Payday Loans

Keresés

A legújabb

Wittner Mária PDF Nyomtatás E-mail
Jövőrontó közelmúlt

1956-os-forradalom

WITTNER MÁRIA ÉLETE

Interjú: Boros Károly



Az útravalót én nem a családtól kaptam, mert anyámat nem is ismertem. Nagymama beadott a karmelitákhoz kétéves koromban, ők neveltek fel tizenhárom éves koromig. Akkor államosították az intézetet, 1950-ben. Nagyon szerettem ott lenni náluk.

– Édesapját sem ismerte?

– Csak sokkal később a nevelőintézeti igazgatóm tudta meg édesanyámtól, hogy perzsa volt.

– Hogyan keveredett ô Magyarországra?

– Hozta a Párizsi Áruházba a perzsaszőnyegeket, anyám meg ott dolgozott. 1950 tavaszán jártam először otthon nagymamáéknál, tulajdonképpen akkor ismertem meg az anyámat. De akkor sem ô mondta, hogy én vagyok az anyád, hanem a húgom, akit addig szintén nem ismertem. Az első érzésem az öröm volt, hogy nekem is van anyukám, de ez az öröm nem sokáig tartott. A tanév végi államosításkor a nővérek mindenkit hazavittek a családjához, én mégis már azon a nyáron állami gondozott lettem.

– Nagy volt a különbség a kétféle intézet nevelése között?

– Nagy. A nővérek munkára neveltek minket, nagy kertészetük volt rengeteg gyümölcsfával, náluk tanultam meg kézimunkázni, a kenyeret maguk dagasztották, mi vittük a pékhez kisüttetni, emlékszem, visszafelé mindig megcsipkedtük. Önellátó volt a zárda, voltak földjei, erdői, aminek ma már nyomát sem látni. Ötven év után visszamentem megnézni, mi lett a zárdából, de már nem találtam azt az erdőt, ahova annyit jártunk gombászni. Talán az vigasztal, hogy óvoda és iskola lett az épületben. Ezért a karmeliták nem is kérték vissza. De megmaradt még egy-két emlék, mint a nagy gesztenyefa, ami alatt nyáron szoktunk ebédelni, aztán a kút mögötti fa, ami a lefelé hajló ágaival olyan volt, mint egy fordított madárfészek, mint egy zöld függöny hullott alá a lombozata. Ott szoktuk a gyümölcsöt tisztogatni, aszalni, eltenni, mert a nővérek mindenről gondoskodtak. És emberszeretetre, hazaszeretetre, istenszeretetre neveltek, tőlük kaptam azt az erkölcsi értékrendet, amivel elindultam az életbe.

– A háborúból maradt valami emléke?

– Annyit éreztünk belőle, hogy a pincében kellett lenni, és nem tejeskávé volt reggelire, hanem kukoricakása tejjel. De az is nagyon jó volt. Egyetlen emlékképem maradt, amikor elmentek az oroszok. Borzalom, hogy mit hagytak maguk után. A szobáink feldúlva, a játékaink összevissza dobálva, és ott bent mentek ki vécére. Utána nem sokkal egy fiatal, 13-14 éves lányt temettünk. Ez erősen bennem maradt, fehér ruhában feküdt a koporsóban, mirtusszal. Csak a rendszerváltás után tudtam meg a tisztelendő anyától, hogy az oroszok átmentek rajta, többen is, abba halt bele szegény.

– Miért került újra intézetbe?

– Anyám mindig fenyegetett azzal, hogy bead a menhelyre. Ott jártunk el előtte az Üllői úton, tudtam hol van, egy alkalommal beadtam magamat. Túl sokat fenyegetett, én meg valóra váltottam a fenyegetését. Tizenhárom éves voltam. De nem sokáig maradtam Budapesten. Gimnáziumban első órára kémiából nem készültem, úgy gondoltam, a névsor végén vagyok, majd később feleltetnek. Csakhogy a tanár megfordította a sorrendet, velem kezdte, egyest kaptam. Az a karó jogos is volt, csak attól kezdve akárhogy feleltem, nem kaphattam jobbat kettesnél. Utána már megmakacsoltam magam és nem tanultam az ô órájára, annyira bántott az igazságtalanság. Ott is hagytam a gimnáziumot a második félévben.

– Hova került?

