Sík Sándor: A keresztút
I. Stáció
A Rend és a Szabadság védelmében, Törvény és Birodalom érdekében, A Cézár és a Jehova nevében: Az ítélet kimondva fejére. Íme az Ember Indul a Koponyák Hegyére.
Kétezer éve: A Rend és a Szabadság védelmében, Törvény és Birodalom érdekében, A Cézár és a Jehova nevében Mindennap új-új pálca töretik. Íme az Ember, a nyomorult Ember Ítéltetik és öletik.
Halljátok-e az ezredeken át Az el nem múló ítélet szavát?
Hol hangzik el? ki szövegezi meg? Mindegy, testvérek, az ítélet egy, Mert egy az Ok és az Értelem Egyik neve Igazság, a másik Kegyelem. Minden halál és minden szenvedés Egy úton jár és egy irányba néz: Vérhullás nélkül nincs engesztelés.
Az ítélet, a nagy Szentencia A bűn törvényes, egyszülött fia. Ó bűnösök, mi kik bűnben születtünk És bűnt szülünk minden lehelletünkkel: Az ítéletet, mely harsog felettünk Bizonyhogy magunk nemzettük fejünkre. Krisztus ostorát éjente-naponta Eleitől hány ember bűne fonta, S hányé ólmozza makacsul manap! Melyiknél lennék makulátlanabb? A bűn tajtékoz minden nap körül, S az ítélet a bűn méhében ül. A bűnök óceánja végtelen: És mely bűntől vagyok szeplőtelen? Ki ellen szól az ítélet, ki ellen? Minden embernek minden bűne bennem, Gyümölcsként, virágként vagy csíraképpen: Ahhoz kiált, aki az anyaméhben Szólítja szabadságra a magot. És minden bűnért felelős vagyok.
A szomszédomnak nem volt kenyere, S nekem jóval a tányérom tele. Rám nézett, és a szívem megesett, Nem adtam mégsem, csak egy keveset. S ha bőven is, csak a selejteséből, Ha javából is: csak a fölöséből. Ha meg egyszer a magamét feleztem, Már úgy hittem, hogy érdemet szereztem, S az igazságos mennyei Király Kezeiből a jutalom kijár. S bár tudtam: tettem csak annyira méltó, Mint a gyermeké, aki cukorért jó, A mézes szájíz mégis megmaradt És meg-megveregettem vállamat. Holott a szomszéd... s mind az éhesek... Uram, vállalom az ítéletet.
Mindenkiét, Uram, mindenkiét! Az egyik ember bűne a beszéd, A másiké a csend, a cimborás. Kárhozatra vet a káromkodás, De sok meg azzal lesz pokolra méltó, Hogy meg nem zökken ajakán a szép szó. A békesség is bűnné válhatik, Ha Isten dörgeti villámait, És elgáncsolhat avval is az ördög, Hogy olykor bele nem vágtad az öklöd Egy-egy arcba, melyen a gyűlölet Az Isten-kép megcsúfolója lett. Vétkezhet azzal is a tunya szellem, Hogy vétlen marad a vétkező ellen. Hát hol az ember, hogy bűnös ne lenne? S hol esett bűn, hogy én nem voltam benne? Ha minden ember a felebarátod, Feles akkor az áldás meg az átok, Közös az érdem, a bűn is közös: Mindenkiért mindenki felelős.
Te is, testvérem, én is az vagyok És vállalnunk kell a gyalázatot. Az emberiség péntek-éjszakáján A mi késünkön vérzett el a Bárány. Mikor Pilátus eltörte a pálcát, Mi tartottuk a mosakodó-tálcát, Hogy mossa kezét meggyalázott székén: Mi ordítottuk rekedtre a gégénk: Feszítsd meg őt! és Mirajtunk a vére! Mi kergettük a tagadásba Pétert, És a vigyorgó szolganép előtt Mi tagadtuk meg háromízben Őt.
Arcába köpni mi voltunk serények, Mi sürgölődtünk - nagyzsoldú legények - Ólmozott szíjjal vérét ontani. Mink a lator is, a baloldali, Ki a kereszten is káromkodott, És mi vagyunk Júdás, az áruló Júdás, kinek meg nem születni jobb.
Születtünk: emberek vagyunk. Emberek vagyunk: bűnösök vagyunk.
Te, ki az ítélőn ítélkezel, De bűne bánójával könnyezel, Halld elfúló szavam: Csak egyedül ne, csak a Bárány Nyomán indulhassak oda, Hol elejétől fogva vár rám Keresztemmel a Golgota!
