A Magdolna nővérek (The Magdalene Sisters) színes, feliratos, angol-ír filmdráma, 119 perc, 2002 Dolby Digital rendező: Peter Mullan forgatókönyvíró: Peter Mullan operatőr: Nigel Willoughby díszlettervező: Caroline Grebbell, Jean Kerr jelmeztervező: Trisha Biggar zene: Craig Armstrong producer: Frances Higson látványtervező: Mark Leese vágó: Colin Monie szereplő(k): Nora-Jane Noone (Bernadette) Anne-Marie Duff (Margaret) Dorothy Duffy (Rose/Patricia) Eileen Walsh (Crispina) Geraldine McEwan (Bridget nővér) Britta Smith (Katy) Eithne McGuinness (Clementine nővér) Frances Healy (Jude nővér) Phyllis MacMahon (Augusta nővér)

Az írországi Magdalene menhelyeket az Irgalmas Nővérek apácarend tartotta fenn. A fiatal lányokat ide vagy családjuk, vagy az árvaház küldte, hogy fogvatartásuk alatt a rend mosodájában keményen dolgozva bánják meg vétkeiket. A lányok bűnei nagyon különbözőek voltak. Ha egy lány gyermeket szült, vagy túl csinos, túl csúnya, túl okos, vagy buta volt, vagy például unokatestvére megerőszakolta, egyenes volt az útja a menhelyre. A lányok évi 364 napot dolgoztak, a fizetség pedig éhezés, verés, megaláztatás és erőszak volt. Nők ezrei éltek és haltak meg itt. Az utolsó Magdelene menhelyet 1996-ban zárták be. A film négy fiatal lány sorsát kíséri végig a hatvanas években, igaz történet alapján. Bemutató dátuma: 2003. szeptember 18. (Forgalmazó: Budapest Film)

Kritika: PORT.hu, 2003. szeptember 11.: Kegyetlen bezártság Index, 2003. október 3.: Az extraprofit titka: katolikus rabszolgaság Népszava, 2003. szeptember 29.: Könyörtelenség-nővérek

