Payday Loans

Keresés

A legújabb

Az én besúgóim PDF Nyomtatás E-mail
Jövőrontó közelmúlt

Korunk 2007 Szeptember

 

Az én besúgóim
Csapódy Miklós


Péter László F-dossziéi






Ha a Történelem részletekbe bocsátkozik, 
nyomban veszít hősies emelkedettségéből.

Jaume Cabré: A Pamano zúgása





Ha például 1848 katonai történetét nézzük, és a ’49-es tavaszi hadjáratnak valamelyik részletét fürkésszük, ez az, amit azonnal megérzünk. Azt, hogy a nemes és szabad, legendásan hősies, ám a valóságban jogfosztott, akkor már több évszázada alávetetten élő székelység az örökös széthúzások közepette már csupán elkésve kapcsolódhatott be a szabadságharcba. Megosztott erőit csak elkésve tudta fölsorakoztatni, amikor a forradalom ügye már bukásra ítéltetett. Csak Gábor Áronék fegyelme, rendkívüli szervezettsége és Bem seregének erdélyi fölvonulása hozta meg a már valóban csodaszámba menő fordulat bravúros fegyvertényeit. 


Amint Bözödi Györgytől tudjuk, még Petőfi is csak annyit látott, hogy „nem fajult el még a székely vér”, és maga Kossuth is abban a kártékony, noha igen megnyugtató tévképzetben élt, hogy az „eredeti szabadnép típusát, minden feudalizmusi fertőzéstől tisztán” a székelység testesíti meg.1 


A sorsdöntő históriai részletek, az esendőségek és a bűnök, a temérdek véráldozat a mártíromsággal együtt múltba vész, a történelem hősies emelkedettsége az, ami megmarad. 


Később aztán, száz esztendő múlva újabb, akkorra már rég fölsejlett drámát kezdtek írni Magyarországon. Nemcsak Bibó István, Németh László, Bálint Sándor és társaik érezték, hogy mi következik, hanem az ország népe is. 


Ez az 1945 tavaszán kezdődött új korszak nem volt fölemelő, és nem is volt semmivel sem emelkedettebb, mint a megelőző évek históriája. A háborús kataklizma utáni megtisztulás elemi vágya, az újjáépítés lelkesült lendülete kezdetben valóban hősiessé tette, az első koalíciós esztendők reményeinek múltával azonban kiderült, hogy a nemzeti függetlenség és a parlamentáris demokrácia esélye csak ábránd. A kommunisták gyors berendezkedésével az ország tervszerű és erőszakos szovjetizálása, az állami terror előkészítése is kezdetét vette. 


A mindennapok „békés” történelme már az újabb üldözések tragikus hirtelenségével bocsátkozott a részletekbe. 


Mai világirodalmunk Nobel-díjas regényírójának, José Saramagónak portugál polgárként fájdalmas tapasztalatai vannak a katonai diktatúrák természetrajzáról, ám a második világháború utáni kelet-európai, szovjet típusú kommunista állampártok működését csakis hírből ismerheti. 


Talán ezért is véli úgy, hogy a politikának nem valami eredendően gonosz szándéka vagy sötét érdeke, néha csupán a váratlan, rendkívüli történelmi helyzet vezethet a tragédiához. Ilyenkor szokott történni, hogy az államvezetés a maga jobb megfontolása ellenére, a kényszerítő körülmények nyomása alatt kell hogy eltérjen hatalomgyakorlásának elgondolt irányvonalától. Ilyenkor ugyanis, „amikor vaktában kell előrehaladni a reálpolitika ingoványos talaján, amikor a pragmatikus szemlélet ragadja kezébe a karmesteri pálcát, és úgy vezényli a koncertet, hogy ügyet sem vet arra, mi van a kottában, akkor egészen biztos, hogy az elaljasulás parancsoló logikája végül is bebizonyítja, hogy van még néhány lépcsőfok lefelé.”2


Magyarországon azonban éppen a terror lett maga a kotta. 


A kommunista párt egyetlen célja a totális hatalom megragadása volt, azután a diktatúra közel félszázados „üzemeltetése” a társadalom szerkezetének és egész értékvilágának módszeres szétdúlásával, a polgári mentalitás és úgymond a „régi világ” megsemmisítése útján, saját ideológiájának ráerőltetése által. Az ’56-os forradalom utáni megtorlás során még a hatvanas évek elején is akasztottak, és a politikai rendőrség még az 1989-es ellenzéki kerekasztal-tárgyalások idején is javában dolgozott. Ezért, hogy a társadalom tömeges és intézményes megfélemlítése sem véletlen velejáró, hanem épp a rendszer lényegének következménye volt. 


Péter László, a fiatal néprajzkutató és nyelvész, aki 1946 februárjában lett a Magyar Nyelvtudományi Intézet fizetéstelen gyakornoka a szegedi egyetemen, a titkosrendőrségnek már 1946 áprilisától egyik „szürke” megfigyeltje volt. Ő sem tartozott „a hivatalos politikai vagy társadalmi elitbe, a vele történtek nem jelentenek egyedi esetet – írja Péter Az én besúgóim című iratgyűjteményének előszavában Ungváry Krisztián. – Személye és sorsa ezért inkább alkalmas arra, hogy a vele történteket nemzedékének egészére általánosítsuk.”3





A Saramago emlegette emberi elaljasulás rendszerszerű fokozatait a „mi időnkben” – a szegedi hetvenes években, Péter László kötetének második felében – a belügyi államapparátus már az úgynevezett belső elhárítás, 1963-tól a Belügyminisztérium Belső reakció és Szabotázselháríró Csoportfőnökségének (a hírhedt III/III. osztály) keretei közt fogta egységbe. 


A magyar kommunista titkosrendőrség különböző formációi már 1945 telétől és főképpen 1948-tól egészen 1990 tavaszáig „a pártállamban láthatatlanok maradtak mind jogrendszerbeli szabályozottságuk [tekintetében], mind pedig a jogi kutatások előtt – állapítja meg Révész Béla. – A Magyar Államrendőrség Politikai Rendészeti Osztálya, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya, a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóság, majd az Államvédelmi Hatóság, a Belügyminisztérium Politikai Nyomozó Főosztálya, majd III-as Főcsoportfőnöksége mind ismeretlen szereplői maradtak az államrendszer struktúrájának, ennek megfelelően tevékenységük – akár a belügyminisztériumon belül, akár azon kívül működtek – totális titokká vált.”4 


Ezt a titkot a politikai rendőrség mindvégig módszeresen misztifikálta, s miközben az elnyomó hatalmat szolgálta, vétlen, mégis célkeresztbe fogott alattvalók tíz-ezreit tartotta megfigyelés alatt, hogy róluk a magánélet minden részletére kiterjedő ellenőrzésével kartotékadatok millióit gyűjthesse össze, számolatlan költségekkel és munkaerővel. A „belügyesek” történelmi küldetéstudattól hajtva, elvakult kommunista fanatizmussal, máskor a nyers osztálygyűlölettől fűtve, később már inkább parancsra avagy szorgos önigazolásként dolgoztatták az önkéntes vagy megzsarolt beszervezetteket. 