II. Stáció
Megroncsolt testtel, homloka tövisben, Indul az útnak az elítélt Isten, Vállán a kereszttel. A kezemet, Uram, Jaj, a kezemet soha ne ereszd el!
Hát én is immár idáig elértem! A teljeskorig most lett, hogy megértem: Jön, jön felém már a kereszt, Elment előttem a Fájdalmas Ember A nagy kereszttel és azt mondta szemmel: Itt van: szeresd!
Érzem, hogy nő ki vállamból keresztem. Én nem kívántam, ó én nem kerestem: Ha fölsejlett a fájdalom, A színétől is félve oldalogtam, És dideregve bűnbánón vacogtam, Hogy nem bírom.
És mostan imhol megtermett magától. A reggeltől-e, vagy az éjszakától? Mindennap újra megterem. Még álmomban sem láttam eddig arcát, És mégis-mégis: énnekem faragták, Megismerem.
A történelem volt a faragója, A rámköszöntött getszemáni óra Vérizzadása szülte meg. Amitől eddig megóvtak a mennyek: A Benső Éjnek hogy mélyére menjek, - Most küldenek.
Ó én kezdettől rámszabott keresztem! Elfogadom, Uram, de hogy szeressem? Tán igazabban ölelem, Ha engeded, hogy azoké lehessen, Akikért ezt az életet szerettem, A kegyelem.
Hadd indulok hát a keresztes útnak! De a gyengének, de a nyomorultnak Uram Jézus, Te adj erőt, Vagy elbukom az első durva szónál. De hiszen minden stációnál Te jársz, Uram, szolgád előtt!
III. Stáció
Terhe alatt a szörnyű fának, Terhe alatt a tenger bűnnek, Mik láthatatlan madarakként A két keresztes ágon ülnek, Terhe alatt a világ elejétől Világ végezetéig minden rossznak: Az Úr leroskad.
Ó porig megalázott Jézusunk, Hát itt a porban, itt találkozunk! Ó be mienk vagy! Most rád ismerek! Leroskadt Isten, roskadt emberek. Ó emberebb te minden embereknél, Vérünk és húsunk, emberfia, testvér! Verejtékünk hordod és vérhullásunk: Ó hogy szeretünk - ó hogy megalázunk! Patkók alatt és korbácsok alatt Arccal csókolod a véres sarat, Lába elé terülsz a csőcseléknek, Föl sem nézhetsz már arcába az égnek. Nem tűrjük el, hogy föntebb légy minálunk, A magunk szennyes szintjére cibálunk.
Ó tudjuk jól: nem a szegény kereszttől, Nem testi kíntól, hogy lábad meging: Századokon, ezredeken keresztül Zuhognak rád a bűnök: bűneink. Az én bűneim ülnek a kereszten: Esned kell, Uram, mivel én elestem. Én voltam, aki elgáncsoltalak. Ó hogy szeretlek, - ó hogy bántalak!
De hogy bánthatlak, hogyha úgy szeretlek? És ha bántalak, hogyan szerethetlek? Így volt akkor is, ama régi órán, Amikor legelőször csapott a Gáncsvető rám. Az érthetetlent ki értheti meg, Az első jajt, első elestemet? A gyilkos dallamot megrebbenő szívemben, Lent, énem hajszálgyökerei alján, Mely legelőször ringatott el csalfán A bűn végzetes félálmába engem. Mi lehetett az első buktató? Cukor? Gyümölcs? Füllentés? Durva szó? Vagy egyszerűen a rossz unalom? - Olyan nagyon régen volt! nem tudom. Csak azt tudom, de azt erős bizonnyal, Hogy megbántani nem akartalak. És mégis: tudom és tudtam, iszonnyal, Hogy megbántottalak. Talán nevét sem tudtam még a rossznak, S prédája lettem valami Gonosznak. Valami hangnak, amely sohasem Szűnt el azóta bennem zümmögni csendesen: Zümmögni egyre, ami jól esett, Ami édesség, ami élvezet, Ami könnyű, amivel nincs vesződség, És legfőképpen: semmi felelősség. Ismeretlen hang volt és érthetetlen, Nem az én hangom, nem is énbelőlem: Mindenestül más, idegen. És mégis, mégis, mégis énbelőlem: Én lettem más, én lettem idegen, Más is és idegen is: érthetetlen. Csak azt tudom, hogy kettévált a lelkem, Hogy amit nem akarok: akarom, És hogy kettőnek lenni fájdalom.
