Payday Loans

Keresés

A legújabb

Örökségünk: a kádári kor PDF Nyomtatás E-mail
Jövőrontó közelmúlt

rodin_-_grubleren_2005-02

KISS GY. CSABA
Emlékek faggatása

Örökségünk: a kádári kor

HITEL

Különös élményt jelentett nekem tavaly Krakkóban az Élet és Irodalom egyik nyári
száma. Az Írószövetség ellen 1987 elején a párt által ösztönzött méltatlan támadá-
sok óta nem vásárolom ezt a lapot, tanulságul megnézem néha a világhálón. Régebben
hosszabb külföldi tartózkodásból hazatérve először a sajtót bogarásztam át, mi történt,
amíg távol voltam. Most a hálón egy időben követhettem az eseményeket, persze mégis
a Kárpátok túloldalán, ahol a méltatlankodó szemöldökvonásnak azért más a közege.
Fölvillanyozott Faragó Vilmos írása. Mintha ifjúkorom tért volna vissza. A felelőtlen
krakkói kószálások és szellemi útkeresések ideje – a kádári kor megállapodott szakaszá-
ból. Mi tagadás, nosztalgiával olvastam. A régi Faragó Vilmos semmit sem változott!
Ugyanaz a hang, azok az érvek, az egyik kulturális vezérpublicista gondolatai a kádári
korból. Itt-ott átigazítva egy kissé, ám most is mintha a bölcsek kövét birtokolná.
Akkor úgy jellemezte saját hozzáállását a dolgokhoz, hogy a marxizmus szelleméhez
következetesen ragaszkodó, a történelmi tényeket tiszteletben tartó álláspont az övé.
Annak idején – föltehetően akaratlanul – sokat segített nekem. 1967-es írásaira gondo-
lok. Mai hogylétünk egyik meghatározó kérdéséről itt lehet kezdeni a töprengést. Mi-
képpen formálta vajon szellemi magatartásunkat az a bő három évtized, melyet a hazai
politikában Kádár János fémjelzett? Alapos elemzésekre volna szükség (sajnos kevés van
belőle!), hiszen az elmúlt két évtized valójában a kádárizmust rehabilitálta. Pedig mai
gondjaink részben e korban gyökereznek. A történetírásban, a publicisztikában és a tö-
megtájékoztatásban is egyoldalúan rózsaszínre festették. A közösségi emlékezetben eny-
hén szólva ellentmondásos a Kádár-korszak képe. Az érdemi szembenézés elmaradt,
és földolgozása mindmáig töredékes. Szellemi életünk talán legnagyobb adósságáról
van szó.
Elém hozza Faragó mostani cikke egyetemista éveink vitáit, szellemi készülődésem
idejét, amikor lázasan és lázadozva próbáltam keresni eljövendő utaimat, s úgy éreztem,
nincsenek biztos pontok a tájékozódáshoz, nincsenek tekintélyek, akikhez lehet és érde-
mes igazodni. Hajlamos voltam kétségbe vonni az előttünk járó nemzedékek értékeit.
Kettős tagadás igényében fogalmazódtak gondolataim. Irtóztam mindentől, ami hivata-
los, az ideológiai-politikai kényszerektől, ugyanakkor szembeszálltam szüleim világának
polgári-kispolgári értékrendjével is. Nem könnyű visszaidézni, mikor melyik tagadás volt
bennem az erősebb. A Szabad Európa rádiót hallgattam, és Sartre-ot meg a merev
marxista irodalomszemléleten lazító Ernst Fischert és Roger Garaudyt olvastam. Külö-
nösebb filozófiai alapozás nélkül egzisztencialistának gondoltam magamat. Szívesen ke-
restem az eretnekeket, az elfogadott irodalmi-történelmi kánonon kívül eső szerzőket és
műveket. Mint alsó középosztályi hátterű, nem igazi értelmiségi közegből származó fia-
talra hatott az 1962–63 után nyitottabbá váló légkör, az irodalmi-kulturális lapok kínála-
ta. A reménytelen bezártság szürke falán mintha kis ablakok nyíltak volna.
Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyik kisfiú volt a forradalom idején, így „ártat-
