a hagyományos anekdotizmust folytatják, s talán még úgy is mondhatjuk, hogy ő a közvetítő a vidéki-nemesi adomázás és a városi-újságírói vicc között, sőt még azt is megkockáztathatjuk, hogy epikus humora párhuzamos Nagy Endre sajátos színpadi műfajjá kristályosodó kabaréhumorával. Annyi bizonyos, hogy a kabaré olyan klasszikusainak, mint Heltai Jenő vagy a fiatal Gábor Andor, nem egy kupléjának humoros tartalmát prózában Sipulusz is elmesélhette volna.

Rákosi Viktor számára a kortárs vagy komikus figura, vagy ha komoly tárgyhoz nyúl, akkor szánandó, tehetetlen ember. Van egy igazán komor hangulatú regénye, az Elnémult harangok. Az erdélyi faluról szól, ahol a magyarok lassanként kisebbségben maradnak a szaporodó és öntudatosodó románokkal szemben. Nacionalista szorongással veszi tudomásul ezt a történelmi tényt, de a maga korában szinte csodálatos humanizmussal érti meg a nemzetiségek nacionalizmusát is: román pópája ugyanolyan rokonszenves alak, mint tragikus hőse, a magyar református prédikátor. Ebből a regényéből színdarab is készült, amelyet sokáig nagy sikerrel játszottak. Írt néhány egyéb drámai művet is, ezeknek is sikerük volt, de jelentőségük elhalványodik epikája mellett.

Ez az epika olykor hősöket keres, de ilyeneket igazán csak a múltban talál. De a múltban sem a nagy ember, a történelem irányítója érdekli, hanem a közkatona, a közember, aki vérét vagy boldogságát adja a nagy, közös ügyekért. Ilyenek a Korhadt fakeresztek hős lelkű kisemberei. 1848-49 forradalmának és szabadságharcának aligha állítottak szebb emléket, mint ebben a novellás könyvben. Méltó - és nem is kisebb értékű - párja Jókai Csataképeinek. Rákosi Viktor műve azonban a névtelenekről szól.

Még Napóleon és a napóleoni háborúk történetét is egy magyar parasztlegény kalandjaiban idézi fel legjobb ifjúsági regényében, amelynek a címe: Kisbürgözdtől Waterlooig. Ahogy a Korhadt fakeresztekben is, hőse ennek szintén a kisember, de a világtörténelem viharában.

Összes művei sokféle műfajárnyalat mesterének mutatják. Persze mindenekelőtt humorista, de azért nem kisebb értékű a szánandó kisemberek lírai érzelmeit megragadó finom pszichológus sem, és nem szabad elfeledkezni a társadalmi problémák részvevő megértőjéről sem. Csak pátoszt, csak lázongást, csak vállalt harcot ne várjunk tőle. Soha gyakorló államférfi nem volt még politikamentesebb lény, mint ő. De azt már nem tudjuk, hogy az igazi próbatételek idején mit is csinált volna: a háború, a forradalmak, az ellenforradalom a véghetetlen betegség tehetetlen kínjai közt találja. 1911-ben kényszerült betegágyba, és tizenkét évig szenvedett, míg végre 1923-ban, hatvanhárom éves korában megváltásként elérkezett a testi halál.

Életében nagyon népszerű volt, még utána is jó ideig. Tulajdonképpen ma is helyet érdemelne legjobb és főleg legmulatságosabb műveivel az irodalmi köztudatban.

sipulusz 1

A KÉT JAKAB.

Riedmann Jakab urnak egy szép üzlete és egy szép felesége volt. Az üzlet virágzott, a feleség hervadt. Mert Jakab ur minden idejét az üzletnek szentelte, s a feleségnek semmi se jutott az időből. A férje őt nem is feleségnek, hanem üzlet-társnak, csendes compagnon-nak tekintette, a kinek nincs megengedve semmiféle szerelmi ömlengés. Az igaz, hogy Riedmann ur tévedése megbocsátható volt, mert annyira egyszerre kapta az üzletet és a feleségét, hogy nem is tudta, melyiket vette el voltaképp, s melyiknek esküdött hüséget. T. i. okos ember lévén, beleházasodott egy aggastyánnak üzletébe. Eszközül erre az aggastyánnak ifju leánya szolgált, a kinek kezével aztán a boltot is megkapta. Az aggastyán-apó csakhamar - az aggastyánok közt nagyon elharapódzott szokásnak engedve, - meghalt, s ők egyedül maradtak, kettecskén.