„Az 1961 és 1974 közötti időszakról nem szerepelnek iratok a szöveggyűjteményben, bár a »szerv« látóköréből Péter László ekkor sem került ki – írja Ungváry. – A szegedi állambiztonságiaknak Ilia Mihály5 és a Tiszatáj folyóirat köré szerveződő »gyanús« értelmiségiek megfigyelése kapcsán vált ismét kiemelt célszeméllyé. Az érintettek bűne, hogy a folyóirat hasábjain »magyar sorskérdésekkel« mernek foglalkozni. Ez a tény 15 éven keresztül csak Szegeden mintegy tucatnyi »belügyi dolgozónak« és több tucatnyi besúgónak adott mindennapi munkát.”6 


Az Ilia Mihály és Péter László iratai között, de a saját anyagomban is megtalálható táblázat például – „Azok a fontosabb hazai kapcsolatok, akik [Ilia Mihály] ellenséges tevékenységével egyetértenek, támogatják célkitűzéseit” –, noha nagyrészt esetleges, mégis eléggé kiterjedt „hálózatot” mutat.7 (Ilia külföldi – nyugati és „szomszédos szocialista” – kapcsolatait külön listákban tartották nyilván.) 


„Felső kapcsolataiként” Kiss Ferencet („irodalomtört, bp-i lakos”),8 Csoóri Sándort („író, bp-i lakos”),9 Czine Mihályt („irodalomtört, bp-i lakos”)10 és Csapody Istvánt („biológus, Sopron”)11 tartották nyilván. A „Tanítványok, »kinevelt káderek«” sora Csapody Miklós, Füzi László,12 Zalán Tibor,13 Lengyel András,14 Duró Győző,15 Baka István,16 Ambrus Lajos,17 Rékasi János,18 Molnár Imre19 és Kapiller Ferenc20 nevét tartalmazza.


A „Bizalmát élvező, már valamilyen »pozícióban« lévő kapcsolatok” élén Péter László neve a legelső (Bálint Sándor 1980 tavaszán elhunyt). A Somogyi-könyvtár munkatársaként szereplő Pétert Kovács András,21 Szigethy [Szigeti] Lajos,22 Lezsák Sándor,23 Cs. Varga István,24 Pete György,25 Péntek Imre,26 Görömbei András,27 Sümegi Mária és Sümegi Eszter,28 Veress Miklós,29 Vekerdi László30 és Bakos István31 követi. 





Péter László dokumentumkönyve is ékesen bizonyítja, hogy „az állambiztonsági szervek adatgyűjtő mániája mennyire értelmetlen és még az elnyomó rendszer szempontjából is részben fölösleges volt, hiszen olyanról gyűjtöttek lázas szorgalommal »kompromittáló« adatokat, aki valójában semmit sem tett a kádári diktatúrával szemben azon túl, hogy különvéleményét megőrizte”.32 


De hát megőrizte, és 1957 szeptemberében tett vallomásában még írásba is adta: „Nem volt előttem világos a Kádár-kormány létének jogossága. Én a Nagy Imre-kormányt ismertem el törvényesnek. Nem tiltakoztam az ellen, hogy Nagy Imre az ENSZ-csapatokhoz fordult segítségért.


Nem értettem azzal sem egyet, hogy a Kádár-kormány az ellenforradalom leverésére szovjet csapatokat vett igénybe.


Nem értettem egyet Nagy Imre értékelésével sem, az értékelés fokozataival, pl. előbb csak megtévedt gyenge kezű ember, majd aki az ellenforradalom kezére játszik és áruló. Én a kommunista párt azon szárnyával szimpatizáltam, melyet Nagy Imre képviselt.


Nem értettem egyet azzal, hogy a többpártrendszer kérdésével visszakozás történt, de azzal sem értettem egyet, hogy a novemberben leváltott »sztálinisták« visszakerültek funkciójukba, mintegy igazolásul a szektáns nézetek helyességeként [!]. Úgy éreztem, ez volt a legdöntőbb abban, hogy a Kádár-kormány politikai vonalvezetésével nem értettem egyet.”33


Mintha mindezt jó előre tudhatta volna, Garamvölgyi Károly34 rendőr vezérőrnagy már ’57 májusában ezt írta Biszku Bélának,35 a belügyminiszternek: „Dr. Péter László a tételes jog értelmében nem követett el bűncselekményt, azonban az elfekvő vallomások és az akkori idők szellemi iránya valószínűsíti kommunista- és szovjetellenes beállítottságát, amennyiben a csongrádmegyei [!] intézőbizottság hozzájárulásával történt a közb[iztonsági]. őrizet, úgy nem volna következetes annak feloldása.” 


A dokumentumon kézírással ez olvasható: „Biszku elvtárs kéri vezérőrnagy Elvtárs véleményét. A felülvizsgálatot Révai József elvtárs kérte.”36 


Az egyetem egyik, 1957 májusában kelt jelentése szerint a „zavaros” nézeteket hangoztató „Péter László tudományos munkatárs, levelező aspiráns. Az ellenforradalmat követő időben tanúsított magatartása miatt a rendőrség letartóztatta. Az igazságszolgáltatási szervek ítéletétől függetlenül is, mint politikailag megbízhatatlant, javasoljuk leváltását.”37





Péter László emlékezetes glosszája, a Levél besúgóinkhoz 1999 tavaszán jelent meg az Élet és Irodalomban.38 Akkoriban kezdtek előjönni a „Subások”, vagyis mindazok III/III-as iratai, akik úgymond „nacionalista platform alapján ellenséges tevékenység folytatásával gyanúsíthatók”.39 Az egyik, 1981 decemberében Balogh Edgárral40 folytatott és lehallgatott beszélgetés során „A kolozsvári professzor kijelentette: »a Bíró [Zoltán]41 és Csoóri [Sándor] által képviselt vonal ellenzékisége túlságosan irodalmi szinten mozog. Egy konkrét programra lenne szükség.« Balogh Edgár a »saját program« kidolgozását a »Subások«-tól várja.”42 


Péter László nyílt levelében – fölsorolva néhány (általa már azonosított) ügynöke fedőnevét is – ezt írta: „Mivel valamennyien tollforgatók, azt várjuk tőlük, hogy tegyék jóvá hibájukat, bűnüket azzal, hogy a politika-, a művelődés- és az irodalomtörténet számára örökítsék meg beszervezésük históriáját. 


Szolgálatot tesznek a történetírásnak, az irodalomtörténetnek, ha vallomásukat bármely formában (publicisztikai írásban, elbeszélésben, akár versben is, hisz költő is van köztük) papírra vetik. Ezzel pótolhatatlan szolgálatot tehetnek az utókornak, amely már tíz év múlva sem tudja majd elképzelni, hogyan adhatták fejüket a 20. század végén értelmiségi emberek barátaik folyamatos megfigyelésére, rendszeres beárulására. Miféle erők miféle eszközökkel szorongatták meg őket, hogy erre kényszerültek? Elsősorban a rendszert minősíti a politikai nyomozók gyalázatos módszereinek megismerése. P[éldáu]l. az, hogy a poloska elhelyezéséhez Ilia Mihály lakáskulcsának megszerzésére egyik általános iskolás gyermekének, Györgyinek vagy Péternek osztályfőnökét vették rá!


Ezeknek a máig titkolt, embertelen módszereknek, a beszervezésbe kényszerítés rejtélyeinek lélektani megörökítésével, irodalmi formába öntésével hajdani besúgóink nemcsak jóvátehetik bűnüket, de erkölcsi bátorságukról is tanúságot tehetnek.”43





Péter felszólításának, bár némi visszhangja támadt, foganatja semmi sem lett. Bizonyára sokan gondolták naivnak, miközben az érintettek sértett fölháborodással tagadták, csodálkozó arcot öltve hárították el a vádat, igyekezvén mindent végleg magukba temetni. Többen vitték titkukat a sírba, és egy kézen megszámolhatók, akik vagy önként fölfedték magukat, vagy legalább négyszemközti vallomást tettek, ám beszervezésének történetéről sajnos egyikük sem írt le semmit.


