Világszerte megdöbbentette a katolikus híveket XVI. Benedek pápa lemondása. Az egyháztörténelemben utoljára a középkorban előfordult esetet egyre fokozódó izgalom követi, és mint ilyenkor történni szokott, megindulnak a találgatások a lehetséges utódról. Ennek kapcsán felidézzük az épp félezer éve zajlott konklávét, amelyen komoly esélyei voltak a pápaságra a magyar bíborosnak, Bakócz Tamásnak.

Bakócz Tamás, akinek államférfiúi tevékenységét Európa-szerte elismerték, alacsony sorból emelkedett fel. Származását sosem szégyellte és tagadta, inkább kérkedve vallotta, hogy „nem nemes szülők gyermeke, és szegény házból magasztalta föl a Gondviselés kegye.” A jobbágysorú kerékgyártómester, Bakócz Ferenc harmadik fiából lett bíborosnak nem ismerjük pontos születési dátumát, korabeli forrásokból következtethetjük ki, hogy 1442 körül látta meg a napvilágot a Szatmár vármegyei Erdődön. Környezetéből egyedüli felemelkedési lehetőségnek az egyházi pálya tűnt, melyben nagybátyja (Fraknói Vilmos szerint bátyja), Bakócz Bálint titeli prépost segítette. Mivel a prépost akkoriban már magasabb körökben forgolódott, nemesi címet kapott, és igyekezett Tamásra is kiterjeszteni, hogy a fiú minél jobb iskolákban tanulhasson. Tamás a szatmárnémeti domonkosok kolostori iskolájában kezdte tanulmányait, majd Bálint prépost támogatásával külföldi egyetemeken, Krakkóban, Ferrarában és Páduában folytatta.

1470 táján tért haza Magyarországra, ahol jó ajánlással Rangoni Gábor erdélyi püspök munkatársa lett. A püspök Mátyás király titkos kancellárja volt, Tamást is beavatta előkelő köreibe, ahol a tehetséges fiatal pap az uralkodó figyelmét is magára vonta. Püspöke nemsokára a Váradi Péter előléptetésével megüresedett kancelláriai titkári posztra emeltette Bakócz Tamást. 1480 őszén Bakócz Bálint lemondott titeli préposti címéről, amelyet unokaöccsének engedett át, aki 1486-ig, győri püspöki székfoglalásáig viselte ezt a méltóságot. Bakócz Tamás 1494-ig állt az egyházmegye élén, utolsó győri évében párhuzamosan egri választott püspöki címet is viselt. Egri székét 1498-ban cserélte el a Mátyás halála után hatalmából kiszorított esztergomi érsekkel, Estei Hippolittal.

Bakócz új hivatalában komoly nemzetközi tekintélyt vívott ki magának. A velencei követ jelentése szerint Bakóczot „az ország második királyának” nevezték, aki „saját hazájában pápa is, király is, egyszóval minden, ami lenni akar.” Bíborosi kalapját 1500-ban kapta meg VI. Sándor pápától (Rodrigo Borgia), majd II. Gyula pápa konstantinápolyi pátriárkává tette. 1511-ben Bakócz képviselte Magyarországot az ötödik lateráni zsinaton.

II. Gyula váratlanul hunyt el 1513. február 20-án. A széküresedés idejére háromtagú bíborosi tanácsot választottak a Pápai Állam élére, melynek tagja lett Bakócz Tamás is, így komoly esélye volt arra, hogy II. Gyula utóda legyen. Magyarország és Lengyelország uralkodói Bakócz megválasztását óhajtották, komoly kampányt is folytattak érdekében. A velencei magyar követ például azzal a kéréssel fordult királya nevében a szenátushoz, hogy ha a velencei származású bíborosok közül egyiknek sem lenne kilátása a szavazatok többségének elnyerésére, akkor az esztergomi érseket támogassák. A signoria természetesen elutasította a kérést, mivel a velencei Grimani bíborost tekintette jelöltjének. Firenze urai, a Mediciek azon küzdöttek, hogy családtagjuk kerüljön a pápai trónra, azonban Giovanni Medici esélyeit rontotta, hogy csupán 37 éves volt. Eközben Rómában a lehető legváltozatosabb verziók keringtek a konklávé várható végeredményéről, vers is született a pápaságért versengő bíborosokról:

„Kiről van szó? Kit emlegetnek leginkább,
hogy csel és csalás nélkül pápává lesz?
Az esztergomit, Fliscót, Riariót és Grimanit.
Halántékukat erények koszorúja övezi.
Az első bátor, gazdag és hatalmas.
A második becsületesség ragyogó tüköre.
A harmadik éles és fennkölt elméjéről híres.
A negyedik a tudomány tündöklő napja.”