– Szolnokra vittek, az ottani intézetbe, ahol Patkós Gyula volt az igazgató. Pincértanfolyamra íratott be. Közben megismerkedtem valakivel – nagyon szerelmes voltam – és terhes lettem. Nem töltöttem még be a tizennyolcat, mikor megszületett a fiam. A dirim nagyon rendes volt, meg a felesége is, Terike néni, mindenben segítettek. Sokat jártam hozzájuk, a gyerekeiket vittem óvodába. Teri néni intézte el a keresztelőt is. Hiába volt Rákosi-rendszer, a gyerek meg lett keresztelve. Egyébként egész életemben, még a börtönben is végigkísért az igazgatóm.

– Állami gondozottként mit tudott kezdeni ebben a helyzetben?

– Fél évig szoptattam a fiamat, de aztán be kellett adnom állami gondozásba, nem volt más választásom. Feljöttem Pestre, hogy valami munkát találjak, ez 1956 februárjában volt. Kaptam egy papírt az igazgatómtól, hogy egész rokonságom Pesten van, ezzel kérhettem letelepedési engedélyt – akkor csak így lehetett a fővárosban munkát vállalni. Elmentem anyámhoz, hogy legalább addig jelentsen be a lakásába, amíg találok munkát, de nem jelentett be. Így aztán alkalmi munkákból éltem, és albérletben laktam. Ezért csak három hónapra szóló ideiglenes tartózkodásit kaphattam.

– Miféle alkalmi munkákat lehetett találni?

– Mosni jártam, takarítani, havat hányni, ilyeneket. Mikor lejárt az ideiglenes, bementem a rendőrségre, elmondtam, hogy nem tudok elhelyezkedni, hiába kezdem minden nap a munkaközvetítőben. A rendőrkapitány elküldött egy építőipari vállalathoz, azt mondta, aki az építőiparban dolgozik, könnyen megkaphatja a letelepedésit, és meg is hosszabbította újabb három hónappal. Csakhogy az üzemorvosi vizsgálaton azt írták a papíromra, hogy nehéz fizikai munkára alkalmatlan vagyok, mert akkor már lappangott bennem egy betegség, amiről nem tudtam. Május végén derült ki, hogy sárgaságom van. Az egyik helyen mostam éppen, mikor rosszul lettem, három hónapig voltam kórházban, az egész nyarat ott töltöttem. Mikor kiengedtek, minden testi munkától eltiltottak, és kaptam borjúhúsutalványt. Akkor máshogy nem is lehetett borjúhúshoz jutni. Még jegyrendszer volt. Ahhoz az asszonyhoz mentem vissza, akinél mostam. Ágyrajáró lettem. Így ért ötvenhat. Ott kötöttem ki a barikádon.

– Miért?

– Valahogy ez természetes is volt a számomra, ilyen voltam, mert erre tanítottak, erre neveltek gyerekkoromban, bár nem éreztem magamat forradalmárnak. Nem is akkor lettünk azok, sokkal inkább a börtön, és a börtön utáni évek tettek azzá minket. Attól, hogy valakinek nagy pofája van, vagy hogy kiáll mások igazsága mellett, még nem lesz forradalmár. – Hogyan kezdődött? – Először a Szabad Nép székházhoz mentünk, vártuk, hogy felolvassák a 18 pontot, amiben a követeléseket foglalták össze. Egyszer csak, mint a fűtőtűz terjedt el, hogy a rádiónál meglőttek fiatalokat, tódultunk oda. És tulajdonképpen ott is maradtunk, végig ott maradtam a felkelőkkel. Innen kezdve nem is mentem vissza a szállásomra. 1990-ben, mikor az osztrák tévé készített velem egy filmet, kerestük azt a házat, ahol laktam, a 23-as számot, akkor mondták a szomszédok, hogy '56-ban bombatalálat érte. Abban a pillanatban mintha minden megállt volna bennem. Végigsuhant az agyamon, hogy ha nem megyek ki a barikádra, ott haltam volna meg haszontalanul. Nem tudom, mi lett velük. Azóta olyan hosszú idô telt el. Már maga a 13 év börtön is...

– Mit csinált a rádiónál?