Szerelmesek közt mily édesen hangzik ez a szó, kettecskén! Riedmann ur ezt ugy értette, kettecskén - üzletecskémmel. Tehát a feleség teljes joggal hervadt; Riedmann ur csak azzal az általános, sablonszerü unalmas szerelemmel viseltetett iránta, melyet az üzletemberek nagyrésze kultivál, s ez a romantikus menyecskét nem elégitette ki. Valami nagyobb viharnak kellett bekövetkeznie, hogy Riedmann urat fölkavarja prózai tespedéséből, s üzleti ügyekben történt kimozdithatatlannak látszó megfenekléséből.

Riedmann Jakabbal egy utcában lakott Riedmann Jakab, egy titkos exisztencia, egy sarokba huzódott pók, egy Shylock, egy shaksperei uzsorás.

Egy napon Riedmann ur (nem az uzsorás) azt mondja nejének, hogy üzleti ügyekben elutazik.

A nő azt mondja, hogy neki mindegy, hiszen ha jelen van is, csak üzleti ügyekben van jelen.

Riedmann ur a panaszra halaványan mosolygott, s azt felelé, hogy ezeknek az üzleti ügyeknek köszönheti, ha tiz év mulva egy köruti palota erkélyén legyezheti magát.

A nő azt felelte, hogy jobban szeretne most egy ölelést, mint tiz év mulva egy palotát.

Riedmann ur megölelte nejét, de a szivart nem vette ki szájából, s megégette a szerető nőcske homlokát.

- Pardon! - szólt Riedmann ur gyöngéden, s azzal sarkon fordulva, az osztrák államvasut esti 10 ó. 10 perci gyorsvonatán elutazott egy vidéki városba.

(A menyecskének még az a vigasztalása sem volt meg, hogy magyar államvasuton per Kelenföld Bécsbe utazott volna.)

A vidéki városban szorgalmasan végezte ügyeit (notabéne pénz- és váltóüzlet-tulajdonos volt). És nem is sejté, hogy az elutazását követő reggelen az összes fővárosi hirlapokban megjelent a hir, hogy Riedmann Jakab uzsorás köröztetik, s a hol utóléretik, nyakoncsipendő.

Egy szép reggelen a bankár ur fölkel s éppen a vidéki város egyetlen hoteljének tulajdonosát szidta, mert cipője nem volt kitisztitva, kabátja pedig a máséval ki volt cserélve, mikor kopogtatnak az ajtón.

- Nem szabad! - kiált Riedmann ur, a ki elbájoló pongyolában ült az ágy szélén.

Az ajtó kinyilt és belép egy tajtékpipa, a végében egy cingár, összetöpörödött hazafival. Kis ember nagy pipával.

- Én Kriptaffy Szabolcs, járásbirósági irnok vagyok, de a nagyanyámtól háromezer forintot fogok örökölni.

- Hát aztán? Én Riedmann Jakab vagyok és a nagyanyám után nem fogok semmit sem örökölni, - szólt mérgesen Jakab ur.

- Csak azért emlitettem az öreganyámat, hogy meggyőződjék arról, hogy a pénzét meg fogja kapni.

- Micsoda pénzemet? Hisz az ur nem tartozik nekem pénzzel!

- De fogok.

- De nem fog, mert én nem adok kölcsön.

- Pedig lássa, megtehetné, utoljára, elfogatása előtt.

Jakabunk Kriptaffy ur elé ugrott.

- Az én elfogatásom előtt?

- No persze, hisz maga a körözött uzsorás, Riedmann Jakab; itt a neve a helybeli lap mai számában, az idegenek lajstromában, a hirek közt pedig a körözés. Tiz forint van a fejére kitüzve.

Jakab ur oly sebesen kikapta a lapot Kriptaffy ur kezéből, hogy az elesett volna, ha a pipájába meg nem kapaszkodik.

Kriptaffy urnak igaza volt.

- De én nem az a Riedmann vagyok, énnekem bank- és váltóüzletem van Budapesten.

- Ugyan ne tréfáljon, hisz' a homlokára van irva a nyolcvan percent.

- Takarodjék innen, tisztelt Koporsóffy ur, mert ugy kidobom, hogy hatot nyekkenik.

- Uram! - nyekegett Kriptaffy ur, s előre szegezvén a pipáját, vitézül kihátrált.