A bíborosi kollégium március 4-ére tűzte ki a pápaválasztás kezdetét. Huszonöt bíboros gyűlt össze, a konklávét megnyitó szentmisét Bakócz Tamás celebrálta a régi Szent Péter bazilika Szent András-oltáránál. Az előzetes tanácskozások öt napig tartottak, majd következett a szavazás. Az idősebb bíborosok nem tudtak megegyezni a következő pápa személyéről, ám a fiatalabbak megállapodtak, hogy Giovanni di Medicire adják voksukat. Az első szavazást március 10-én tartották, ahol Bakócz Tamás nyolc szavazattal a második helyen végzett. A kétharmados többség azonban hiányzott, így másnap újabb szavazást tartottak. Mivel az öreg bíborosok meggyőződtek arról, hogy a fiatalok döntését nem törhetik meg, maguk is Medici mögé álltak, aki így 1513. március 11-én fölényes győzelmet aratott Bakócz fölött.

Bakócz nem kívánt visszatérni hazájába. Tudta, hogy kudarca csalódást okozott honfitársainak, és a magyar politikai viszonyok miatt esztergomi széke is ingatag. Mivel a X. Leó néven trónra lépő riválisa gyakran betegeskedett, titkon bízott benne, hogy eljuthat még a csúcsra. X. Leónak azonban egyre kínosabbá vált Bakócz jelenléte, így kárpótlásként Észak-, Közép- és Kelet-Európa teljes hatáskörű apostoli legátusává nevezte ki, valamint megbízta egy török elleni keresztes hadjárat vezetésével – amely Magyarországon a Dózsa-féle parasztfelkelésbe torkollott. Megbízatásának kudarca nem vette el Bakócz kedvét attól, hogy részt vegyen a magyar politikai életben. Szoros barátságban és együttműködésben állt Werbőczi Istvánnal, és 1515-ben segített a Habsburg–Jagelló szerződés megkötésében is. II. Ulászló király halálát követően, főleg betegsége súlyosbodása miatt, egyre kevésbé tudott részt vállalni a magyar politikai életben, utolsó éveit visszavonultan töltötte Esztergomban 1521-ben bekövetkezett haláláig. Bakócz Tamás, bár nem állt az életszentség hírében, személyében mégis kivételes tehetségű főpapot veszített a magyar egyház.

Felhasznált irodalom:
Beke Margit (szerk.): Esztergomi érsekek. Bp., 2003.
Fraknói Vilmos: Erdődi Bakócz Tamás. Bp., 1889.
Amikor majdnem magyar ember lett a pápa. In: Magyar Nemzet, 1938. február 19.

Benkéné Jenőffy Zsuzsanna

 

 

 

*

Fraknói Vilmos

Erdődi Bakócz Tamás élete
1442-1521

http://mek.oszk.hu/05700/05734/html/

*

 

Herczeg Ferenc
Az élet kapuja

 

1.

Kanyargó utcasikátoron nyurga bérházak ágaskodnak, agyonfoltozott, vakmerően egymás fölé tapasztott emeletekkel, érthetetlen ablaknyílásokkal, fecskefészek erkélyekkel, melyeket tarka száradó rongyokkal lobogóztak föl. A földszinten füstös barlangok feketéllnek; a házak úgy zsonganak a sok embertől, mint a vadméhfészek.

Egy homályos odúban, karvastagságú, rozsdás rács mögött gyertyák égnek a véres szentkép előtt. Odébb magas, fekete kerítésfal vonul, amely ellenségesen vicsorítja vastüskéit. Egy rácsos kapun keresztül sárgatestű márványasszonyt látni, sötétzöld bokrok között.

Óriás, néma gót palota, recés oromzattal, dölyfös kőtoronnyal, keskeny ablakrésekkel. Ez a palota hideg, komor és rossz-szagú, mint valami ragadozó állat elárvult barlangja.

Megint bérházak. Az utca oly ijesztően megszűkül, hogy az égből alig egy rőfnyi sáv látható.

És egyszerre, az élet zajongó tengerében, néma szigethez érünk: folyondáros, csonka kőoszlopok keretéből egy halott városrészbe látunk, egy ezeréves titáni romvárosba, hol rettenetes mélységek ásítoznak és összezúzott boltívek hosszú sora kapaszkodik egymás fölé, mint egy gigantikus színház páholyai.

Azután váratlanul egy nemes és előkelő vonalú kis palota bukkan elő, nyitott loggiáival, arany alapon égő színű falfestményeivel. Ilyen házakat építenek mostanában az ifjú mesterek, akik megmámorosodtak az antik művészettől.

És megint bérházak, romok, paloták, megint kápolnák, boltok, csapszékek. A távolságban recés ormú vártornyok, egyik a másik mellett, mint egy fölizgatott emberi gyülekezet fenyegető öklei; a párás láthatáron kupolák, keresztek, oszlopok, annyi oszlop, mint hajóárboc a kikötőben, és templomtornyok erdeje. És egészen künn valami hallatlanul fantasztikus, elképzelhetetlenül kolosszális rom. És taliganyikorgás, üllőcsengés, szamárordítás, veszekedő basszushangok, mérges sipítozás... Néha belekondul egy harang, néha álmos trombita szól a távolból, néha énekhangok foszlányait hozza, magával a szél.

