– Ezt itt másold le holnap reggelig szép tisztán, az eredetit ne mutasd senkinek, s ha készen vagy vele, a másolattal együtt zárd el ládádba, míg érte jövök.
Rögtön nekiültem, és föl sem keltem mellőle, míg le nem írtam. Lehetett az egy sűrűn írott ív.
Másnap reggel eljött érte Loránd, átolvasta, azt mondta: jól van, s adott két húszast.
– Mit akarsz?
– Csak vedd el – monda ő. – Nem én adom, valaki más; nem is ajándék, hanem szerződött díj. Tisztességes munkáért tisztességes fizetés. Minden ívért, amit lemásolsz, kapsz két húszast. Nemcsak magad teszed, sokan benne vannak iskolatársaid közül.
Most már örültem a két húszasnak.
Amilyen nyomasztó volt rám nézve mindig, ha valaki ajándékot akart adni, az erre egyedül jogosult szülőimet kivéve, éppoly jólesett az első keresmény birtoka.
Az a tudat, hogy képes vagyok már valamit megérdemelni, hogy van már olyan gyümölcs az élet fáján, amit én elérek, és magam leszakíthatok.
Elfogadtam a munkát és ajánlatot.
Azontúl Loránd minden másodnap este hét órakor pontban eljött hozzám, átadta a lemásolandó iratot, melyben saját kéziratára ismertem, s másnap reggel eljött a másolatért.
Éjszaka írtam, mikor már Henrik aludt: de ha ébren lett volna is, nem tudhatta volna meg, mit írok, mert magyarul volt. S mik voltak e titokban írt, rejtve szaporított iratok?
Az országgyűlési napló.
1836 volt az év. Az országgyűlésen tartott beszédeket még akkor nem lehetett nyomtatásban olvasni: előleges cenzúra volt, s az egypár tengődő hazai hírlap Zummalacarregui viselt dolgaival táplálta olvasóközönségét.
A közönség aztán segített magán.
Minthogy még a gyorsírászat nem volt nálunk ismeretes, négy-öt gyorskezű fiatalember elfoglalt egy padot az országgyűlési karzaton, s akkori műszó szerint „rápiálta” a hallott beszédeket. Gyűlés végével összetették ragadományaikat; az egyikben megvolt az, ami a másikból kimaradt; így kiegészítették a beszédeket; akkor maguk leírták azt négyszer, azután mindegyik külön gondoskodott róla, hogy saját példányát leírassa még negyvenszer. Az ilyen írott országgyűlési naplókat az akkor összegyűlt honatyák tartották – s tán még most is tartogatják.
A mai kor embere, aki a boldog múlt idők után sóhajtoz, nem fogja azt érteni, minő veszélyes vállalat volt „nemesi szabadságunk dicső korszakában” az a merénylete néhány ifjú embernek, hogy az országgyűlési beszédeket kézirat alakban megismertette a közönséggel.
Rám újjáalakító hatásuk volt ez iratoknak.
Egészen új világ nyílt meg előttem; új fogalmak, új ösztönök támadtak bennem.
Annak a világnak, ami előttem megnyílt, az volt a neve, hogy „haza”.
Csodálatos azt hallgatni, hogy mit beszél a haza!
Eddig fogalmam sem volt felőle, most mindennap azzal töltöttem éjszakáimat; – a sorok, miket éjjelenkint leírtam, éppen úgy lettek felírva azokra a fehér lapokra, amik egy gyermek lelkében üresen vannak hagyva. S nemcsak magam voltam így.
Még most is mélyen emlékembe van vésve az a gerjesztő hatás, mely ez írott lapok által az akkori ifjúság szellemét átalakítá.
Az országgyűlési ifjúságot nem lehete tivornyákon látni, ahelyett komoly arcokkal, komoly tárgyakról vitatkoztak, s ez ragadt a nagyobbakról a kisebbekre; a labdázó helyekről elszoktunk, társulatokat alakítottunk, ahol parlamenti rend szerint vitattuk meg a nap eseményeit, írtunk verseket, azokat megbíráltuk, s törtünk pálcát az ingadozó hazafiak fölött; szavaltunk napvilág-nem-látta költeményeket, eljártunk éljenezni a fáklyászenékre, s viseltünk gyászt kalapjaink mellett a többi fiatalsággal, mikor Kölcsey azt mondta, hogy ideje van a gyásznak.