A prózaíró Tar Sándor (1941–2005) azonban – talán legelsőként – mégis leleplezte magát. Azért fordult nyílt levélben egyik áldozatához, Kenedi Jánoshoz,44 mert „élőszóban nem bírnám elmondani […], a hír igaz […] Az öngyilkossághoz már öreg vagyok, azt fiatalon kellett volna, romlatlanul” – írta szintén az Élet és Irodalomban, 1999 novemberében. 


Amint Murányi Gábor fölidézi, „Az önleleplezés őszinteségét jó néhányan rögvest kétségbe vonták. Hiszen – érveltek – az előremenekülő író nem önszántából állt a nyilvánosság elé, hanem mert a budapesti Jelenlét című folyóiratban egy másik megfigyeltje, Berkovits György író45 – az akkor hatályos törvényt betartva, csak a Hajdu fedőnevet közölve – szemelvényeket adott közre Tar titkolt életművéből”.46


Péter László pedig közben csöndben félretette saját papírjait, és elővette a Bálint Sándoréit. Bár ezek egy része akkor már megjelent,47 az általa szerkesztett A célszemély: Bálint Sándor című vaskos dokumentumgyűjtemény, amely az ügynökjelentések mellett az izgatási per teljes anyagát is magában foglalja, az iratokat hasonmásban közli.48 


Péternek itt napvilágot látott összefoglalója is egy másik hasonló tárgyú írásnak, a Célszemélyek, besúgók: papok című tanulmányának a párja.49 Könnyű tehát észrevenni, hogy Bálint Sándor kálváriájának iratai után már régóta készült Az én besúgóimra is.





A gyűjtemény „F”- (figyelő) dossziéinak tartalmából 95 számozott dokumentumot ad közre szöveghű másolatokban. Az első és ebből az évből az egyetlen jelentés 1946 tavaszáról való, 1947-ből is csak kettő olvasható. 


Közülük a másodikból, amelyik „cserkészvezetői múltját” volt hivatva földeríteni, kiderül, hogy Péter László „a felszabadulás előtt a Sz.E.I.-nek50 volt vezetőségi tagja, és a felszabadulás után az egyetemi szabad szervezet, ugyanebből később megalakult SZ.E.F.I.51 elnöke volt, mely egyesületeket a belügyminiszter rendeletileg feloszlatott. Ebből az ügyből kifolyólag – mint a teljesen jobboldali szervezet elnöke – a nála tartott házkutatás során megtalált szei [!] iratok okán az Államvédelmi Osztályra előállították [,] és az iratokat lefoglalták. Letartóztatására nem került sor, mert sikerült helyzetét, illetve szerepét tisztáznia. A szegedi sajtóban is támadás érte jobboldali magatartása miatt, melyre ő egy cikkben válaszolt mindent cáfolva: jobboldali irányzata nem változott meg és még most is ilyen szellemben tevékenykedik.”52


A forradalom utáni megtorlás szegedi légköréről sokat elárul, hogy csupán 1957-ből 39 jelentést találunk a könyvben, 1958-ból mindössze 7-et, 1959-ból 10-et, az 1960-tól 1988-ig terjedő időből pedig összesen is már csak 36-ot. 


A már a mi időnkből való („Subások”), 1974 utáni ügynökjelentések és a nagyrészt belőlük szerkesztett összefoglalók tartalmilag igen hasonlóak, néhol pedig szövegszerűen is megegyeznek a többi közt Péter Lászlót is gyakran említő, Ilia Mihályról készített följegyzésekkel. 


Ennek oka, hogy többnyire laza felületességgel, összeollózva készültek: az azonos információkat tartalmazó részeket szétválasztották, majd az egyes, ám azonos forrásokból összegyűjtött elemeket jó boltosként külön-külön belemérték a megfigyelt célszemélyek dossziéiba. 


E kényelmességből következett az is, hogy az ügynökjelentésekből, lehallgatásból származó mondatok folyamatosan torzultak, kiszínezett variációik és a hozzájuk toldott-tódított, átlátszóan ostoba hazugságok már mint tények a felsőbb vezetésnek szóló összefoglalókban is minduntalan megismétlődtek. Ezek a mesterséges továbbörökítés során egyre sematikusabbá váló, politikai tartalmukat tekintve viszont néha valóban súlyos következményekhez vezető tételek azonban majdnem mindig hallomásokon alapultak. Ritkán fordult elő, hogy a politikai rendőrség – mint Bálint Sándor perében – létező dokumentumokkal, a célszemélytől származó vagy csak épp a koncepció levezetésébe illő idézetekkel, de valahogyan képes volt „érvelését” alátámasztani. 


Péter László esetében is csak egy ilyen „dokumentummal”: Humanizmust, demokráciát! című híres cikkével találkozhatunk,53 a belügy főként ezzel volt kénytelen dolgozni. Érdekes, hogy éppen A József Attila Kör vitái elé címmel, a Szegedi Egyetemben még 1956. október 21-én megjelent cikkéről54 a figyelem valamiképp elterelődött, azokról a társadalmi megújulást és valódi demokráciát sürgető írásairól – például A magyar katolicizmus útjáról55 – nem is beszélve, amelyek egyetemi végzése után kevéssel láttak napvilágot a szegedi sajtó hasábjain. 


A fölhasználhatónak bizonyult ténymorzsalékok bő körítésében a megkívánt bűvös kulcsfogalmak (kommunista- és szovjetellenes, ellenforradalom, fasizmus, illegális tevékenység, politikai izgatás, lázítás stb.) is mindig ott szerepeltek. A sajtóból való vagy házilag gyártott dokumentumok részletei közvetlenül a forradalom után még súlyos börtönbüntetéshez vezető eljárásoknak is alapul szolgáltak, de arra mindenképp alkalmasak voltak, hogy a célszemélyt állandó megfigyelés alatt tartsák, róla további terhelő adatokat gyűjtsenek. 





A ma nyolcvanegy esztendős Péter László életműsorozatának első könyvei, a Szegedi örökség (1983), A szerette Város (1986) és a Szőregi délutánok (1994)56 még nagyjából azonos szerkezetűek voltak, az Emlékek, az Örökhagyók és a Kortársak fő fejezeteire tagolódtak. 


Írásainak Magamról címet viselő, külön csoportja csak negyedik nagyobb válogatásában, a Mindörökké Szegedben (1999) tűnik föl először, hiszen „Hetven év után talán már nem túlzott egyénieskedés, ha életem néhány fontos vagy érdekes mozzanatáról is számot adok. Célom […] megőrizni és továbbadni a huszonegyedik század szegedi nemzedékeinek mindazt, amelyről úgy vélem, sajátos művelődéstörténeti érték. Egységessé szürkülő világunkban megőrizni érdemes helyi és magyar szín.”57


A Magamról „rovata” az újabb könyvekben már állandó gyűjtőhelye lesz a betakarítás során a limbusból előkerült személyes, ám történeti értékű emlékezéseknek, arcképeknek, dokumentumoknak, azoknak is, amelyek Az én besúgóim előtörténetéből valók; a Szegedi seregszámlában (1999) találjuk például Scyllák és Charybdisek között, továbbá Izgatás című írásait is.58 A Magamról később is alkotóeleme maradt, sőt mind meghatározóbb része lett a Mindenkor csak feléd nézek, Szeged (2001), a Szegedi számadás (2002) és a Szegedi tudósítások (2003) cím alatt megjelent válogatásoknak. 