És a színek, vonalak és hangok hullámzó és örvénylő tengerére komor, fenséges bíborpára borul, amelyben évezredek korhadó dicsőségének atomjai tüzelnek, és ez mindent egybefoglal, kibékít, megaranyoz, fölmagasztal.

2.

Enyhe, téli nap van, délben a ragyogó égboltozatról édes verőfény özönlik alá a szent városra.

A főutca - a régiek via Lata-nak nevezték, de mióta a szentatya megengedte a farsangi lófuttatásokat, már csak korzó a neve -, a főutca napos oldalán sűrű sorokban ácsorognak az emberek. Strigonio kardinálisnak, a konstantinápolyi pátriárkának ünnepi bevonulását várják.

Azt beszélik, hogy Strigonio vitézei unikornisokon és elefántokon fognak nyargalni, azonkívül valószínűnek látszik, hogy sok pénzt fognak a quiritesnek szórni, ami mindenképpen kellemes volna, a pátriárka úrnak pedig meg nem ártana, lévén ő olyan gazdag, hogy otthon az istállóit is aranykövekkel rakatja.

Az előkészületekből látható, hogy a pápa őszentsége meg akarja becsülni messziről érkező vendégét, aki Krisztus helytartója után rangban az egyház első papja. A szentatya legkedvesebbik öccsét, Rovere Francesco Mariát, Urbino hercegét és hat kardinálisát küldte a Porta del Popolo elé.

Az ifjú herceg az imént ügetett végig a korzón büszkén, délcegen, a saját fontosságának örülve; arany vértet és arany sisakot viselt, amelynek olyan formája volt, mint a koronás oroszlánfejnek. Előtte nyurga fullajtárok rohantak, akik botokkal söpörték el az utat elálló rómaiakat.

A főtisztelendő bíborosok egyenkint jöttek, palotatisztek, testőrök és díszruhás szolgák fényes üstökös farkát vonszolván maguk után. Aranyos szerszámú öszvéreken ültek, és aki térdet hajtott előttük, azt megáldották.

A legdíszesebb kísérettel járt a híres Medici Giovanni. Előtte tizenkét pár apród lépkedett, valamennyi hermelinprémes, rózsaszín selyemruhában, mellén a Mediciek golyóbisos címerével; gyémántoktól ragyogó fehér öszvére nyomában páncélos lovasok csörömpöltek.

Ez a szelíden mosolygó, békaszemű, pohos kis kardinális arról nevezetes, hogy több adóssága van, mint Itáliában bárkinek. Azt is beszélték róla, hogy a Styxre szokott esküdni és hogy palotájában, képfaragók és lantpengetők társaságában, olykor pogány áldozatokat szokott bemutatni Apollo és Minerva tiszteletére. De ezt inkább dicséretképpen mondták, mert a főtisztelendő úr klasszikus műveltségének bizonyítéka volt.

Midőn Giovanni úr a nevezetes templom elé ért, amelyet egykor azért építettek, hogy megszabadítsák a városrészt a Nero hamvai körül szálldosó gonosz démonoktól, a szemben levő kis Sciarra-palota loggiája alatt mélyen meghajolt néhány ember. Medici ekkor a kövérkés fehér kezét áldóan fölemelte, pufók arcát pedig nőiesen bájos mosoly derítette föl.

A loggia alatt valóban szép társaság volt együtt. A palota mostanában Fiamettáé volt, akiről sokan azt tartották, hogy az isteni Imperia korai halála óta ő a szent Róma legkecsesebb és legműveltebb kurtizánja.

A sokat magasztalt és sokat megkönnyezett Imperiát persze nem érte utol sem ő, sem más halandó nő. Egy elmés férfitól ered a mondás, hogy két isten ajándéka tette naggyá Rómát: Mars az Imperiummal, Venus az Imperiával. Az aranyszőke Imperia, akit Rafael mester kétszer is lefestett, és akihez százával írták a latin elégiákat és az olasz szonetteket, mindössze csak huszonhat évet élt és ma már Szent Gregoria kápolnájában alszik, ékes márványmű alatt, amelynek fölírása pompázó szavakkal dicsőíti a leghíresebb "Cortisana Romana" emlékét.

De azért Fiametta remek teremtés volt. Legföllebb azt lehetett volna rajta kifogásolni, hogy a haja nem aranyszőke, miként a divat követeli, hanem mahagóniszínű. A bőre azonban olyan finom volt, hogy egyik tisztelője azt mondhatta róla: ha vizet iszik, a húsán keresztül látszik a víz csillogása. A termete pedig olyan tökéletes, amilyen csak egy huszonkét éves nápolyi nőé lehet.

Ami a műveltségét illeti: ha nem is tudott verseket rögtönözni, mint Imperia, mégis folyékonyan beszélt latinul, amellett ismerte a filozófusokat, elragadóan szavalta Ovidiust, könyv nélkül tudta Petrarcát, gyönyörűen énekelt és mesterien játszott a lantján.

Fiametta, mint mindig, valahányszor a nyilvánosság előtt mutatkozott, körülvette magát művészi pompával, melynek hatásait aprólékosan kiszámította.