– Szemben fölmentem egy egyemeletes ház tetejére, ahol két fiatal srác volt fegyverrel. Megmutatták, hogyan kell tölteni a „gitárt" – így hívta akkor mindenki az orosz dobtáras géppisztolyt – és én töltögettem nekik. Különös véletlen, hogy mikor 1994 októberében meghívtak Svájcba az ottani magyarok, találkoztam egyikükkel. A rádió melletti utcában feltűnően sokat járkált a mentő, egyszer megállították és megnézték, tele volt fegyverrel. Így hordták be az ávósoknak a hátsó kapun. Pokoli. Azok a fegyverek már nem mentek be, szétosztották az emberek között, rengetegen voltak a Bródy Sándor utcában. Különben fegyver annyi volt, mint a nyű. Másnap reggel, mikor elfoglaltuk a rádiót, láttuk, hogy odabent még több van. Egy egész hadsereget föl lehetett volna szerelni. Én mindjárt kiválasztottam magamnak egy 48 mintájú hadipuskát, mert ahhoz értettem – gimnáziumban megtanultuk. Ott az udvaron hallgattuk meg Nagy Imre beszédét, ott hallottuk a statárium kihirdetését is. Érdekes, hogy az senkit nem érdekelt, eszébe sem jutott senkinek, hogy letegye a fegyvert. Megdöbbentő volt látni, mikor az orosz tankok mentek a körúton, hogy saját halottaikon gázoltak keresztül. Akkor láttam életemben először kiloccsant szürke agyvelőt.

– Az ön számára hogyan lett vége a harcnak?

– November 4-én megsérültem, szilánkot kaptam három helyen. A kórházból annyi maradt meg bennem, hogy hozták be a sebesülteket, és ők mondták, hogy ég a Divatcsarnok, rabolják ki az oroszok. Az utolsó szilánkot 1980-ban szedték ki belőlem, a gerincem mellett volt, kevésen múlott, hogy nem bénultam meg. Nagyon hálás vagyok Jakab tanár úrnak, aki műtött. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mindig, mikor nagy bajban voltam, a Jóisten olyanok kezébe adott, akik nagyon emberségesek voltak. Ilyen volt az a pszichológus is, akihez idegösszeroppanással kerültem a műtét utáni évben. Neki beszéltem először a börtönről, a kivégzésekről. Akkor jött ki belőlem egy vers, amit szinte félszédült állapotban írtam le, neki ajánlottam. Kísért a múlt lett a címe.

– Beszélne a börtönéveiről nekünk is?

– Kemény időszak volt. 1957 nyarán tartóztattak le. Először hatodrendű vádlottnak soroltak be, aztán, hogy ebből hogyan lettem elsőrendű, ma sem tudom. Lehet, hogy a nagy szám miatt. Egyszer októberben felvittek a zárkából kihallgatásra, ott volt a kihallgató asztalán a Népszabadság, benne a fényképem és aláírva, hogy „... egykori zárdanövendék és prostituált". Abban a pillanatban fölcsattantam, szóval voltak ilyen vitáim a nyomozóval. Mikor véget értek a kihallgatások, betettek hozzám egy nőt a zárkába – addig egyedül voltam. Rájöttem, hogy besúgó, tudtam, hogy ki kell rakatnom valahogy. Mi a koleszban is elrendeztük az árulkodókat. Jól összevesztünk a csajjal, összeugrottunk, erre bejöttek az őrök és elkezdtek engem püfölni. Őt persze nem. Mondtam nekik, ha nem teszik ki innen, kinyírom. Akkor aztán kaptam a Kádár-kolbásszal bőségesen – a gumibotot hívták így – de legalább egyedül maradtam. Éjszaka rám rúgták az ajtót, és felvittek kihallgatásra. Hárman voltak. Amit kaptam, azt általában nem szokták megköszönni. Utána betettek 72 órára a sötétzárkába. Ezt úgy csinálták, hogy amiben letartóztattak nyári ruhában, abba kellett öltözni. Levittek egy vizes pincébe, ahol fapriccsen egy szál pokróccal lehetett aludni. Már hideg október volt, iszonyatos nyirkos volt az egész. Jól meg is fáztam. Ott lent volt a kazán is. A fűtő mindig ugyanazt a slágert fütyülte, de hamisan. Nagyon hiányzott a cigi, elkezdtem neki énekelni. Hallottam, hogy odajön a zárkaajtóhoz, és hallgatózik. Mikor befejeztem, besusogott, hogy még egyszer. Mondtam neki, majd ha adsz cigarettát. Beadta meggyújtva, elszívtam, és elénekeltem neki még egyszer, hogy Ezt nem a csillagokban írták meg, ezt én akarom... Nagy sláger volt akkor.

– Hogyan tudta meg, hogy halálra ítélik?