Péter életműsorozatának ötödik könyvéből, A Város cselédjéből (2006), bár az addig megszokott belső tagolás mellett olvashatunk benne Szőregi dolgokról, és a Szegedi visszhanggal, sőt (az Emlékek sorozatában) A MEFESZ előtörténetével is találkozhatunk – a Magamról fejezete mégis hiányzik. Ennek oka, hogy újabb munkái – a Bécsi hármaskönyv, a Népköltészet és irodalom59 – mellett személyes történelmének iratait összegyűjtve már az 1956 előtt, után, alatt (2006) és Az én besúgóim (2007) című könyveire készült. 





„Nem tagadom, saját életemnek meghatározó dokumentumai is ezek a rólam szóló jelentések, de – meggyőződésem – legalább ennyire fontos és tanulságos történeti források is, nem csupán Szeged, hanem az ország számára […]. A fedőneveket nem oldottam föl: viselőik közül többen élnek, de az elhunytak emlékét, gyermekeik, unokáik érzékenységét sem akarom az elkerülhetetlennél jobban sérteni. A történetírás, ha szüksége lesz rá, majd azonosítja őket.”60 


A kutató, a történész Ungváry azonban szigorúbban ítél, amikor úgy látja, „Péter László emberileg megrendítő, történettudományi szempontból azonban problematikusan nagyvonalú megbocsátással megkíméli az olvasót besúgóinak azonosításától. Ehhez neki – és mivel ő az érintett, csak neki – joga van. Érdekes volna azonban tudni, hogy mi vette rá »Dióst«, »Sziklait«, »Erdősit« és társait arra, hogy jelentéseket készítsenek, és még érdekesebb volna tudni, hogy miért nem néztek szembe tevékenységükkel a rendszerváltozás után. Megfigyelt célszemélyük így is megbocsátott nekik. Azt a rendszert, amely őket besúgóvá tette, viszont nem szabad megbocsátani, és még kevésbé szabad elfeledni.”61 


Ezzel jutunk vissza a Levél besúgóinkhoz erkölcsileg és tudományosan egyaránt oly tisztességes megfontolásához, Péter tárgyilagos felszólításához – de ismét hiába. A szembenézésnek sem az erkölcse, sem a kultúrája azóta sem született meg nálunk. Pedig „csak bocsánat lehetséges úgyis, és minden magyarázat lehetetlen”.62





Azoknak a nevét, akik élnek, ám azóta is lapulnak, s nem vallottak sem a nyilvánosság előtt, sem barátilag, négyszemközt, Péter László megbocsátó nagylelkűségét is tiszteletben tartva, magam sem fedem föl, itt sem. Akkor sem, ha éppen Péter László volt az, aki már 1989-ben nevén nevezte egykori letartóztatóját, a rendőrnyomozóvá avanzsált Varga Andrást (Az én pufajkásom).63 Amint később Magyar Józsefet is, „a szegedi rendőrség politikai osztályának az értelmiség körében jól ismert kopóját, aki a rendszerváltoztatáskor alezredesként ment nyugdíjba, a belügyminiszter – a rendszerváltozás után másfél évtizeddel – ezredessé léptette elő”.64 Magyar nemcsak Bálint Sándort vette üldözőbe, nemcsak Gyulay Endre és Péter László megfigyelését irányította, de meghatározó szerepe volt Csongor Győző bekerítésében is.65 


Csakhogy ezek a szegedi titkosrendőrök, mint Bokor Rezső, Dán István, Földvári László, Lantos László, Molnár István, Pálinkás Ferenc, Zsembery Antal és társaik, Péter Lászlónak legalább nem a barátai voltak, hanem a hivatásszerű ellenségei. 


Az egykori, ma már régen történelminek mondható, ámde súlyos kártételeken túl az igazi csalódást neki is kiterjedt baráti körének tagjai, közeli ismerősei és kollegiális „ellenségei” okozták, mint például Csongor Győző,66 Polner Zoltán67 és Szabolcsi Gábor68 – aztán „Briza” és „Csanádi”, „Dugonics” („Erdősi”), „Kecskeméti” és „Kerekes” ügynök.


Néhányat korábban közülük is néven nevezett már: „A megfélemlített, egzisztenciálisan is megfenyegetett Győző […] 1977-ben Makai fedőnéven rólam is jelentett […] Nem őt hibáztatom, hanem azt a gyalázatos rendszert, amely a Petri Gáborokat69 és Csongor Győzőket ilyen gerincropogtató magatartásra kényszerítette.”70


„Polner Zoltán többször panaszolta, hogy nem írok róla. Nem tartottam ízlésesnek, hogy amikor ő – hol munkaköri kötelességből, hol magánbuzgalomból, hol rendőri nyomásra – annyit ír rólam, én is írjak róla. Joggal ért volna a vád, hogy egymást dicsérgetjük: »Uram, zseni lakik Önben!«, »Uram, Önben nemkülönben!«”71


„Szabolcsi a Teleki utcában lakott: innen az ügynöki fedőneve […] érdekes és tanulságos, hogy hamarosan a megfigyelőből megfigyelt lett.”72





Kik voltak hát „az én besúgóim”?


„Bajai Balázs” (Teszáry Gábor [1952–1998] előadóművész, amatőr színész, rendező), „Briza” [B. Gy. (*1952)] teológiai tanár, „Csanádi”, „Tihanyi” (Annus József [1940–2005] író, a Tiszatáj szerkesztője), „Diós” (Polner Zoltán [*1933] költő, újságíró), „Dugonics”, „Erdősi” (Ertsey Péter [1921–1971] költő, szerkesztő), „Kecskeméti” (Hamvas István [1929–1986] alsóvárosi plébános), „Kerekes” [A. F. (*1941) ügyvéd], „Makai Péter” (Csongor Győző [1915–1997] muzeológus, helytörténész), „Reformátor” (nem azonosított), „Sziklai Barna” (Sz. L. [*1927] irodalomtörténész) és „Teleki” (Szabolcsi Gábor [1921–1989] szerkesztő, irodalomtörténész).





1957 márciusában „Teleki” azt jelentette, hogy „ki akartak hozni illegálisan egy szegedi »Tiszatáj«-t […] A fentieket Péter László kezdeményezte. A »Tiszatáj«-t úgy akarták megszerkeszteni, hogy az erősen Kádár-ellenes legyen. Az első oldalon Illyés Gyula versét akarták közölni, azonban olyan verset, amely a »zsarnokság« ellen szól.73 Ugyancsak közölni akartak Illyés Gyulától más, hasonló verseket is, valamint Benjámin Lászlótól74 és Tamási Lajostól75 gyűjtöttek olyan tartalmú verseket, amely nacionalista és elég ködösített, kétértelmű [!]; többek között Tamási volt az, aki az ellenforradalom alatt megírta: »…Piros vér folyik a pesti utcán« c. verset.76 Péter kifejtette, hogyha el is kobozzák ezt a lapot, akkor is elérik céljukat, mert dokumentálják ország-világ előtt, hogy a szegedi írócsoport egyes tagjaiban él a nemzeti függetlenség eszméje.”77 


Szabolcsi följelentésére másnap, 1957. március 12-én le is tartóztatták. 


Nem kis szerepe volt ebben Kiss Lajosnak,78 egyetemi kollégájának is, aki 1957 februárjában így vallott: 1956 szeptemberében „Péter funkcióba került: szerkesztőbizottsági tag lett [,] és lényegében a szegedi Tiszatáj szerkesztését is irányította. Ezt a tisztségét az ellenforradalom ideje alatt és még [az] azt követő időben is arra igyekezett felhasználni, hogy szovjet- és Kádár-kormány-ellenes cikkek jelenjenek meg a Tiszatájban, azonban ezt azért nem sikerült neki végrehajtani, mivel kormányrendelet jelent meg arra vonatkozóan, hogy minden régi sajtótermék megjelentetését felfüggesztették.


