Payday Loans

Keresés

A legújabb

ELLENZÉK ÉS RESTAURÁCIÓ - Csontváz a szekrényben PDF Nyomtatás E-mail
Jövőrontó közelmúlt
ELLENZÉK ÉS RESTAURÁCIÓ
Csontváz a szekrényben


1991. február 17-én a nemzeti emigrációban alapított Foundation for the Victims of Communism (Alapítvány a Kommunizmus Áldozataiért) nemzetközi dokumentációs központ munkatársai azt tapasztalták, hogy az MDF-FKGP-KDNP koalíciós kormány kísérletet sem tett a történelmi igazságtétel végrehajtására. A volt politikai foglyok kárpótlásánál különbséget tettek az 1963 elõtt és az ezt követõ idõszakban törvénysértõ módon bebörtönzött ellenállók között. Az FVC felhívással fordult a Magyar Köztársaság kormányához – személy szerint Antall József miniszterelnökhöz –, hangsúlyozva: „– Igazságtalannak tartjuk – írták a kommunizmus bûneit dokumentáló központ munkatársai – hogy a jelenlegi kárpótlás különbséget tesz a volt pártállam politikai foglyai között, nem adva például nyugdíj-kiegészítést az 1963 után bebörtönzötteknek, ellentétben a korábban elítéltekkel. Az egyenlõtlen elbírálás elvének hibájától eltekintve erkölcsileg tarthatatlan, hogy az új rendszerben éppen azon keveseket mellõzték, akik mintegy a lakosság lelkiismereteként szabadságuk és egzisztenciájuk feláldozásával szálltak szembe a kádári kompromisszummal.” (Beszélõ, 1991)




„– Ez a jelen és a jövõ generációinak talán nem a legjobb morális lecke, mint ahogy az sem, hogy a mellõzést eldöntendõk között prominensen szerepelnek azok, akik életútja nem elhanyagolható szakaszai e kompromisszumok különbözõ mértékû támogatásával telt el. Ha egyáltalán lehet különbséget tenni az 1963 után és a korábban elítélt politikai foglyok között, akkor az az, hogy 1963 után ártatlanul gyakorlatilag nemigen került börtönbe senki: az 1963 és 1989 között börtönbe zárt, üldözött politikai foglyok tudatosan léptek fel a „barak” kényelme és a kompromisszum „bölcsessége” ellen. Nem mártírok, hanem ellenállók voltak…” 
(Beszélõ, 1991. augusztus 10. 27. oldal)

A magyar liberális párt: a Szabad Demokraták Szövetsége, története a Kádár-rendszer „demokratikus ellenzékéhez” nyúlik vissza – ahhoz a kezdetben vallási, majd meglehetõsen zárt, kis létszámú politikai csoportosuláshoz, amely csupán csak a szembenállás tekintetében tartozott az 1956-os forradalmat követõ nemzeti ellenálláshoz.

A napjainkban Demokratikus Ellenzéknek nevezett illegális organizáció (így nagy kezdõbetûkkel írva!) 1956 és 1990 között nem létezett. Voltak egyéni kezdeményezések, mint például az államszocializmus demokratikus ellenzékeként megnyilvánulók tiltakozó levelének aláírására szervezett kampány, a csehszlovákiai Charta 77 vezetõinek bírósági tárgyalása okán – mikor is harmincnégy értelmiségi kézjegyével látott el egy okmányt, melyben szolidaritásukat fejezték ki a prágai mozgalom vezetõivel – ám ez a kétségtelenül tiszteletre méltó megnyilvánulás közel sem jelentett „ellenállást” a kifejezés klasszikus értelmében.