Linkek: IMDb

Díjak és jelölések: Velencei Nemzetközi Filmfesztivál (2002) - Arany Oroszlán: Peter Mullan BAFTA-díj (2003) - Legjobb eredeti forgatókönyv jelölés: Peter Mullan BAFTA-díj (2003) - Legjobb brit film jelölés: Peter Mullan Brit Független Filmdíj (2003) - Legjobb forgatókönyv jelölés: Peter Mullan Cézár-díj (2002) - Legjobb európai film jelölés: Peter Mullan Európai Filmdíj (2002) - Legjobb film jelölés: Frances Higson http://www.youtube.com/watch?v=vteWwORSCi0 * FILM Fennakadva az időben A Magdolna nővérek a mozikban             Peter Mullan A Magdolna nővérek című filmje Írországban játszódik, valamikor az 1960-as években. Erre különös módon szinte semmi nem utal. Hiszen a külvilág ki van rekesztve abból a miliőből, ahol a bűn és annak bűnhődése, a vezeklés, a munka és a némaság a főszereplők. A Magdolna nővérek kolostoraiban olyan fiatal és kevésbé fiatal nők élnek, akik valami miatt nem tudnak beilleszkedni addigi környezetükbe. Ez a valami lehet egy törvénytelen gyerek, a túl pajkos természet, de akár egyszerű pénzhiány is.  A Magdolna nővérek kolostorai úgy működtek még néhány évvel ezelőtt is, mint az átnevelő táborok. A mosáshoz használt forró víz és lúg minden büszkeséget és gőgöt eltávolít a személyiségből. Marad az alázat, mert az alázatos természet könnyebben alkalmazkodik a körülményekhez. Az átnevelés végén azonban a legkevesebb esetben következik az újrabeilleszkedés. Hiszen azok a lányok és asszonyok, akik a Magdolna nővérekhez kerülnek, szinte soha nem kerülnek vissza eredeti világukba. Egykori szeretteik eltávolították őket családjukból, nem marad más, csak a megaláztatás, amely sokszor már az elviselhetetlenség határait is súrolja. Sok film szólt már arról, hogy mi történik az egyénnel, ha egy zárt közösségbe kerül. Peter Mullan rendező maga írta a filmet. Tökéletes pszichológai érzékkel követi a folyamatokat. Jól ismeri, milyen az, amikor az ember szép lassan elveszti személyiségét, s válik lassan egy jól működő rendszer részévé. Félelmetes, de a felépített rend valóban működik. Pedig a lelki nyomor és a szabadság között ebben az esetben semmi más nincs, csak néhány jól bezárt ajtó. Nomeg a kint hagyott család közönye, részvéttelensége. Hiszen amiről nem beszélünk, az nincs is. Ez az elv lehet a magyarázata annak, hogy a középkori módszerekkel dolgozó apácarend szigorú rendszere egészen 1996-ig fennmaradhatott. Az igaz történeteken és dokumentumokon alapuló film a valóság kegyetlensége ellenére kívülálló marad. Hűvös távolságtartással mutatja vagy éppen nem mutatja meg a kegyetlenkedést. A verésre csak egy-egy földre hulló véres hajtincs vagy lila hurkás comb enged következtetni. Éppen emiatt a hűvösség miatt tűnik szembe az a jelenet, melyben az egyik, enyhén értelmi fogyatékos lánynak majdnem sikerül felkötnie magát a vécétartály csövére.  A leghatásosabb mégis az a jelenet, melyben ugyanez a lány hosszú perceken keresztül kiáltja a tiszteletes után a semmibe: „You’re not the man of God!”. A végtelennek tűnő szólót ugyanolyan közöny fogadja, mint a lányok sorsát: a csend elfed mindent. Ugyanilyen erős jelenete a filmnek az a pár perc, amelyben az apácák náci tiszteket idéző modorban ócsárolják az előttük meztelenül felsorakoztatott nőket a fürdőben, versenyeztetve őket mellük vagy fenekük mérete szerint. Peter Mullan-nek nem volt nehéz dolga. A főbb szerepekre nagyszerű fiatal színésznőket talált, akik elérik, hogy a film több mint két órája alatt egyáltalán ne unatkozzunk. A nézőben gyűlik a keserűség, s ezt még az olyan didaktikusnak tűnő momentumok sem képesek megtörni, mint az utolsó jelenetek egyike. Ebben a lányok fellázadnak, kitörik az ajtót, és eltűnnek a zöldellő ír dombok között. A már-már közhelyszerű képbeállítások hosszú sora csak utólag tűnik fel. Vagy talán csak jóval a néhol túlságosan is felkavaró élményt nyújtó film után.  A mozit a katolikus egyház elítéli, a filmes szakma viszont díjak sokaságával jutalmazta. Egyik reakció sem véletlen.  Kónya Orsolya  A Magdolna nővérek Színes angol-ír film 2002.     *   Kathy O'Beirne A Magdolna nővérek Az ír származású Kathy O'Beirne életrajzi regénye a 60-as évektől napjainkig meséli el saját történetét, amely az apai bántalmazásról, a gyerekotthonban átélt abúzusról, a pszichiátriai klinikán majd a Magdolna mosodában elszenvedett érzelmi, szexuális és testi erőszakról szól. Azzal a szándékkal beszéli el életét, hogy megállítsa a gyermekek ellen intézményeken belül elkövetett erőszakot és brutalitást, erőt adva azoknak, akik hasonló tragédiákat éltek meg és azoknak is, akik tenni akarnak és tudnak is ellene. Az ír katolikus egyház felháborodása, és a társadalom egyes rétegeinek elítélése ellenére Kathy O'Beirne ma is tovább küzd igazságáért. *   Megtörtént tragédiák a díjnyertes filmben Rabszolgák a zárdában Lukács András 2003. 09. 