A Kádár-kormány megalakulása után nevezett hozzákezdett a kormányintézkedések bojkottálásához, mivel fegyveres ellenállás lehetősége ebben az időben már nem volt részükre, így ideológiai téren igyekeztek támadni a kormányt [!]. P[éldáu]l. a rendszerről kijelentette, hogy »vörös fasizmus« – »kommunista fasizmus« – és ehhez hasonló jelszavakat vetett fel.”79


Kiss Lajos magatartásának másik oka az lehetett, hogy „Baróti Dezső80 […] szándékosan kispolgári és osztályidegen származású embereket vitt az intézetbe – írta az egyik Jelentés a Történeti és a Magyar Irodalomtörténeti Intézet ideológiai és politikai helyzetéről. – Ugyanakkor a munkás és parasztszármazású fiatal oktatókon igyekezett túladni, így p[éldáu]l. Kiss Lajost átadta a marxizmus–leninizmus tanszéknek. Baróti kiharcolta az osztályidegen származású Péter László és Osváth Béla81 aspiráns felvételét, amellyel a pártbizottság annak idején nem értett egyet.”82





A szegedi belügyesek 1957 májusában ezt jelentették „föl”, Budapestre: „Dr. Péter László 1956. november 4-én a »Szeged Népe« c. lapban »a humanizmus és a demokrácia jegyében« címmel egy cikket írt, amelyben kétségkívül pozitív vonás, hogy fellép a fasiszta ellenforradalmi terror ellen, de ugyanebben a cikkében fellép a vörös terror ellen is, és az egész cikk meglehetősen szovjetellenes.83 A »Szeged Népe« később erről a cikkről egy dicsérő cikket írt, aminek szerzője Lődi Ferenc újságíró,84 akit Szegeden politikai kalandornak tartanak. Lődi Péter László baráti köréhez tartozik.85 – Egyébként a cikk után Péter László felháborodottan tiltakozott az ellen, hogy őt kommunistának nevezték […] a Csongrád megyei Rendőrkapitányság politikai osztályára március elején Péter Lászlót behívták és figyelmeztették, hogy fejezze be illegális tevékenységét. Ennek ellenére tevékenységét folytatta. A fenti ügyhöz csatolt hálózati jelentések bizonyítják, hogy Péternek nem használt a figyelmeztetés.


Péter Lászlóról, hogy teljes képet kapjunk, meg kell jegyezni azt, hogy apja csendőr tiszthelyettes volt, ő maga már 1945-ben a Parasztpárt jobbszárnyához csatlakozott és az úgynevezett népiesek csoportjához sorolták.


Őrizetbe vétele és internálása a Csongrád megyei Pártbizottság [!] tudtával és beleegyezésével történt […] személyével a Csongrád megyei Rendőrkapitányság politikai osztálya operatív célból akart foglalkozni.86 Ez eddig azért nem történt meg, mert a megyei Pártbizottság nem értett egyet azzal, hogy Péter László elkerülje a büntetést.”87


A „hivatalos” nyomozás azonban csak augusztus 5-én vette kezdetét, iratait a rendőrség október 2-án adta át az ügyészségnek. A szegedi megyei bíróság elsőfokú ítélete november 9-én született meg. Ebben bűnösnek mondták ki a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntettében, amiért 8 hónapi börtönre ítélték, és az előzetes letartóztatásban eltöltött idővel a kiszabott büntetést kitöltöttnek tekintették. Miután leülte, 1958 augusztusában a vád alól fölmentették.88 





Humanizmust, demokráciát! című cikkének fönti, rendőrségi „értelmezését” a bíróság első fokon még terhelő bizonyítéknak tekintette, de a másodfokú eljárás során már kénytelenek voltak kimondani, hogy az írás nem alkalmas a bűnösség megállapítására. 


Az indoklás szerint „Ebben az akkori időknek megfelelő túlfűtött nemzeti érzületet tükröző, »magyar szocializmust« kívánó néhány megállapítása mellett többek között kijelentette azt is, hogy »valamiféle új 19-et… kapitalista restaurációt csinálni nem lehet«.


A földreformot, a nagyipar államosítását s egy sor más demokratikus és szocialista vívmányt nem lehet visszacsinálni.


Figyelmeztetett az ellenforradalmi veszélyre is [:] »…egyre aggasztóbbá válik egyes ellenforradalmi hangok megerősödése«.


Felemelte szavát az »ávós üldözések és a személyi bosszú ellen«. Tiltakozott »a becsületes kommunista párttagok üldözése és meghajszolása ellen«.”89


Kiss Lajos 1957 szeptemberében tett tanúvallomása szerint Péter László „Politikai felfogásának megfelelően a »demokratikus társadalmi« rendet nem a kommunisták vezetésével képzelte el, hanem a polgári demokratikus erők irányításával. A kommunistákkal való politikai együttműködést nem tagadta. Többször kijelentette, hogy a fasizmussal és a fehérterrorral nem ért egyet, de ugyanakkor nem sikerült őt meggyőzni arról, hogy az ő polgári demokratikus elképzelései Magyarországon már nem valósíthatók meg, hogy lényegében ő egy olyan ügyet szolgált, amely út a fehérterrorhoz – fasizmushoz.


1956. nov. 4-e után, amikor a szovjet csapatok leverték az ellenforradalmat Magyarországon, Péter László azt vallotta, hogy a magyar nép elvesztette a függetlenségét és annak a lehetőségét, hogy demokratikus államrendet teremtsen.”90





1957 augusztusában, fogva tartása idején egy 25 oldalas önéletrajzot is megírattak Péter Lászlóval. Ebben családjának és iskoláinak, pályakezdésének, tudományos működésének addigi adatai mellett a forradalom szegedi eseményeit is pontosan rögzítette, bennük játszott szerepével együtt. Perére készülve ezt írta a végén: „Összegezve a dolgokat, úgy látom, az alábbiak szerepelhetnek vádpontként ellenem:


1. Apám csendőr volta, osztályidegen származásom. Az apja foglalkozását senki sem választhatja meg. Mindig büszke voltam arra, hogy haladó, baloldali gondolkodásom éppen ennek ellenére alakult ki, tehát nem határozta meg fölfogásom. Ha meghatározta volna, akkor nem a népi írók pártját, a parasztpártot, a szegényparasz-tok pártját, hanem legalábbis a kisgazdapártot szerveztem volna!


2. 1950-i »titoizmusom«. Nem voltam kommunista, tehát »titoista« sem lehettem. Kétségtelen, egynémely dologgal a »jugoszláv út« tekintetében rokonszenveztem, de nem is ismerhettem annyira a jugoszláv viszonyokat, hogy azokból ítélhettem volna. Bizonyos, hogy a jugoszlávokra (Titóra,91 Kardeljre,92 az újvidéki rádióra) való fokozottabb figyelmem sokban hozzájárult ahhoz, hogy november-december folyamán eltérő legyen a véleményem a Kádár-kormányétól.


3. A Nemzeti Parasztpárt szervezésében én az okt[óber]. 31-i helyzet legbalolda-libb pártjának szervezését, a szocialista vívmányok megvédelmezésének lehetséges útját láttam […] Ha a pártszervezés most bűncselekménynek számít, akkor elsősorban az arra fölhívást kiadót, Erdei Ferencet93 kellene bíróság elé állítani. Erre azonban aligha kerül sor: Erdei Ferenc ma is képviselő, cikkeket ír a Népszabadságba, fontos mezőgazdasági tudományos intézet igazgatója.


