*
MANICHEIZMUS
http://gepeskonyv.btk.elte.hu/adatok/Okor-kelet/Okori.es.keleti.vallasok/index.asp_id=62.html
*
*
A manicheizmus, alapítójáról Maniról kapta a nevét. Mani 216 körül született Babilon mellett, egy Maridu nevű faluban. Itt egy elkeszaiták nevű keresztény-zsidó szektában nevelkedett. Szigorú szertartások szerint éltek, mely ellen Mani fellázadt. Mani egy özvegyasszony fia volt, aki halála után rá hagyta a szent tudás négy könyvét. A legendák szerint ebben a könyvben, az Egyiptomban összegyűjtött tudást írták le. Később azt mondta, hogy kinyilatkoztatásait Áhura-Mazdától kapta. Amikor huszonnégy éves lett, az emberek elé állt, hogy hirdesse tanait. Szinte azonnal összeütközésbe került a zoroasztrizmus híveivel, és ezért száműzetésbe kényszerült. Indiába ment, ahol nagy sikerrel népszerűsítette tanításait. Később visszatért hazájába. I Sápur ekkor kiadott egy menlevelet, mely felhatalmazta őt, hogy a perzsa birodalom egész területén szabadon hirdethesse tanait. 272 –ben újra üldözni kezdték, majd Hormuzd uralkodása alatt eretnekség vádjával letartoztatták, ezután pedig kivégezték.
A manicheusok megrögzötten dualisták voltak. Úgy gondolták, hogy az idők kezdetétől, két Isten létezik, és örökké szemben állnak egymással. Az egyik a sötétség, a másik a fény istene. A fény birodalma volt a legfelsőbb. Alatta, a sötétség birodalmában a határtalan mélység terül el, melynek mélyén ott lapul a Sátán. Itt állandó a káosz,az örvénylés, akár egy zivatar közepén. Majd egyszer csak a Sátán felemelkedett az őskáoszból, meglátta a felső világ fényét, és gyűlölet ébredt benne. Visszatért a mélysége, és felkészítette seregeit.
„Aztán újfent felfelé tört, behatolt a fény birodalmába, azzal a szándékkal, hogy szerencsétlenséget és pusztulást terjesszen el.”
Mani tanítása szerint az emberi test a gonosz teremtménye, amibe bebörtönözték a Fény szikráját. A reinkarnáció mely örökre fogva tartja a lelket. Úgy gondolta, hogy az önmegtartóztatással, és az imádságokkal a lélek megszabadulhat, de addig sok reinkarnáción és fájdalmon kel átesnie.
A mítosz szerint a Sátán démonai kíséretében, előrontott az őskáoszból, hogy megtámadja a Fényt. A Gonosz a füst, tűz, szél és víz erőit használta segítségül. Olyan erős volt a roham, hogy áttört a védelmen és elfoglalta a Fényt. A Fény Atyja ekkor megidézte az „Első Embert”, és felfegyverezte őt. Az erők összecsaptak, de a Sátán diadalmaskodott. Az Első Ember halálos öntudatlanságba hevert, a segítő erőket pedig elnyelték a sötétség erői. Ezután a Fény Atyja újabb erőket teremtett, köztük az „Élő Lelket”, melyet az iráni Mithra istennel azonosítottak, és a ”Nagy Építőmestert”. Ezek újjáélesztették, és kiszabadították az „Első Embert”, majd nekifogtak, hogy kiszabadítsák az „Élő Lelkeket” az anyag tüzes házából.
Úgy gondolták, hogy az ördög ellentámadásának része volt, Ádám és Éva megteremtése is, mert az emberi faj butaságával tovább erősítették a „Fény börtönének falát”.
„ A fény birodalma azonban üdvözítőt küldött Ádámhoz, aki tudatára ébredt a benne lévő Fénynek, a halhatatlan léleknek, és fellázadt a testét megformáló gonosz ellen.”
Ezt az üdvözítőt a manicheusok Jézusnak „Tündöklőnek” nevezték. Később aztán megint érkeztek üdvözítők, ilyen volt: Buddha, Hermész,és Jézus Krisztus is. Manit a „Próféták Pecsétje”-ként említik. Ő az, aki elhozza a végső üzenetet, a végső megvilágosodást, a végső gnózist. Ezzel a Fény kiszabadul a sötétség börtönéből. Ez egy alkímiai természetű, hosszú, és bonyolult folyamat. Ekkor a Fény kiválik a sötétségből, és a lélek megtisztul. Ez akkor lesz, mikor ráébredünk, hogy az anyagi föld csak azért jött létre, hogy ennek a folyamatnak helyet biztosítson. Ekkor az „Élő Lélek” és „A Nagy Építőmester új birodalmat hoz létre, és helyét egy spirituális föld foglalja el.