26. (VII/39) Peter Mullan a velencei Arany Oroszlánnal Fotó: Reuters Dühös és rosszakaratú provokációnak nevezte a L\'Osservatore Romano, a Vatikán hivatalos lapja Peter Mullan skót származású – és mellesleg katolikus vallású – rendező filmjét, A Magdolna nővéreket. A film, amelyről a vatikáni rádió azt állította, hogy fikció, az írországi úgynevezett Magdolna mosodák életét mutatja be, ahol egészen a  közelmúltig olyan nőket tartottak fogva börtön körülmények között, akik "szégyent hoztak" a családjukra. A neorealista stílusban elkészített film Velencében tavaly elnyerte a legjobb filmért járó Arany Oroszlánt, és világszerte nagy elismerést aratott. Itthon az elmúlt héten mutatták be. "Huszonhét éves voltam és hajadon, amikor a nővérekhez küldtek azért, ahogyan a férfiak rám néztek" – egy azon tízezrek történetei közül, akiket családjuk az Irgalmas Nővérek Magdolna mosodáiba adott, hogy vezekeljenek bűneikért. A Magdolna mosodákban többnyire olyan nők dolgoztak, akiknek házasságon kívül született gyermekük, de sokan voltak, akiket azért küldtek ide, mert megerőszakolták őket, vagy kihívóan viselkedtek és így "hoztak szégyent" a családjukra.   Peter Mullan filmje brutális világot tár elénk. A fölötte érzett megdöbbenés hasonló ahhoz, amit Garibaldi katonái éreztek, amikor a Vatikán börtöneiben foglyokat találtak 1870-ben. A történet ugyanis 1964-ben indul, amikor a világ már hallotta Martin Luther Kingnek a feketék jogaiért elmondott beszédét (Van egy álmom). Abban az időszakban, amikor az Egyesült Államokban – részben Martin Luther King tevékenységének köszönhetően – újra az emberi jogok kerültek a fókuszba, Írországban olyan nők dolgoztak a Magdolna mosodákban, akiknek semmilyen joguk nem volt, és senki nem volt, aki harcolt volna értük, a társadalom számára ugyanis ők nem léteztek. Ezeket a nőket úgy fosztották meg szabadságuktól, hogy semmilyen állami törvény ellen nem vétettek, és azokkal a fogva tartottakkal szemben, akiket az állam által fenntartott börtönökben őriztek, a Magdolna nővérek nem tudhatták, hogy elhagyhatják-e valaha a családjuk vallási meggyőződése által számukra kijelölt börtönt, vagy azonosíthatatlan holttestekként nyugszanak majd a mosoda temetőjében.  A film négy fiatal nő életén keresztül mutatja be a mosodákon belül zajló életet: egyiküket saját unokatestvére erőszakolja meg egy esküvőn, s ezt követően apja belegyezésével a helyi plébános viszi el a Magdolna mosodába. Két másik lányt házasságon kívüli gyermekük miatt, a negyediket pedig kihívó magatartása miatt ítélik vezeklésre. A helyszínt bemutató jelenetet eltúlzottnak is találhatnánk – a vezető apáca magatartása ugyanis leginkább egy SS-tiszt viselkedésére emlékeztet –, ha nem ismernénk a "túlélők" beszámolóját, akik szerint a valóság messze "alulmúlta" a filmbeli történetet. "Bármelyik nőt megkérdezhetik, aki ott volt, és elmondja, hogy a valóság sokkal rosszabb volt" – nyilatkozta Peter Mullan a CNN-nek. Az egykori Magdolna nővérek beszámolója alapján például elképzelhetetlen volt olyan párbeszéd a nők között, amelyet a film főszereplői – nyilvánvaló dramaturgiai okból – folytattak, a hallgatás ugyanis a kényszer? vezeklés egyik módja volt. A film egy kegyetlen és zárt világot mutat be – nem csoda, hogy a környéken lakók sem tudták, mi zajlik a falakon belül, ahonnan szökni szinte teljesen lehetetlen volt, a szökési kísérletet pedig kegyetlen büntetéssel torolták meg. A filmben maga a rendező játssza el egy olyan apa szerepét, aki az intézetből elszökött lányát brutálisan megverve viszi vissza a mosodába.  A Magdolna mosodákba zárt nők az év 364 napján végeztek rabszolgamunkát – csak karácsonykor kaptak szabadnapot –, munkájuk ellenértékét az intézményt vezető apácák gondosan elrejtették. A film brutálisan ábrázolja azt is, ahogyan ezeket a jogfosztott nőket nemcsak a munka szempontjából, hanem szexuális vonatkozásban is kizsákmányolták: a papság perverz vágyainak célpontjaivá is váltak.  A film bemutatásával szinte egyidejűleg robbant ki Írországban egy, a Magdolna mosodákkal kapcsolatos botrány, az Irish Times cím? lap újságírójának oknyomozó riportja nyomán. A lap beszámolt arról, hogy 1993-ban, amikor a rend eladott egy olyan telket, amelyen az egyik legnagyobb mosoda állt, százharminchárom sír exhumálására kértek engedélyt a Környezetvédelmi Minisztériumtól. A rend által átadott listán a százharminchárom név közül huszonnégy olyan vallásos hangzású név volt, mint Lourdes-i Magdolna vagy Szent Teréz Magdolnája. Ezeknek a nőknek a személyazonosságáról semmilyen információval nem rendelkeztek, ezért halotti bizonyítványt nem állítottak ki. További harmincnégy nőnek a halotti bizonyítványát szintén nem tudták felmutatni, olyanokét például, akik a hetvenes években hunytak el. Az exhumálás során érte a hatóságokat az újabb meglepetés: a százharminchárom bejelentett sír mellett huszonkét azonosíthatatlan holttestet találtak. Az Irish Times szerint végül mintegy hetvenöt holttest személyazonosságára nem sikerült fényt deríteni, nem tudni, hogy kik voltak eltemetve a mosoda kertjében. Az utolsó Magdolna mosodát csak néhány évvel ezelőtt, 1996-ban zárták be. A becslések szerint összesen mintegy harmincezer nőt tartottak fogva bennük.

