Payday Loans

Keresés

Farsangi ünnepek
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2013. január 29. kedd, 09:48

DÖMÖTÖR TEKLA
Farsangi ünnepek a XVI–XVIII. században 

1. 

A XVI. századtól kezdve további adataink vannak a farsangi álarcokra, jelmezes alakoskodásokra vonatkozólag; a férfi-női ruhacserét is gyakran említik. 

Az álarcnak, jelmeznek többféle elnevezésére is bukkanunk e században. Ilyenek elsősorban az álorca és a gyakran használt „csuf ruha” kifejezés. A XVI. században bukkan fel a maskara szó is (az olasz maschera-ból),* Leopold Schmidt nyugat-magyarországi német forrásból, a Fertőtó környékéről (Fertőfehéregyháza és Nyulas) a „Mäschkhora” kifejezést említi.* 

Míg az álorca kifejezés közelebbi magyarázatot nem kíván, néhány szóval ki kell térnünk az azóta eltűnt csuf ruha kifejezésre. A csuf szó bohóc mulattató jelentésével Kardos Tibor foglalkozott A trufa c. tanulmányában. „A csufság – írja – az olasz eredetű mulattató típus, a csuf-ok nevéből vezethető le és gúnyos színijátékot jelent.”* – Kódexeinkben gyakran találunk e kifejezésre. A Virginia kódex szerint „ez világi csufok, ez földi urakat szórakoztatják”, az Érdy kódex világi csufokat, a Pozsonyi Krónika tubás csufokat említ. A Sermones Dominicales az „istrio” szót tubás csufnak adja vissza. Mint vezetéknév is megjelenik a XV. században.

Tolnai Bálint a Historia de Moribus in Convivio c. költeményében írja:

Nem illet az rut jaték tisztösségös embört
Csuf ruhában öltözni, illet nyálas embört,
Kötözés és füstölés, illet trágár embört
Ajtotörés, tollazás, illet bolond embört.*


A „csuf ruhában öltözni” kifejezés ez esetben „jelmezt, álarcot ölteni” – értelemben fordul elő. Telegdi Miklós egy húshagyóra szóló prédikációjából még világosabban kitűnik ez a jelentés: „Gondollyátok meg, mely éktelen dolog az istennek hasonlatosságára teremtett orczátokat az ördögnek ábrázattyára fordítani, chufokat, bolondokat ti magatokból chénálni!”* 

Többször emlegeti a csufokat Bornemisza Péter is, aki a híres csufokat: Eulenspiegelt, majd Orlandót idézi. Másutt trágár és penészes csufrágról beszél.

Az „álorca” kifejezésre is sok példát tudunk idézni. Telegdi Miklós írja húshagyóra szóló prédikációiban: „Az kic az Istennek parancsolattya ellen ál orczában járnák, az Firfiak aszszony ember ruhába, az aszszony népek firfiu ruhába öltözec, részegeskednec, paráználkodnac. Ó részegesec, oh torkosoc oh ti fassangosoc… Gondollyátoc meg, méltóe tinectec kártyát, hásártot, vertelyét játszanotoc. …ez Világi emberek magokrul el feletkezvén Bachusnak áldoznak hasoknac és torkoknac szolgalnac dobzodasra és reszegsegre aggyac magocat al orczakba és fassang ruhába bolondoskodnak, kártyat, vertelyét, hásárdot iaczanac.”

Másutt így ír: „Ti peniglen az Isten parancholattya ellen oly ruhába öltöztöc mely nem chac tisztessegbeli emberhez de akar kihezis ugyan nem illeniec.”

Így kiált fel: „Az poganoktul reiánc szallot test hizlalo es lelec öldöklő büdös farsang.”

Férfi és női ruhacserére utal többek közt a L. Schmidt által ismertetett Fertő-tó környéki történet is. Hőse Villanus Kristóf nevű német pap, aki 1593-ban szakácsnőjével együtt megy farsangolni, mégpedig a pap női ruhában, a szakácsnő pedig férfiöltözékben. Nem csoda, ha ezért hívei feljelentették a felsőbb hatóságoknál.


2. 