A loggia korlátját ázsiai selyemszőnyegekkel rakatta meg, a falíveket pedig flamand függönyökkel ékesítette. Egy tucat inas és komorna forgolódott körülötte, valamennyi világos színű selyembe öltözve, hogy kellő keretet adjanak az úrnő sötétprémes bársonyköntöséhez, amely viszont Fiametta arcának fehér színét emelte érvényre. Kellemes színfoltként tarka, nagy papagáj ült a loggiában és egy cinóberruhás kis szerecsen fiú, Fiametta kedves agarával az ölében.

A szép hölgynek három férfi vendége volt, akik vele együtt akarták végignézni a pátriárka bevonulását.

Az első és legnevezetesebb a híres Chigi, a nagy Agostino, a Szentlélek bankárja. Erről a ragyogó szemű és kampósorrú férfiról, aki diszkrét eleganciával mindig olajzöld vagy sötétbarna ruhákba öltözött, azt beszélték, hogy ő a világ leggazdagabb embere.

Londontól Konstantinápolyig mindenütt voltak bankházai. Midőn II. Julius pápa négyszázezer aranyon elzálogosította nála a tiaráját, a Szentlélek bankárja már megengedhette magának, hogy ne fogadjon el kamatot.

Chigiről azt mondták, úgy szerzi a pénzét, mint egy kereskedő, és úgy költi, mint egy király. Kardinálisok voltak a barátai, a szentatya is gyakran ült terített asztalánál és a művészeknek és tudósoknak sohasem volt megértőbb és bőkezűbb pártfogója, mint ő.

Imperiáról köztudomású volt, hogy Chigi barátnője, Fiametta pedig, aki úgy látszik, mindenben Imperia nyomdokaiba óhajtott lépni, ugyancsak Chigi bőkezűségének köszönhette palotáját és fejedelmi háztartását.

A másik vendég tisztelendő Cardulo volt, sokat utazott jeles tudós, apostoli nótárius, a Vatikán bizalmas diplomatája. Róla mindenki tudja, hogy szentéletű pap; Fiametta iránt önzetlen barátságot érzett, házát pedig, főleg az ott megforduló tudós és előkelő férfiak kedvéért látogatta.

A harmadik vendég egy feltűnően csinos és merész külsejű ifjú volt, akiről csak annyit lehetett tudni, hogy a Vico Hannibal névre hallgat, hogy kardja könnyen kijár a hüvelyéből, és hogy mindig pénzre van szüksége. Ő maga olyasmit szeretett volna a világgal elhitetni, hogy törvénytelen leszármazottja a vicói híres zsarnokoknak, akiket IV. Eugen idejében olyan kegyetlen módon kiirtottak. Ezt azonban senki sem hitte el neki, a beszédje után inkább nápolyi kalandornak tartották. Némelyek szerint a Colonnák kéme, mások szerint az Orsiniek brávója lett volna; de hiszen a campagnai mágnások kártyáiba még senki sem látott.

Annyi bizonyos, hogy Vico szélkakas volt, de mivel szépen játszotta a violon d'amour-t, mindenütt szívesen látták, még a főtisztelendő urak palotáiban is.

Fiametta udvarába Chigi Agostino révén jutott. Minden gazdag embernek és minden nagy úrnak vannak ilyen titokzatos összeköttetései. Hannibal úr különben kissé udvarolt is Fiamettának, de csak mértékkel, néhány szonett erejéig, nehogy megbántsa a bankárt, aki egyébként nem is volt féltékeny természetű.

3.

A loggia alatt most éppen a várva-várt pátriárkáról beszélgettek.

- Török vagy görög ember a főtisztelendő Strigonio? - kérdezte Hannibal úr.

- Egyik sem, mert magyar - válaszolt a bankár. - A konstantinápolyi patriarkátus csak cím. A szentatya szokta kitüntetésképpen adományozni, amióta a keleti egyház eretnekké lett. Strigonio nem is a pátriárkának, hanem székvárosának neve. Strigonium - Esztergom híres város Magyarországon. Hogy mi a pátriárka tulajdonképpeni neve, azt nem tudom, de Cardulo barátunk talán tudja, ő nagy tudós és többször járt követségben Magyarországon.

Erre megszólalt a prelátus:

- A kardinális neve: Bakócz Tamás de Erdőd.

- Úgy mondják, nagyon gazdag - érdeklődött Hannibal.

- Talán nem olyan, mint Chigi úr, de mindenesetre Európa egyik leggazdagabb embere. Sok nagy egyházi javadalma van, de Bakócz amellett még nagyszerű pénzszerző is.

- És hogyan szerezte a pénzét?

- Az ipart és a kereskedelmet, amelynek Itália a hatalmát köszönheti, Magyarországon megvetik. De van ott a vagyonszerzésnek egy különös módja, amelyet egyébként nálunk is ismernek: az örökbefogadás. Gyermektelen gazdag emberek, akik békességben akarják eltölteni vénségüket, egy-egy nagy emberre testálják vagyonukat, aki aztán holtukig megvédi őket a hatalmaskodók ellen. Bakócz Tamás nagy mestere annak, hogy kiszimatolja az országban és megnyerje magának az ilyen örökhagyókat.

