Payday Loans

Keresés

Hazám és a halál PDF Nyomtatás E-mail
27. Születés, életkor és halál

ja jozsef_attila_a_mama_s_jolan

József Attila

HAZÁM

1

Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog,
a szellőzködő, lágy melegben
tapsikolnak a jázminok,

nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
s háltak az uccán. Rám csapott,
amiből eszméletem, nyelvem
származik s táplálkozni fog,

a közösség, amely e részeg
ölbecsaló anyatermészet
férfitársaként él, komor

munkahelyeken káromkodva,
vagy itt töpreng az éj nagy odva
mélyén: a nemzeti nyomor.

2

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében 
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

3

A földesúr, akinek sérvig
emeltek tönköt, gabonát,
csákányosokkal puszta tért nyit,
szétveret falut és tanyát.

S a gondra bátor, okos férfit,
ki védte menthetlen honát, 
mint állatot terelni értik,
hogy válasszon bölcs honatyát.

Cicáznak a szép csendőrtollak,
mosolyognak és szavatolnak,
megírják, ki lesz a követ,

hisz "nyiltan" dönt, ki ezer éve,
magával kötve mint a kéve,
sunyít vagy parancsot követ.

4

Sok urunk nem volt rest, se kába,
birtokát óvni ellenünk
s kitántorgott Amerikába
másfél millió emberünk.
Szíve szorult, rezgett a lába,
acsargó habon tovatűnt,
emlékezően és okádva,
mint aki borba fojt be bűnt.

Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
s társa, ki tudta, ily bolondtól
pénzt eztán se lát a család.

Multunk mind össze van torlódva, 
s mint szorongó kivándorlókra, 
ránk is úgy vár az új világ.

5

A munkásnak nem több a bére, 
mint amit maga kicsikart,
levesre telik és kenyérre,
s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.

Az ország nem kérdi, mivégre
engedik meggyűlni a bajt
s mért nem a munkás védelmére
gyámolítják a gyáripart.

Szövőlány cukros ételekről
álmodik, nem tud kartelekről.
S ha szombaton kezébe nyomják

a pénzt s a büntetést levonják:
kuncog a krajcár: ennyiért 
dolgoztál, nem épp semmiért.

6

Retteg a szegénytől a gazdag
s a gazdagtól fél a szegény.
Fortélyos félelem igazgat
minket s nem csalóka remény.
Nem adna jogot a parasztnak,
ki rág a paraszt kenyerén
s a summás sárgul, mint az asztag,
de követelni nem serény.

Ezer esztendő távolából,
hátán kis batyuval, kilábol
a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja, 
holott a sírt, hol nyugszik atyja,
kellene megbotoznia.

7

S mégis, magyarnak számkivetve,
lelkem sikoltva megriad -
édes Hazám, fogadj szivedbe,
hadd legyek hűséges fiad!

Totyogjon, aki buksi medve
láncon - nekem ezt nem szabad!
Költő vagyok - szólj ügyészedre,
ki ne tépje a tollamat!

Adtál földmívest a tengernek,
adj emberséget az embernek.
Adj magyarságot a magyarnak,

hogy mi ne legyünk német gyarmat.
Hadd írjat szépet, jót - nekem
add meg boldogabb énekem!

1937. máj.

plaza

Az ország neve: Halál

halott menzetMiután nem kevesebb, mint 17 hónapig nyálazták, végre közreadták a 2011-es népszámlálási adatokat. A KSH adatsora számtalan grafikont, táblázatot és kimutatást tartalmaz. S ezek egyetlen szóvá állnak össze: HALÁL.

Essünk túl gyorsan a rettenetes számokon, amelyeket ma vezető hírként közölt az összes hírportál. Magyarország lakossága 2001-hez képest több mint negyedmillió fővel csökkent. A fogyási tendencia már lassan három évtizedes, ebben igazából semmi új nincs. Hacsak nem pusztulásunk már ezerszer megjósolt stációja, miszerint már nem érjük el a lélektani tízmilliós határt. Az igazi rettenet a részletekben bújik meg…

Az ember zavarba jön, hogy a rengeteg statisztikai arculcsapásból hirtelen melyiket említse. Hogy soha ennyire kevés házasságban élő ember nem volt? Hogy a magyar otthonok már alig felében élnek hagyományos értelemben vett (papa-mama-gyerekek) családok? Hogy minden harmadikban magányosan él valaki? Hogy a családoknak csak a felében van gyerekzsivaj? Hogy negyedmillióval csökkent a gyermekek száma?