Mint más európai országokban, nálunk is ismeretes volt már a XVI. században a böjt és farsang párviadalának dramatikus színrehozatala. E tréfás küzdelemre először Szkhárosi utal:

Többet ezekről én mostan itt nem szólok,
Csak a csúf innepről, az farsangról szólok
Mennyi sok bolondság ott vagyon tudjátok,
Minden gonoszságra vagyon szabadságtok.
Senki ne féljen akkor részegségtül,
Gonosz gyilkosságtul, fertelmes élettül,
Csak böjtben, megszűnjék az gonosz étkektül,
Turótul, tikmonytul, és az hús-ételtül.
Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban,
Mikor Czibere bán beszáll az Bánságban,
Koncz vajda haragszik, dul-ful haragjában,
Mert nincs tisztessége az negyven hat napban.
Oh mely szemérem ez a sós szalonnának
Az disznó soldornak, hogy füstön hallgatnak,
De csak lencse, borsó tisztességben vagynak,
Az szegény kapások halat nem kaphatnak.
(Kétféle hitről) 


Rothadt tőkének térdet fejeket hajtunk,
A disznó soldornak innepet szentelünk,
Kit nagy zabálásságban farsangban elhagytunk,
Sós vízzel meghintjük, szenteltnek alitjuk.*


A Cibere-Konc háborúskodás megszemélyesített szereplői a farsangi népszokásokban egészen századunkig fennmaradtak, különösen Erdélyben, ahol Csík megyében a Cibere vajda-Konc király (vagy Csont-király) tréfás küzdelmét szalmabábokkal is eljátszották* Az északi felföld peremvidékén élő palóc és palócos jellegű községekben ismerik a harc fordított kimenetelét is. Kiszileves és Sódar tréfás vetélkedése előfordul böjt befejeztekor is, akkor viszont Sódar kerül ki győztesnek a harcból, és a Kiszileves (korpaleves, cibere) bukására kerül sor.

A magyarországi Cibere-Konc háborúság elsősorban a farsang és böjt kulináris vonatkozásait emeli ki. Ez a motívum: a böjti és farsangi ételek küzdelme más európai országokban is ismeretes (Madridban a szardellát, másutt a heringet temették el). Hazánkban azonban a böjt-farsang küzdelem. csaknem kizárólag az ételekre szorítkozik.

Melius Péter írja böjti prédikációjában (1563): „Im mint koplalunc testünket vexallunc … szürt visellünc. Sós vizával, borsos drága etkeken io drága felföldi, Somog, Barania, Szerem boraual vesződnec… stb.”

A farsangi és böjti ételek megszemélyesített küzdelme a XVII–XVIII. században néha összeolvad egy középkori eredetű vetélkedés motívumával, a Bor és Víz vetélkedésével, illetőleg az iskolai színjátszásban Bacchus és Neptunus dramatizált vetélkedésével. A bor és Bacchus éppúgy a farsangot személyesítik meg, mint a víz és Neptunus a böjtöt. A farsang-Bacchus azonosítás azonban nálunk sohasem lett a népi hagyomány olyan szerves része, mint a cseh farsangi népszokásokban (különösen a városokban), ahol gyakran találkozunk a farsang – Bacchus azonosítással, Bacchus szomorú kimúlásával. Palóc falvakban azonban magam is hallottam, hogy a farsangi maskarákat bakusok-nak nevezik.

A farsangi és böjti ételek harcát rendkívül szemléletesen írja le a XVII. században egy nagyböjt-ellenes vers: Bakkhusnak véletlen rabsága idejének legjobb korában és Gyöngyösi István költeménye: Márs és Bacchus egymással való viaskodása.* 

E motívumok nálunk gyakran helyettesítik a szomszédos népeknél feltalálható, allegorikus értelmű megszemélyesítéseket: a tél kivitelét – nyár behozatalát, a halál kihordását stb.

A XVII–XVIII. században is folytatódnak a maskarákra, álorcás alakoskodásra való utalások. A pünkösdi királyról szóló fejezetben emlékezünk meg bővebben a Gelei Katona által említett „fársángos pünkösdi királyról”, akit a komédiai játékban szereplő „personatus, álorcás királyokkal” vet össze. Hivatkoztunk már Gyalai Sámuelre is, aki a falusi maskarázásról szól: „De ne meniünk mezze, ne de Izibe esek a Magyar Orszagnak az sok Comedia Jadzás az sok farsangolás az sok all orczakban való bolondoskodás.”

Miskolczi Csulyak István is emlegeti a farsangi álorcákat és a farsang kihajtást. 

Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae-ben így emlékezik meg a régi erdélyi farsangról: „Fársángban pedig kivált egy székelységen az atyafiak valamely atyafihoz gyültenek …Tizen, tizenketten az atyafiak és nemesek egy szánban beöltenek, zekében, harisnyában öltöznek, az szán előtt hat ökör volt, közöttük két-három cseber, bor s úgy ittak s ugy jártak egymáshoz, csuklyát vontak az nyakokban, botot az kezekben, feles czigány hegedüsök, dudások az szánban, kiáltásokkal, muzsika-szóval úgy járták az tartományt.