Hannibal elnevette magát.

- Ha pedig sokáig várat magára az örökség, akkor egy kis fehér porral sietteti a lebonyolítást?

Cardulo a fejét rázta.

- Valljuk be, ez inkább római divat volt, a Borgiák idejében, de Magyarországon sohasem hallottam ilyen esetet. Emberölés, rablás ott is sűrűn esik a jobb körökben, de orgyilkosság nem. Ez különösnek látszik, de igaz.

- Úgy hírlik, a pátriárka a pápai trónra pályázik - kérdezte Chigi.

Cardulo igenlően bólintott.

- Bizonyára azért is tette meg a nagy utat, mert megtudta, hogy a szentatya gyöngélkedik.

Hannibal olasz vére egyszerre megpezsdült.

- Még csak az kellene, hogy megint valami barbár legyen a pápánk!

A bankár azonban nem osztotta az ifjú úr hazafias felháborodását.

- Talán igazságtalanság, hogy mi barbárnak nevezünk mindenkit, aki nem született az Alpeseken innen. Én jól emlékszem, hogy ifjabb éveimben egész Itália tele volt egy dicső magyar királynak, Corvin Mátyásnak hírével. Az a nép, amelynek ilyen fia van, nem lehet barbár.

Hannibal nem válaszolt, egyébként nagy kötekedő volt, de az ilyen gazdag urakkal szeretett egy véleményen lenni. De helyette megszólalt tisztelendő Cardulo:

- Bocsásson meg, Agostino uram, de ezúttal Vico barátunk pártjára kell állanom, bár meglehet, hogy én más okból nevezem barbároknak a magyarokat, mint ő. Én szentatyánk parancsából több ízben is jártam Magyarországon és tanulmányoztam annak az érdekes népnek történetét. Tudom, hogy Mátyás király dicsőséges hadvezér és nagyszerű diplomata volt; hogy mennyit tett a tudományok és művészetek érdekében, azt a magam szemével is láttam, mert jártam a budai, visegrádi és tatai palotákban és kertekben, láttam a páratlan királyi könyvtárt és a gazdag gyűjteményeket. Mindezt láttam és kellően megcsodáltam. Valamit azonban hiába kerestem Magyarországon, pedig szerintem éppen ezen fordul, hogy barbár-e egy nép vagy sem.

- És mi az? - kérdezte Fiametta, aki nagy figyelemmel hallgatta a vitát.

- A polgárok együttes erőkifejtésének nagy alkotásai, amelyekkel Veneziában, Firenzében, Genovában és a legkisebb itáliai fészekben is találkozik az ember.

- És mi következik ebből? - kérdezte Fiametta.

- Azoknál a népeknél, amelyeket barbároknak szoktunk nevezni, csak egyes kivételes férfiak lelkében él az isteni szikra, a polgárok tömegében azonban nincs meg a közhasznú alkotások vágya. Egy-egy nagy uralkodó vagy államférfi ott meg tudja adni országának a műveltség kellő mázát, de ha meghal a nagy ember, akkor lepattan a máz, és megint előbukkan az ősi barbárság. Ezért van, hogy az ilyen népek történetében ismeretlen fogalom az állandó haladás, amely például az itáliai városokban véres polgárháborúk és ellenséges dúlások idejében sem akad meg teljesen, és ezért van, hogy barbár népeknél a nagyszerű fellendülés egy-egy rövid korszakára mindig a mélységes hanyatlás korszaka következik.

- Komoly pápajelölt egyáltalában ez a magyar kardinális? - kérdezte Agostino úr, akit nagyon érdekelt mindaz, amit hallott.

- Ebben az órában ő a legkomolyabb, az egyetlen komoly - válaszolt a prelátus. - Venezia a csillagokat is lehozná az égről a magyarok kedvéért, csak Dalmáciát ne követeljék tőle vissza; hiszen a patriarkátust is a köztársaság erőszakolta ki Bakócznak. A lengyelek és a csehek az ő hű csatlósai. Maximilian császár pedig már írásban lekötötte magát neki.

- Ez ugyan nem jelent sokat. A császárnak két arca van, mint Janus istennek, és már olyan skandalózus kijelentést is tett, hogy maga ül Szent Péter székébe. De mi van a franciákkal, a spanyolokkal?

- A francia királynak minden pápa jó, csak olasz ne legyen, a spanyolnak pedig mindenik jó, ha nem francia.

- És a római bíborosok? - kérdezte Chigi, akit ez a dolog mindjobban érdekelt.

Cardulo kissé elgondolkozott, majd habozva mondotta:

- Úgy hírlik, Rómában is akadnak barátai... (Ha akarta volna, többet is mondhatott volna erről; mert midőn tavaly Budán járt, éppen maga Cardulo vitte el Bakócznak több kardinális ígéretét.)