A diktatúrát balról, hol maoista, hol pedig neomarxista (egyébként össze nem vonható) kritikai látószögbõl támadó értelmiségbõl álló laza csoportosulás büntetése gyakorlatilag munkahelyi fegyelmikben vagy a munkahelyükrõl történt eltávolításokban realizálódott, Petõ Ivánnak (a néhai Petõ László fiának) és társainak nem kellett tartania a bebörtönzéstõl vagy az esetlegesen súlyosabb büntetéstõl. Dõreség is arra gondolni, hogy a kádári adminisztráció Petõ Ivánnal vagy az ifjabb Rajk Lászlóval, esetlegesen Bauer Tamással (Bauer Miklós fiával) szemben ugyanúgy lépett volna fel, mint a „Gyüjtõ” falai közé zárt százakkal-ezrekkel…

A Budapesti Fegyház és Szigorított Börtön (a „Gyüjtõ”) rabjait és a szamizdat újságok szerkesztõit, az állami vállalatok igazgatói, fõigazgatói székében túlélésre berendezkedett eljövendõ demokratáit egy egész világ választotta el egymástól.
Való igaz, hogy az 1956-os forradalom utáni megtorlások során bebörtönzöttek között néhány olyan személyt is találhatunk, akik késõbb az SZDSZ tagjai, a Magyar Köztársaság politikusai lettek, de az üldözöttség – úgy általában – nem volt jellemzõ a megalapításra kerülõ liberális párt tömegeire…, a mártírium glóriáját pedig egyetlen párt sem sajátíthatta ki a rendszerváltozást követõen. (Azok a zsidó honfitársaink – Gimes Miklós, Angyal István, Steiner Lajos, Rajki Márton, Nickelsburg László – akik életüket áldozták Magyarország szabadságáért, a nemzet soha nem feledhetõ hõseiként vonultak a halhatatlanságba, nem sorolhatók a pártkatonák tömegeihez!)

A közéletünkkel foglalkozók, jómagam is, tapasztalhatjuk, hogy bizonyos jobboldali, szélsõjobboldali körök etnikai pártként igyekeznek feltüntetni az SZDSZ-t, sõt, az sem hallgatható el, hogy a liberális politikusok némelyike is olykor ugyanezeket a véleményeket erõsíti meg – de a valóság ettõl igen-igen távol áll.
Személyes tapasztalatokból merítve jelenthetem ki: az önkényuralom ellen fegyvert fogott, majd évtizedeken keresztül aktív ellenállást folytatott bajtársaink között a vallási vagy etnikai hovatartozás kérdése fel sem vetõdött… Egymás kezét csak 1990 után engedtük el.

A Kádár-rendszer utolsó évtizedében két politikailag sem közömbös egyházi csoportosulás alakult meg: a magyarországi alapítású és központú zsidó-keresztény kinyilatkoztatásokon alapuló egyház, a pünkösdi-karizmatikus mozgalomból 1979-ben létrehozott Németh Sándor és Judit körül csoportosuló Hit Gyülekezete, majd a nyolcvanas évek közepén a baloldali szociális elveket valló Németh Géza vezette Erdélyi Gyülekezet. 

Mindkét bázisközösség az évek múltával liberális elveket valló társadalmi-politikai szervezetekhez csatlakozott, a Hit Gyülekezete elõbb az 1988. május 1-én megalakult Szabad Kezdeményezések Hálózata, késõbb a Szabad Demokraták Szövetsége derékhadát jelentette, a súlytalanabb Erdélyi Gyülekezet pedig a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) mögött sorakozott fel. 

A legjelentõsebb ellenzéki erõ, a tényleges üldözöttek, ellenállók mintegy 40-50 ezres tábora csak 1989 elsõ hónapjaiban jutott el oda, hogy egyesületi keretek között készüljön fel a rendszerváltásra – párttá ez a hatalmas tömeg sohasem szervezõdött.