– Mikor vége lett a kihallgatásoknak, a nyomozó a tenyerével rácsapott az aktámra, és azt mondta, nézze, Wittner, ez így, ahogy van, öt év. Gondoltam, pont 25 éves leszek, mire kijövök. Nem sokkal később be akartak szervezni besúgónak, de nem vállaltam. Rám vágtak húsz nap szigorítottat, és súlyosbítást javasoltak. Négy hónappal ezután átvittek minket a Markóba. Mikor megmutatták a vádiratot, kiderült, hogy a Tutsek bíró tárgyalja, abból tudtuk, hogy halál lesz. Így is történt, négy halálos ítéletet hozott. Én voltam a legfiatalabb közülük, mert Kati 25 éves volt, a fiúk meg 27 évesek. Talán ezért változtatták az én ítéletemet másodfokon életfogytiglanra, nem tudom. Ma sem tudom, miért maradtam életben. Már nem is firtatom az okot.

– Mit érzett, mikor megtudta?

– Nagyon nehéz volt a visszafelé út a Fô utcai tárgyalásról a gyűjtőfogházba. Rabszállítóval vittek. Néma menet volt. Az járt a fejemben, hogy a bíró egyedül rólam vette le a kötelet, mit mondhatnék a többieknek. Hogy sajnálom? Szinte bűntudata volt az embernek, hogy életben maradt. Tényleg így van. Ezért mindig azt szoktam mondani, hogy ennek az egész rohadt szocialista rendszernek az egyik legnagyobb bűne az, hogy szembefordította egymással az embereket. Még az áldozatokat is. Most meg van pofájuk azt mondani, hogy felejtsük el. Akkor el kellene felejtenünk az egész életünket. A rabszállítóban egyetlenegyszer szólalt meg a Tóth Jóska, hogy soha nem látom többé a gyerekemet. Akit addig sem látott, mert börtönben volt már, mikor született. Ezeket a mai napig nehéz feldolgozni. Vagy ott van a nyolcadrendű vádlott, a Klutszki Géza, ő „csak” tíz évet kapott. 1963-ban papíron szabadul, de átviszik a gyűjtő kórházi megfigyelőjébe, onnan ki a bolondok házába, ott agyonsokkolják, és utána egy életet Pomázon, a munkaterápián tölt le felügyelet alatt. De egy életet! Úgy halt meg 65 éves korában, hogy nem szeretett, nem volt családja, nem volt, aki szeresse, csak élt bele a maga szürke sivatagába. És ez is egy emberélet. Elég nehéz ezt elfelejteni. Én temettem el, hogy legalább halálában legyen ott a társai között. Nekem legalább némi kárpótlás, hogy voltak gyerekeim… Most meg ezek azt kérik, hogy az ötvenedik évfordulón álljunk oda melléjük. Marha jó! Velünk akarják szalonképessé tenni magukat, mert itt lesznek az Európai Unió vezetői.

– Létezhet egyáltalán olyan ember, aki az Európai Unió vezetőinek nem szalonképes, ha az ô talpukat nyalja?

– Az biztos, hogy nekem az unió nem szalonképes. Betoloncoltak minket oda is, ahogy előtte a szocializmusba. Akkor kelet felé hajbókolt az ország, most meg nyugat felé. Hányinger. Csak piacnak kellettünk nekik, és ehhez jó lakájok voltak a régi kommunisták. Ezek minden kényszer nélkül szolgáltatják ki az országot, ha belerokkan is a nép.

(Forrás: HL)

__._,_.___
__,_._,___
gulag-gulaghistory-org

ORAL HISTORY ARCHÍVUM

INTERJÚ ÉS DOKUMENTUMOK
Wittner Mária (1937)


Budapesten született, apját nem ismerte, anyja dajkaságba adta. Kétévesen karmelita zárdába került. 1948-ban ismerte meg anyját, aki rövid idő múlva állami gondozásba adta. Gimnáziumi tanulmányait félbehagyva gyors- és gépíróként helyezkedett el Szolnokon, majd a Kunhegyesi Járási Tanácson. 1955-ben fia született, fél évvel ezután Budapestre költözött. Alkalmi munkákból élt.

1956. október 23-án részt vett a tüntetésen, a Rádió ostroma során csatlakozott a felkelőkhöz. Október 24-én a Corvin közben megismerkedett Havrila Béláné Sticker Katalinnal, akivel a következő napokban a sebesültek ellátásában segítettek. Később a Vajdahunyad utcai csoport tagja, társaival 30-án a fegyverszerzés céljából elfoglalta a X. kerületi rendőrkapitányság épületét. A november 4-ei szovjet invázió során az Üllői úton aknarepeszektől megsebesült, a Péterfy Sándor Utcai Kórházban ápolták. November 9-én megpróbálta elhagyni az országot, de letartóztatták. A kihallgatás után elengedték, újból disszidált, néhány hetet Ausztriában töltött. Hazajövetele után segédmunkásként dolgozott. 1957. július 16-án letartóztatták, 1958. július 23-án halálra ítélték. Ítéletét másodfokon 1959. február 24-én életfogytig tartó szabadságvesztésre változtatták. 1970. március 25-én szabadult.