lannak” tekinthette a hatalom, és alkalmasnak arra, hogy csábításának tárgyául válasza.
Ragyogóan elemzi egyik novellájában Pályi András ezt a jelenséget, a háború előtti közép-
osztályi család közege ellen lázadó fiatalember 1957-ben vagy ’58-ban belép a KISZ-be, ami-
kor a kommunista ifjúsági szervezetnek alig voltak még tagjai. 1963 őszén lettem egyetemis-
ta, s akkorra bennem is föloldódott a merev passzív rezisztencia. A modernséget, a nem
szokványost kerestem a művészetekben, az avantgardot, az újítást. Kötözőnek, elvetendőnek
tartottam a nemzeti hagyományokat. 1956 forradalma szememben ekkor reménytelen,
tragikus és szép, a XIX. századi szabadságharcokra emlékeztető nekifeszülés volt. Az ifjú-
kor haladáshitével és a szellemi béklyók némi lazulásával beleszivárgott gondolkodásomba
a „rendszer” nem egy kísértése is. Igazságosabb és jobb szocializmust kívántam, hajlamos vol-
tam ezt provokatív éllel hangoztatni. Cseres Tibor Hideg napokja (1964), majd a belőle ké-
szült film után pedig a nemzeti bűnökkel történő leszámolást tartottam nemzedékünk egyik
feladatának.
És akkor jött a Kicsi ország-vita. 1967-ben. Abban az esztendőben, amelyről Pető Iván
1997-ben azt írta a Beszélőben: „A Kádár-korszak egyik legjobb éve, mármint a rendszer
szempontjából.” És olvasom Faragó Vilmos cikkét az Élet és Irodalomban (január 7-ei szám):
„Ezernyi gesztus árulkodik a bennünk lappangó nacionalizmusról.” Gimnazistákat kérdezett
a tollforgató, s 83%-uk azt válaszolta neki, hogy büszke a magyarságára. Horribile dictu! Ez
váltotta ki megdöbbenését, haragját. Zárójelben: nem tudom, így válaszolnának-e ma a kö-
zépiskolás fiatalok.
Hosszú távú eredményeket ért el a módszeres indoktrináció, a nemzeti identitás
minden megnyilvánulásának a lebecsülése, ócsárlása, mint később tapasztalhattuk a het-
venes-nyolcvanas években. A határon túli magyarokról az iskolában nem volt szabad be-
szélni. Stilisztikai szemináriumon fölháborodva utasította el a kollégánkat a tanár, aki
Reményik Sándor egyik versét akarta elemezni. A Parlamenti Könyvtárban 1967-ben
külön behívattak valami főkönyvtároshoz, amikor 1940–1944 között megjelent Erdélyről
szóló útikönyveket kértem ki. Kérdezték, miért akarom olvasni ezeket. Mert nincsenek
maiak, mondtam. Csak ingatták baljóslatúan a fejüket, de végül kihozták a könyveket.
De hallgassuk tovább a mi derék Faragónkat: „Büszkének lenni magyarságunkra, ko-
rántsem egyértelműen pozitív érzés. Magában hordozza az elkülönülés, a magyar speci-
fikumok abszolutizálásának, a más nemzetek iránti ellenszenv veszélyeit.” Mintha az el-
múlt nyolc esztendő hangjait hallanánk. De negyvenegynéhány éve sem tetszett
mindenkinek. Az Eötvös Collégium diáksága vitára hívta tavasszal a publicistát. Majd
éjfélig tartott az eszmecsere – sajnos nem voltam jelen, de részletes beszámolókat hal-
lottam róla –, és a neves újságíró leforrázva, megbántódva távozott. Nem győzte ugyan-
is érvekkel, történelmi ismeretei enyhén szólva fölszínesnek, hiányosnak bizonyultak.
Amint az évtizedek bebizonyították, nem akárkikkel vitatkozott. Olyan tudósnak, köz-
életi embernek készülők voltak közöttük, mint a történész Faragó Tamás, Kósa László
(akadémikus), a szociológus Gereben Ferenc, a közíró Marafkó László, a szociológus
Bakos István, a történész, diplomata és költő (volt krakkói főkonzul) Kovács István.