A manicheus egyház két fő részre oszlott. Voltak a hétköznapi hívek, akik házasodhattak, ihattak bort, ehettek húst, lehettek javaik. Ők voltak a Hallgatók. A másik csoportot a Kiválasztottaknak nevezték. Ők nem fogyaszthattak alkoholt, húst. Teljes cölibátusban, és szegénységben éltek. A kiválasztottaknak nehéz beavatáson kellett átesniük. Vándorló, nincstelen életet kellett élniük, ételt naponta csak egyszer ehettek. A Hallgatók kötelesek voltak gondoskodni róluk.
A manicheusok is borzadtak az Ószövetségtől, és azt tartották, hogy Jehova a gonosz isten. Mani ezt mondta:
„ A Sötétség Hercege beszélt Mózessel, a zsidókkal, és papjaikkal. Ezért a keresztények és a zsidók ugyanazt a hibát követik el, amikor ezt az Istent imádják. Ő ugyanis tévútra vezette őket a bujaságban, hiszen nem Ő volt az Igazság Istene”.
Read more: http://spiritizmus.hupont.hu/15/manicheizmus#ixzz2PNL3tWan
*
http://www777.blogter.hu/489408/honfoglalas-kori_magyar_manicheizmus
*
GNOSZTICIZMUS
Az apokrif evangéliumok tanúsága szerint (vagy lásd például János leveleit a Bibliában) a kereszténység első évszázadaiban a gnosztikus eszmeiség meghatározó volt. Már az első században megjelentek a gnózis hívei. Elterjedt nézetek szerint részben ennek az eszmeáramlatnak a terjedése miatt kezdték kanonizálni a keresztény tantételeket. Más nézetek szerint pedig az eretneknek tartott Marcion által összeállított evangélium időben megelőzi a mai keresztény Bibliában megtalálható négy evangélium összeállítását, sőt, olyan nézetek is felmerültek, hogy Marcion és Márk evangéliuma azonos. A gnoszticizmus mozgalma a tökéletesség belső átélésére törekedett. Elsősorban a beállítottság volt gnosztikus: minden ember hivatott a belső tudásra, Isten közvetlen megtapasztalására - mondták. "Gnosztikus kereszténység" néven is emlegetik őket, de több ókeresztény szerző ellene ír.
A Római Birodalomban hamar támogatottá, majd államvallássá vált korai kereszténység egyik legnagyobb ellenfelének tartotta a *manicheizmust (*Mani), mely vallás a Mediterráneumtól Kínáig, a 3. századtól a 18. századig élő vallási mozgalom volt, annak ellenére, hogy egész történelme során (már a keletkezési helyétől, Perzsiától kezdve) tűzzel-vassal irtották. Ellenpéldaként az Ujgur Birodalomban államvallás szerepét töltötte be. Az európai középkorban végig az egyik legnagyobb, az egyház hatalma miatt gyakorlatilag halálos vád volt, ha valakire ráfogták: gnosztikus, manicheus. A Dél-Franciaországban a 11. században kialakult kathár (Albi városáról albigensnek is nevezett) mozgalmat is a manicheizmus kései ágának tartották. A tűzzel-vassal irtás itt is bekövetkezett: az egyetlen Európán belüli célt kitűző keresztesháborút a kathárok ellen indította III. Ince pápa 1209-ben. A húsz évig tartó háború mély nyomokat hagyott Dél-Franciaországban. Egyes vélemények szerint az akkor ott kibontakozó előreneszánsznak is véget vetett. A kathár mozgalom hatásainak felszámolására hozták létre az "Isten kutyáinak" csúfolt dominikánus rend által vezetett Inkvizíciót. Érdekesség, hogy az Inkvizíció megalapítása idején az "Isten kisebb testvéreinek" is nevezett ferences rend és a dominikánusok harcoltak egymás ellen annak vezetéséért.
Kevés forrás élte túl az ókori mozgalom üldöztetését. Ilyen például az 1997-ben nyilvánosságra hozott "Júdás evangéliuma", amely korának akciófilmjeként Júdást állítja be az igaz tudást védő elkeseredett hősnek, Jézust pedig hasonlóan esendő ellenfelének. (Az evangélium megnevezés téves, ugyanis nincsen benne a feltámadás.) Sokáig a legtöbbet a vitairatokból lehetett megtudni, melyekben az egyházatyák támadták a gnosztikus tanokat, ám ezek a források az elfogultság miatt a legkisebb mértékben sem tekinthetők hitelesnek.
