Nikosz Kazantzakisz, „Akinek meg kell halnia” c. regényében egy törökök által megszállt görög falu hétévente megrendezendő passiójátékának a történetét meséli el. A szereplőket a helyi pópa választja ki egy évvel a passió előtt, hogy a szereplőknek legyen idejük azonosulni a szereppel és hitelesen előadni a történetet. A következő passiójáték 1921-ben zajlana, erre kiválasztják Manolioszt, a fiatal pásztort Jézus szerepére, pár más falubelit pedig a tizenkét tanítvány és egyéb szerepekre. Azonban a felkészülést beárnyékolja egy falunyi háborús menekült érkezése, akiket a helybeliek nem látnak szívesen. Manoliosz, aki szerepét komolyan veszi, pár társával együtt segíteni próbál rajtuk, ez azonban a tömeg haragját hozza rá és megölik őt.
Az egész előretervezett passiójáték már nem játék többé, minden egyes jelenete leképeződik a való életben, mindennapjaik szerves részévé válik anélkül, hogy ennek tudatában lennének. A falu lakói annyira elfoglaltak a saját problémáikkal, ideáikkal, a napi pletykákkal, hogy észre sem veszik, hogy ugyanazokat a tetteket hajtják végre, amelyeket hétévente oly nagy áhítattal és átéléssel elítélnek.
Denys Arcand 1989-es filmje, a Montreali Jézus (Jésus de Montréal) hasonló történetet mesél el, csak modern formában. Egy csoport színész történetét meséli el, akiket azért alkalmaztak, hogy a passiót minél hitelesebben megjelenítsék. Habár a szereplésük egy nagy siker, a Katolikus Egyház sok kivetnivalót talál a szenvedéstörténetnek ebben az értelmezésében és megpróbálja megállítani a színdarabot. Danielnek, a főszereplőnek az élete úgy van struktúrálva, hogy tükrözze Jézus életét. Egy másik színész ajánlja őt („ő egy nálam sokkal jobb művész”), megjelenítve Keresztelő János hitvallását. Az darabhoz összehívott színészek jelenítik meg a munkájukat otthagyó és Jézust követő apostolokat, Daniel letartóztatása és a per pedig Jézus „tárgyalását” Pilátus előtt. A végén Daniel szervet adományoz, és a színészek egy kísérleti színitársulatot hoznak létre. Ismét, a passió története megjelent az életükben.
Ezen a héten az Egyház egy színes liturgiát tár elénk. Mindennek, nem is titkoltan egy aprólékosan felépített dramaturgiája van, minden mozzanatnak megvan a maga jelentősége. A nagycsütörtöki liturgia, amennyiben szépen lett kivitelezve, azzal végződik, hogy egy vacsora véget ért, Jézus elvonul, nem találni többé, az asztalról mindent leszednek (oltárfosztás), és a végén nincs áldás. Mindennek elég drámai hatása van, ezért erre különös figyelmet szoktak szentelni. Nagypénteken mindez tovább folytatódik: az egész liturgiának szándékosan olyan a hangulata, mint egy ravatalnak, temetésnek, egyes helyeken a szentélybe csak akkor mennek fel, amikor abszolút muszáj, egyébként az üres. Az egész nagyheti liturgia úgy lett kialakítva, hogy elősegítse a résztvevőkben a történet átélését, hogy segítsen megtalálni abban azokat a pontokat, amelyekkel rezonál az életük. Egyfajta beavató szertartás a keresztény életbe, hogy az évközi szertartások ne csak száraz történések legyenek, hanem konkrétan kapcsolódjanak az egyén és a közösség mindennapi életéhez. Ezért nem is véletlen, hogy a hagyomány szerint a felnőttkeresztségek Nagyszombat este történnek, úgy fogadva be valakit a közösségbe, hogy mindennek valamiféle élet-íze legyen.