Vagyis nem kellett volna szégyellnie a csúfos fölsülést a rendszer vezérpublicistájá-
nak. Ám dölyfös és érezhetően sértődött cikkben magyarázta azután vélt igazát az Élet
és Irodalomban: a Ménesi úti falak között szerinte „kurucos, dzsentri, kálvinista szellem
ült tort”. Hiába írt erre válasznyilatkozatot az Eötvös Collegium ifjúsága, hogyhogy
nem, ezt már nem közölte az érdemes lap. Csak később jelenhetett meg, eldugott he-
lyen a Magyar Nemzetben.
Szemet nyitó történet volt ez nekem. A kádárizmus egyik eszmei szegeletkövébe üt-
köztem, a nacionalizmus elleni harc frontjára láthattam rá, arra a módszeres törekvésre,
amely gyöngíteni kívánta a nemzeti identitást. És ellenhatásként jóléti kedvezményekkel
(ama nevezetes gulyás!) igyekeztek kárpótolni a lakosságot. Nem ártana számba venni és
elemezni a kádári korszak jellegzetes mítoszait, amelyeket oly szorgosan munkált ki
a Közép-Európában kivételesen sikeres magyar médiaelit a hatvanas-hetvenes években,
hogy lehetett velük azután később, már a demokrácia idején is élni. Az a sajátos mo-
dell, amelyben a legitimáció egyik meghatározó tényezője (azért ott volt mellette, ha
némiképp árnyékban is, a hazai és az ideiglenesen nálunk tartózkodó fegyveres erő) az
életszínvonal volt, a fogyasztói társadalom sajátos változata. Nagyjából két évtizedes
mozdulatlanságot és stabilitást biztosított. Hozzájárult ehhez a „legvidámabb barakk”
képe. Vagyis: az elfogadható élelmiszerellátás és az, hogy bizonyos kulturális javak te-
kintetében a hetvenes években Magyarország nem lett Románia vagy Német Demokra-
tikus Köztársaság.
Mesterien forgatták ezeket az érveket; ha kellett, kis adagokban még afféle magyar
bendősovinizmust is szívesen kínált hozzá a tömegtájékoztatás. Hogy mennyivel jobb
nálunk, ahol minden nap lehet húst vásárolni a boltokban, nem úgy, mint Romániában
vagy Lengyelországban. Lásd például a lengyel Szolidaritás idejét, amikor a – vajon
honnan irányított – suttogó propaganda (és a kabaréműsorok) meg a tévé és a rádió
burkoltan-nyíltan arra hivatkozott, hogy ezek a felelőtlen és dolgozni nem akaró len-
gyelek a mi életszínvonalunkat fenyegetik. Az összehasonlítás alapjául a szomszédos ke-
let-közép-európai országok szolgáltak. Nem pedig Anglia, mint Széchenyinek. Némi
elégtétellel fogadhatta a magyar, hogy bár hódoltsági viszonyok között, de jobban
élünk, mint sorstársaink a régióban.
Tudatos torzítás ezen a képen a kulturális szabadságok mértékének dicsérete. Mintha
mondjuk, az egész szovjet blokkban föltűnően szabad szellemű lett volna az Élet és Iro-
dalom, melynek kiemelkedő érdemeire oly büszkén hivatkozik tavalyi cikkében Faragó
Vilmos. Aki ismerte valamennyire akár a hetvenes, akár a nyolcvanas években a lengyel
szellemi életet, tudhatta, hogy csupán porhintésnek tekinthetjük a hazai hetilap dicsére-
tét. Akkora volt a különbség a lengyelek javára; és nemcsak a katolikus orgánumokban,
hanem az akkori Politykában, Kulturában, Literaturában is. Súlyosabb példával élve: Du-
ray Miklóst például a csehszlovákiai hatóságok másodszor is bebörtönözték azután, hogy
Hajdú János hírhedett támadása megjelent a lapban Kutyaszorító című könyvéről (és
Csoóri Sándor előszaváról). A szerkesztőség cenzurális módszereiről ne is szóljunk. Vagy
arról a sajtóhadjáratról, amelyet 1987 első heteiben folyt a lap hasábjain az Írószövetség