Másik fontos forrás a kínai buddhista kánon, melynek utolsó kötetében találhatók kínaira fordított manicheus szövegek. Japánban rendszeresen kiadott Taisho Shinshu Daizokyo-ban mindig benne van, az on-line kiadásban is kereshető, illetve a kínai Chinese Buddhist Electronic Text Association (CBETA) weboldalán is elérhető.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Gnoszticizmus
*
Manicheizmus, Katharok
http://jovonkamultunkbankeresendo.blogspot.hu/2012/06/manicheizmus.html
*
A manicheizmus (újperzsául: آیین مانی, átírva Āyin e Māni; kínaiul: 摩尼教; pinjin: Móní Jiào) az egyik legnagyobb iráni eredetűgnosztikus vallás, Habár az alapító próféta, Mani írásainak többsége elveszett, számos fordítás és töredékes szöveg fennmaradt. A manicheizmus kozmológiájában tipikus dualista, leírja a jó és spirituális Fényvilág és az ördögi, materiális világ közti harcot.
A manicheizmus a Római Birodalomban 297. március 31-től tiltott vallás volt. Caius Aurelius Valerius Diocletianus római császár ekkor mondta el alexandriai beszédét, amelyben az ellenséges perzsáktól származó „rút és visszataszító vallást” üldözendőnek nyilvánította. Már Mani életében rendkívül erős térítőtevékenységet végeztek hívei és tanítványai.
A korai középkorra Nyugat-Európától Kínáig terjedt ez a vallás. A „Fény Apostola” a tökéletes, végső kinyilatkoztatást hirdette
WIKIPÉDIA
*
Magyar Katolikus Lexikon > M > manicheizmus
manicheizmus: iráni, buddhista és keresztény elemekből vegyített, szinkretista vallás. - Alapítója →Mani. Az ősi iráni vallásból merítette a ~t meghatározó →dualizmust: az örök és abszolút jóval szemben áll az örök és abszolút rossz, ennek képe a világosság és asötétség. A két elv harcban áll egymással. A sötétség a világosságból részecskéket ragad magához, ebből keletkezik a világ, mely sötétség és világosság keveréke. A világhoz tartozik az ember is, akinek lelke (világosság) a testhez (sötétség) van kötve (→gnoszticizmus!). Hogy az embert ebből a rabságból megváltsa, Isten követeket küldött az emberekhez: Buddhát, Zoroasztert, Jézust és végül az igazi apostolt, Manit. - A megváltást csak a legszigorúbb aszkézissel lehet elérni, ezért le kell mondani a házasságról, nem szabad növényt v. állatot elpusztítani és vegetáriánusként kell élni. Böjt, imádság és gyónás (kereszténység!) segítik a hívőt a →pléróma elérésében. - A ~ követőit Mani halála után tűzzel-vassal kiirtották Perzsiában, de kiváló egyházszervezete (püspökök, papok, diákonusok) segítségével tanai nemcsak Ny-on, Miltiades p. alatt (ur. 311-314) magában Rómában is, s főképp É-Afrikában (vö. Szt Ágoston!), hanem még Kínában is (ahol hatása még a 14. sz: is kimutatható) elterjedtek. A ~ leküzdésében ugyan része volt a pp-ök erélyes fellépésének és zsinati határozatoknak, de eltűnése csak a cs. rendeleteknek volt köszönhető, melyek Diocletianustól (297) egészen Justinianusig (ur. 527-565) a követőit halállal büntették. A ~ nyomai még később is fellelhetők: a kk. →bogumilok eretnekségét is erre vezetik vissza. A.G.
*
Terebess Ázsia Lexikon
A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U Ü V W X Y Z
« vissza a Terebess Online nyitólapjára
Mani
más néven MANES vagy MANICHAEUS (szül. 216. ápr. 14. Dél-Babilónia - megh. 274? Gundeshapur), a manicheus vallás alapítója; dualista tanítása szerint a világ a szellem és az anyag, vagyis a jó és a rossz keveréke.
Születése előtt apja, a perzsiai Hamadanból származó Patek belépett egy olyan vallási közösségbe, amely gyakorolta a keresztelést, és önmegtartóztatást hirdetett. Anyja révén Mani rokonságban volt a parthus királyi családdal (ezt 224-ben megdöntötték). Mani életéről annyit lehet tudni, amennyit maga megírt, ill. egyházának a hagyományai megőriztek. Szülőföldjén nőtt fel, és az arámi nyelv keleti változatát beszélte. Egy gyermekkori és egy ifjúkori látomásában is megjelent neki „ikertestvére”, egy angyal, aki másodjára felszólította, hogy hirdesse az új vallást.