A Magdolna-mosodák áldozatai

1922-1996 között egyes becslések szerint legalább 10 000, más hivatalos adatok alapján 30 000 nőt és leányt fogtak kényszermunkára embertelen körülmények közepette egyes Írországban működő apácarendek az úgynevezett Magdolna-mosodákban. A közvélemény és a hivatalos szervek már 1993 óta tudnak a tényekről, de kormányzati szinten sokáig nem akartak foglalkozni érdemben az üggyel.

Már sok évvel ezelőtt nagyvilágra került az egyház által működtetett Magdolna-mosodák szennyese, de tapasztalataim szerint sokan még nem hallottak róla Magyarországon.

Az ír miniszterelnök, Enda Kennya, a minap nemzeti szégyenként értékelte, ami a 20. században a katolikus Írországban a Magdolna-mosodákban történt, továbbá az állam és a polgárok nevében bocsánatot kért az ír parlamentben a szörnyű és megalázó esetekért.

A társadalom passzivitása valószínűleg – mint arra a kutatások is rámutattak – a vallási normák szigorú betartására vezethető vissza, ami mutatja, hogy az egyház milyen hallatlanul erős bástyákkal rendelkezett a szigetországban. Az állam pedig asszisztált és hozzájárult ahhoz, hogy a „bűnbe” esett nőket ily módon hurcolják meg.

A Magdolna-mosodák olyan magánkézben lévő vállalkozások voltak, amelyeket az egyház működtetett. Ide elsősorban azok a leányanyák és fiatal nők kerültek, akiknek házasságon kívül született gyermekük. A korabeli katolikus vallás erkölcsi megítélése szerint ugyanis csakis szigorú keretek között volt szabad szexuális együttlétet folytatni a házastárssal. Ha valaki megszegte ezt az erkölcsi direktívát, illetve ha „törvénytelen” gyermeket hozott a világra, annak a legsúlyosabb retorziókra kellett számítania: mind a család, mind a társadalom kiközösítette, kitaszította és megbélyegezte az ilyen nőket. Innen nézve érthető, hogy miért a bibliai Mária Magdolnáról kapták nevüket a mosodák.