- Nekem azt mondta Pasqualgio, a signoria magyarországi követe - kezdte megint Chigi -, azt mondta, hogy a pátriárka aligha fog a tiarára vágyakozni, mert hiszen már hetvenéves ember és otthon, a maga hazájában ő pápa is, király is egy személyben; minden, ami csak lenni akar.

- Ez igaz - válaszolt Cardulo -, de Pasqualgio mester elfelejti, hogy van egy különös ok, amely nemcsak Bakóczra, de egész nemzetére nézve életkérdéssé teszi, hogy ezúttal magyar főpap kezébe kerüljenek Szent Péter kulcsai.

- És mi az?

- A pátriárka éles szemű úr és világosan látja, hogy a magyarság előbb-utóbb, talán már egy-két évtizeden belül, élethalálharcát fogja megvívni a törökkel. Kétségtelen, hogy a harc, az ország mostani züllött állapota mellett, a magyar birodalom megsemmisülésével fog végződni. Ettől a sorstól csakis az összes keresztény fejedelmek ligája menthetné meg. A ligát pedig csak egy uralkodó tudná összehozni: a szentatya. A Vatikánban sok szó esett már erről, mindenki vallja, hogy a nagy ligát meg kell csinálni, de eddig még egyik pápa sem csinálta meg, mindegyik a maga itáliai bajaival volt elfoglalva. A nagy Julius urat is egy-egy romagnai város sorsa jobban aggasztja, mint egész Magyarországé, és ezt nem is lehet rossz néven venni, hiszen olasz ember. Ha azonban magyar főpap ül Szent Péter székébe, akkor a török kérdés lesz a vatikáni politika tengelye és a liga máról-holnapra meg is lesz, Magyarország pedig megmenekül. Azt lehetne mondani: a magyarok ma az Élet Kapujában ülnek. A kapun túl van az ő nemzeti jövendőjük, a kapun innen a pogány rabság, a nyomorúság, a pusztulás. Ezt a kaput csak Szent Péter kulcsaival lehet megnyitni. Ezért fog Bakócz Tamás mindent elkövetni, hogy kezébe kapja a szent kulcsokat.

Talán még folytatták volna a beszélgetést, ha a Porta del Popolo felől ágyúlövés és harsány trombitariadó nem hallatszik.

Fiametta kikönyökölt a korláton és egyszerre önkéntelenül is tapsolni kezdett.

- Madonna, ez szép, ez gyönyörű! - kiáltotta bájos izgalommal.

4.

A bevonulás képe valóban szemkápráztatóan fényes lehetett.

Az akkor római krónikaírók lelkiismeretesen rovásra vették a parádés menet minden részletét, mintha fontos állami aktus lett volna, és így mi is tudjuk, hogy a menetet három, talpig ezüsttel vértezett zászlótartó nyitotta meg, címeres csótárú paripáikon, a magyar királyság, az esztergomi érsekség és a konstantinápolyi patriarkátus selyemlobogóival.

A zászlósok után negyven megrakott öszvért tereltek, a pátriárka címerével ékes, egyformán fehér-sárga csíkos takarók alatt. (A Bakócz-címer kocsikerékből kinövő szarvast ábrázol; a kerék kevélyen alázatos emlékeztető a pátriárka bognár apjára.)

- Hozzák az aranyat! - susogta ájtatosan a nép.

Az öszvérek után, címeres bíbortakarók alatt, ötven vezetéklovat hoztak. Ilyen könnyű, tüzes, acélinú állatokat talán Nagy Lajos király ideje óta sem láttak Itáliában.

Azután kétszáz huszár lovagolt, piros-fehér kis lobogóval a kopjahegyén. A mellükön olyan gazdag volt az ezüstsujtás, hogy nem lehetett látni a posztó színét, a süvegről hátrakunkorodó strucctoll pedig lapockájukat verdeste. A magyarok köntöse Mátyás király ideje óta nem különbözött sokat az olaszokétól, a magyar süvegről azonban azt mondták a rómaiak, hogy a formája bizzarro.

A huszárok nyomában harminc aranyruhás, hermelinnel prémezett magyar úr vonult egy csapatban, a pátriárka rokonai és főrangú barátai. Voltak köztük piros képű öregek, kiknek fehér szakálla a mellükre omlott, és voltak villogó szemű ifjak. A rómaiak közt híre ment, hogy ezek mind fejedelmi személyek.

A krónikaíróknak feltűnt, hogy a magyarok igen kedvelik az igazgyöngyöt, némelyek közülök nemcsak a köntösüket, hanem a nyeregszerszámukat is telivarratták vele. Az is feltűnt, hogy a csizmájuk szárát is arannyal hímeztették, ami más népnél nem volt szokásban, és hogy a ruhájuk jobb ujján gazdagabb volt a sujtás, mint a balon, mintha az egyiket többre becsülnék a másiknál.

Az urakat Urbino herceg és a római bíborosok menete követte, a főtisztelendő urak megint egyenkint kocogtak, palotatisztjeik kíséretében, mintha haragot tartanának egymással.

Egyszerre felujjongott az utca népe, melyet elragadott a nagyszerű látványosság:

- Strigonio! Ungheria!