A „balközép” politikai meghatározású neomarxista ideológiát valló szellemi elitet kétségtelenül az 1981-ben indult szamizdat-folyóirat: a Beszélõ szerzõi és szerkesztõi jelentették. Az illegálisan terjesztett folyóirat munkatársai között jegyezték az Állambiztonsági Szolgálat belsõ elhárításra specializálódott nyomozói a késõbbi SZDSZ jónéhány meghatározó politikusát: Haraszti Miklóst, Kis Jánost, Kõszeg Ferencet, Solt Ottiliát, Tamás Gáspár Miklóst, Bauer Tamást, Petõ Ivánt, Magyar Bálintot vagy a szamizdatok illegális nyomtatását és terjesztését szervezõ Demszky Gábort. (Ezeket a személyeket – azóta is a múlt ködébe veszõ okokból – soha nem zárta börtönbe a kádári rezsim, amely még a nyolcvanas években is százával ítélte el és ítélte szabadságvesztésre a politikai ellenfeleit…)

A rendszerváltásig azonban még hosszú volt az út. Az elszigetelt ellenzéki csoportok – ahogy az SZDSZ 1990 utáni legendáriuma tartalmazza – elsõként 1985 januárjában találkoztak Monoron, ahol Bauer Tamás és Kis János mellett Csoóri Sándor és Csurka István tartottak elõadást. Aztán 1987 júliusában az MSZMP KB ülésén a vezetés végre beismerte a csõdöt: az adóság és költségvetési hiány rohamosan nõtt, a fogyasztás emelkedett – ebben a helyzetben jelent meg a demokratikus ellenzék által a Beszélõben publikált tanulmány „Társadalmi Szerzõdés” címmel, melynek elsõ bekezdés alcíme – „Kádárnak mennie kell!” – jelezte, hogy a demokraták nem hajlandók az alantas alkura. 

Több mint szépséghiba, hogy a napjainkban már Demokratikus Ellenzéknek nevezett csoportosulás az általuk három kötetben megírt és a rendszerváltást követõ években kiadott emlékiratokban szót sem ejtettek a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) „ifjú törökök mozgalmáról”, a Salgótarjánban rendezett közgazdász-találkozóról – melyekbõl egyértelmûen kiviláglott volna, hogy a középbal-liberális gondolkodók mellett az ifjúkommunisták is a változások mellett tették le a voksukat.

MI TÖRTÉNT A JURTA SZÍNHÁZBAN?

A Szabad Demokraták Szövetsége sajátos logikával megírt történelemkönyvében azt olvashattuk – azt olvashatjuk ma is – hogy „1988. november 13-án a Jurta Színházban a Hálózat 1100 tagja folytatott vitát arról, hogy vajon párttá alakuljon-e a Szabad Kezdeményezések Hálózata elnevezésû ernyõszervezet. 988-an – olvasható a legendáriumban – az átalakulás mellett döntöttek, létrehozva a Szabad Demokraták Szövetségét…”

A Szabad Kezdeményezések Hálózata (SZKH) az akkor kb. 2000 fõt számláló Hit Gyülekezete hathatós segítségével 1988. május 1-én alakult meg. – Hogy mennyire nem volt etnikai csoportosulás (vagy ahogyan napjainkban a szélsõjobboldali szervezetek emlegetik: a „zsidók politikai szervezete”), talán az is igazolja, hogy a Salom Független Békecsoport az SZKH-tól, majd késõbb az SZDSZ-tõl is függetlenül fejtette ki tevékenységét.