Merthogy ezeket a nőket olyan Magdolna-mosodákba küldték, ahol heti hét napban szinte vagy teljesen ingyen dolgoztatták őket. Az egyik forrás szerint négy vallási közösség működtette őket: az Irgalmas Nővérek, a Kegyes Nővérek, a Jó Pásztor Nővérek és a Miasszonyunk Kegyelme Nővérek.

Nem mellesleg ezek a nők nem egyszerűen embertelen körülmények között zajló kényszermunkára lettek fogva, hanem sokszor mentális, pszichikai és fizikai (szexuális) bántalmazásnak voltak kitéve. Voltak nők, akik soha nem jutottak ki e zárdák falai közül, míg a túlélőknek a mai napig gyógyíthatatlan lelki sebeik vannak.

1993-ban tudódott ki, vagy inkább robbant ki a Magdolnás nők ügye, amikor egy dublini egyházi rend eladta egyik ingatlanát egy beruházónak. A helyszínen korábban Magdolna-mosodát működtettek, és az új tulajdonosok 155 nő holttestét találták meg jelöletlen sírokban. A tetemeket exhumálták, s a borzalmas sztorit felkapta a média.

A Magdolna-mosodákkal kapcsolatos botrány következő, nagyobb hulláma 2002-ben érkezett, amikor Peter Mullan filmje, A Magdolna nővérek már felkeltette a nemzetközi orgánumok és fórumok érdeklődést is, így egyre inkább erősödött a nyomás az ír kormányon és természetesen az egyházon is.

A túlélők ügyvédei nem sok sikerrel jártak Írországban. Többek között azért nem értek el érdemi eredményt, mert az ír hatóságok mosták kezeiket. Tudniillik, arra hivatkozott, hogy a Magdolna-mosodák azért esnek kívül a hatáskörükön, mert magánvállalkozások voltak. Később azonban bizonyítékokkal támasztották alá, hogy az ír bíróságok a kisebb bűncselekményekért felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt nők egy részét a mosodákba küldték, amelyek ily módon párhuzamos büntetés-végrehajtási intézetként működtek. Szintén dokumentált, hogy az állam szerződéseket kötött az apácákkal a mosodai munkák kapcsán.

A Magdolnások jogi képviselői végül az ENSZ-hez fordultak, hiszen azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy az emberi jogok ilyen mérvű eltiprását és a felelősség elkendőzését meg lehet úszni. Nemzetközi konvenció szól arról, hogy nem lehet, pontosabban tilos kínzásokat végezni. Ne feledjük, a Magdolna-mosodákban évtizedeken keresztül kegyetlenül bántalmaztak és dolgoztattak olyan nőket, akiknek a legnagyobb bűnük az volt, hogy egy vallási dogmának nem feleltek meg, illetve nem tettek eleget. (Felvetődik a kérdés, miszerint egy megerőszakolt nő például hogyan tudott volna megfelelni egy ilyen előírásnak?) Kicsit olyan érzése támadhat az embernek, mintha az inkvizíció kifinomultabb köntösben, de újra megjelent volna a színen.

2001-ben végül elismerte az ír kormány, hogy a Magdolnás nőket bántalmazták a mosodákban. De ez még édes kevés volt a rehabilitálásukhoz. Az ügyvédek azon fáradoztak az elmúlt több mint egy évtizedben, hogy tisztességes kártérítést követeljenek a Magdolnás nőknek.

2013-ban végre elkészült az a jelentés, amely megállapította az állam felelősségét részint a mosodák működtetésében, részint a nők kizsákmányolásában.

Bejelentették, hogy az állam kártérítést fog fizetni a túlélőknek, akik javarésze már túl van a hetvenen. Az ügyvédek fejenként 50 ezer eurót követelnek, valamint további 20 ezer eurót minden mosodában eltöltött évért.

Forrás: MTI / Boldognapot.hu