demokratikusan megválasztott vezetősége ellen.
Korábban ritkán tapasztalt méretűvé lett a kádári korban a magyar önáltatás, az illú-
ziók táplálása és terjesztése. Mintha erre szocializált volna bennünket a XIX. és XX.
század. Látványos szerepe volt ebben a tömegtájékoztatásnak. Az egykori politikai rend-
őrségnek, az ÁVH-nak az elitje nálunk a kulturális és médiairányítás kulcspozícióiba
került. „Nemzeti alkatunk” eltorzításáért példátlanul sikeres kampány dolgozott. Az al-
kalmazkodóképesség lett a dolgok mértéke. A két világháború között sokat ostoro-
zott jobbágyi alázatú cselédmentalitás. Mondhatjuk hódoltsági magatartásnak, mely idő-
vel a magyar értelmiségnek bevett viselkedésformájává vált. És semmiképpen nem
mondhatjuk – ahogy Széchényi Ágnes magyarázza – „feliratinak”, mivel Deák Ferenc
1860-as évekbeli politikai viselkedésével nem hasonlítható össze. Hol voltak itt a tárgya-
ló felek, akik egyezkedtek? Félrevezetjük magunkat, ha a politikai hatalmat (a pártot, ha
úgy tetszik) és a társadalmat tekintjük feleknek, hiszen a kommunista totalitarizmus lé-
tét nálunk végső soron a megszálló hadsereg garantálta. Az amúgy meglehetősen prag-
matikusan viselkedő szovjet birodalom számára is voltak előnyei a magyar konszolidá-
ciónak. Ha úgy fordult, lehetett kirakatnak használni, nem volt annyira veszélyes, mi-
vel a mi nyelvünket nem értik s nem is mindig szeretik a központtól szintén függő
szomszédok, így a divide et impera elve is érvényesíthető volt. Némiképp föltűnő,
hogy a kádárizmus hazai elemzői milyen ritkán alkalmazzák az újabb kolonialista elmé-
leteket a jelenség leírásakor.
1963–64 után már nemcsak külső forma („a rendszer”) maradt, hanem belsővé is
vált, meggyőződéssé kövült, hogy ez volna a lehető világok legjobbika. A kádári rend-
szer és az ő „kiegyezése” szintén tüzetes elemzést érdemelne. A példátlanul súlyos
terror és a kiegyenesedett derék megtöréséért folytatott kegyetlen bosszúhadjárat után
engedmények következtek. A föltétel nélküli meghódolás után. Az volt az engedmé-
nyek és a szerény (nyugat-európaival persze nem mérhető) jólét ára. A fejlődés, a gaz-
dasági eredmények! – hiszen a Kádár-korszak már-már igazi aranykor volt, olvashatjuk
Romsics Ignác, a kitűnő – ám ideológusi és udvaronci vakvágányra tévedt – történész
XX. századról szóló összegezésében. Mekkora fejlődést jelentett a hűtőgép, a televízió
és a mosógép a falusi házakban. Jusson eszünkbe, amit Széchenyi mondott Bach mi-
niszternek ama rendszer előnyeit méltató írására: „A vasutat nem Ön, hanem az idő
hozta, miniszter úr!” Hogy végül mennyire lett zsákutca ez az út, 1990-ben és az utána
következő húsz évben derült ki.
Az igazi tükröt a kádári korról a magyar irodalom készítette el. Érdemes volna ala-
posan számba venni, sok tanúsággal járna a történészeknek. Hosszan lehetne sorolna
azokat a prózai műveket, költői alkotásokat, amelyek keserű számadást készítettek „Já-
nos pap országának” valódi arcáról. Szociográfiák, nagyszabású költői művek, regények
a borzalmas társadalom átalakításról, a falu kollektivizálásáról, az értékek relativizálódá-
sáról, a sekélyes kispolgári világról, a korrupcióról, a szegénységről, kommunista úrhat-
námságról, az ötvenes évek tragédiáiról. Ahogy Utassy József, nemzedékem költője vág-
ta a szemükbe emblematikus versében Petőfivel 1968-ban:

Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.

Nem volna érdemes a bibói hamis realisták és szenvedélyes lényeglátók szembenállá-
sának sémáját ráilleszteni a kádári korra, legfönnebb a hamis realistákat lehetne csopor-
tosítani, például aszerint kik részesítették előnyben a keményebb s kik az enyhébb mód-
szereket, kik akarták a rendszer keretén belül reformokkal szelídíteni a viszonyokat.
A kultúra területén mondjuk Aczél Györgyöt és Pozsgay Imrét említhetjük, a háztáji
agrárvilág lehetőségét megteremtő Fehér Lajost és Erdei Ferencet, a ’68-as gazdasá-
gi mechanizmus apostolait. Mindazonáltal a hódoltság működtetői voltak valahányan.
A szenvedélyes lényeglátóknak ugyanis semmi lehetőségük nem volt arra, hogy nyilvá-
nosságra hozzák nézeteiket.
Persze nem lehet eltekinteni attól az alapkérdéstől: szemétre való-e ez az egész örökség,
kollaboráns lett volna-e mindenki, nem épült-e semmi azokban az évtizedekben? Mindenki
áruló lett volna, vagy mindenki a passzív rezisztencia hőse? Mert 1957 tavaszától gyakorla-
tilag megszűnt az ellenállás. A legegyszerűbb eljárás címkékkel dolgozni. Vagy sötétre, vagy
rózsaszínűre festeni a képet. Nem lehet például azzal a mértékkel mérni, hogy aki párttag
volt, eleve a kollaborálók közé tartozott volna. Más volt a helyzet a hatvanas évek elején, és
a más a hetvenesekben vagy a nyolcvanasokban. Az én nemzedékemre például nem neheze-
dett akkora ideológiai nyomás, mint az előzőkre. Több esély volt a szakmai vagy művészi,
viszonylag független út követésére. Több volt a választási lehetőség, az előrelépéshez már
– főleg Budapesten – nem volt annyira fontos föltétel a párttagság. A mi múltunk, kitörölni
nem lehet, a számadást el kell készíteni.
Legalább ennyire összetett problémakör a titkosszolgálatoké és az ügynököké, besúgó-
ké. Látni lehet azokban az országokban is, ahol jóval előbb vannak a földolgozásban és
a szembenézésben, hogy körültekintő vizsgálatokra van szükség, árnyalt megközelítésre.
Mert a kommunista totalitarizmus rendszere eleve a hazugságra, a félelemre és a megfélem-
lítésre volt építve. Ha úgy tetszik, ahogy Reagen elnök mondta egykor a Szovjetunióra,
a gonosz birodalma volt. Magyarországon szégyellnivalóan hátramaradtunk ennek a szörnyű
örökségnek a föltárásában. Elgondolja az ember, a csendőrség minden nyugdíjazott tagjának
már 1945 nyarától megszüntették a nyugdíj folyósítását, az a rendőrtiszt például, aki megyei
rendőrkapitányként annak idején a Tiszatájt felügyelte, nála gyűltek a besúgói jelentések,
diplomata lehetett a szabad Magyarországon. Bűnös felelőtlenségnek lehet nevezni azt,
ami Magyarországon e dologban történt. És a szerencsétlen besúgók, akik még a ’90-es,
2000-es években is zsarolhatók voltak egykori múltjukkal. Különösen a kultúra, művészetek
és az egyházak világában megszégyenítő ez. Akiket lelepleztek, és egy megbánó szót nem
tudtak mondani, akik, mondjuk úgy, megfeledkeztek arról, hogy aláírták-e a beszervezési
okmányt. Barátok, ismerősök közöttük. Hogy tudtak a szemünkbe nézni?! A kádári kor mély