A Hálózat, amely a május elsejei hivatalos megalakulása elõtt március tizenhetedikén szövegezte meg a Felhívást, olyan szándéknyilatkozatot írt alá, hogy különbözõ független szervezetek ellenzéki tevékenységének összehangolását helyezte kilátásba, anélkül, hogy irányítaná azokat. (Korabeli röplapok, szamizdatok bizonyítják, hogy a Hálózat keretei között tevékenykedett Szilágyi Sándor nem keveseket mosolygásra késztetõ „Tüntetésszervezési Gazdasági Munkaközösség” aláírással jelentette meg röpiratait vagy közleményeit az 1988-as illegális sajtóban.) 
Még a Jurta Színházbeli novemberi fellépést megelõzõen a Beszélõ szerkesztõi, kiegészülve néhány ellenzéki magatartású személlyel, megbeszélést tartottak a belvárosi VII. kerületi Hági Sörözõben. E sokak véleménye szerint rosszemlékû tanácskozáson a Beszélõ holdudvarába tartozó értelmiségiek harsány vita közepette kierõszakolták egy elõre összeállított lista kvázi irányító Ideiglenes Koordinációs Tanács rangjára emelését – ezt az okmányt a Hálózat egyötöde, kétszáz fõ írta alá, az aláírók negyedrésze (50 fõ) alkotta késõbb a Koordinációs Tanácsot. 
A tanácstagoknak megnevezett személyek jelentõs része ugyan a késõbbi hónapokban ugyan egyetlen egyszer sem vett részt az Szabad Kezdeményezések Hálózatát irányító Tanács munkájában – saját magukon kívül ugyanis senkit és senkit sem képviseltek – a Beszélõ szerkesztõi lapjukban a Tanács (mint az SZKH legfelsõbb szerve) megalakítását hírként tárták a nyilvánosság elé.

A Jurta Színházban megalakult Szabad Demokraták Szövetsége hivatalos irataiban és a krónikákban az alábbi sorok olvashatók: „1988. november 13-án a népligeti Jurta Színházban a Hálózat 1100 tagja folytatott vitát arról, hogy vajon párttá alakuljon a szervezet. 998-an az átalakulás mellett tették le voksukat létrehozva a Szabad Demokraták Szövetségét. A gyûlés elfogadta a párt alapkrédóját tartalmazó Elvi Nyilatkozatot, valamint megválasztotta a párt kilenc ügyvivõjét. Az Elvi Nyilatkozat szerint az SZDSZ a szabadság és a szolidaritás pártja. A szabad demokraták – akik Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József, Jászi Oszkár, Kéthly Anna, Bibó István, Szabó Zoltán, Nagy Imre és Donáth Ferenc szellemi örökösének tartják magukat – liberális politikát folytatnak; független, demokratikus és jóléti államot akarnak…”

Magyar Bálint és Kenedi János Jurta-beli felszólalásában, az Elvi Nyilatkozat felvezetõjében az alábbiak hangzottak el: „Önismeretünk kedvéért és terveink elõkészítése céljából, hadd tekintsünk hát vissza a Hálózat elõtörténetére. Önök is jól tudják, hogy a Hálózat a népfrontos koalíció megõrzése kedvéért született: szerettük volna fenntartani a Bibó-emlékkönyvtõl a monori tanácskozásig megszilárdult, de már az 56-os konferencián megbomlott kollektív magatartást, azaz a politizáló értelmiség valamennyi színárnyalatát együttesen képviselni. – Mikor a lakitelki találkozó szervezésének következtében ez a hagyomány megrendült, a Hálózat kezdeményezõi csak abban értettek egyet, hogy változatlanul a népfrontos koalíciót keresik, és kerülik a konfrontációt a késõbbi Magyar Demokrata Fórum alapítóival.
Ebbõl eredtek a Hálózat születési rendellenességei:
1./ Alapító levelében a Hálózat úgy tüntette fel magát, mintha több párt koalíciójának közös szerve lenne.
2./ De az Alapító levélben úgy is feltüntette magát a Hálózat, mintha egyetlen markáns arculattal rendelkezõ ’párt’ volna.
3./ De míg a koalíciós funkcióhoz a csoportokat reprezentáló tagság, a párt-funkcióhoz pedig egyéni tagság kellett volna, addig ezt a feloldhatatlan ellentmondást támogatói státusszal kívánta feloldani. Persze, sem a szervezet koalíciós-koordináló formája, sem a párt-szerû mûködése nem volt kitalálva…”
(Jurta Színház hanganyaga nyomán: „Szószék – Alternatív Krónika”, Budapest 1988., 260-269.old.)