Hogy irgalmatlan arányban megugrott a negyven év alatti egyedülállók száma, hogy minden nyolcadik magyart nem vár otthon senki? Hogy történelmi keresztény egyházaink tíz év alatt egymillió-hétszázezer (!!!) hívőt vesztettek? Hogy az össznépesség drasztikus fogyása mellett megduplázódott a magukat valamelyik kisebbséghez sorolók száma?

Hogy egymillió-négyszázezer honfitársunk titkolja – ki tudja mi okból – hogy milyen nemzetiséghez tartozik? Ez utóbbit különben nehéz rátolni a “szélsőjobboldali veszélyre”, hiszen ennyi cigány összesen nem él az országban. Ám az elmúlt tíz évben sokan, nagyon sokan érkezhettek olyanok, akik talán egyelőre még nem látják jónak, hogy felfedjék, hogy hová is tartoznak. Aki járt mostanában a Király utca-Dohány utca- Károly körút-Erzsébet-körút négyszögben, és látta a három-négy gyermeket sétáltató, magyarul alig, vagy egyáltalán nem tudó keleties arcvonású családokat, annak eszébe juthat: ők vajon mit válaszoltak?

Évtizedek óta int, figyelmeztet, dühöng, és vádol az értelmiségnek az a része, amelyiket még egyáltalán érdekli, mi lesz ezzel a nemzettel. Keressük, kutatjuk, és elemezzük: mi az a titkos féreg, amely belülről rágja a magyart? Mindenki tudni véli, ki a felelős: a rendszerváltás, vagy éppen az, hogy nem volt. A tolvaj Fidesz, a hazaáruló MSZP, az árkokat ásó szélsőjobb. Az, hogy a multik kizsákmányolják az embereket, vagy épp az, hogy túl kevés multi jön az országba. Nincs munka, nincs jövőkép, nincs otthon, ezért nincs gyerek se. Az IMF tehet róla, a Világbank tehet róla, az összes bank tehet róla. Mindez persze igaz – sokszor még így, ezekben a bizarr ellentmondásokban is. Csakhogy ez a válság ennél sokkal mélyebb. Ez a válság: mi vagyunk.

kanyaron

Én, Te, a monitor előtt, a kollégád vagy a párod melletted, a szemben ülő nő a villamoson – mindannyian. A szüleink, akik a Kádár-rendszer viszonylagos létbiztonságában is csak két gyereket vállaltak, s a harmadik tesónk helyett megvették a Ladát. Mi, akik végigbuliztuk a húszas éveinket, s nagyjából abban a korban vágtunk bele az első komoly kapcsolatunkba, amikor a fater már kétgyerekes apa volt. S persze bebuktuk azt is, mert „még nem voltunk érettek arra, hogy lekössük magunkat”. Mi, akik végül a negyedik-ötödik párunk mellett végre megmaradunk, de akkor sem vállalunk gyereket még 5-6 évig, mert „még szeretnénk kicsit élni”. S aztán, mikor nagy nehezen rászánjuk magunkat, megállunk az első után, mert „ennek az egynek mindent meg akarunk adni”. S aztán persze nem adunk meg semmit: se testvéreket, se elegendő törődést, esti mesét és ölelést. És így majd nálunk is hitványabb felnőtt lesz belőle.

A Halál a mindennapjaink részévé vált. Ott van az agyonhajszolt fiatal férfiak heti két-három lerészegedésében, ami néhány órára feledteti, hogy otthon úgyse vár senki. Ott kíséri a partyhordákban diszkóról diszkóra járó szingli csajokat, akik minden hétvégén felszántják a Nagymező utcát – hátha a hatodik Bacardikóla után valakinek elhiszik, hogy szépek, okosak és értékesek. És ott van a fejfájós, gyomorforgós reggelekben, amikor ők ketten bambán motyognak valamit egymásnak a gyors búcsú előtt – amit soha nem követ viszontlátás. Ott van az ezernyi elpazarolt csókunkban és ölelésünkben, amelyekből soha nem lesz boldogság, nem lesz biztonság, nem lesz család és gyermekáldás. Ott van a hitelre vett laptévék önzésében, a harmincöt éves korig tartó mamahotel kényelmében, a „gyerek előtt karrier” vakságában, a „rosszkor érkező” magzatok lemészárlásának iszonyatában.

A magyarokat közismerten utáló Ferenc Ferdinánd trónörökös jó száz esztendővel ezelőtt azt mondta: meg fogom találni azt a radírt, amellyel eltüntetem a térképről Magyarországot. Neki már nem volt ideje rá – helyette megleltük mi magunk. Itt van a kezünkben és évtizedek óta vérfagyasztó szorgalommal dolgozunk saját eltüntetésünkön. Ideje lenne már eldobni azt a rohadt radírt, mert már alig látszunk…

Balogh Gábor

Forrás: Jobbegyenes

Nemzeti InternetFigyelő

abortusz