4. A november 4-i cikk. Kellően megokoltam már, milyen ihlető forrásaim voltak: Kádár János, Németh László cikkei.94 Ha az én cikkem izgató, az övéké sem különb, noha egyikük az ország mai miniszterelnöke, a másik az idén Kossuth-díjjal jutalmazott író. Még csak annyit: a lap[nak] ugyanabban a számában jelent meg Nagy István95 cikke, amelyet élesen megbírált 1957. július közepén a Népszabadság, uszító jellege miatt. Pár nap múlva az MSZMP96 szegedi bizottsága megvédte Nagy Istvánt, mondván, hogy azokban a zavaros napokban a Népszabadságban is jelentek meg ellentmondó cikkek, nem lehet tehát felelőssé tenni Nagy Istvánt sem. Ha egy kommunista újságíró, aki a párt közvetlen irányítása alatt működik, olyan cikkeket írhatott akkor, s ma a lap vezetője lehet, aligha lehet az övénél sokkalta pozitívabb cikk íróját – az igazság mértékével – felelősségre vonni.


5. November 4-e utáni magatartásom. Ez kétségtelenül olyan, amely bizalmatlanságra adott okot velem szemben […] [De] Ha mindazokat, akik MDP97-tagok voltak, és nem léptek be az MSZMP-be, megkérdeznék, mi tartja vissza őket a pártba lépéstől, ezek kifejtenék (illetve decemberben kifejtették volna) aggályaikat, nézeteiket, valószínűleg ugyanúgy le lehetne tartóztatni, mint engem. Nem hiszem, hogy baráti vitatkozást, a dolgok tisztábban látásáért folytatott elvi beszélgetést – bűncselekménynek lehet tekinteni. Ha én álláspontomat nyilvános helyen, gyűléseken hirdettem volna, izgatást követtem [volna] el. Azzal azonban, hogy hol ezzel, hol azzal – köztük MSZMP-tagokkal – beszélgettem, vitáztam, érveltem, nem követtem el izgatást.”98





Quidquid latet, remanebit – int a latin bölcsesség. Ezt mondja Péter László is könyve zárásaként, itt sem tagadhatva meg önmagát. „Bárki bármit rejteget, előbb-utóbb napvilágra jut. A Biblia is arra tanít: Nincs titok, amely ki nem tudódnék (Lukács 8, 17). A titkot még a tyúk is kikaparja – ezt a népi szólásmondást Tömörkény István megdöbbentő tanulságú elbeszélésének címéül írta. A népköltészet tudománya, a folklorisztika, a jávorfa meséje és Ibikosz darvai motívumnéven foglalja össze az erre vonatkozó évezredes emberi tapasztalatot. Friedrich Schiller (Ibikus darvai) és Tompa Mihály (Rege a jávorfáról) versben, Gustav Mahler oratóriumban (Panaszos ének címmel) dolgozta föl.”99 


Ma, amikor közelmúltunknak megannyi szennyes titka kerül napvilágra – csak az úgynevezett közszereplők közül Szabó István filmrendezőtől kezdve püspökökön és az újságírók tucatjain át a politikus Martonyi Jánosig –, talán már rég nem a személy, nem az elkövetett bűn a döntő, hanem csak az igazság a fontos. 


Ettől ugyan még a mi legújabb történelmünk sem válik hősiessé és emelkedetté, de legalább megismerhető lesz. Péter László könyvének dokumentumai – az egykor megfigyelt alany jegyzetbéli kommentárjainak néha száraz, máskor indulatos, ám mindig tényszerű megjegyzéseivel – ezt a saját történelmet vetítik elénk, a kor sötét, mára névtelenségbe hullott „hőseit”, jellegzetes szegedi alakjait és légkörét fölidézve.





JEGYZETEK





1. Székely bánja. Tizenhét fiatal erdélyi író kiadása. H. és é. n. [Kolozsvár, 1938] 65–66.


2. Halálszünet. Európa Könyvkiadó, Bp., 2007. 69.


3. Az én besúgóim. F-dossziéim. Belvedere Meridionale, Szeged, 2007. 7.


4. A titok mint politika. A titkosszolgálatok politológiai kutatásának lehetőségei. Doktori értekezés tézisei. Kézirat. Szeged, 2007. 23.


5. „Ilia Mihály (*1934) hallgatóm volt, majd, mint a Juhász Gyula munkaközösség tagja, a kritikai kiadásban munkatársam. Míg be voltam csukva, Keserű Bálint behívatta a mezőkovácsházi iskolától, ahova 1957 szeptemberében kinevezték, hogy a szobámban viselje gondját a munka alapjául szolgáló Kilényi-gyűjteménynek és az addig elkészültek kéziratának […] Ilia Mihállyal 1957 eleje óta egy szobában dolgoztunk.” (Péter László könyvbéli 248. jegyzete)


6. Az én besúgóim 9.


7. Uo. 206. (az irat könyvbéli sorszáma: 90.)


8. Kiss Ferenc (1928–1999) irodalomtörténész, Kosztolányi-kutató, Nagy Lászlónak és nemzedékének kritikusa. Forradalmi részvételéért bebörtönözték, 1962-től az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1984-től a szegedi tanárképző főiskola tanára. A hatvanas évek végétől a „népi” ellenzék egyik kulcsembere.


9. Csoóri Sándor (*1930) költő, esszé- és forgatókönyvíró, az ellenzék vezéralakja. Megfigyeléséről l. Kiszely Gábor: Szellem a célkeresztben. Csoóri Sándor és a politikai rendőrség ügynökei. Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 2007.


10. Czine Mihály (1929–1999) irodalomtörténész, kritikus, Móricz Zsigmond monográfusa, a népi írók és a határon túli magyar irodalom kutatója. Az irodalmi közélet hangadó ellenzéki alakja, 1974-től a pesti egyetem professzora, a kilencvenes években a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka.


11. Édesapám, Csapody István (1930–2002) botanikus, természetvédő, a Fertő–Hansági Nemzeti Park alapítója, Széchenyi-díjas c. egyetemi tanár. ’56-os múltja és katolikus meggyőződése, később a bős–nagymarosi vízierőmű elleni fellépései miatt figyelték. 1974 őszén általam került baráti kapcsolatba Ilia Mihállyal és körével.


12. Füzi László (*1955) irodalomtörténész, kritikus, Németh László-kutató, 1989-től a Forrás főszerkesztője. 1974–1979 között évfolyamtársam volt, Ilia Mihály közeli tanítványa.


13. Zalán Tibor (*1954) Radnóti- (1981) és József Attila-díjas (1987) költő, író, hangjátékszerző, szerkesztő. Ő is Ilia Mihály neveltje; 1975–1979 között szobatársak voltunk az Eötvös Loránd Kollégiumban, az Aradi vértanúk terén.


14. Lengyel András (*1950) irodalom- és eszmetörténész. A modern magyar irodalom- és művelődéstörténet, a szegedi hagyományok és a sajtó kutatója, 1980-tól a szegedi Móra Ferenc Múzeum irodalmi gyűjteményének vezetője. Egyetemi éveim alatt baráti mentorom.


15. Duró Győző (*1953) Jászai Mari-díjas (1994) dramaturg, szerkesztő, színház- és drámatörténész, a japán színjátszás kutatója, 2002-től a Képzőművészeti Főiskola docense. 1973–1976-ban Ilia Mihály tanítványaként idősebb egyetemi társam.


16. Baka István (1948–1995) Radnóti- (1987) és József Attila-díjas (1989) költő, író, műfordító. 1974-től a szegedi Kincskereső című irodalmi gyermeklap szerkesztője, szegedi társaságunkból többünknek közeli jó barátja.