Azóta így van: megyek Teutánad, Megvarázsolt vas a mágnes felé, - Hova mennék? az Ige titka nálad, Az életé, az én életemé, - S egyszerre csak elfut a föld alólam, Hurok rántása lépő lábamon: S fekszem a földön, élettelen ólom. - Akartam? Nem akartam? Nem tudom.
Arcom meg-meglegyintik angyalok: Szépség, Igazság, izzó látomások, Elsuhanó szárnyakkal rám suhog Minden bizonynál bizonyabb hívásod. Megyek feléjük, mint az alvajáró, A látás józan mámora elönt, Hét nap járom a tiszta fényözönt: Nyolcadnap reggel lomha szürke háló Égen és földön, lépteim nyomán Langyosan ásít álmos ingovány, Zöld békanyál a köntösömre loccsan, Pedig szemem fönnjár a csillagokban. Lábam a lucskot, szemeim a fényt Egyszerre isszák: melyik vagyok én?
És melyik leszek holnap s azután? Hogy fölforgassa szívem fenekét, Hoz-e valaki élesztő ekét? S jó magot a felmagzott gaz után? Mert én Uram, ha csak magamra bíznád, Úgy gondoznám el a szép tiszta búzát, Ugyan nem volna benne köszönet! Nem, Uram, nem lesz benne örömed, Hacsak a tenyértörő ekevasnak Neki nem állsz Te magad is velem, Ó konkolyölő, szántó Kegyelem.
Mert él és fáj és sír bennem a kettő, És nincs ami megszabadítson ettől, Csak a Te véred, csak a Te kereszted, Csak a Te felém sikoltó elested: Azért kell buknod, hogy én el ne essem, Hogy az én kettőm újra egy lehessen.
Hogy bűntelen bűn, én első elesésem Múljon el egyszer végelgyengülésben. S ne legyen már több, mint egy ködös emlék, Mint foszló felhő nyári dél-egen: Fátyla hűsén át megérezhetem A bírhatatlan Teljes Nap kegyelmét.
Te, ki magad bűnömmel eljegyezted És megölelted értem a keresztet, Aki megengedted a zuhanást, De nem azért, hogy lelkem megalázd, Csak mert a mélyben annál jobban érzem, Milyen magasban szabtad ki a részem: Mikor rámzúdul, mint az út pora, A másik én veszejtő mámora, Hozzád kiált a mélyből lompos ajkam: Akard, hogy úgy akarjam, És megöleljem én is a zuhanó keresztet Mondván: Míg meg nem áldasz, nem eresztlek!
IV. Stáció
Megy a Jézus a Kálváriára, Fejében a töviskoronája.
Véres rózsák verték ki a testét. Megy a Jézus, viszi a keresztjét.
Most először roskadt el alatta, Vad pribékek keze fölrángatta.
Szeges szíjak a húsába tépnek, Borzalommal kísérik a népek.
Szeges szíjak csontig elevenbe. Jön az úton Szűzmária szembe.
A szeméből mennyek mosolyognak, De szívében hét tőre pokolnak.
Nézi Jézust, nézi a keresztfát, Azt a véres, verejtékes orcát,
Azt az Arcot, azt az édes-egyet, Aki az ő testéből testedzett.
Kis Betlehem boldog éjjelében Ő ringatta ámuló ölében,
Ő mosott rá, főzött és dagasztott, Ágya szélén de hányszor virrasztott!
Ruhácskáit szőtte, fonta, foldta, Haj pedig már akkor is de tudta...!
Ó hogy nézte távolodó képét, Mikor elment, három éve, végképp!
Nézi most is, rogyadozó testtel, Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.
Nézi, nézi, fátyolodó szemmel. Megy a Jézus, utána a tenger.
Véres úton, végestelen hosszan: Tenger ember, férfi, gyerek, asszony.
Véres tajték veri ki a mesgyét. Valamennyi viszi a keresztjét.
Nem hiányzik senki sem a sorból: Legelöl a tizenkét apostol,
Utánuk a számolatlan ezrek, Ködbevesző végtelen keresztek.
Ott piheg a sok mái szegény is: Édesapám, édesanyám, én is!
Hétfájdalmas, nézz ide miránk is, Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!
(...)
folytatás: http://mek.niif.hu/01000/01065/html/sik_19.html#h2-656
|