Payday Loans

Keresés

A legújabb

Politikai rendőrség PDF Nyomtatás E-mail
Jövőrontó közelmúlt

Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban

2013. április 8.

Amikor a magyarországi kommunista hatalomátvételről és a rendszer folyamatos kiépítéséről van szó, leginkább a Magyar Kommunista Párt (MKP) mint az események legfontosabb tényezője jut az eszünkbe. Ám a történetnek van egy – kevesebb figyelmet kapó, de annál nagyobb jelentőséggel bíró – szereplője, ez pedig az Államvédelmi Osztály vagy a későbbiekben Államvédelmi Hatóságként nevezett politikai rendőrség. A kommunista diktatúra legfontosabb intézményének létrejöttéhez meghatározó nemzetközi események és belpolitikai átalakulások nyújtottak kedvező feltételeket: például a szovjet hadsereg jelenléte az országban. A „vörössé” vált országokban immár legálisan tevékenykedő kommunista pártok Moszkva teljes támogatását élvezték. Ennek következtében megkezdhették a minden téren megnyilvánuló agresszív politikájukat, amelynek célja a teljes hatalomátvétel volt. Ennek megvalósítása érdekében a kommunista pártnak pedig szüksége volt egy teljesen lojális, hatékony és a körülményeket tekintve szigorúan fellépő szervezetre.

Müller Rolf a kommunista erőszakszervezet egy évtizedes történetét bemutatva részletesen kitér az intézményt vezető legfontosabb személyiségekre, a belső hatalmi harcokra és a szervezet szerkezeti felépítésére.

Müller Rolf történész a Kossuth Lajos Tudományegyetem történelem-politológia szakán végzett. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának a munkatársa, a Betekintő internetes folyóirat alapító szerkesztője. A kutatási területe az 1945 és 1990 között működő magyar politikai rendőrség története, illetve a fényképek és az emlékezetek kapcsolata.

Államvédelem-történet

A Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban címet viselő, 230 oldalas könyv öt nagy részre oszlik. Az első részben a szerző bemutatja az olvasó számára az ÁVO létrejöttét tekintve fontosnak számító 1944-45-ös években létrejött közbiztonsági szervezeteket. Magyarországot épphogy „felszabadította” a Vörös Hadsereg, megalakult az országot felügyelő Szövetséges Ellenőrző Bizottság, amely folyamatos nyomást gyakorolt a belügyekre, közben teljes mértékben támogatta az illegalitásból előlépő kommunistákat. A kedvező feltételek hatására az MKP egyre nagyobb részt akart szerezni magának a látszólag hamarosan egységesülő politikai rendőrségen belül. A közbiztonságot jellemző rendszertelen állapotok tisztázása után a szerző kitér az elődintézmények, az Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztály és a BRFK Politikai Rendészeti Osztály megalakulását övező eseményekre. (Rövid ideig tartó párhuzamos működés után az – MKP irányítása alatt álló – utóbbiból alakult ki a központi, Andrássy út 60-ban székelő PRO.)

A szerző röviden bemutatja a két másik, szintén fontosnak tekinthető szervezetet, a Pálffy György által vezetett Katonapolitikai Osztályt (Katpol) és a Villányi András vezette Gazdaságrendészeti Osztályt (GRO), majd rávilágít a PRO mint a hatalmával önkényesen visszaélő szervezet brutalitására. Sorozatos letartóztatások, testi fenyítések és internálások jellemzik legpontosabban a tevékenységüket.

1946 októberében alakult meg a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), amelynek a „rendszerellenes elemek” felderítése és megfékezése lett a feladata. Az 1948-as pártgyűlésen egyre többen hangoztatják – köztük maga a belügyminiszter, Rajk László – az autonómia szükségességét az ÁVO számára. Az újonnan kinevezett belügyminiszter, Kádár János lett az, aki átalakította a szervezetet, így „a fordulat évében” létrejött a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH).