erkölcsi romlottságával állunk itt is szemben.
A történetírásban a Molnár Erik-vita alapozta meg azt a szemléletet, amely szembe-
állította egymással az értéket teremtő építkezés, gazdasági föllendülés korszakát a fele-
lőtlen és eleve vereségre ítélt, nacionalista, függetlenségi küzdelmekkel. Nem kellett
már ekkor az 1867-es kiegyezés utáni kort mindenestől elítélni, lehetett értékelni bizo-
nyos eredményeit. Az üzenet egyértelmű volt: gyarapodjatok, felejtsétek el, ami ’56-ban
történt! Ezért volt kivételes a szovjet birodalom nyugati végvidékén a nemzeti kérdés
kezelése, nálunk ezért nem fonódott össze a bolsevik államideológia a hagyományos na-
cionalizmus elemeivel, mint térségünk többi országában. Aminek lehetett volna előnye
is, ha az őszinte szembenézés dominált volna a nemzet vitákban, nem pedig a szélső-
séges deheroizálás, a nemzeti bűnök egyoldalú ostorozása. A nemzeti mítoszok fonákja,
a bűnös nép mítoszának a terjesztése. Faragó és a hozzá hasonlók szorgos munkája volt
ez éveken át. Nem volt ez persze független a birodalmi érdekektől sem. Hiszen 1956
komoly mementó volt Moszkvának, a határon túli magyarok kérdése pedig zavaró té-
nyező volt a befolyási övezet 1945 után kialakított egyensúlyát tekintve.
A ’90-es évek nehézségei között fényesedett a Kádár-korszak képe. Holott a nyolcvanas
évek elejétől az életszínvonalat már csupán jelentős külföldi kölcsönökkel lehetett fönntar-
tani. Ezzel ténnyel a magyar társadalom azonban nem nézett szembe. Hogy a viszonylagos
jólétet jelentős részben hitel biztosította. Az is kérdés, hogy a kommunizmus bukása után
rohamos mértékben polarizálódó magyar társadalom nagymértékű szerkezetváltozása, a tár-
sadalmi különbségek hallatlan növekedése mennyiben volt törvényszerű következménye
a piacgazdaságra való áttérésnek, illetőleg mennyiben voltak meg ennek a változásnak az
előzményei a késő kádári korszak furcsa polgárosodásában, a társadalom bizonyos rétegei-
nek ekkor kezdődő gazdasági térvesztésében. A bukott rendszer médiaelitje minden eszköz-
zel igyekezett megszépíteni az ancien régime-et, s ha közjogilag számos vonatkozásban
folyamatosságról s nem határozott választóvonalról beszélhetünk is, a piacgazdaság és de-
mokrácia, az új kormány politikájának bírálatában úgy érveltek, mintha a kedvezőtlen jelen-
ségeket csakis az új korszak rovására lehetne írni.
Cikke végén kérdez Faragó, többek között a lakiteleki alapítókat, kedvességből ró-
lam megfeledkezik. Azért mégis megpróbálok válaszolni neki. Hogy ki hol van? Fekete
Gyulát eltemettük, demográfiai jajkiáltásai aktuálisabbak, mint valaha, az Európai Unió
is számol tanulságaival. Lezsák Sándor az Országgyűlés alelnöke. Mondhatnám tovább,
de csak annyit: jól vagyunk, dolgozunk.

Kiss Gy. Csaba (1945) Budapesten élő művelődéstörténész, esszéista. Utóbbi művei: A morva himnusz
(2009), Ott, Északon (Magyarok a lengyel szeptemberről – antológia, 2009).
Vizes táj (1958)
KissGy.qxd 2011.01.24. 18:15 Page 231

LAST_UPDATED2