Egy hónap múlva már nem álmodoztam arról, hogy valaha udvari tanácsos lesz belőlem; – s akkor nem is tudom, hogy fogom Melanie húgomat megközelíthetni.
Egyszer aztán az iskolai hatóságok rájöttek arra, hogy az országgyűlési szónoklatokat hol nyomtatják. Maga az iskolai fiatalság a százkezű tipográfia.
A veszély messze el volt már harapózva: íme le a tizenkét éves gyermekig elszivárgott már az, ami rendes útján nem folyhatott le; a gyermekek kezei pótolták a sajtót.
Nagy volt az ijedelem.
Néhánynak az írására ráismertek, azok között voltam én magam is.
Az iskolai törvényszék elé lettünk idézve.
Már én akkor annyira voltam, hogy meg sem tudtam ijedni. A nagyobbakat nagyobb dolgokkal ijeszték, s azok mégsem hagyják el helyeiket; rosszabb én sem fogok lenni.
Mint azt gyermekésszel is képes voltam felfogni: ránk, kik egyszerűen lemásoltuk pénzért, amit elénk adtak, nem nagy bűnhődés hárulhatott. Talán nem is értettük, mi lehet az előttünk fekvő iratokban, csak raktunk betűt betű után; de a veszély neheze azokat fenyegeté, kik ez iratokat elénk tették.
Huszonketten voltunk idézve a líceum növendékei közül.
Azon a napon fegyveres katonaság zárta el a tanodához vezető utcákat, mert az a híre járt, hogy az országgyűlési fiatalság ki akarja szabadítani, akiket netán el fognak ítélni.
Ezen a napon nem is volt előadás. Csupán a vádlottak és bíráik voltak jelen az iskolaépületben.
Különös, hogy én még akkor sem féltem, mikor a pedellus őrizete alatt az iskolai törvényszék előszobájában kellett várakoznom. Pedig jól fel tudtam fogni, hogy mi fenyeget. Vagy engem, vagy Lorándot ki fognak tiltani az iskolából.
Ez eszme rettenetes volt előttem valaha.
Hallottam rémes történeteket iskolából kicsapott diákokról. Hogy húzták meg olyankor a repedt harangot, mely egyedül arra a célra szolgált, hogy mikor azt kongatják, tudja meg az egész város: most egy kicsapott diákot kísérnek ki társai a városból penitenciás énekszóval. Hogy lett azután abból teljes életére csavargó, peregrinus, kit semmi iskola be nem fogad, ki szülői házába visszatérni nem mer.
Most vállat vontam rá, ha eszembe jutott.
Máskor a legkisebb dorgálás levert, kétségbeejtett; most – el voltam szánva nem kérni kegyelmet.
Az előszobában várva, találkoztam egyenkint a tanárokkal, amint a tanácsterembe szállingóztak. Illedelmesen üdvözöltem őket. Némelyik rám se nézett. Mikor Schmuck úr ment keresztül, az meglátott, nagy nyájasan odajött hozzám, megcirógatta az orcámat.
– Ej, ej no, kisfiam, hát te is ide jutottál. No, ne félj semmit: csak énrám nézz mindig! Én minden kitelhetőt el fogok érted követni, ahogy megígértem kedves jó nagymamádnak. Óh, az áldott jó nagymama, ha tudná, hogy minő helyzetben vagy, hogy megsiratna. No, no, de ne sírj; ne félj semmit! Én úgy fogok veled bánni, mintha atyád volnék, csak énrám nézz mindig.
Szerettem, hogy elment. Bosszús voltam érte, hogy el akart érzékenyíteni. Nekem ma erősnek kell lennem.
A direktor is észrevett, amint végigment a szobán. Rám kiáltott nyers hangon:
– No, te híres hegedűs; aztán majd most megmutasd, hogy milyen cigány vagy!
Ez jobban esett.
Nem leszek cigány!