Mani Indiába ment (valószínűleg Szindbe és Turánba), ahol sok embert megtérített. Visszatérése után az új perzsa király, I. Sápúr jóindulatúan fogadta, és megengedte neki, hogy egész birodalmában hirdesse a vallását. Mani életének e szakaszáról keveset tudunk, valószínűleg Perzsia nyugati részén tevékenykedett. Megbízhatatlan későbbi hagyomány szerint a birodalom északkeleti vidékén is járt. I. Bahrám perzsa király uralkodása idején azonban a zoroasztriánus papok ellene fordultak, a király börtönbe vetette Gundeshapurban (Belapet), ahol 26 napos kínzás után meghalt.
manicheizmus
dualisztikus vallási mozgalom; a Kr. u. III. században alapította Perzsiában Mani, akit a „Fény apostola”-ként és a legnagyobb „Megvilágosító”-ként tiszteltek. Bár a manicheizmust hosszú ideig a kereszténység „eretnek” változatának tartották, valójában önálló vallás volt. Tanainak összefüggő egész volta, szerkezetének, ill. intézményrendszerének merevsége miatt egész története során megőrizte egységét és sajátos karakterét.
Mani Dél-Babilóniában (a mai Irakban) született. 24 éves korában egy angyal megparancsolta neki, hogy álljon ki a nép elé, s nyilatkoztassa ki hittételeit. Mani ettől kezdve a Perzsa Birodalomban vándorolva hirdette tanait. Kezdetben akadálytalanul működhetett, később azonban az újabb király ellene fordult. Elítélték és bebörtönözték. Huszonhat napi megpróbáltatás után, amelyet követői „a Megvilágosító passiójá”-nak vagy Mani „megfeszítésének” neveztek, elbúcsúzott tanítványaitól, és meghalt (valamikor 274 és 277 között).
Mani a próféták Ádámmal kezdődő, Buddhát, Zarathustrát és Jézust is magába foglaló hosszú sora beteljesítőjének tekintette magát. Az igaz vallás korábbi kinyilatkoztatásait korlátozott érvényűeknek tartotta, mivel azok egy nyelven és egy néphez szóltak, ráadásul későbbi híveik szem elől tévesztették az eredeti igazságot. Mani a minden más vallást felváltó egyetemes üzenet hordozójának tekintette magát. A torzítások elkerülése és a tan egységének megőrzése érdekében hitelveit írásban rögzítette, és ezeket az iratokat még életében kánonba foglalta.
A manicheus egyházra kezdettől fogva a buzgó - az egész világra kiterjedő térítő szándék volt jellemző. Mani sürgette, hogy írásait fordítsák le minél több nyelvre, és nagyszabású missziós programot szervezett. A manicheizmus gyorsan terjedt nyugatra. Egyiptom felől elterjedt Észak-Afrikában (ahol az ifjú Augustinus, a későbbi Szent Ágoston is időlegesen áttért rá), és Kr. u. 300 után nem sokkal elérte Rómát is. A IV. században ért a csúcspontra nyugati terjeszkedése: Dél-Galliában és Hispániában is virágzott a manicheus egyház. A keresztény egyház és a római állam heves támadásainak eredményeként azonban az V. század végére csaknem teljesen eltűnt Nyugat-Európából ez a hit, a VI. században pedig a birodalom keleti tartományaiból is.
A manicheizmus már Mani élete során teret hódított a perzsa Szászánida Birodalom keleti tartományaiban. Magában Perzsiában a manicheus közösség a súlyos üldöztetések ellenére is egészen addig megmaradt, mígnem a X. században a muszlim Abbászidák kezdeményezte támadások miatt az egyház vezetője Szamarkandba (ma Üzbegisztánban) helyezte át a székhelyét.
A vallás keleti irányú terjeszkedése már akkor megkezdődött, amikor a VII. század elején Kína meghódította Kelet-Turkesztánt, s ezzel újra megnyíltak a karavánutak. Egy manicheus misszionárius már 694-ben eljutott a kínai udvarba, és 732-ben császári rendelet engedélyezte a vallás szabad gyakorlását Kínában. Amikor Kelet-Turkesztánt a VIII. században meghódították a török ujgurok, egyik vezetőjük felvette a manicheus hitet, és az állam 840-ben bekövetkezett bukásáig ez maradt az államvallás. A manicheizmus Kelet-Turkesztánban valószínűleg egészen a XIII. századi mongol invázióig tovább élt. Kínában 843-ban betiltották, de az üldöztetések ellenére legalább a XIV. századig fennmaradt.