Szintén a könyv első részében találunk rövid beszámolót az 1948-ban letartoztatott és a budapesti főhadiszálláson őrizetbe helyezett személyekről, fogva tartásuk előtti tevékenységükről és a későbbi letartóztatásuk körülményeiről. Az ekkora már meglehetősen hírhedtté vált ÁVH léte és működése nyomán ráébredt a társadalom: többé senki sincs biztonságban. Jól példázza ezt Rajk László belügy-, majd külügyminiszter letartóztatása és kivégzése. Nem kerülhették el az akasztófát a Katpol és a GRO vezetői sem, Pálffyt még 1949-ben, Villányit 1950-ben ítélték el koncepciós perben. A Katpolt, a GRO-t és a Honvéd Határőrséget magába olvasztva az ÁVH 1950-től már a BM-től függetlenül működik tovább.

Péter Gábor egyre nagyobb hatalomra tett szert, emiatt kezdett terhessé és elviselhetetlené válni egyes pártvezetők számára. 1953-ra az ő sorsa is megpecsételődött, a pártvezetőség elrendelte a letartóztatását. Az első rész befejezéséhez közeledve szembesülünk az ÁVH hatalmi belviszályok miatti meggyengülésével. A szovjet KGB vezetőjének, Berijának a „javaslatára” Gerő Ernő belügyminiszter, a kipróbált NKVD-tiszt lesz az, akit megbíznak a szervezet helyreállításával, amely hamarosan visszakerült a belügyminisztérium fennhatósága alá. Az 1956-os forradalom és szabadságharc során az ÁVH kész volt megvédeni azt a rendszert, amelynek a létét köszönhette.

Pártirányítás alatt

A könyv második részében a szerző a politikai rendőrség legfontosabb vezéralakjainak a bemutatására fekteti a hangsúlyt. E fejezetben a szerző rövid életrajzokat tár elénk, amelyek segítik jobban megismerni az ÁVH-t vezető személyeket. Már az első oldalon tudatja az olvasóval, hogy ez a rész nem ujjal mutogatás, a cél nem a bűnösök és felelősök pellengére állítása, csupán a rövid életrajzukra és a szervezeten belüli szerepvállalásukra tér ki, az általuk folytatott tevékenység megítélését pedig az olvasóra bízza. Péter Gáborral kezdi, akiről részletes leírást ad kezdve a születésétől, a politikai rendőrség élén eltöltött éveiről, majd a letartóztatásától egészen a haláláig. A nagy riválisának mondható Tömpe András jelentőségét mi sem támasztja jobban alá, mint hogy maga a szerző egy egész fejezetet szán bemutatására.

Jobb- és balkezek fejezetcím egyértelműen sugallja az olvasó számára, hogy a szervezet vezéralakjainak legfontosabb kisegítőiről van szó. Itt több személyről kapunk leírást, néhol az illetők visszaemlékezései segítenek megérteni egyes helyzeteket. Fehér Lajos megjelenítése a könyvben nem véletlen, hiszen Müller Rolf az ő alakján keresztül akarja felvázolni számunkra a politikai rendőrség kezdeti szervezetlenségét. A továbbiakban az alkalmazottak szervezeti tevékenységére tér ki, melyből az olvasó számára nyilvánvalóvá válik, hogy az előléptetések és letartoztatások közötti szűk sávon nem volt egyszerű megmaradni.

Előbb a Párt és csak azután az Államvédelmi Osztály című fejezettel kezdődik a könyvharmadik része, amely erőteljesen érzékelteti az egyes esetekben a Párt és az ÁVH közötti feszült viszonyt. Kezdetekben az ÁVH teljes mértékben a Párt befolyása alatt állt, de később részben − érdekes módon a Párt beleegyezésével − fokozatosan önállósodott. Az ÁVH önálló hatalmi tényezőként kívánt megjelenni, de ez a törekvés nem volt túl népszerű a párt berkein belül.