Először varrodában, majd takarítónőként dolgozott. 1980-tól rokkantnyugdíjas. A rendszerváltozás óta aktívan részt vesz több ötvenhatos veteránszervezet munkájában.

Kitüntetése: a Magyar Köztársaság Nagykeresztje (1991)


Wittner Mária: "Lelkiismeret-furdalásom van, hogy életben maradtam"
Az október 23-i eseményekről, a Rákosi-rendszerről (1956) - (Hungarian)
Harcostársa, Sticker Katalin (Havrila Béláné) sorsáról (1956)
A forradalmi eseményekről és kórházi kezelésről (1956-57)
A börtön "nevelő" hatásáról, a megbélyegzettségről (1950-es - 1960-as)
A gyermeknevelés nehézségeiről (1970-es)
Munkahelyi diszkrimináció (1970-es évek)

http://server2001.rev.hu/oha/oha_display.asp?id=46&lang=h

*

wittner mria 1957

Eörsi László
A Wittner-jelenség

Wittner Mária: Ellenőrizve. Budapest, Magyar Ház, 2002, 170 o.

Wittner Máriát a rendszerváltás óta ismerheti a közvélemény. Számos TV-, rádióinterjújával, dokumentumfilm-szerepével az egyik leghíresebb ’56-os „pesti srác” lett. Nyilatkozataiból megismerhettünk egy rendkívül viszontagságos életutat, és láthattuk, hogy ha kellett, elszántan védelmezte a volt felkelők és más ’56-osok érdekeit mindenfajta igazságtalansággal szemben, síkraszállt a történelemhamisítás ellen is. Ha nem is volt mindig teljesen igaza, hiteles személyiségével fontos szerepet vállalt az Ügyért.

Ennek most már két éve vége. Wittner egy villámgyors fordulattal a „polgári-nemzeti” politikusok janicsárja lett, és ezt a kötete félreérthetetlenül dokumentálja.

Azt azonban sajnos nem, hogy mindez miért, hogyan ment végbe. Így pedig ez a kötet semmiben nem különbözik bármelyik magyarfórumos vagy demokratás opus színvonalától. Recenzióra tehát csakis e páratlan ívű életpálya kedvéért vállalkozom.

Wittner 1937-ben született Budapesten. Hat testvére volt. Édesapját nem ismerte (úgy tudja, iráni volt, aki perzsaszőnyeg-készítőként és kereskedőként a Párisi Áruházba járt, ahol édesanyja dolgozott). Édesanyja kéthónapos korában dajkaságba adta, kétéves korában pedig a keresztanyja elhelyezte egy karmelita zárdában. Apácák nevelték 1948-ig, amikor felkutatták édesanyját, és visszavitték hozzá. „Nem éreztem semmi anyai melegséget [...] valahogy mindig kínos teher voltam, akit le kellett tagadni, akinek kényelmetlen volt a léte.”1 Két hónap múlva az Üllői úti gyermekotthonba került. Gimnáziumba íratták, de két osztály után félbehagyta tanulmányait, és Szolnokon, majd Kunhegyesen, a járási tanácson gépíró lett. 1954-ben teherbe esett, majd összeveszett vőlegényével. Állást is változtatott: gazdasági idénymunkát végzett, később pincértanulónak szerződött. A szülés miatt a szerződést nem tudta teljesíteni, fél évig Debrecenben, egy csecsemőotthonban tartózkodott, majd Budapesten előbb alkalmi munkát vállalt, később háztartási alkalmazott lett. A VIII. kerületi Lévai Oszkár utcában lakott albérletben.