A középkori Európában az ún. neomanicheus szekták formájában ismét felszínre bukkantak a manicheizmuséihoz hasonló tanítások. A pauliciánusok (Örményország, VII. sz.), a bogumilok (Balkán, X. sz.), valamint a katharok vagy albigensek (Dél-Franciaország, XII. sz.) hite sokban hasonlított a manicheizmusra, amely valószínűleg hatott is rájuk. Nehezen bizonyítható azonban, hogy közvetlen történelmi kapcsolat fűzte volna őket Mani vallásához.
Mani valóban ökumenikus és egyetemes vallást akart alapítani, amely integrálta volna a korábbi, főleg Buddha, Zarathustra és Jézus nevéhez fűződő kinyilatkoztatások „részleges” igazságait. A puszta szinkretizmuson túl azonban egy olyan igazság kinyilatkoztatására is törekedett, amelyet sokféle formában lehet átültetni az őt befogadó kultúrákba. A manicheizmus ennek következtében a kulturális kontextustól függően egyaránt hasonlíthat az iráni és indiai vallásokra, a kereszténységre, a buddhizmusra és a taoizmusra.
Lényegét tekintve a manicheizmus a gnoszticizmus egy fajtája. A gnoszticizmus dualisztikus vallás volt, amely a spirituális igazság különleges tudása (gnószisz) révén ígért üdvözülést. A gnoszticizmus többi formájához hasonlóan a manicheizmus is azt tanította, hogy az e világi élet elviselhetetlenül fájdalmas és gyökeresen gonosz. A belső világosság avagy gnószisz azonban felfedi, hogy az isteni természetben osztozó lélek az anyag gonosz világába hullott, és a szellem vagy értelem (nousz) segítségével meg kell menteni. Önmagunk ismerete azon igazi lényünk felfedezését jelenti, amelyet addig elhomályosított a testtel és az anyaggal való keveredésből fakadó tudatlanság, ill. az önmagáról való tudás hiánya. A manicheizmusban az önismeret azt jelenti, hogy valaki saját lelkét az isteni természet részének és a transzcendens világból származónak tekinti. A tudás lehetővé teszi, hogy az egyén felismerje: noha az anyagi világban kell élnie, nyomorúságos körülmények közepette, örök és immanens kötelékeik főzik továbbra is a transzcendens világhoz. Így hát a tudás az üdvözülés egyetlen módja.
Az emberi lét, Isten és a világmindenség igaz természetének és küldetésének üdvözítő ismeretét a manicheizmus bonyolult mitológiában fejezi ki. E mitológiát minden részletében egyetlen gondolat hatja át: a lélek elbukott, elvegyült a gonosz anyaggal, majd a szellem vagy nousz felszabadítja. A mitikus történetnek három szakasza van. A régmúltban még elkülönült egymástól a két szögesen ellentétes szubsztancia - a Lélek és az Anyag, a Jó és a Gonosz, a Fény és a Sötétség. Ezt követi a középső (a jelennek megfelelő) periódus, amelynek során a két szubsztancia összekeveredik. A harmadik, eljövendő korszakban az eredeti kettősség ismét visszaáll. Az igaz ember lelke halálakor visszatér a Paradicsomba. A testi dolgokhoz - a paráználkodáshoz, a gyereknemzéshez, a javak birtoklásához, a földműveléshez, a húsevéshez és a boriváshoz - ragaszkodó ember lelke viszont arra ítéltetik, hogy testek sorozatában szülessen újjá.
Csak a hívők egy kis része követte a manicheizmus által megkövetelt szigorúan aszketikus életmódot. A közösség így két részre oszlott: a kiválasztottakra, akik képesnek érezték magukat a szigorú törvények betartására, és az egyszerű követőkre, akik munkával és alamizsnákkal támogatták a kiválasztottakat.
A manicheus szertartásoknak az imák, az alamizsnálkodás és a böjtölés voltak az alapelemei. Közösségi életük fontos részét alkotta még a gyónás és a himnuszéneklés. A manicheus szentírás kánonjába hét, Maninak tulajdonított, eredetileg szír nyelven írott munka tartozott. A manicheizmus középkori kihalásával elveszett iratok egy részét sikerült újra felfedezni a XX. században a kínai Turkesztánban, ill. Egyiptomban.