17. Ambrus Lajos (*1950) prózaíró, kritikus, 1983-tól az Életünk szerkesztője. Az Eötvös- (és József Attila-) Kollégiumban 1975-től lakótársak voltunk, 1976-ban tőle vettem át a Bölcsész szerkesztését; én lettem a szerkesztője első könyvének, az Eldorádónak (Magvető, Bp., 1988) is.


18. Rékasi János (*1953) médiakutató, informatikus, a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium munkatársa. Szegedi éveimben az MTA Szociológiai Intézetének munkatársa, aktív szegedi szervező, ellenzéki összekötő.


19. Molnár Imre (*1957) történész, közíró, közösségszervező, a felvidéki magyar kisebbségi politikus Esterházy monográfusa (Esterházy János. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 1999). A hetvenes évek végén, csehszlovák állampolgárként szegedi bölcsész, Ilia-tanítvány, aktív ellenzéki.


20. Kapiller Ferenc (*1958) kritikus, Ilia-tanítvány, a táblázat idejében szombathelyi, a nyolcvanas években pannonhalmi bencés gimnáziumi tanár.


21. Kovács András (*1950) irodalomtörténész, kritikus, műfordító, a szegedi tanárképző főiskola tanára.


22. Szigeti Lajos Sándor (*1951) irodalomtörténész, kritikus, 1997-től egyetemi tanár. A szegedi egyetemen 1977-től tanársegéd, még tanított minket. Öccse, Csaba évfolyamtársam volt.


23. Lezsák Sándor (*1949) népművelő, költő, politikus, a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója.


24. Cs. Varga István (*1946) irodalomtörténész, 1973-tól az egri tanárképző főiskola tanára.


25. Pete György (*1944) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, könyvkiadó. A Kulturális Minisztérium Irodalmi Osztálya munkatársaként elődöm, 1977-től az Életünk főszerkesztője.


26. Péntek Imre (*1942) Radnóti- (1985) és József Attila-díjas (1994) költő, 1979-től az Életünk munkatársa.


27. Görömbei András (*1945) irodalomtörténész, kritikus, a határon túli magyar irodalom kutatója. 1975–1981 között a debreceni egyetem adjunktusa, 1992-től egyetemi tanár, majd akadémikus.


28. Sümegi Mária és testvére, Eszter: bátai tanárnők. Gyakran utaztak Erdélybe, ahová (főként Csíkba és Háromszékre) rendszeresen vittek élelmiszert, ruhát, könyvet. Ilia Mihállyal Jakabos Ödön (1940–1979) utazó, útirajzíró révén ismerkedtek meg, több erdélyi család gyermekének vállalták a keresztanyaságát. Mária már nem él, Erzsébet Bátán nyugdíjas (Ilia Mihály közlése).


29. Veress Miklós (*1942) költő, műfordító, kritikus, a szegedi egyetemen 1965-ben végzett. 1975-től menesztéséig (az 1981/3–4. számot megelőzően) a „régi” Mozgó Világ szerkesztője volt.


30. Vekerdi László (*1924) Széchenyi-díjas (2001) irodalom-, művelődés- és tudománytörténész. Esszéíró, Németh László-kutató, a Tiszatájnak régi munkatársa.


31. Bakos István (*1943) tanár, népművelő, szerkesztő, 1974-től a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának, majd a Minisztertanács Tudománypolitikai Bizottságának munkatársa, kutatásszervező. 2000-től a Bethlen Gábor Alapítvány kuratóriumának elnöke.


32. Az én besúgóim 7.


33. Az én besúgóim 101. (33)


34. Garamvölgyi Károly (*1926) tábornok, 1980-tól a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnoka.


35. „Biszku Béla (*1921) az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának, a Központi Bizottságnak, a Politikai Bizottságnak tagja, a budapesti pártbizottság első titkára, 1957–61 közt belügyminiszter, a megtorlás legkeményebb követelője.” (Péter László könyvbéli 106. jegyzete)


36. Az én besúgóim 62. (25)


37. Jelentés a Történeti és a Magyar irodalomtörténeti Intézet ideológiai és politikai helyzetéről. In: Péter László: 1956 előtt, alatt, után. Belvedere Meridionale, Szeged, 2006. 88.


38. 1999. május 28. In: Szegedi számadás. Válogatott írások. Bába Kiadó, Szeged, 2002. 314–316.


39. Csongrád megyei Főkapitányság III/III. Osztály. Szigorúan titkos! Tárgy: Dr. Ilia Mihály szegedi lakos ügyében „3/e” rendszabály bevezetésére. Beszervezési javaslat. Szeged, 1974. október 21.


40. Balogh Edgár (1906–1996) újságíró, szerkesztő, kommunista mozgalomszervező, 1949-ben a Bolyai Egyetem rektora. Rehabilitációja után, 1975-től a Korunk főszerkesztő-helyettese, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon főszerkesztője.


41. Bíró Zoltán (*1941) művelődéspolitikus, irodalomtörténész, szerkesztő, 1974-től a Kulturális Minisztérium főosztályvezetője. 1981-től a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója, 1988-tól a Hitel főszerkesztője, 1988–89-ben a Magyar Demokrata Fórum elnöke; 1979-től 1981-ig első munkahelyi főnököm, a kilencvenes évek elejéig barátom.


42. T[örténeti]H[ivatal] N[api]O[peratív]I[nformációs]J[elentés] III/III–201–269/7. Idézi Kiszely Gábor: Szellem a célkeresztben 62.


43. Szegedi számadás 315–316.


44. Kenedi János (*1947) újságíró, szerkesztő, 1988-tól az ellenzéki Nyilvánosság Klub ügyvivője. Szabó Zoltán műveinek sajtó alá rendezője, Kis állambiztonsági olvasókönyv című, kétkötetes kézikönyve (Magvető, Bp.) 1996-ban látott napvilágot.


45. Adatok, szociográfus, a régi Mozgó Világ szerzője.


46. Érves jelentések. h[eti]v[ilág]g[azdaság], 2007/19. 51.


47. III/III-as történelmi olvasókönyv 2. Adalékok az emberi jogok magyarországi helyzetéhez az 1960-as években. A „gondolat- és szólásszabadság”. Szerk. Kahler Frigyes. Kairosz Kiadó, Bp., 2002.


48. Ügynökjelentések, pöriratok 1957–1965. Bálint László és Velcsov Márton gyűjtése alapján szerkesztette Péter László. Belvedere Meridionale, Szeged, 2004.


49. In: Szegedi számadás 266–294.


50. Szegedi Egyetemi Ifjúság.


51. Helyesen: SZEISZ (Szegedi Egyetemi Ifjúsági Szövetség).


52. Az én besúgóim 16–17. (2)


53. L. Nevezetes cikkem története. In: Mindörökké Szeged. Válogatott írások. Argumentum Kiadó, Bp., 1997. 553–556. és Lődi Ferenc névtelenül megjelent írását: Dr. Péter László cikke az ellenforradalom tobzódása idején. Szegedi Néplap, 1956. december 19. In: Az én besúgóim 55–56. (22)


54. 1956… 14–16.


55. Szegedi Friss Újság, 1948. május 16. L. Csapody Miklós: „A világban helytállani…” Bálint Sándor élete és politikai működése 1904–1980. Korona Kiadó, Bp., 2004. 102.


56. Írások Szegedről. Püski, Bp., 1994.


57. A könyv hátsó borítóján.


58. 315–321. és 326–349. Az Izgatást újra közölte 1956 előtt, alatt, után című könyvében (131–148.).