Bakócz Tamás hosszan leomló bíborosi palástjával, nagycsontú, pompás, sárga paripán ült. Jobbról-balról egy-egy kardinális kísérte.

Bár már a hetven esztendő körül járt, a széles vállával, a kurta vadkannyakával és a simára borotvált, barnapiros arcával még ép és kemény férfi benyomását tette. Szúrós tekintetű, sárga szeme volt, az állkapcsa pedig olyan nagy és erős volt, mintha fel akarná falni az egész világot. Furfangos és durva kis parasztorra volt, jobbágysorban élt édesapjának talán egyetlen öröksége.

Egy szegény asszonyt, aki a kíváncsi nézők közt állott, annyira megigézett az áldástosztó gesztusával, hogy odarohant a lovak közé és Bakóczhoz emelte gyermekét. Talán azt remélte, a pátriárka, érintése szerencsét fog hozni.

Bakócz rátette hatalmas medvemancsát a kisded fejére, majd egy aranygyűrűt húzott le ujjáról és odaadta az asszonynak, ami óriás módon felszöktette népszerűségét a közemberek szemében.

Chigi egy pillanatra sem vette le kutató tekintetét a pátriárka arcáról. Most halk szóval odafordult Cardulóhoz:

- Jupiterre mondom, ebből a magyar papból több akaraterőt nézek ki, mint az egész mostani kardinális-kollégiumból. Vajon tud-e bánni a pénzével?

- Tud bánni, jól tud bánni - mormogta a diplomata.

És mélán visszagondolt a Szent László-aranyakkal telt kupára, amelyet utolsó magyarországi útja alkalmával kapott Bakócztól "barátságos emlékezetül". (A visszaemlékezés azért volt méla, mert az ajándékból ma már csak az ezüstkupa volt meg.)

A fölényes elméjű bankárt különben egy pillanatra sem kápráztatta, el a hallatlan pompa, melyet a bevonuló magyarok fitogtattak. Tudta, hogy ez alapjában szegény nép, amelynek királyai nemcsak a városaikat, de olykor az asztali ezüstjüket is zálogba adják.

Ezeknek minden gazdagságuk a termőföldjük és a jobbágyságuk, amelyek a politikai hatalommal együtt körbe járnak az egymás közt versengő, egymásután feltörtető és lehanyatló családok közt.

A Szentlélek bankárjának pápajelöltje egyébként Medici Giovanni volt. Részben okos számításból, mert a Chigi-ház többet várhatott volna a Mediciek hálájától, mint Bakóczétól, de részben igaz meggyőződésből, mert főtisztelendő Giovanni a klasszikus tudományoknak és művészeteknek épp olyan rajongó imádója volt, mint maga Chigi Agostino, és az ilyen embereket akkoriban valamely titkos testvéri szövetség fűzte egymáshoz. A vallásos szempont a bankárt épp oly kevéssé izgatta, mint Medicit vagy akár Bakóczot.

De azért Agostino úrnak, aki barátja volt minden nagyszabású vállalkozásnak, mégis csak imponáltak ezek a barbárok, akik fölkerekedtek homokos pusztáikról, magukra vették cifra ünneplőiket és kitartó elszántsággal idelovagoltak, hogy megküzdve előttük ismeretlen hatalmakkal, megkerítsék maguknak Szent Péter kulcsait.

Ha kezükbe kapják a szent kulcsokat, akkor megnyílik számukra az Élet Kapuja, amelyről Cardulo beszélt, és akkor az ő ismeretlen, árnyékba borult hazájuk talán állandóan beléjut az éltető napfénybe, amelyből eddig csak egy-egy eltévedt sugár jutott neki. És akkor talán végleg kimenekszik a barbárság posványából is.

És nem is lehetetlen, hogy el fogják érni céljukat.

A menet azalatt már elvonult a loggia alatt. A pátriárka nyomában még vagy harminc magyar pap lovagolt egyházi díszben, öten-hatan közülük püspöki mitrát viseltek. A sereget újabb huszárcsapat rekesztette be.

De közben valami kis rendetlenség történt éppen Fiametta háza előtt. Az egyik pap alatt - igen fiatal ember volt, bár infulát viselt a fején és nagy arany feszületet tartott kesztyűs kezében - megbokrosodott a ló.

A táltos az alföld délibábos magányából került ide és szegény lóesze megzavarodott attól, amit a via Lata-n tapasztalt. Rúgott, toporzékolt, felágaskodott, két lábon járt és dühös kétségbeeséssel erőlködött, hogy levesse lovasát. Ez ugyan semmiképpen sem sikerült neki, de attól lehetett tartani, hogy lovasával együtt hanyatt fog vágódni.

A bámészkodók szétrebbentek. Fiametta is megijedt és halkan elsikoltotta magát. A lovas feje ott táncolt alig kétrőfnyire az ő arcától. A lovas rávetette ragyogó szemét és ifjú arcán valami bájos, zavart mosoly villant meg. Az iskolásfiú alamuszi mosolya volt. Közbe gyerekesen meggörbítette a száját, mintha azt akarná mondani:

- Ugyan... szót sem érdemel.