A vizsgálat megkezdődött; társaimat, kiket nagyobbrészt nem is ismertem, mert felsőbb osztályok hallgatói voltak, egyenkint szólongatták be a törvényterembe, s egyenkint eregették őket ismét vissza; de már akkor mindegyiket a pedellus vezette más szobába, nehogy a kinnlevőknek elmondhassák, miket kérdeztek tőlük, s miket vallottak ők odabenn.
Nekem elég időm volt a kijövők arcait tanulmányoznom.
Mindenik szokatlanul fel volt hevülve, s azt a benyomást hozta ki magával, amit odabenn felvett. Egyik dacos volt, másik csüggeteg. Némelyik keserűen nevetett, másik nem merte szemeit társaihoz felemelni. És valamennyin volt valami ideges izgatottság, ami oly kirívóvá tette arcát a kinn ácsorgó fagyos képek között.
Hogy Lorándot nem láttam a vádlottak között, az nagyon megvigasztalt. A titkos iratok egyik fő indítóját nem ismerik. Hanem azután, hogy engemet utoljára hagytak, arra a gondolatra hozott, hogy mégis nyomon vannak: a leírók egymás után vallottak, ki kitől kapta a lemásolandót, a lánc utolsó szeme én vagyok, s mögöttem áll azután Loránd.
Hanem a lánc itt ketté fog szakadni, s énutánam nem találnak rá Lorándra.
Erre az egyre voltam készen.
Végre, hosszú várakozás után rám is került a sor.
Oly fásult voltam, mintha én már mindezen egyszer keresztülestem volna.
Nem jutott eszembe sem anyám, sem nagyanyám, csak az az egy, hogy nekem Lorándot kell testemmel, lelkemmel fedeznem; s akkor úgy éreztem, hogy testem, lelkem kőbül van. Tessék ráütni!
– Desiderius Áronffy! – szólt a direktor – mondsza, kinek az írása ez?
– Az enyim – feleltem rá nyugodtan.
– No, azt szeretem, hogy mindjárt bevallottad, nem kellett még a kézirataiddal utánad bizonyítgatni, meghazudtolgatni, mint a többieknél. – Miért írtad ezt?
– Pénzért.
Egyik tanárbíró elnevette magát, a másik bosszúsan csapott öklével az asztalra, egy harmadik tollat faragott; Schmuck úr édeskés mosollyal ült székében, s kezeit összetéve, a két hüvelykujjával malmot játszott.
– Nem látszottál érteni a kérdést, fiam – szólt a direktor nyers, száraz hangon. – Nem azt akartam megtudni, hogy mennyiért írtad ezt a firkát, hanem hogy mi oknál fogva.
– Jól értettem, és úgy feleltem. Lemásolni való iratokat adtak elém, megfizettek érte; én elfogadtam az ajánlatot, mert tisztességes kereset volt.
– Nem tudtad, hogy ezek tilalmas iratok?
– Nem tudhattam, hogy azt leírni tiltott dolog, amit a nádor és a királyi személynök jelenlétében az egész közönség hallatára elmondani szabad volt.
E válaszomra egyike a fiatalabb tanároknak olyan hangot hallatott, mely nagyon hasonlít az elfojtott nevetéshez. Az igazgató szigorúan nézett rá, tekintetével leszidva a rokonszenvű nyilatkozatért, azután mérgesen rám rivallt:
– Ne okoskodjál!
Ezzel aztán azt nyerte, hogy még jobban a szeme közé néztem, s most már elszántam magamat, hogy ha négylovas szekérrel hajtat is nekem, nem térek ki neki. Ki előtt remegve álltam, mikor a hegedülésért megszidott, most, mikor igazi baj volt a fejemen, nem sütöttem le a szememet előtte.
– Arra felelj, hogy ki adta a kezedbe azt az írást, amiről ezt lemásoltad!
Összeszorítottam a fogamat. Nem fogok felelni; kettévághat, de akkor se találja meg bennem, amit keres.
– Nos, fogsz-e kérdésemre felelni?
Hát hiszen mi lett volna könnyebb, mint elmesélnem, hogy egy úr járt oda, akit nem ismerek, térdig érő szakálla volt, pápaszemet viselt és zöld köpönyeget; keressenek aztán ilyen embert, ha találnak; – de akkor – nem nézhettem volna többé a kérdező szemébe.