Riedmann ur lázas izgatottsággal öltözött föl a piszkos cipőbe s a más kabátjába, még mosdani is elfelejtett. Egyszerre csak hirtelen nyilik az ajtó, s egy szálas ur, kutyakorbácscsal kezében, a szoba közepén terem.

- Ön Riedmann Jakab?

- Én vagyok! - felelé szepegve bankárunk.

- A törvény nevében foglyom.

Riedmann egy székre akart rogyni, de az egyetlen széket a hatalmas látogató foglalta el, ő tehát jobbnak látta csak elvben lerogyni.

A vad ember kutyakorbácscsal csapkodva csizmaszárait, emberevő fogcsikorgatás közt folytatá:

- Nem vagyok én olyan harapós, mint a milyennek látszom. Habár ön uzsorás, bizonyára van családja, melyet szeret, már t. i. a hogy egy uzsorás szeretni tud. Én nagyon sajnálom az ön ártatlan családját, s azért hajlandó vagyok önt szabadon bocsátani.

- Kezeit csókolom, - akará mondani Jakab ur, de aztán összeszedé magát, s kiáltá: - Önnek nincs joga engem elfogni, mert én nem vagyok az a körözött uzsorás, én becsületes ember vagyok.

- Akkor nincs más hátra, mint hogy önt elfogjam. Nyissa ki az ablakot.

- Minek?

- Hadd füttyentsek egyet lent álló rendőreimnek.

Riedmann ur az ablakhoz lépett. Két szálas városi rendőr sétálgatott a kapu előtt. Az egyikhez éppen akkor vágott egy mosogató rongyot valami Panna, a kit a rend őre váratlan ölelésben részesített.

Elkeseredve forditotta szemeit az idillről saját tragédiájára.

- Tehát, kérem, bocsásson szabadon.

- Ahán, tehát megjött az esze, a törvény nevében, ön szabad.

- Köszönöm.

A kutyakorbácsos ur nem mozdult, sőt várakozólag nézett Jakab urra.

- Foszszon meg becses jelenlététől, - nyögé igen udvariasan a megtört Jakab.

A nagylelkü ur nem érté a delikát kifejezést, az ő szótárában az ugy szerepelt, hogy "takarodjék". Mindazonáltal fölállt, s közelebb lépett áldozatához.

- Nincs önnek heverő ötven forintja? Adja ide nekem - kölcsön.

Jakab ur tárcájába nyult, s fájó tekintetet vetve az egyik ötvenesre, azt átnyujtotta.

- És most megyek a kaszinóba, egyetlen passzióm a ferbli, maga pedig fogja a cókmókját, a hátulsó garádicson menjen le, s a kerten keresztül aló mars, köd előttem, köd utánam.

Jakab ur elmenekült. Lesompolygott a hátsó lépcsőn, libegett rajta a nem rászabott silány kabát, melynek tulajdonosa bizonyára ugyanakkor az ő ujdonatuj szalonkabátját üdvözölte örvendetes meglepetéssel, keresztülhatolt a konyhakert kukoricásán, mely rémesen zörgött a futó nyomában, sőt átmászott a keritésen, mire még legszerelmesebb fiatalságában sem mert vetemedni, s ugy inalt a vasut felé, mint egy megvadult omnibuszló. Éppen indult egy tehervonat, a konduktor ismerőse volt, elhunyt apósa üzletében mint söprögető kezdette egykor karrierjét, az fölvette őt protekcióból, s egy dezinficiálatlan marhavaggonban huszonegyeztek egész Pestig, koronként összerezzentve egy velük utazó beteg tehén mélabús bőgése által. Ádáz huszonegyezés után elveszített 72 krajcárt, s ezt borravalóképp még két forinttal megtoldta, a mi a néhai söprögetőnek igen jól esett.

Elfáradtan, lélekben és testben elcsigázva érkezett haza. Ah, mily jól esett neki a csöndes családi otthon, ah, mennyire megundorodott az üzleti ügyektől. Feleségét megölelte, s háromszor megcsókolta, három napig feléje se nézett az üzletnek, örökké otthon ült, az asszony boldog volt, s virágzani kezdett. A harmadik napon igy kiáltott a férj:

- No asszony, holnap beadom a névmagyarositási kérvényt.

- Mire névmagyarosodunk?

- Ha Friedmann volnék, a Békefi nevet választanám, de mivel Riedmann vagyok, szintén egy betüvel kevesebbre, Ékefire magyarosodom.

És Ékefi Jakab ur innentul megtalálta a módját, hogy az üzlet is virágozzék s a menyecske se hervadjon.

LAST_UPDATED2