A MAGYAR DEMOKRATIKUS ELLENZÉK: ÖNREFLEXIÓ, IDENTITÁS ÉS POLITIKAI DISKURZUS
Bozóki András (Közép-Európai Egyetem, Budapest)
ÖSSZEFOGLALÓ
A magyar demokratikus átalakulás – nemzetközi és történeti összehasonlításban is – pá- ratlan politikai szociológiai sajátossága az értelmiség jelentős szerepvállalása. Ennek alap- ján az az 1982–93 közötti időszakot az „értelmiség évtizedének” tekinthetjük, amelyben rendszerkritikus értelmiségiek különböző csoportjai történelmileg rövid idő alatt politikai szerepek rendkívül széles repertoárját játszhatták el. Mindezt a Kádár-rendszer szelektív repressziója tette lehetővé, amelyben a mindennapi élet viszonylagos liberalizálását az ér- telmiségi lét privilégiumainak – más kommunista rendszerekben nem tapasztalt mértékű – viszonylagos elismerése egészítette ki. Különböző politikai szerepeket kínált a rendszer- ellenzéki mozgalom (1982–88), a kerekasztal-tárgyalások és az új pártok versengésének időszaka (1989–90), valamint a szélsőjobboldallal szemben megszerveződött, a mozgalmi politizáláshoz visszatérő értelmiségi politikacsinálás (1991–93) a politikailag aktív értel- miségiek számára. A tanulmány az első korszakkal – az ellenzéki publikációkkal és a rendszer bomlásával – foglalkozik, különös tekintettel a szamizdatlapok (Beszélő, Hírmondó, Demokrata, Égtájak között) tematikájára, és jellemző diskurzusaira. Ezek elemzésén keresztül közelíti meg és értelmezi a demokratikus ellenzék identitásának meghatározó elemeit: a társadalomhoz és a hatalomhoz való viszonyukat, a nemzeti és társadalmi kisebbségek- kel, a környezetvédelemmel, az egyházakkal, a cenzúrával és a szabadság kultúrájával kapcsolatban kialakított álláspontjukat. Mindezekből alakítottak ki egy olyan értékegyüttest, amely morális tőkét, erkölcsi tekintélyt biztosított számukra a rendszerváltás idején. Kulcsszavak: demokratikus ellenzék █ szamizdat █ diskurzus █ identitás █ értelmiség Ez a tanulmány a magyar demokratikus ellenzéki csoportok önreflexióját, iden- titását, stratégiai fogalmait és diskurzusait vizsgálja.1 Habár a demokratikus ellenzék számos szempontból az 1956-os forradalomban, illetve az 1968-os reformgondolkodásban gyökerezik,2 önálló csoportként és szubkultúraként csak az 1970-es évek második felében jött létre. Igazi fénykora az 1980–88 kö- zötti időszakra esett, mert amíg előtte inkább egyes disszidensek egymáshoz csak lazán kapcsolódó rendszerkritikus akcióiról lehetett szó, addig a vizsgált időszakban a disszidensek egyre szorosabban együttműködve, immár demok- ratikus ellenzékként határozták meg önmagukat.
Habár az ellenzéki politizálással való foglalkozás önmagában is érdekfe- szítő,3 tanulmányom egy nagyobb, nem csak az ellenzékkel foglalkozó kutatás része, amely az értelmiség politikai szerepeinek átalakulásait vizsgálja az 1982– 93 közötti időszakban. Úgy vélem ugyanis, hogy a rendszerváltás magyar sa- játossága éppen az értelmiségi politizálás dominanciája volt. Mindez összefügg az 1956-os forradalom leverését követő kádári konszolidációs politikával, amely – más eszközök használata mellett – az értelmiség megvásárlásán, integrálá- sán, kiemelkedő képviselőinek privilegizálásán keresztül igyekezett fenntar- tani a társadalmi békét és „legitimálni” a rendszert.4 Az értelmiség lehetett tehát abban a viszonylag privilegizált helyzetben, amely lehetővé tette a rend- szerkritikus fellépést.5 Ezt használták ki azok a filozófusok, szociológusok és történészek, akik közéleti tevékenysége egyre inkább átlépte az immanens kritika kereteit és idővel a rendszer reformjának igényét az annak radikális át- alakítása iránti igény váltotta fel.
Politikatudományi Szemle XIX/2. 7–45. pp. © MTA Politikai Tudományok IntézetePage
http://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:uH-6mAukdkcJ:www.poltudszemle.hu/szamok/2010_2szam/2010_2_bozoki.pdf+szamizdat+nagy+jen%C5%91&hl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESi3lqJlC08SkBxtCUlxM66OHwuIC0v1gVyWgajd3itIKaSrhRGVM61cKFVBwTEh0DMpZgGXy91g-_rrHdjaf2apIrGudSXkpbYyCe54FWu__gBEbkh_Zy6DqBHJdEEj5ojdXwya&sig=AHIEtbRxJMMmQ4fq7fnHMnf35_yZ5rd4-g
|