Mind a Párt, mind az ÁVH számára az 1919-es forradalmi veteránok fenyegetést jelentettek, mivel agresszív politikájuk és radikalizmusuk félelmet keltett a lakosságban, ezzel is csökkentve az MKP népszerűségét. Emiatt Farkas Mihály belügyminiszter utasítást adott az általuk létrehozott szövetség feloszlatására. Nemcsak a radikális kommunisták szerepeltek a nem kívánatos elemek listáján, hanem a szociáldemokraták és kisgazdák is állandó veszélyt jelentettek, amíg az államvédelmi apparátusban is jelen voltak. A szerző vizsgálja a szervezeten belüli pártarányt, illetve aránytalanságot és a pártfelügyeletet is. Megtudjuk, hogy milyen arányban voltak jelen a különböző pártok tagjai az államvédelmi hivatalon belül, és hogy a későbbiekben, hogyan tudta az MKP a teljes felügyelete alá vonni a szervezetet.

A következő két fejezet témája a szervezeten belüli információk jelentése, illetve azoknak az elhallgatása. Müller Rolf néhány bizalmas levél megjelenítésével mutatja be a Péter–Rákosi együttműködés hatékonyságát. Letartóztatása után azonban Péter Gábor beismerte, hogy voltak olyan információk, melyeket elhallgatott.

Módszerek és az állomány

A könyv negyedik része az ÁVH „titkos”, konspiratív módszereiről szól. Egy ügynök beépítésének a fázisait vázolva oldalakon keresztül az ügynök részére feltett kérdésekkel és annak feleleteivel szembesülünk. Ez persze rávilágít a szervezet egyes módszereire, de emiatt monotonná teszi a fejezetet. Az ÁVH, mint minden titkosszolgálat, megfigyeléseket és lehallgatásokat is végzett. Ezekről a metódusokról kapunk leírást két fejezeten keresztül.

Müller Rolf az ÁVH technikai felszerelésének és a levél ellenőrzési módszereinek fejlődését egy külön fejezetben mutatja be az olvasó számára. Megtudhatjuk, hogy milyen fényképezőgépeket használtak, illetve hogy milyen különleges technikával bontották fel a gyanús leveleket. A következő fejezetben a feljelentők, besúgók jutalmazásáról kapunk leírást. Az ÁVH olyan tárgyakat ajándékozott hűséges vagy inkább opportunista kiszolgálóinak, amelyek az akkori korban nehezen beszerezhető, értékes cikkek voltak. Talán ennek (is) köszönhető, hogy az ÁVH peres ügyeinek 60%-át a besúgók feljelentései alapján indították.

Az ötödik, egyben befejező része az államvédelmisek mindennapjainak bemutatása. Müller szerint kezdetben a politikai rendőrséghez csatlakozott személyek elsősorban ún. partizánok, kispolgári zsidók és a háború utáni rossz helyzet miatt kialakult anyagi nehézségeket leküzdeni vágyók voltak. Eleinte a szervezet állományában még alapfokú iskolázottsággal (hat elemi) is kevesen rendelkeztek. Hogy ezen változtassanak, Péter Gábor elrendelte az alkalmazottak kiképzését.

Tudta-e, hogy
még a Kádár-korszak vége felé is számos olyan pártkáder viselt magas tisztséget, akik legfeljebb hat elemi elvégzésével kerültek 1945 után a BM vagy az MKP/MDP valamely szervezetéhez. Például Karasz Lajos, 1971–1974 között III. főcsoportfőnök, belügyminiszter-helyettes 1949-ig betanított munkásként dolgozott, ekkor az MDP „politikai munkatársa” lett. Földesi Jenő, 1982–1985 között III. főcsoportfőnök, belügyminiszter-helyettes 1947-ig napszámos volt.

Müller Rolf könyvét mindvégig a tárgyilagosság jellemzi, néhányszor humoros iróniát tapasztalhatunk a szerző részéről. Stílusa olvasmányos, leszámítva a fentiekben jelzett túl adatgazdag részeket. A kötetnek érzékelhetően tudománynépszerűsítő jellege van: noha sok adatot közöl, törekszik arra, hogy ne riassza el a nem szakmabeli olvasót sem. A mű elolvasása segíti a tisztánlátást a korszakkal kapcsolatban.

Fazakas László, BBTE

 

 

 

LAST_UPDATED2