Ugyanakkor nem csak könyvekben, filmekben, a liturgiában zajlanak dolgok. Mindezek nagyon fontos eszközei annak, hogy ugyanezeket a folyamatokat felismerjük önmagunkban, ott, ahol a lényeges dolgok lezajlanak. Elolvashatok egy szakkönyvet a csavarmenetek szögének beállításáról, de ha az nem kötődik az egyszerű mindennapjaimhoz, ahhoz, hogy hogyan viszonyulok az életemhez, kapcsolataimhoz, mindez csak üres szó marad. És mint tudjuk, a szó elszáll. Csak akkor marad meg, ha mélyen belénk lett írva, pontosabban, ha ugyanarra az írásra önmagunkban rátalálunk és merünk olvasni belőle. Nem véletlen ezért, hogy sokan újra felfedezik ez idő tájt saját személyes üdvtörténetüket, tudatosabbá válik egy-egy kihívás, ami mostanság keserű perceket okoz. Ugyanis mindez egy gyönyörű folyamat része, az egész Passió megjelenik az életünkben, ebből a Feltámadás sem marad ki. Kinek így jelenik meg mindez, kinek úgy. Egyes részei rövidebben, mások hosszabban, mindenkinél személyre szabva. Erre a folyamatra, a vallásnak erre a személyes dimenziójára próbálja felhívni figyelmünket a nagyheti liturgia.
*
Akinek meg kell halnia
(Celui Qui Doit Mourir, 1956)
Egyéb címek: He Who Must Die
Nemzet: francia
Stílus: dráma
Hossz: 126 perc
*
Nikosz KAZANTZAKISZ
ISTEN SZEGÉNYKÉJE. Assisi Szent Ferenc
Assisi Szent Ferenc, a nevét viselő szerzetesrend alapítója, a stigmák (Krisztus sebei) viselője, az egyszerre misztikus és roppant gyakorlatias, költői és érzékeny, ugyanakkor a legkeményebb lemondást követelő férfiú a katolikus egyház - vitán felül - egyik legnagyobb szentje. Már életében legendák tárgya volt, és a középkori itáliai irodalom legszebb darabjainak jó része tulajdonképpen Szent Ferenc legenda, az ő "virágoskertjéből" való virág. Nikosz Kazantzakisz tulajdonképpen nem tett mást, mint hogy e régi és csodaszép legendákat, azok minden naivitásával, gyermekességével és sugárzó Isten- és természetszeretetével áttette regénybe, összefüggő alkotássá, egyszerre régi és allúziósan modern prózává formálva. - Mindenki számára élvezettel, nagy művészi gyönyörűséggel olvasható regény, korántsem csupán vallásos olvasók érdeklődésére tart számot.
Nikosz KAZANTZAKISZ
ZORBÁSZ
Szilárd kompozició, asszociatív gondolati morfémák, anekdoták alkalmazása regénystílusának jellemzői. Zorbász, a görög is az ideális emberi magatartást kutatja az önéletrajzi ihletésű krétai történet keretében. Igazi cselekménye nincs, ami van, csak keretül szolgál ahhoz, hogy megismerjük a címadó hős életútját, egyéniségét. Epizódok - lignitbánya feltárása, egy öreg kokott szerelme, papok szélhámossága, a falu babonából eredő kollektív gyilkossága -, beszélgetések sora.
Zorbászon kívül még két szereplője van a regénynek. Az író, a történet elbeszélője és barátja, aki végig személytelen marad. Mindhárman egy-egy embertípus képviselői, a maguk módján kutatják az élet nagy kérdéseire a választ. Az író Zorbász felfogását igenli. ő a természetes, független, szabad emberi élet megtestesítője. Teljesen gátlástalan, semmilyen hatallmat nem ismer, nem tisztel. Örök csavargó, vakmerő, gúnyt űz még a halálból is. Kiábrándult, ezért szereti az élvezeteket, de kimerültségig bírja a munkát. Alakja igen vonzó, szimpatikus, ösztönei csalhatatlanok, érzései tiszták, egyszerűek. A való élethez gyámoltalan, hűvös intellektusú, elvont ideálokat kergető író és Zorbász, a mindig reális, a szertelen, rusztikus nyersességű csupaszív világcsavargó vitáiban és közös kalandjaiban az ifjúkori problematika (test-lélek dualizmusa) új színben jelenik meg, és Zorbász alakja az el nem idegenedett ember példaképszerűségét mutatja. A regényben 65 évesen jelenik meg, s a történet haláláig tart. Komoly fejtegetései mellett is könnyed, olvasmányos az írás.