Nem! Nem fogok hazudni. De nem is árulkodom.
– Felelsz-e? – kiálta rám harmadszor is az igazgató.
– Nem felelhetek.
– No, ez szép szó! Nem ismered tán azt az embert?
– Ismerem; de nem árulom el.
Azt hittem, hogy a direktor e szónál nem fog kevesebbet tenni, mint felkapja a kalamárist, s úgy vágja a fejemhez, hogy csupa szerecseny leszek tőle.
Nem azt tette: a burnótszelencéjéhez nyúlt; nagyot szippantott belőle, s félrenézett a mellette ülő Schmuck úrra, mintha azt mondaná: „Ezt vártam tőle”.
Erre Schmuck úr abbahagyta a malomjátszást, s nyájas orcával fordult felém, kenetteljes hangon intézve hozzám jóakaratú mondatait:
– Kedves Dezidér, ne légy megrémülve oktalanul! Ne gondold azt, hogy akár reád, akár arra, kitől az iratot kaptad, valami szigorú büntetés vár. Tévedés volt, az igaz, de nem bűn, amit elkövettetek, s bűnné fogna válni csak azáltal, ha dacosan eltagadnátok belőle valamit. Hidd el, hogy én mindent elkövetek, hogy semmi baj ne érjen benneteket, de arra nézve szükséges, hogy te is szelíden felelj kérdéseinkre.
Ez a biztató szó szinte eltántorított. Olyan édesdeden volt mondva, hogy szinte hinni kezdtem benne.
Azonban a direktor hirtelen közbevágott:
– Sőt ellenkezőleg! Kénytelen vagyok tisztelt tanár úrnak ellentmondani, és tagadni azt, amit e bűnös ifjak védelmére felhozott. Súlyos és nagy hatású a vétek, melyet elkövettek, s azoknak fő okozói a törvény teljes szigorával fognak sújtatni!
A harag, a kérlelhetlen szigor hangján voltak e szavak mondva; de nálam egyszerre világosság támadt: ez a szigorú ember az, aki minket ki akar segíteni a partra, s amaz a biztató, nyájas pater familias éppen, aki el akar meríteni.
Schmuck úr folytatta a malmot.
A direktor aztán újra hozzám fordult.
– Miért nem akarod megnevezni, aki ez iratokat rád bízta lemásolás végett?
Csak ez az egy válaszom lehetett:
– Mikor ez iratokat lemásoltam, nem tudhattam, hogy tiltott munkát végzek. Most már tudtomra van adva, hogy az súlyos vétség volt. Még most sem értem, miért, de úgy kell hinnem. Azért nem fogom megnevezni a leíratás megbízóját, mert sokkal könnyebb nekem bűnhődnöm, ki nem tudtam a célt, mint annak, aki azt ismerte.
– De gondold meg, édes fiam, minő veszélyt vállalsz el saját fejedre – szólalt fel kegyes hangon Schmuck úr –, gondold meg, hogy megátalkodásoddal bűnrészessé teszed magadat abban, amiben eddig ártatlan voltál.
– Tanár úr! – mondék felé fordulva – nem ön maga tanított-e meg engem Mucius Scaevola hőstörténetére, nem ön maga tanítá-e szavalnom a „Romanus sum civis”-t? Tessék velem tenni akármit, én nem árulkodom; s ha volt bátorsága a rómainak elmondani, el merem mondani én is: „Longus post me ordo idem petentium decus!”
– Takarodjál innen! – rivallt rám az igazgató. A pedellus azután elvezetett.
Két óra múlva tudtomra adták, hogy hazamehetek; fel vagyok mentve. Éppen az a kegyetlen, haragos igazgató tette ki magát legjobban amellett, hogy fölmentsenek bennünket. Egypár primánust, aki nagyon vastag hazugságokkal mulattatta az iskolai törvényszéket, néhány napi karcerre büntettek. Ez volt az egész.
Én azt hittem, hogy most ezzel vége van a tréfának. Amint szabadulhattam, siettem Lorándhoz.
Büszke voltam abban az öntudatban, hogy ezúttal bátyámat nekem sikerült megmentenem.