Mint a Jurta Színház akkori titkárságvezetõje bizonyíthatom: a népligeti kulturális-politikai központ befogadóképessége hivatalosan 320 fõ volt, pótszékekkel kiegészítve valamint a lépcsõkön állva maximum 420 személy befogadására volt alkalmas a színház. 
Az SZDSZ krónikáiban és a Beszélõ által kiadott háromkötetes összeállításban feltüntetett „1100 résztvevõ” illetve a „998 pártalapító” emlegetése bizonyára kétségeket ébreszt azokban, akik megfelelõ ismeretekkel rendelkeztek a Jurta Színházról és annak adottságairól.

A nemmel szavazó (állítólagosan) 102 személy kihangsúlyozta: a Jurta Színházban megjelentek túlnyomó többsége soha nem írta alá az 1988. március 17-i Felhívást, így nem is lett volna joguk a Hálózat jövõjérõl szavazni.
A Hági Sörözõben életre-ívott Ideiglenes Koordinációs Tanács viszont erre is talált megoldást: egy-egy jelenlevõ voksa húsz-harminc-negyven szavazatot ért – az organizátorok ugyanis kitalálták, hogy távszavazni is lehet…

A néhányszáz pártalapító végûl is álmosan, fáradtan megállapította a Szabad Demokraták Pártjának létrejöttét – a Szabad Kezdeményezések Hálózatának megmaradt tagsága pedig (felocsúdva a varázslatból) közleményt tett közzé az összes szamizdat újságban az alábbi szöveggel:
„– Az SZDSZ létrejöttét kísérõ körülmények számunkra egyértelmûvé teszik, hogy a Szövetség jóhiszemû tagságát önnön kisded politikai játszmáik fedõszerveként kívánják felhasználni – ezért minden õszinte demokratát felhívunk, fontolja meg, hogy ezek fényében csatlakozik-e a Szövetséghez. Egyben megkérünk mindenkit arra, hogy támogassa a független csoportokban végzett munkájával a Szabad Kezdeményezések Hálózatát.” (Demokrata, 1988. november) 

Ez utóbbi felhívás szövege azonban csak a könyvtárakban maradt meg, a történelem nem jegyezte fel a „népfrontosok” tiltakozását.

A fentebb leírtakat – még a publikálás elõtt – bemutattam Kenedi Jánosnak, az SZDSZ alapító tagjának. A szóban és írásban is rögzített véleményének azt a megállapítását, mely szerint „– Azért alakult meg az SZDSZ a Jurta Színházban, mert a Szabad Kezdeményezések Hálózata félresikerült, haszontalan politikai vállalkozás volt.” (És e helyen hivatkozott az SZDSZ Tájékoztatója 1-2. számára, szerkesztõ: Vásárhelyi Júlia, 9-12. pp.) – nem vettem figyelembe azon egyszerû oknál fogva, mert a kéziratomban idézett Magyar Bálint beszédet, melyet Kenedi János és Magyar Bálint közösen alkottak meg, hangszalag rögzítette a Jurta Színházban, és ennek alapján jelent meg a „Szószék – Alternatív Krónika” címû könyv 260-269. oldalain.

Kenedi János a kézirathoz fûzött kommentárjában – a nemmel szavazott 102 SZKH-tag tiltakozása olvasásakor – szükségesnek látta megjegyezni: „– E helyütt filológiailag tájékoztatni kellene az olvasókat, hogy az SZDSZ megalakulásának napján kettészakadt a korábbi demokratikus ellenzék (a Demokrata 1988. novemberi számában) közzétettek a választáson alulmaradt Bába Ivántól és Miszlivetz Ferenctõl származnak, a kritikai megjegyzések Nagy Jenõ „Demokrata” címû szamizdat lapjában jelentek meg.”

Eleget téve ajánlásának, megjegyzéseit betûhíven csatoltam a jelen kézirathoz.Szemenyei-Kiss Tamás (1945, Budapest – Szeghalom – Düsseldorf – Budapest)

LAST_UPDATED2