1956. október 23-án részt vett a Rádió ostromában és az épület elfoglalásában (a lőszerutánpótlást biztosította). A reggeli órákban csatlakozott a szovjet katonák és a rendőrök elleni harchoz. Oldalkocsis motorkerékpárral a kórházba szállította sebesült társait. 25-én a Corvin köziek kötelékében tevékenykedett, a harcok alatt főleg lőszert szállított, tárakat töltött, és benzines palackokkal látta el a férfiakat. Itt ismerkedett meg Havrilláné Sticker Katalinnal, akivel a forradalom idején nagyrészt együtt tevékenykedett. A 26-án megalakuló Vajdahunyad utcai felkelőcsoporthoz csatlakozott, és a továbbiakban is részt vett a harcokban. 30-án egy felkelőcsoporttal megtámadta a X. kerületi rendőrkapitányságot, és elszállította a fegyvereket, amelyekből – a hatósági iratok szerint – osztott a pártház épületét ostromlóknak. Kiss Károly parancsnok kérésére cikket írt a Magyar Honvéd számára Hogyan győztünk az ávósok és a szovjet csapatok ellen címmel (valószínűleg november 3-án), de már nem jelenhetett meg. November 4-én az Üllői úton harcolt a benyomuló szovjet csapatok ellen, míg egy aknaszilánk meg nem sebesítette a hátán és a lábán. Bekötözték, és kórházba szállították.

November 9-én hagyta el a Péterfy Sándor utcai kórházat, december 15-én udvarlójával, a később szintén elítélt Farkas Józseffel Ausztriába menekült. Hiányzott a gyermeke, így a karácsonyi napokra illegálisan hazajöttek, majd 27-én ismét határátlépést kíséreltek meg (ismét a gyerek nélkül), elfogták, majd hamarosan kiengedték. „Már csak egy szóval tudok felelni, hogy miért jöttem haza: mert hülye voltam.” Gyári munkásként elhelyezkedett a Palack- és Üvegipari Vállalatnál. Két hét múlva, 1957. július 16-án letartóztatták, és nyolc társával I. rendű vádlottként állt a bíróság elé. 1958. július 23-án az elsőfokon eljáró Tutsek-tanács halálra ítélte. „...Irataim között találtam egy félig befejezett levelet a börtönből, amit még anyámnak írtam. [...] Egyetlenegy levelet írtam, amikor halálra ítéltek. És akkor azt hittem, [...] hogy ha már felakasztanak, legalább az unokájának megbocsát, vagy az unokáját magához veszi, vagy én nem is tudom, mit kéne megbocsátani, azt, hogy megszülettem. [...] És nem kaptam rá választ. Akkor nem kaptam rá választ, amikor a legkutyább helyzetben voltam, amikor ott álltam, hogy élet vagy halál, amikor minden remény kiveszett az emberből.”2 A 24-ei kegyelmi tanácskozáson csak Nagy László ügyész tekintett volna el az ítélet végrehajtásától. A másodfokú tárgyaláson, 1959. február 24-én a Borbély-tanács az életfogytig tartó börtönbüntetés mellett döntött, csaknem biztos, hogy fiatal korának köszönhetően. (Három társát, Havrillánét, Kóté Sörös Józsefet és Tóth Józsefet kivégezték.) 1970. március 25-én szabadult amnesztiával.

Varrónőként helyezkedett el, előbb a fővárosban, a FEDOSZ-nál, majd Dunakeszin, Gödön. Évekig Szolnokon lakott, majd férjhez ment, és Dunakeszire költözött. Ebből a házasságból született második gyermeke. Elvált alkoholista férjétől. 1956-os sérülése egyre jobban terhelte a gerincét, állást kellett változtatnia, nagy nehezen felvették a gödi téeszbe, takarítani. 1980-ban sor került a gerincműtétre, ami után leszázalékolták.3

A rendszerváltás idején Krassó György köréhez tartozott: tüntetett a kerekasztal-tárgyalások, majd a listás választások ellen,4 emellett súlyosan kifogásolta az „elvtársak” részvételét az 1956-os emlékünnepségeken.

1990-től a Pofosz kegyeleti és szociális elnökhelyettese, valamint az ’56 Alapítvány kuratóriumi tagja, 1993-tól a Szabadságharcosokért Alapítvány Lakásfelmérő Bizottságának elnöke.

Ebből az időből számos interjú készült vele, és a médiaszerepléseiből eredő népszerűségét általában nemes ügyek szolgálatába állította. Síkraszállt azért, hogy a hozzá hasonló többi halálraítélt is kapjon lakást.5 Harcos antikommunizmusát mindig megtartotta, voltak megalapozatlan kijelentései is, de tartózkodott a gyűlöletbeszédtől.