Fiametta megértette a grimaszt, és maga is elnevette magát, a fehér, szép keze pedig, amellyel ijedtében el akarta takarni a szemét, szétnyújtott ujjakkal megállott a levegőben.

Mind a ketten elpirultak, a leány is, a pap is. A pap aztán hamarosan végzett a sárkányával: a feszület aranynyelével - Isten bűnéül ne rója! - keményen a két füle közé vágott, közbe furcsa torokhangon morgott valamit az ő magyar nyelvén, ami egy cseppet sem hangzott imádságnak. Rövid küzdelem után a remegő állat megértette, hogy kettőjük közül ki az úr.

A lovas gyerekes kandisággal még egyszer visszatekintett a loggiára, majd hajlékony derékkal és repülő palásttal a menet után vágtatott, ahol beállott megint a sorba.

- Ennél a szent embernél derekabb lovászmestert még keveset láttam életemben - szólt elismeréssel Hannibal.

Cardulo mosolygott.

- Vértesi Tamásnak hívják. A pátriárka nővérének fia. Keresztfia és legkedvesebbik rokona Bakócznak, mondhatnám egyetlen kedves rokona.

- Ha Bakócz pápa lesz, akkor ebből a fiúból kardinálist csinál - vélekedik Vico.

- Belőle sohasem lesz kardinális, nem akar pap lenni; tőle hallottam Esztergomban. Minden ízében katona.

- De hiszen máris püspök! - vetette közbe Fiametta.

- Dehogy az, még nem is fölszentelt pap, csak címzetes apát. Valami infulás kis javadalma van, amely után pár száz aranyat kap, de a pátriárka úr nem veti ki hálójából az apró halakat sem.

- Apátúrnak ugyan fiatal - mondta Fiametta.

- Estei Hippolit hatéves korában Magyarország hercegprímása volt...

Hannibal azt mondta:

- Szóval, ha a fiatalúr nem akar bíboros lenni, akkor majd a szentegyház gonfalonieréje lesz és valamelyik romagnai város hercege.

Ekkor megszólalt Chigi Agostino:

- Érdekel ez a fiatalember, szívesen megismerkedném vele.

Cardulo meglepetten nézett a bankárra, majd csendes mosollyal mondta:

- Ennél ugyan semmi sem könnyebb. Elég jól ismerem, némi vonzalmat mutatott irántam, mikor Esztergomban találkoztunk. Alkalmilag elviszem a Chigi-palotába.

A Szentlélek bankárja a fejét rázta.

- Nem, inkább ismertesse meg Hanniballal, ő majd tudni fogja, mi a teendője.

Fiametta fehér arca ekkor rózsás lett.

Agostino úr olyan férfi volt, aki nem lepette meg magát az eseményekkel. Amióta Sienából Rómába telepedett, három pápa váltotta fel egymást Szent Péter székén, és bár közülök ketten, Borgia Sándor és a mostani Rovere Julius, halálosan gyűlölték egymást, Chigi Agostinóban valamennyien föltétlenül megbíztak.

Nemsokára talán megint összeül a konkláve. Ha Medici lesz az új pápa - amire ugyan nincs sok kilátása, mert még nagyon fiatal, mindössze csak harminchat esztendős -, de ha Medici lesz a pápa, akkor tudni fogja, hogy ezt némi részben Chigi Agostino buzgólkodásának is köszönheti. Ha azonban Isten mégis úgy akarná, hogy ez az eszes és erős barbár üljön Szent Péter székébe, akkor nem szabad ellenséget látnia Chigi Agostinóban. Szóval: óvatosságra lesz szükség.

A magyarok vakítóan fényes zarándokcsapatja időközben a Campo dei Fiori felé igyekezett.

Miközben végigvonultak a bámész embersorok között, a keleti lovasnépek büszke és szándékos egykedvűségével ültek nyergükben. Nem mutattak semmi meglepetést, körül sem igen néztek, mintha az volna a világon a legtermészetesebb dolog, hogy ők a pusztai lovaikat végigjártassák Róma utcáin.

Pedig a valóságban mindannyian nyugtalanok voltak. Vártak valamit. Minden fordulónál, minden utcasarkon növekedő izgalommal, szinte rettegve várták, hogy a szent város leleplezze előttük a nagyszerű titkot, amelyet magába zár. A nagyszerű, az ősi titkot, amely Róma nevével ünnepélyesen és a csillagokat megremegtetve végigkondul a világon, mint egy óriási harang szava.

De végül is nyeregből kellett ugraniok a reggiói kardinális palotája előtt, melyet Bakócz Tamás a szomszéd házzal együtt kibérelt.

Ez pedig az Úr születésének 1512. esztendejében, Boldogasszony havának 26. napján történt.

 

(...)

 

http://mek.oszk.hu/02500/02523/02523.htm

*

 

X. Leó pápa

 

http://hu.wikipedia.org/wiki/X._Le%C3%B3_p%C3%A1pa