59. Bába és Társa Kiadó, Szeged, 2006. és Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2006. Tiszatáj Könyvek.


60. Az én besúgóim 214.


61. Uo. 9.


62. Kukorelly Endre: TündérVölgy. Kalligram, Pozsony, 2003. 16.


63. Mindörökké Szeged 563. és 1956… 157–162.


64. A Város cselédje. Újabb tanulmányok. Bába Kiadó, Szeged, 2006. 299.


65. A Város cselédje 309–315.


66. Csongor Győzőről l. Szegedi számadás 238–246. és A Város cselédje 256–276.


67. Polner Zoltánról l. Szegedi tudósítások. Válogatott írások. Bába Kiadó, Szeged, 2003. 291–295.


68. Szabolcsi Gáborról l. Mindenkor csak feléd nézek, Szeged. Válogatott írások. Bába és Társai Kiadó, Szeged, 2001. A Tisza Hangja 87. 311–336. „Szabolcsi, míg a szőregiek el nem zavarták, a helyi művelődési otthon igazgatója volt; apósom, Lakatos Lajos (1898–1976) meg a hivatalsegédje.” (Péter László könyvbéli 212. jegyzete)


69. Petri Gábor (1914–1985) sebész, 1957-től haláláig a szegedi egyetem professzora, akadémikus.


70. A Város cselédje 276.


71. Szegedi tudósítások 291.


72. Mindenkor… 332.


73. Egy mondat a zsarnokságról. Irodalmi Újság, 1956. november 2. Az én besúgóim 27–28. (6)


74. Benjámin László (1915–1986) Kossuth- (1950, 1952) és József Attila-díjas (1968), korábban szociáldemokrata költő és szerkesztő. A „szocialista építés” kommunista illúzióival Egyetlen élet című könyvében (1956) számolt le.


75. Tamási Lajos (1923–1992) költő, pártmunkás. A Piros a vér… után két évvel híres forradalmi költeményének az ellenversét is megírta A csepeli gyorsvasúton címmel (Élet és Irodalom, 1958/39.).


76. Helyesen: Piros a vér a pesti utcán. Elhangzott a Szabad Kossuth Rádióban, 1956. október 29-én. In: Költők forradalma. Antológia 1953–1956. Szerk. Csicsery-Rónay István. Occidental Press, Bp., 1996. 80.


77. Az én besúgóim 27–28. (6)


78. „Kiss Lajos (*1924) egyetemi adjunktus, 1974-től docens lett a magyar irodalomtörténeti tanszéken. 1960-ban József Attila-díjat kapott. Kandidátusi fokozatot filozófiából (esztétikából) szerzett 1981-ben.” (Péter László könyvbéli 39. jegyzete) Harmadéven minket is tanított, vizsgáztunk is nála.


79. Az én besúgóim 24. (5)


80. Baróti Dezső (1911–1994) irodalomtörténész, a magyar és a francia felvilágosodás, a rokokó és a szentimentalizmus kutatója. 1935-től Sík Sándor tanársegédje, 1948–1957 között a szegedi egyetem professzora, 1956-ban rektora. A forradalomban vállalt szerepe miatt 1957-ben letartóztatták.


81. „Osváth Béla (1926–1965) tanár, irodalomtörténész, kritikus, dramaturg; ekkor a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) megyei titkára. 1963-tól a Nemzeti Színház fődramaturgja. Mint a megyei szervezet nyelvi és irodalmi szakosztályának elnöke mentem vele 1957. január 12-én Pestre tájékozódni a társulat országos központjába és Hont Ferenchez, a kulturális ügyek akkori irányítójához (talán kormánybiztosához) a Parlamentbe. Nagy hatással volt ránk a nagykörút romos palotáival, pl. az egyik leszakadt falú ház emeletén félig a levegőben lógó zongorával. Kijárási tilalom lévén kora este nagy csönd volt; szállodai szobánkban hallottuk a lövést, amelyről utóbb tudtuk meg, hogy Bárdi Imre ávós tiszt életét oltotta ki […].” (Péter László könyvbéli 47. jegyzete)


82. 1956… 84.


83. Helyesen: Humanizmust, demokráciát! In: A Város cselédje 23–24. L. még Nevezetes cikkem története. Uo. 25–28.


84. „Lődi Ferenc (1926–1997) vasesztergályosként került az egyetemre. 1953-ban magyartanári oklevelet szerzett. Szeged koszorús költője lett. 1954-ben a Somogyi-könyvtár igazgatójává nevezték ki, de hamar rájött, hogy e föladat meghaladja tudását, lemondott, s 1955-től a Délmagyarország munkatársa lett, 1981-ig, nyugdíjazásáig. Neheztelt rám, mivel Különvélemény egy költeményről (Délmagyarország, 1954. nov. 6.) című cikkemben visszautasítottam Szabolcsi Gábor hízelgő ítéletét, mely szerint Lődi Hazám című verse József Attila azonos című versének párdarabja lett volna (uo. nov. 4.). Ezért könnyű volt őt Székely Lajosnak beszerveznie az ellenem indított hajsza hangütőjének (Délmagyarország, 1955. aug. 26.). Viszont ő írta 1956. nov. 4-i cikkemről az egyoldalúan dicsérő méltatást A humanizmus és a demokrácia szószólója címmel a Szegedi Néplap 1956. december 18-i számában.” (Péter László 35. jegyzete: 1956… 111–112.) A Dr. Péter László cikke az ellenforradalom tobzódása idején című írás – Az én besúgóim 55–56. (22) 109. szerzői jegyzete szerint – „Lődi Ferenc névtelenül megjelent cikke a Szegedi Néplap 1956. december 19-i [!] számában.”


85. „Ellenkezőleg: ellenségeim közé tartozott; vetélytársának tartott 1954-ben a Somogyi-könyvtár igazgatói posztjáért való pályázásban […].” (Péter László könyvbéli 125. jegyzete)


86. Péter László maga írja, hogy 1957 januárjában megkísérelték a beszervezését is. L. Az én besúgóim 61.


87. Az én besúgóim 60–61. (24)


88. Az én besúgóim 42. és 130. (46)


89. Uo. 131. (46)


90. Uo. 104. (33)


91. Joszip Broz Tito (1892–1980) horvát politikus, a húszas évektől a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja, 1941-től a németek ellen harcoló partizánmozgalom politikai és katonai irányítója. 1945–1963 között miniszterelnök, haláláig Jugoszlávia köztársasági elnöke.


92. Edvard Kardelj (1910–1979) szlovén politikus, a párizsi békekonferencián (1946–47) a jugoszláv tárgyalóküldöttség vezetője, Tito közeli munkatársa. Mint a Jugoszláv Kommunista Párt főideológusa Jugoszláviának a Szovjetunióval történt szakítása után ő dolgozta ki a szocialista önigazgatás elméletét és az 1974. évi alkotmányt.


93. Erdei Ferenc (1910–1971) agrárközgazdász, a Nemzeti Parasztpárt politikusa. Kommunista kollaboránsként belügy-, földművelés- és igazságügyi, majd államminiszter, 1955 novemberétől 1956. október 31-ig a Minisztertanács elnökhelyettese.


94. Kádár János nyilatkozata a Népszabadság és Németh László Pártok és egység című írása az Új Magyarország 1956. november 2-i számában.


95. „F. Nagy István (1924–1994) rendőrből 1950-ben lett a Viharsarok, 1953-ban a Délmagyarország munkatársa, 1968–83 közt főszerkesztője. Az F. betűjegyet a több azonos nevűtől való megkülönböztetés végett vette föl: Földeákon született.” (Péter László könyvbéli 179. jegyzete)


96. Magyar Szocialista Munkáspárt (1956–1989).


97. A kommunista párt akkori neve: Magyar Dolgozók Pártja.


98. Az én besúgóim 95–97.


99. Uo. 214.