A lakásfelmérő bizottság elnökeként a mátyásföldi bajtársi otthonok elosztása miatt súlyos konfliktusba került Pongrátz Gergellyel és az ő emigráns barátaival, akik még a tettlegességtől sem riadtak vissza. Amennyire rekonstruálni lehet a tényeket, Wittner a tényleges rászorulók érdekeit képviselte. „A forradalom után emigráltaknak fogalmuk sincs a megtorlásról, arról, min mentünk keresztül. [...] Senkinek sincs joga sárba tiporni a lyukas zászlót, vagy ugródeszkának használni azt.”6 Ekkoriban súlyos támadás érte az 1956-os Magyarok Világszövetsége részéről is. 11 aláíró kijelentette, hogy „Wittner Mária soha nem volt szabadságharcos, és fegyver akkor volt életében először a kezében, amikor egy fotós előtt pózolt. Mint maga is nyilatkozta 1991. október 18-án, eszmeiség nem vezérelte. Harci cselekményekben nem vett részt. Így tisztségeit, kitüntetéseit is indokolatlanul kapta.”7 (Wittnert más rágalmak is gyakran érték az ’56-os múltjával kapcsolatban.) Az ’56-osok széthúzása nagyon elkeserítette. „Ma már odáig jutottam, hogy lassan el kell kezdenem szégyellni magam, azért, hogy ’56-os vagyok, ezért a sok viszálykodásért.”8

Ekkoriban következetesen fellépett a történethamisítás ellen is, részt vett az Iván Kovács Emlékbizottság felállításában. Az ’56-os Emlékbizottság tagja lett többek között Donáth Lászlóval, Halda Alízzal, Hegedűs B. Andrással, Litván Györggyel, Mécs Imrével együtt.9

Az 1956-os Intézet szervezésében a forradalom 40. évfordulóján tartott nemzetközi konferencián részt vett, ő olvasta fel a távollevő Benkő Zoltán írását.

Az igazság elkötelezettjeként lépett fel akkor is, amikor az ügynökügyben hajlandónak mutatkozott tanúvallomást tenni Torgyán József ellen.10

Az 1998-as választást követően, amikor az új kormányzat minden támogatást megvont az 1956-os Intézettől, személyesen igyekeztem aláírásokat gyűjteni az ’56-os Szövetség és más szervezetek Nádor utcai székházában. A volt ’56-osok megosztottak voltak, többen tartottak a támogatás következményeitől, annál is inkább, mert Sinkovics Gyula, az ’56-os Szövetség elnöke deklaráltan az új kormányzat híve volt. Wittner Mária azonban mellém állt, és minden kételkedőt azzal igyekezett meggyőzni, hogy az 1956-os Intézet támogatása teljes mértékben 1956 érdeke.

Ekkoriban rendszeresen látogatta intézetünket, ez lassacskán elmaradt, majd jött a radikális metamorfózis, a 2001-es parlamenti beszéd. Tényleg érdekes lenne tudni, hogy mi történt.

Könyvében már minden végletesen leegyszerűsödik. Már az ’56-os történetek sem érdekesek, csak az, hogy vannak a jó népnemzetiek és a gonosz liberálbolsevikok.

A mű nagyobb részét 2001 utáni interjúk, visszaemlékezések, beszédek, levelek teszik ki, így a benne ismertetett MIÉP-es felfogás többször ismétlődik.

A korábbi küzdelmei is feledésbe merülnek, Iván Kovács-bizottság törekvése is időszerűtlenné vált.11

Egyedül a Tóth Ilona rehabilitálásáért folytatott harcnak szentelt helyet, igaz ennek egy teljes fejezetet. Wittner már a 90-es évek elejétől kezdve koncepciósnak tartotta a szigorló orvosnő perét, és végül diadalmasan idézi a semmisségi ítéletet mint a győzelem egyértelmű bizonyítékát. A Tóth Ilona-ügyet itt nem részletezem,12 csak annyit jegyzek meg, hogy e leközölt bírói végzés a koncepciós elv látványos vereségét igazolja (hogyan lehet ezt nem észrevenni?), mivel az indoklás így hangzik: „Tóth Ilona elítélésére – a forradalom és szabadságharcos céljával, eszmeiségével való azonosulásra tekintettel – a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt került sor.” Az pedig bajtársiatlanságként értékelhető, hogy a per férfiáldozatairól még csak meg sem emlékezik.

A politikai küzdőtársak közül csak Krassó Györgynek állít emléket. Teheti, mert ő már nem tud tiltakozni. Nyilván, mint 1990-ben, elhatárolná magát e könyv szellemiségétől, azaz „a politikai handabandázásoktól, a nemzeti pántlikás akcióktól, amelyek lealacsonyítják a magyar forradalom és szabadságharc szellemiségét, célkitűzéseit és emlékét...”13

Nem csoda, hogy Wittner történelemszemlélete is megváltozott. Korábban ezt nyilatkozta: „Köztudott már, hogy nyilasokból lettek a legvéresebb szájú kommunisták, mert nekik kellett legjobban bizonyítani.” „Elég volt, hogy 1945 után a nyilasokból partizánok lettek.”14 Újabban azonban csak a szovjeteket tartja megszállóknak, a németek oldalán küzdő magyarokat pedig hősöknek.

Ami korábban elképzelhetetlen lett volna: ő is beállt az ’56-os halálraítélt Mécs Imre molesztálói közé. Az apák és fiúk felfogást is teljesen átvette, miként az EU-ellenességet, a globalizáció-ellenességet és a különféle összeesküvés-elméleteket. Egyértelműen kiáll a Vasárnapi Újság és a Demokrata mellett, és stílusa is mindezeknek megfelelően alpárivá változott. Ugyanakkor átszellemült katolikus lett belőle, aki gyakran beszél a szentekről és a megbocsátásról is.

Érzékelhetően a 2001-es parlamenti beszédére a legbüszkébb. Higgyük el neki, hogy az teljes mértékben az ő alkotása. Most már a NÉP nevében nyilatkoztatja az IGAZSÁGOT. És minden témakörben szakértő, neki mindegy, hogy gazdasági, közbiztonsági, kultúrpolitikai kérdés merül fel. Ugyanilyen magabiztos egy évvel később a szavazatok újraszámlálásáért tartott beszédekor is.15

A szerző számos levelet is közölt kötetében, természetesen olyanokat, amelyek vele teljesen egyetértenek. Egy kivétel is akad, aki ezt merészelte írni: „Wittner Máriát soha senki nem hatalmazta fel, hogy a Magyar Nép nevében beszéljen.” Természetesen előtte és utána is megkapta a magáét. Végső érvként pedig egyébként is bármikor előjöhet azzal, hogy halálra ítélték és 13 évet raboskodott.

Dr. Tamáska Péter történész szerkesztésével, bevezetőjével,16 jegyzeteivel és riportjaival alaposan hozzájárult e valójában sztálinista brosúrákra emlékeztető műhöz.

Jegyzetek

1 Interjú Wittner Máriával. Készítette Lugossy István 1991–92-ben. OHA, 364. sz. 3.

2 Wittner-OHA, 27.

3 Eörsi László: Corvinisták 1956. 1956-os Intézet, 2001. 494. (Források: Wittner Mária és társai. BFL 8046/58, TH V-142941.)

4 Ezek mindenképpen elhibázott akciók voltak.

5 Molnár Pál: A Szolidaritás jele (Wittner Mária szabadságharca). Népszava, 1991. X. 21.

6 Ötvös Zoltán: Senkinek sincs joga sárba tiporni a lyukas zászlót. Népszabadság, 1993. X. 22. L. még S. Ráduly János: Emigrációs szindróma. Magyar Narancs, 1993. X. 14.

7 56-os Híradó, 1994. II. 1.

8 Győrffy László: Halálra ítélték? Életre ítélték? Hitel, 1994/10.

9 Magyar Nemzet, 1994. október 19.

10 Bartha Szabó József: Tanúvallomások Torgyán József ellen. Népszava, 1997. VI. 25.

11 Sőt a 26. oldalon színes fényképen együtt pompázik korábbi ellenlábasával, Pongrátz Gergellyel.

12 L. E. L.: Tóth Ilona. A valóság és a mítosz. Beszélő, 2002/6. 82–96. – E. L.: Mítoszok helyett, 1956. Noran kiadó, 2003, előkészületben.

13 Magyar Narancs, 1990. XI. 22.

14 Molnár Pál, id. cikk – Ötvös Zoltán, id. cikk.

15 A demonstráció egy éves évfordulóján Wittner a következőket mondta: „Magyarországon törvénytelen bábkormány működik, a tavalyi választásokra charterekkel hozták haza a kettős állampolgárságú izraelieket.” Népszabadság, 2003. VII. 5.

16 Ízelítőként: „Nem ellenőrizve – pecsételheti rá a forradalom harcosnője a mai, a Nagy-Románia létrejöttét Budapesten ünneplő Nasatasével koccintó, a pártállam köpenye alól kibújt új elitre.”

BESZÉLŐ ONLINE

* * *

Wittner Mária - a Parlament honlapján

http://www.parlament.hu/internet/plsql/ogy_kpv.kepv_adat?p_azon=g036&p_ckl=38

Képviselői javadalom (Ft)
Időszak              Bruttó tiszteletdíj   Választókerületi pótlék     Lakhatási támogatás
2011. október    394 230                   295 673                            115 950

LAST_UPDATED2